Az 1983. évi választás nem egyszerűen kormányváltás volt: a többpárti demokrácia visszaállítását jelentette egy olyan országban, ahol az 1976–1983 közötti katonai diktatúra rendszeres állami erőszakot, gazdasági liberalizációt és társadalmi megszorítást alkalmazott. A hatalmat átadó junta tárgyalásos átmenetre törekedett, és saját tetteire nézve amnesztiát akart; a választók többsége ezzel szemben a radikális mozgalom jelöltjét, Raúl Alfonsínt juttatta elnöki székbe. Az új kormánynak egyszerre kellett feldolgoznia a diktatúra emberi jogi örökségét és kezelnie a felhalmozott külső adósság, az infláció és a recesszió együttes válságát. Ez a kettős teher határozta meg az 1980-as évek végét.
Alfonsín 1983. december 10-én lépett hivatalba. A kormány egyik első intézkedése az 1976–1983 közötti állami terror vizsgálata volt. Az elnök létrehozta a Nemzeti Bizottság az Eltűnt Személyek Felkutatására (Comisión Nacional sobre la Desaparición de Personas, CONADEP) nevű testületet, amely 1984-ben nyilvános meghallgatásokat tartott, és Nunca más („Soha többé”) címmel jelentést tett közzé. A jelentés az erőszak bürokratikus jellegét és a katonai elnyomás kiterjedtségét dokumentálta; az általa rögzített eltűnt esetek száma 8960 volt, de a bizottság jelezte, hogy az adatgyűjtés nem lehetett teljes. Az emberi jogi szervezetek által használt 30 000-es szám a diktatúra alatt eltűnt vagy meggyilkolt személyekre vonatkozó becslés, amely máig az emlékezetpolitikai vita egyik központi eleme. A dokumentált esetek száma tehát tény, az összes áldozatra vonatkozó 30 000-es szám pedig becslés és emlékezetpolitikai állítás.
A katonai vezetők felelősségre vonása 1985-ben kezdődött: a junták pere (Juicio a las Juntas) során a legfelsőbb katonai tanács tagjait állították bíróság elé. Jorge Rafael Videla és Emilio Eduardo Massera volt elnöki hatalmú junta-tagokat életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték; néhány vádlottat felmentettek, többeket hosszú szabadságvesztésre ítéltek. A per a korabeli dokumentumok szerint jelentős társadalmi támogatást kapott, de a fegyveres erők nyomása növekedett. A kormány előbb az 1986. évi Punto Final („végpont”) törvényt, majd az 1987. évi Obediencia Debida („engedelmességi kötelesség”) törvényt fogadta el, amelyek időbeli és rangbeli korlátokkal gyakorlatilag leállították az újabb pereket. A törvényeket a polgári kormány részben a katonai puccs fenyegetésére hivatkozva indokolta; a lépést az emberi jogi mozgalmak a büntetlenség intézményesítéseként bírálták.
A katonai elégedetlenség 1987 és 1988 között fegyveres megmozdulásokban is megnyilvánult: az úgynevezett carapintadas („festett arcúak”) lázadásai során katonai csoportok laktanyákat foglaltak el. Az 1987-es húsvéti lázadás idején Alfonsín személyesen tárgyalt a felkelőkkel; a megmozdulás után a kormányzat engedményeket tett a katonai büntetőeljárások korlátozásában. Ez a politikai helyzet, valamint a gazdasági válság együttesen gyengítette a kormány cselekvőképességét.
Az Alfonsín-kormány gazdasági öröksége rendkívül kedvezőtlen volt. A külső adósság a diktatúra évei alatt megtöbbszöröződött, az ipari termelés stagnált, a költségvetési hiány és a jegybanki pénznyomtatás pedig állandó inflációs nyomást tartott fenn. A hivatalos statisztikák szerint 1983-ban az éves infláció meghaladta a 300%-ot. A kormány 1985-ben az Austral-tervvel próbálta megállítani az áremelkedést: új pénznemet vezetett be, befagyasztotta az árakat és a béreket, és a költségvetési hiány csökkentését ígérte. A terv átmenetileg mérsékelte az inflációt, de a szerkezeti egyensúlyhiányt nem oldotta meg; 1987-től az áremelkedés újra gyorsult.
