Juan Domingo Perón felemelkedése és első elnöksége (1946–1952), majd második ciklusának 1955-ös bukása nem pusztán egy kormányzat története, hanem a modern argentin politika egyik legmélyebb törésvonalának kialakulása. Az előző alfejezetben tárgyalt, 1930-tól folyamatosan ismétlődő katonai puccsok és a második világháború alatti átmeneti kormányok után Perón a munkásság megszervezésére épített. A peronizmus egyszerre volt válságkezelő gazdaságpolitika, a társadalmi státusz radikális átalakítása és a politikai lojalitás új formája. A korszak megítélése ma is az argentin történetírás egyik legvitatottabb területe: egyes értelmezések a klasszikus latin-amerikai populizmus iskolapéldáját látják benne, mások a munkások érdekvédelmét, ismét mások a tekintélyelvű, korporatív állam kiépítését hangsúlyozzák. A dokumentált események – a választások, a törvények, a szakszervezeti struktúra kiépítése – viszonylag jól rekonstruálhatók, de a peronizmus politikai jellegének besorolása tudományos vita tárgya.
Perón 1943 és 1945 közötti felemelkedése a katonai kormányzat háborús éveinek belső politikai vitáiból nőtt ki. Az úgynevezett 1943-as forradalom (Revolución del 43) katonai rezsimjén belül a tisztek egy csoportja a társadalmi kérdés rendezését a munkaügyi tárca megerősítésével próbálta összekapcsolni. Perón 1943 végén a munkaügyi államtitkárság élére került, majd 1944-ben a Munkaügyi és Jóléti Titkárság (Secretaría de Trabajo y Previsión) vezetőjeként jelentős hatáskört összpontosított. Ebből az intézményből építette ki kapcsolatrendszerét a szakszervezetekkel. Az addig nagyrészt ágazati alapon szervezett, gyakran anarchista vagy szocialista hagyományú munkásmozgalom egy része hajlandó volt az állammal kötött új szövetségre, mert az állami munkaügyi szabályozás konkrét bér- és munkafeltétel-javulást ígért.
A Perónnal szembeni katonai és polgári ellenállás 1945 októberében kulminált. Október 9-én ellenfelei lemondatták, majd a Martín García szigetre vitték. Az ezt követő, 1945. október 17-ei tömegmozgósítás az argentin politikatörténet egyik legtöbbet értelmezett eseménye. A dokumentumok egybehangzóan mutatják, hogy Buenos Aires főterén (Plaza de Mayo) és környékén munkások tömegei jelentek meg Perón szabadon bocsátását követelve. A résztvevők számára vonatkozó becslések jelentősen eltérnek; a korabeli sajtó és a későbbi emlékiratok is politikailag színezett számokat közölnek. A szakirodalom konszenzusa szerint a tömeg nagyobb volt, mint amit a hagyományos pártok mozgósítani tudtak, de a pontos létszám nem rekonstruálható. Ami dokumentálható: a nyomás hatására Perónt szabadon engedték, és még aznap este a kormányzati erkélyről beszédet mondott. Ez a nap vált a peronista politikai mitológia alapító eseményévé.
Az 1946. februári elnökválasztást Perón a Munkáspárt (Partido Laborista), a szakszervezeti struktúrára támaszkodó szerveződés jelöltjeként, valamint a katonai kormányzathoz közel álló szektorok támogatásával nyerte meg. Ellenfele, a Demokratikus Unió (Unión Democrática) – amely a radikálisok, a szocialisták és a kommunisták választási koalíciója volt – vereséget szenvedett. A választási eredmény dokumentált: Perón a szavazatok mintegy 54 százalékát szerezte meg, és az elektori kollégiumban is fölényes győzelmet aratott. Ezt a választást a szakirodalom általában viszonylag szabad választásként kezeli, bár a kormányzati pozícióból kampányoló Perón nyilvánvaló intézményi előnyt élvezett. A győzelem megmutatta, hogy Perón a hagyományos pártokkal szemben a szakszervezeti hálózatot és az állam munkaügyi intézményeit tudta a legnagyobb választói bázissá alakítani.
Perón második felesége, María Eva Duarte de Perón – közismert nevén Evita – az 1946 utáni korszak központi alakja volt. Az Eva Perón Alapítvány (Fundación Eva Perón) intézményesítette a kormányzat szociális adományozó tevékenységének jelentős részét: kórházakat, iskolákat, gyermekotthonokat, üdülőket és szociális lakásokat épített. A tevékenység mértéke a korszakban dokumentálható: a beruházások sok ezer épületet és intézményt érintettek, de a pontos összegek és a források megoszlása vita tárgya. Az alapítvány bevételei közé tartoztak állami költségvetési átutalások, magánadományok és a kormányzati politikához kötődő intézményi befizetések. A kritikusok – kortársak és későbbi történészek – a segélyezés személyes, diszkrecionális jellegét emelték ki: a támogatást gyakran az Evitához fűződő hűség határozta meg. A támogatók ugyanakkor a szociális ellátás addig példátlan kiterjesztését hangsúlyozták, amely a vidéki szegények és a városi külvárosok lakói számára először tette láthatóvá az államot.
