Az 1955-ös puccs utáni Argentína története nem írható le egyetlen, lineáris válságtörténetként. A korszakot a katonai beavatkozások ismétlődése, a peronizmus félillegális helyzete, a hidegháborús antikommunizmus és a növekvő társadalmi radikalizálódás együtt alakította. Az 1976-os junta azonban nem egyszerűen a korábbi puccsok folytatása volt: a hatalom megszerzése után olyan szisztematikus állami terrort épített ki, amely a politikai ellenfelek, szakszervezeti aktivisták, diákok és gyakran a hozzájuk tartozó családtagok tömeges eltüntetéséhez vezetett. A „piszkos háború” (guerra sucia) kifejezés maga is a katonai rezsim nyelvéből származik, ezért a történeti elemzésben inkább állami terrorról, illegális eltüntetésekről és diktatúráról beszélünk. Ez a fejezet az Peronizmus alfejezetben tárgyalt peronista korszak utáni válságot és annak legsúlyosabb következményét, az 1976–1983 közötti katonai diktatúrát mutatja be.
A Revolución Libertadora célja nem csupán Perón eltávolítása, hanem a peronizmus politikai és kulturális felszámolása volt. A peronista pártot betiltották, Perón nevét, képmását és jelképeit eltávolították a közterekről, a peronista szakszervezeteket állami ellenőrzés alá vonták. A munkások egy része ennek ellenére megtartotta peronista identitását, és ellenállási hálózatokat hozott létre. A sztrájkok, szabotázsok és illegális megemlékezések azt mutatták, hogy a peronizmus betiltása nem szüntette meg a mozgalom társadalmi beágyazottságát. A katonai kormányzatok ezt a helyzetet „peronista ellenállásnak” nevezték, és rendőri, katonai eszközökkel próbálták féken tartani. A korszak értelmezésében konszenzusos, hogy a peronizmus kizárása a politikai rendszerből tartós legitimitásválságot okozott; vitatott viszont, hogy a Revolución Libertadora pusztán restaurációs kísérlet volt-e, vagy a modern argentin állam megerősítésére is törekedett.
1958-ban a kiírt választásokat Arturo Frondizi, a mérsékelt radikális politikus nyerte. Frondizi a választási kampány során hallgatólagos megállapodást kötött Perónnal, akinek támogatói szavazatai nélkül nem tudott volna győzni. Kormányzása alatt azonban a hadsereg folyamatos nyomása alatt nem engedte szabadon a peronizmust, és gazdasági nyitást, külföldi tőkebefogadást hirdetett. A katonaság 1962-ben megbuktatta, miután a peronista jelöltek több tartományi választáson is jól szerepeltek. A következő választást 1963-ban Arturo Illia, a radikális párt mérsékelt jelöltje nyerte, de kormánya gyenge volt: a hadsereg befolyása állandósult, a peronizmus továbbra is tiltva maradt, és a gazdasági nehézségek fokozódtak.
Ezekben az években a politikai erőszak még alacsonyabb intenzitású volt, mint később, de a hadsereg beavatkozási készsége nőtt. A katonai vezetők egyre inkább úgy tekintettek a polgári kormányzásra, mint a „rend” fenntartását veszélyeztető időszakokra. A hidegháború regionális kontextusa is hatott: az 1959-es kubai forradalom után az argentin hadseregben megerősödött az antikommunista nemzetbiztonsági gondolkodás. A francia gyarmati háborúkban alkalmazott „felforgatás elleni háború” tanai, valamint az amerikai katonai képzések hozzájárultak ahhoz, hogy a hadsereg egy része a belső politikai konfliktusokat katonai problémaként kezelje. Ez a szemlélet nem újkeletű volt, de az 1960-as években vált meghatározóvá a fegyveres erők egyes köreiben.
1966 júniusában a hadsereg Juan Carlos Onganía tábornok vezetésével ismét puccsot hajtott végre. Az új rezsim „argentin forradalom” (Revolución Argentina) néven bürokratikus-autoriter modernizációt hirdetett: a politikai pártok működését felfüggesztette, az egyetemeket állami ellenőrzés alá vonta, és a gazdasági stabilitást technokrata eszközökkel próbálta megteremteni. A kormányzat a társadalom „modernizálását” a politikai részvétel visszaszorításával kapcsolta össze. Az egyetemek 1966. júliusi megszállása, a „hosszú botok éjszakája” (La Noche de los Bastones Largos) néven ismert rendőri beavatkozás során számos professzort és diákot bántalmaztak; az esemény a tudományos emigráció hullámát indította el.