Az 1980-as évek második felében a gazdasági stabilizáció kudarca társadalmi elégedetlenséggel párosult. A szakszervezetek általános sztrájkokat hirdettek, a CGT (Confederación General del Trabajo) nyomást gyakorolt a bérpolitikára, miközben a kormány a külső hitelezőkkel folytatott tárgyalások miatt megszorításokat vezetett be. A feszültség 1989 elején érte el a csúcsot: a havi infláció kétszámjegyűvé vált, és az éves infláció a hivatalos becslések szerint elérte a 3000%-ot. A hiperinfláció a megtakarítások megsemmisülését, a bérek értékének napi ingadozását és a készpénzforgalom zavarait okozta; a városi szegénynegyedekben élelmiszer-megmozdulások törtek ki. A gazdasági összeomlás közepette az 1989. májusi elnökválasztáson a peronista Carlos Menem győzött, és a válság súlyossága miatt Alfonsín 1989 júliusában előrehozottan átadta a hatalmat. Az átadás pontos oka a politikai és gazdasági nyomás együttes hatása volt, amit a korabeli szereplők eltérően magyaráztak.
Carlos Menem elnök 1989 júliusában lépett hivatalba, és a klasszikus peronista gazdaságpolitika irányváltását hajtotta végre: a jóléti és protekcionista hagyománnyal szakítva piaci reformokat hirdetett. A fordulatot a kortársak és a későbbi elemzők egyaránt a neoliberalizmus kategóriájával írták le, de fontos hangsúlyozni, hogy a kifejezés a 20. század végén nem egységes programot jelölt, hanem a washingtoni konszenzushoz kötődő ajánlások – privatizáció, liberalizáció, költségvetési fegyelem – sajátos argentin alkalmazását takarta. A Megnem-kormányzat retorikája egyszerre hivatkozott a piaci hatékonyságra és a peronista állami beavatkozás hagyományára, ami a megítélést máig vitatottá teszi.
A stabilizáció központi eleme az 1991. márciusi konvertibilitási törvény volt, amely törvényben rögzítette a peso és a dollár egy az egyhez árfolyamát, és a pénzkínálatot a devizatartalékokhoz kötötte. A rendszer gyorsan leszorította az inflációt: 1991 végétől az éves áremelkedés egyszámjegyűvé vált, ami az előző évtizedhez képest látványos eredmény volt. A törvény ugyanakkor megfosztotta a gazdaságpolitikát az árfolyam- és monetáris eszközöktől, így a külső sokkok kezelése később súlyos feszültségekhez vezetett.
A privatizáció a Menem-kormány másik meghatározó intézkedése volt. Az állami vállalatok nagy részét eladták vagy koncesszióba adták: az olajtársaság YPF (Yacimientos Petrolíferos Fiscales), a telefonvállalat ENTel, a légitársaság Aerolíneas Argentinas, a vasúthálózat, az elektromos művek, a gáz- és vízszolgáltatók, valamint a posta egyaránt magánkézbe került. A kormány a privatizációs bevételt az államadósság csökkentésére és a költségvetési hiány finanszírozására fordította; a bevételek nagyságrendje a hivatalos elszámolások szerint tízmilliárd dolláros volt, de a könyvelési módszertanokat később bírálták. A privatizáció hatása azonban nem volt egyenletes: a szolgáltatások minősége javult egyes ágazatokban, de a munkahelyek tömegesen megszűntek, a tarifák emelkedtek, és a közüzemi szolgáltatásokhoz való hozzáférés vidéken romlott. A nyugdíjrendszert részben egyéni megtakarítási számlákon alapuló AFJP-rendszerré alakították, ami növelte a pénzügyi szektor szerepét és kitette a jövőbeni nyugdíjakat a tőkepiaci kockázatoknak.