A nők választójoga az Evitához köthető reformok egyik legismertebb eredménye. Bár a női választójogért folytatott küzdelem jóval korábbi, a törvény elfogadása 1947-ben dokumentáltan összekapcsolódott Evita nyilvános kampányával. Az argentínai nők az 1951-es elnökválasztáson szavazhattak először. A peronista női szervezet, a Női Peronista Párt (Partido Peronista Femenino) az Evita által irányított struktúra volt, amely a nőket elsősorban anyai és gondoskodó szerepükön keresztül szólította meg. A történetírás itt is vitát rögzít: egyes szerzők szerint a peronista nőpolitika a hagyományos nemi szerepeket erősítette, mások szerint a politikai részvételben addig nem látott női jelenlétet hozott létre. A kettő nem zárja ki egymást: a dokumentált politikai gyakorlat egyszerre volt anyaközpontú és a női állampolgárság formális kiterjesztését eredményező.
A peronizmus legfontosabb társadalmi alapja a szakszervezeti mozgalom átalakítása volt. Az 1945 és 1955 közötti időszakban a munkások reálbére – a szakirodalom becslései szerint – jelentősen emelkedett, különösen a második világháború előtti évtizedhez képest. A bérnövekedés mértékére vonatkozó adatok eltérnek, de a tendencia konszenzusos: a városi ipari munkásság életszínvonala a korábbi időszakhoz képest javult. A munkaügyi törvénykezés – fizetett szabadság, munkahelyi biztonság, kollektív szerződések, anyasági védelem – a korábban csak elszórtan létező jogokat általánossá tette. A munkajogi reformok jelentős része már 1945 előtt, a munkaügyi titkárság időszakában elindult, így Perón a hatalom megszerzését megelőzően is a munkásság érdekképviseletével azonosította magát.
A szakszervezeti struktúra átalakítása azonban a munkásmozgalom belső autonómiájának korlátozásával járt. A kormány a korábbi, sokszínű szakszervezeti hálózat helyett ágazati alapon szervezett, centralizált struktúrákat támogatott. A CGT, az Általános Munkásszövetség, a peronista mozgalomhoz kötődött. A szervezeti rendszer a kollektív szerződések tárgyalását az államhoz kötötte, és a kormányzatnak lehetősége volt a szakszervezeti vezetők befolyásolására. A szakirodalom ezt a viszonyt többféleképpen ítéli meg. Egyes szerzők a munkásoknak a politikai alku során elért anyagi előnyeit emelik ki; mások a mozgalom függetlenségének elvesztését, a szakszervezetek állami eszközzé válását hangsúlyozzák. A dokumentált időszakban mindkét tendencia jelen volt: a munkabérek és a munkajogok javultak, de a szervezeti pluralizmust felszámolták.
A munkásosztály összetétele is fontos. Perón bázisa nem homogén volt: a Buenos Aires-környéki ipari munkásság mellett a belső tartományokból érkező, frissen urbanizálódott rétegek, a vidéki parasztság és az állami alkalmazottak egy része csatlakozott a mozgalomhoz. A társadalomtudományi irodalom a peronizmust gyakran a belső migrációval és a városok növekedésével magyarázza, de a választói magatartás pontos elemzése nehéz, mert az 1946 és 1955 közötti választásokon a mozgósítás intenzitása és a kormányzati nyomás változó mértékű volt.
A peronista kormány gazdaságpolitikáját a szakirodalom a beimportáló iparosítás (industrialización por sustitución de importaciones) második, államilag irányított szakaszának tekinti. Az 1930-as évek válsága után Argentína már részben befelé fordult, Perón azonban tudatosan az állami tervezést és a belső piac élénkítését állította a középpontba. A kétéves terv (1947–1951) az ipari termelés növelését, a közlekedési és energetikai infrastruktúra fejlesztését, valamint a munkások fogyasztási szintjének emelését célozta. Az IAPI (Instituto Argentino de Promoción del Intercambio) az export és import állami ellenőrzésének eszköze volt: az állam alacsony áron vásárolta fel a mezőgazdasági exporttermékeket, így az agrárszektor jövedelmét a belső iparosítás és a szociális kiadások felé terelte.