A rezsim gazdaságpolitikája kezdetben a stabilizációra és a külföldi beruházások ösztönzésére épült. A munkásosztály és a középosztály egyes csoportjai azonban egyre inkább úgy élték meg, hogy a modernizáció költségeit velük fizettetik meg. 1969 májusában Córdobában – az ipari munkásság, a diákok és a helyi lakosság részvételével – heves utcai zavargások törtek ki, amelyeket az argentin történetírás cordobazóként ismer. A Cordobazo nem katonai győzelmet hozott, hanem a rezsim társadalmi elszigetelődését és a hadseregen belüli belső megosztottságot tette láthatóvá. Onganía pozíciója meggyengült, 1970-ben a katonai vezetés leváltotta, majd a kormányzat tárgyalásos kibontakozást kezdett keresni.
Ebben az időszakban alakultak meg a fegyveres szervezetek is. A Montoneros körülbelül 1970-től működő peronista, radikális katolikus ihletésű gerillaszervezet volt, amely Perón visszatéréséért és a peronizmus forradalmi újraértelmezéséért küzdött. Az Ejército Revolucionario del Pueblo (ERP, „a nép forradalmi hadserege”) 1970-ben alakult, és a marxista–leninista, guevarista irányzathoz kapcsolódott. A gerillaszervezetek célpontjai között katonai, rendőri és gazdasági szereplők álltak; emberrablásokat, támadásokat és fegyveres akciókat hajtottak végre. A szervezetek mérete és társadalmi támogatottsága korlátozott volt, de a hadsereg és a rendőrség tehetetlensége, valamint a politikai rendszer zártsága növelte láthatóságukat. A gerillaerőszak dokumentált tény, ám annak megítélése a mai argentin közbeszédben is erősen vitatott.
A hadsereg 1971-től fokozatos választási nyitást kezdett. 1973 márciusában a peronisták által támogatott Héctor J. Cámpora nyerte meg az elnökválasztást. A kampány központi ígérete Perón hazatérése volt. Cámpora kormányzása rövid ideig tartott, és a peronista mozgalmon belüli feszültségek azonnal felszínre kerültek. A baloldali peronista fiatalok – köztük a Montoneros – a mozgalom radikális átalakítását várták, míg a szakszervezeti vezetők és a hagyományos peronista apparátus a fokozatosabb, intézményesebb utat képviselte.
Perón 1973. júniusi visszatérésekor a Buenos Aires-i Ezeiza repülőtér közelében összegyűlt tömegbe lövöldözés kezdődött; a peronista bal- és jobboldal közötti fegyveres összecsapásnak több tucat halálos áldozata lett. Az ezeizai mészárlás (Masacre de Ezeiza) megmutatta, hogy a peronizmus már nem egységes politikai tábor, hanem egymással is fegyveresen szemben álló csoportok laza koalíciója. Perón 1973. októberben lett elnök, de betegsége miatt már nem tudta stabilizálni a helyzetet. 1974. július 1-jén meghalt; helyét felesége, alelnöke, Isabel Martínez de Perón vette át.
Isabel elnöksége alatt a gazdasági hanyatlás és a politikai erőszak gyorsan súlyosbodott. A szociális jóléti miniszter, José López Rega körül megszerveződött az Alianza Anticomunista Argentina (AAA, „Argentin Antikommunista Szövetség”) nevű félkatonai csoport, amely merényleteket, emberrablásokat és gyilkosságokat hajtott végre baloldali politikusok, szakszervezeti aktivisták, diákok és értelmiségiek ellen. A Montoneros 1974-ben válaszul illegalitásba vonult, és folytatta fegyveres akcióit; az ERP pedig már korábban is aktív gerillaháborút vitt. A peronista kormányzat 1975-ben Tucumán tartományban katonai műveletet indított „Operativo Independencia” néven, amely a gerillák felszámolását célozta. Ez a művelet már a későbbi diktatúra módszereit vetítette előre: az állami erőszak nem mindig különítette el a fegyveres ellenfeleket a politikailag gyanús civilektől.
A szakirodalom ma is vitatja, mennyire volt törvényes az Isabel-kormányzat által adott felhatalmazás, és mennyire működtek már ekkor illegális struktúrák a hadsereg és a rendőrség kötelékében. Az viszont dokumentált, hogy az AAA áldozatainak száma több százra tehető, és a szervezet kapcsolatban állt kormányzati és rendőri szereplőkkel. A pontos felelősségi viszonyokat a bírósági eljárások csak részben tisztázták.
A junta nyilvános igazolása a hidegháborús antikommunizmusra, a „nyugati keresztény civilizáció” védelmére és a „belső ellenség” elleni háborúra épült. A katonai vezetők a hatalomátvételt nem puccsként, hanem a nemzet megmentéseként mutatták be. A korszak elemzésében fontos elkülöníteni a rezsim nyilvános retorikáját a tényleges gyakorlattól. A junta ugyanis nem csupán a gerillaszervezeteket támadta, hanem szélesebb társadalmi csoportokat is: a peronista munkásmozgalmat, a diákmozgalmat, az értelmiségieket, a jogvédőket és mindazokat, akiket a „felforgatás” kategóriájába sorolt.
A diktatúra hatalmi szerkezete nem volt monolitikus. A hadsereg, a haditengerészet és a légierő között megosztották a területeket, és a különböző fegyvernemek saját elnyomó apparátust működtettek. A junta döntéseit kompromisszumok alakították; a vezetők közötti feszültségek időnként nyilvánosan is láthatóvá váltak. Videla 1981-ben átadta az elnökséget Roberto Viola tábornoknak, majd 1981 decemberében Leopoldo Galtieri vette át a hatalmat. A rezsim végül 1983-ra teljesen delegitimálódott, de a felelősség intézményi szinten az egész fegyveres erőt terhelte.
A Proceso legsúlyosabb vonása az illegális fogva tartások és tömeges eltüntetések rendszere volt. A hadsereg, a haditengerészet, a légierő, a rendőrség és a csendőrség egységei titkos fogdákat (centros clandestinos de detención) hoztak létre, ahová a letartóztatottakat bírósági eljárás nélkül vitték. A foglyokat megkínozták, vallomásokat csikartak ki belőlük, majd sokukat meggyilkolták; holttestüket gyakran titokban temették el, tömegsírokba rakták, vagy tengerbe dobták. Az egyik legismertebb titkos fogda a Buenos Aires-i haditengerészeti mechanikai iskola, az ESMA (Escuela de Mecánica de la Armada) volt, ahol több ezer embert tartottak fogva és kínoztak meg.
Az „eltűntek” (desaparecidos) fogalma jogi és emberi jogi értelemben olyan személyeket jelöl, akiket az állami szervek elraboltak, fogva tartottak, és akiknek sorsáról nem adtak hivatalos tájékoztatást. A junta hivatalosan tagadta az eltűnések tényét, és a nemzetközi nyomást „argentinellenes kampányként” utasította el. Ugyanakkor a katonai hatóságok időnként arra utaltak, hogy a „hiányzók” valójában külföldre menekültek vagy titokban élnek. Ez a kettős beszéd a rezsim elnyomó gyakorlatának része volt, és hozzájárult az áldozatok családjainak bizonytalanságához.
A civil társadalom reakciója fokozatosan szerveződött meg. 1977-től a Május téri Anyák (Madres de Plaza de Mayo) minden héten békés felvonulást tartottak Buenos Aires főterén, hogy eltűnt gyermekeikről kérdezzenek. Később a Május téri Nagymamák (Abuelas de Plaza de Mayo) is csatlakoztak, akik az eltűnt anyáktól született, katonai családoknak átadott gyermekek felkutatását tűzték ki célul. A diktatúra alatt ezeket a női csoportokat gyakran semmibe vették vagy fenyegették; tagjaik közül is többen eltűntek. Az anyák és nagymamák mégis a nyilvános emlékezet egyik legfontosabb szereplőjévé váltak, és a diktatúra utáni igazságszolgáltatási küzdelmekben meghatározó hangot képviseltek.