Ez a gazdaságpolitika rövid távon növekedést és a munkásság fogyasztásának emelkedését eredményezte, de ellentmondásait a korszak elemzői már akkor is látták. Az agrárexport – Argentína hagyományos devizaforrása – visszaesett, mivel a termelők az alacsony állami felvásárlási árak miatt nem voltak érdekeltek a növelésben. A világpiaci feltételek is változtak: a második világháború utáni európai újjáépítés a Marshall-terv keretében az amerikai és más termelőknek kedvezett, Argentína pedig kimaradt abból a devizaforrásból, amelyet az európai fizetőképes kereslet jelentett volna. Az 1949–1952 közötti gazdasági nehézségek – az infláció gyorsulása, a devizatartalékok csökkenése, a mezőgazdasági termelés stagnálása – a kormányzatot a politika kiigazítására kényszerítették.
A populizmus fogalma a peronizmus leírásában az egyik legterheltebb kategória. A kifejezést a korszak kortársai is használták, részben leíró, részben pejoratív értelemben. A mai történetírásban két fő álláspont létezik. Az egyik szerint a peronizmus a klasszikus latin-amerikai populizmus modellje: egy karizmatikus vezető és a megszervezett tömeg közötti közvetlen kapcsolat, a politika mint az ellenség és a barát közötti erkölcsi szembenállás, valamint az állami redisztribúció révén elért legitimáció. A másik álláspont szerint a populizmus fogalma túl általános, és elfedi a peronizmus sajátos argentin vonásait: a munkásság valódi anyagi előnyeit, a szakszervezeti struktúra kiépítését és a társadalmi felemelkedés tapasztalatát. A vitatott értelmezések közé tartozik az is, mennyire volt a peronizmus fasiszta jellegű. A kortárs antifasiszta bírálat gyakran tette ezt a megállapítást, és a peronista korporatív struktúra valóban mutat hasonlóságokat a korszak európai hivatásrendi kísérleteivel. A mai szakirodalom többsége azonban óvatos: Perón nem épített ki totális egypártrendszert, a választások – bár korlátozott versennyel – megmaradtak, és a mozgalom tömegbázisa szélesebb volt, mint a hagyományos fasizmusoké.
A peronizmus korszakának egyik legjellemzőbb vonása a társadalom erőteljes polarizálódása volt. A politikai identitást nem csupán a gazdasági érdek, hanem a kulturális hovatartozás is meghatározta. A peronista mozgalom a munkásokat, a vidéki szegényeket, a belső migránsokat és az alsó középosztályt azonosította a „néppel” (el pueblo), szemben az „oligarchiával”, a gazdasági elittel és a hagyományos politikai osztállyal. A peronista nyilvános beszéd a jelenkori elemzők által diszkurzív törésvonalnak nevezett módon rendezte át a politika nyelvét. Az ellenzéki oldal – a hagyományos polgári pártok, az értelmiség jelentős része, a nagybirtokos és kereskedői elit – viszont a peronizmust a demokrácia és a civilizáció fenyegetéseként, a tömeg uralmaként írta le.
Az egyház és a katolikus identitás szerepe a korszakban fokozatosan változott. Perón 1946-ban még a katolikus egyház támogatását élvezte, és az iskolai hitoktatás a peronista oktatáspolitika részét képezte. Az 1950-es évek elején azonban az állam és az egyház viszonya megromlott. A konfliktus dokumentálható okai közé tartozott az állami jóléthez kötődő Evita-kultusz, amely az egyházi hierarchia szerint a vallási tisztelet határait feszegette, valamint a kormányzat oktatási és ifjúsági szervezeteinek terjeszkedése. 1954–1955-ben a kormány a katolikus oktatás korlátozására, a vallásoktatás megszüntetésére és a házassági jog átalakítására irányuló intézkedéseket hozott. Ezek a lépések a katolikus egyházat a rendszer nyílt ellenzékévé tették, és tovább erősítették a katonatisztek körében is jelentkező elégedetlenséget.
A kultúrpolitika a peronista kormányzat fontos legitimációs eszköze volt. Az Evita-kultusz, a munkásokat és a „népet” ábrázoló állami művészet, a hivatalos ünnepek és a tankönyvek a személyes vezetői karizma és a társadalmi igazságosság eszméjét közvetítették. A kormány a sajtóval és az oktatással szemben is nyomást gyakorolt: az ellenzéki lapok működését adminisztratív eszközökkel nehezítették, és az állami rádió a peronista üzenetet terjesztette. A szakirodalom a cenzúra és a propaganda mértékét a korabeli demokráciákhoz képest tekintélyelvűnek, a későbbi latin-amerikai diktatúrákhoz képest viszont korlátozottnak írja le. A politikai ellenfeleket nem tizedelték, de bebörtönözték, megfigyelték, és a köztisztviselői karból eltávolították.