Az állami terror mértékét nem lehet pontosan számszerűsíteni. A demokratikus átmenet után a CONADEP (Comisión Nacional sobre la Desaparición de Personas, „a személyek eltűnését vizsgáló nemzeti bizottság”) 1984-ben kiadott jelentése, a Nunca Más („Soha többé”) mintegy 8 960 bejelentett eltűnési esetet azonosított, de maga is hangsúlyozta, hogy a szám nem teljes. Az emberi jogi szervezetek – köztük a Madres de Plaza de Mayo – hagyományosan 30 000 eltűntet emlegetnek; ez a szám azonban emlékezetpolitikai állítás, nem pedig levéltári összeírásból származó statisztika. Más becslések 15 000 és 25 000 közé teszik az áldozatok számát. A bizonytalanság oka, hogy sok esetet soha nem jelentettek be, a katonai iratokat megsemmisítették vagy titkosították, és a gyermekrablások, valamint a határon átnyúló üldözés tovább bonyolította a számbavételt.
A katonai junta nemcsak elnyomó, hanem gazdasági átalakító programot is végrehajtott. José Alfredo Martínez de Hoz gazdasági miniszter 1976 és 1981 között a pénzügyi liberalizáció, a vámcsökkentés, a bérek visszafogása és a mezőgazdasági export támogatása mellett állt. A kormányzat megszüntette az árszabályozás egy részét, deregulálta a pénzügyi szektort, és ösztönözte a külső eladósodást. A politika következménye a hazai ipar visszaszorulása, a spekulációs tőkeáramlás növekedése és a külső adósság gyors emelkedése lett. A konszenzusos becslések szerint az ország külső adóssága a korszakban többszörösére nőtt; a pontos érték a számítási módszertől függően változik, ezért a tankönyvi szövegek gyakran „mintegy 45 milliárd dollárról” beszélnek 1983-ra.
A gazdasági liberalizáció árát a munkások, a vidéki szegények és a középosztály alsó rétegei fizették meg. A bérek reálértéke jelentősen csökkent, a munkanélküliség és az alulfoglalkoztatottság nőtt. A szakszervezeteket meggyengítették, a sztrájkokat betiltották, a munkásvezetőket üldözték. A hetvenes évek végén a mesterségesen fenntartott árfolyam és a hitelből finanszírozott fogyasztás átmeneti illúziót teremtett, amelyet „édes pénz” (plata dulce) korszaknak is neveztek. Ez a fellendülés azonban nem volt fenntartható, és az 1980-as évek elejére pénzügyi válságba torkollott.
A gazdaságpolitika értékelése ma is vitatott. Egyes elemzők szerint a Martínez de Hoz-program a későbbi neoliberalizmus előfutára volt; mások szerint elsősorban a katonai rezsim hatalmi érdekeit szolgáló, inkonzisztens kiigazítás volt. A vitában meg kell különböztetni a program szándékait, a valós gazdasági mutatókat és a társadalmi következményeket. Az mindenesetre dokumentált, hogy a diktatúra évei alatt a jövedelmi egyenlőtlenség nőtt, és az ország gazdasági sebezhetősége fokozódott.
1982 tavaszán a Galtieri vezette junta úgy döntött, hogy katonailag megszállja a vitatott hovatartozású Malvinas/Falkland-szigeteket. Az akció egyszerre szolgált nacionalista legitimációs célt és a belső feszültségek elterelését. A szigetek feletti brit fennhatóság vitája már régóta része volt az argentin külpolitikának, de a katonai megoldás közvetlen háborús konfliktust robbantott ki az Egyesült Királysággal. A brit kormány katonai válaszlépése nyomán 1982. június 14-én az argentin csapatok kapituláltak. A háború több száz halálos áldozatot követelt, és a vereség aláásta a junta tekintélyét.
A Malvinas-háború emlékezete azonban összetett. A szigetekkel kapcsolatos területi igény továbbra is erős nemzeti érzést mozgósít, miközben a háborúban részt vevő katonák és családjaik joggal mutatnak rá a hadvezetés felelősségére és a veteránok elhanyagolására. A vereség után a katonai vezetés elveszítette maradék hitelességét, és kénytelen volt választásokat kiírni. 1983. december 10-én Raúl Alfonsín vette át az elnöki hivatalt, ami a katonai diktatúra végét és a demokratikus átmenet kezdetét jelentette.