Az 1951-es választáson Perónt újraválasztották, immár az általános választójog kiterjesztése után. A szavazatok megoszlása ismét meggyőző peronista többséget mutatott: Perón az érvényes szavazatok mintegy 62 százalékát szerezte meg. A választás dokumentáltan része volt a peronista legitimáció újratermelésének, de az ellenzék a kampányfeltételek egyenlőtlenségére hivatkozott. Evita 1952-ben rákban meghalt; halála a kormányzati személyi kultusz csúcspontját és egyben a mozgalom érzelmi központjának elvesztését jelentette. Temetése hatalmas tömegeket mozgatott meg, és a peronista mitológiában a mártíromság narratíváját erősítette.
A második ciklus gazdaságilag nehezebb volt. A kormány 1952-ben a szigorító gazdasági programmal (Plan de Austeridad) reagált a külső egyensúly romlására: visszafogta a bérnövekedést, ösztönözte a mezőgazdasági exportot, és keresett bizonyos kiegyezést a vidéki termelőkkel. Ez a politika azonban feszültséget keltett a munkássággal, amelynek egy része a korábbi évek jövedelmi emelkedésének megtorpanását érzékelte. Perón taktikája a mozgósítás és a konszolidáció között ingadozott: egyszerre beszélt a „nép” és az „oligarchia” harcáról, és próbált tárgyalni a gazdasági elitekkel. Ez az ingadozás a korszak politikai elemzői szerint is hozzájárult a bizonytalansághoz.
Az 1955-ös katonai puccs a peronista kormányzás végét hozta. A júniusi bombázás – a Plaza de Mayo ellen intézett légitámadás, amely több száz civil halálát okozta – a szélsőséges katonai ellenállás dokumentált eseménye volt. A szeptemberi felkelés, az úgynevezett felszabadító forradalom (Revolución Libertadora), már szélesebb katonai és polgári koalícióra támaszkodott. Perón száműzetésbe vonult; a kormányt a hadsereg vette át. Az 1955-ös bukás okainak értelmezése vita tárgya: egyes szerzők az egyházzal való konfliktust és a kulturális polarizációt emelik ki, mások a gazdasági nehézségeket és a belső szakszervezeti feszültségeket, megint mások a katonai elit intézményi érdekeit.
A Perón-korszak rekonstrukciója gazdag forrásanyagra támaszkodik: elnöki beszédek, törvényszövegek, parlamenti jegyzőkönyvek, szakszervezeti dokumentumok, korabeli sajtó, gazdasági statisztikák, valamint Perón, Evita és a korszak szereplőinek visszaemlékezései. A főbb törvények és a választási eredmények dokumentáltak, de a makrogazdasági mutatók értelmezése, a reálbérek alakulása és a szociális kiadások tényleges hatása a statisztikai módszertan és a forráshiány miatt bizonytalan. A prekolumbiánus múlt ilyen jellegű becsléseitől eltérően itt a probléma nem a teljes adathiány, hanem a hivatalos statisztika politikai használata és a szelektív közlés.
A legfontosabb vitatott kérdések a következők. Először: mennyire volt szabad és tisztességes az 1946-os és az 1951-es választás? A szavazatok aránya dokumentált, de a kampányfeltételek, a kormányzati nyomás és a mozgósítás hatásának súlya megítélés kérdése. Másodszor: milyen mértékben emelkedett a munkások életszínvonala, és mennyiben volt ez fenntartható? A bérstatisztikák módszertana vitatott, és a regionális különbségek jelentősek voltak. Harmadszor: milyen volt a peronizmus politikai jellege? A „populizmus”, a „fasiszta”, a „korporatív” és a „népi” jelzők tudományos besorolások, nem dokumentált tények. Negyedszer: mennyire volt valódi Evita politikai hatalma, és mennyiben volt az alapítványi segélyezés kormányzati, mennyiben személyes döntés? Az alapítvány iratai részben fennmaradtak, de a döntéshozatal belső mechanizmusa nem mindig rekonstruálható.
Az áldozati adatoknál különösen fontos a forráskritika: az 1955 júniusi bombázás halálos áldozatainak száma a korabeli közlésekben 300 fölött és alatt is szerepel, de a pontos szám nem ismert, mert a kórházi és rendőrségi nyilvántartások hiányosak. A peronista időszak politikai foglyainak és a börtönkörülményeknek a leírása szintén erősen függ a visszaemlékezők politikai álláspontjától. Az emlékezetpolitikai vita azóta is hat: a peronizmus hívei az 1945–1955 közötti éveket a társadalmi igazságosság aranykoraként, ellenfelei a tekintélyelvű demagógia időszakaként írják le. A tudományos igényű feldolgozás e kettőt nem oldhatja fel egyetlen narratívában, de elválaszthatja a dokumentált folyamatot az emlékezetpolitikai állítástól.