Az átmenet nem jelentett azonnali igazságszolgáltatást. A hadsereg amnesztiatörvényeket próbált elfogadtatni, és a katonai vezetők egy része továbbra is tagadta az állami terror tényeit. Alfonsín kormánya létrehozta a CONADEP-et, és 1985-ben a junták perében (Juicio a las Juntas) elítélték a fő felelősöket. A büntetőeljárások azonban később lelassultak, és a büntetlenséget biztosító törvények, valamint elnöki kegyelmek hosszú időre korlátozták az igazságszolgáltatást. A kérdés a későbbi fejezetekben, különösen az Átmeneti igazságszolgáltatás és amnesztia részben kap részletesebb elemzést.
Az 1955–1983 közötti időszak forrásai igen heterogének. A puccsok, választások és kormányváltások alapvető eseménytörténete korabeli újságokból, kormányzati közleményekből, választási jegyzőkönyvekből és diplomáciai iratokból rekonstruálható. A katonai rezsimek hivatalos dokumentumai, törvényerejű rendeletei és a junta közleményei önmagukban is források, de értelmezésüknél figyelembe kell venni a rezsim propagandisztikus céljait. A gerillaszervezetek kiáltványai, belső dokumentumai és a volt aktivisták visszaemlékezései hasonlóképpen a saját narratívájukat közvetítik.
Az állami terror működésére vonatkozó legfontosabb források közé tartoznak a túlélők vallomásai, a családtagok feljelentései, a titkos fogdákból kicsempészett feljegyzések, a rendőrségi és katonai nyilvántartások később feltárt töredékei, valamint a demokratikus állam által felállított bizottságok jelentései. A CONADEP 1984-es Nunca Más jelentése kulcsfontosságú, de nem tévedhetetlen: a bizottság válogatott eseteket dolgozott fel, és az idő rövidsége miatt nem tudott minden jelentést ellenőrizni. A bírósági eljárások során keletkezett ítéletek és tanúvallomások szintén elsődleges források, bár a jogi eljárások logikája nem azonos a történeti rekonstrukcióval.
Az eltűntek számának bizonytalansága az egyik legélesebb emlékezetpolitikai vita. A 8 960-as CONADEP-szám dokumentált esetekre vonatkozik, de a bizottság maga is jelezte, hogy a valós szám ennél magasabb lehet. Az emberi jogi szervezetek 30 000-es száma mozgalmi szlogenként terjedt el, és a mai napig meghatározza a közbeszédet; ugyanakkor tudományosan nem igazolható, és egyes történészek szerint a módszertani alapja gyenge. A kutatás számára a lényeg nem a pontos szám, hanem az eltüntetési gyakorlat rendszerszerűsége: az illegalitás, a kínzás, a gyilkosság és az információmegtagadás a diktatúra működésének központi eleme volt.
A „két démon” elmélet (teoría de los dos demonios) az átmeneti korszak egyik meghatározó értelmezési kerete volt. Eszerint az 1970-es évek erőszakát két szélsőség – a baloldali gerillák és a jobboldali állami terror – szimmetrikus küzdelme okozta. Ez a keret mára erősen vitatott, mert elmossa a felelősség arányait és a fegyveres szervezetek korlátozott méretét, valamint azt a tényt, hogy az állami terror szisztematikus, titkos és tömeges volt, míg a gerillacsoportok társadalmi bázisa és áldozatszáma jóval kisebb. A történeti elemzés ezért a „két démon” elméletet elsősorban az emlékezetpolitika tárgyaként kezeli, nem pedig tényszerű magyarázatként.
További bizonytalanságot jelent a gazdasági adatok értelmezése. Az adósság, az infláció és a reálbérek alakulására vonatkozó mutatók forrásonként eltérnek, mert a diktatúra statisztikai hivatala manipulálta az adatokat, és a későbbi kutatók különböző korrekciókat alkalmaztak. A katonai iratok megsemmisítése miatt a titkos fogdák teljes hálózatát sem lehet maradéktalanul rekonstruálni. A bírósági eljárások azonban számos dokumentumot, tanúvallomást és szakértői elemzést hoztak napvilágra, amelyek lehetővé teszik a rendszer működésének részletes bemutatását.
A korszak elemzésekor tehát három szintet kell megkülönböztetnünk: a dokumentált eseményeket (például az 1976-os puccs időpontját vagy a titkos fogdák létezését), a tudományos konszenzust igénylő értelmezéseket (például az állami terror rendszerszerűségét), és az emlékezetpolitikai vitákat (például az eltűntek számát vagy a „két démon” keretét). A tárgyilagos tankönyvi elbeszélésnek mindhárom szintet meg kell mutatnia.