A gazdasági stabilizáció társadalmi ára a hivatalos statisztikák szerint is jelentős volt. Az 1990-es években a munkanélküliség a korábbi évtizedekhez képest kiemelkedő szintre emelkedett: a hivatalos felmérések 1995-re 17–18% körüli arányt mutattak. A szegénységi ráta a nagyvárosi agglomerációkban 20–30% között ingadozott, a pontos mérés azonban módszertani viták tárgya, mert az infláció leszorítása utáni árszínvonal és a háztartások jövedelmének összehasonlítása bizonytalan. A privatizáció és a gazdasági liberalizáció nyertesei között a pénzügyi szolgáltatásokban foglalkoztatottak és az importáló vállalkozások szerepeltek, míg a korábbi ipari munkásság, a közszféra alkalmazottai és a vidéki termelők jelentős része lecsúszott.
A Menem-kormányzat politikai stabilitását a gazdasági siker mellett az alkotmányozási reform is biztosította. Az 1994. évi alkotmánymódosítás – amelyet Menem és az ellenzéki radikális vezető, Alfonsín közötti politikai alku tett lehetővé – lerövidítette az elnöki ciklust, de lehetővé tette az elnök egyszeri újraválasztását, így Menem 1995-ben ismét indulhatott és győzött. A reform egyúttal növelte a tartományok jogköreit és új alkotmányos garanciákat vezetett be, de az elnöki hatalom koncentrációja is erősödött. A Menem-kormányzatot számos korrupciós ügy kísérte, köztük állami vállalatok privatizációjához kötődő vesztegetési vádak; a bírósági eljárások egy része a 2000-es években zárult le, ami jelzi, hogy a felelősség megállapítása hosszú időt vett igénybe.
A külpolitikában Menem a washingtoni kapcsolatokat erősítette: Argentína kilépett a hidegháborús el nem kötelezettség hagyományából, és szorosabb viszonyra törekedett az Egyesült Államokkal. A regionális integráció terén meghatározó volt az 1991-ben Asunciónban aláírt Mercosur (Mercado Común del Sur) létrehozása, amely Argentína, Brazília, Paraguay és Uruguay közös piaci együttműködését indította el. A szervezet célja a belső kereskedelem liberalizációja és a külső vámtarifák egységesítése volt; a megvalósítás azonban a tagállamok eltérő gazdasági szerkezete miatt fokozatosan haladt.
Az 1990-es évek végén a konvertibilitási rendszer fenntarthatósága egyre kétségesebbé vált. A dollárhoz kötött árfolyam magas reálköltséget jelentett az argentin export számára, különösen miután Brazília 1999-ben leértékelte valutáját, és az argentin termékek a brazil piacon drágultak. A gazdasági növekedés lelassult, a költségvetési hiány ismét nőtt, és az ország egyre súlyosabb külső finanszírozási gondokkal szembesült. Az 1999. évi elnökválasztáson a radikális Fernando de la Rúa győzött, aki a középutas Frepaso koalícióval kötött szövetséget. A kormány a konvertibilitás fenntartását tartotta elsődlegesnek, mert a rendszer elhagyása a megtakarítások dollárértékének megsemmisülését és a pénzügyi rendszer összeomlását vetítette előre.
De la Rúa gazdaságpolitikája megszorítások sorozatából állt. A kormány tárgyalásokat folytatott a Nemzetközi Valutaalappal, és többször módosította a költségvetési célokat, de a bizalomhiány nem oldódott. 2001 elején a gazdasági miniszter, Domingo Cavallo – aki az 1991-es konvertibilitási tervet is irányította – újabb megszorításokat jelentett be. A kormány 2001 decemberében bevezette a corralito („kis karám”) néven ismert korlátozást, amely befagyasztotta a bankbetétek nagy részét, és heti maximális készpénzfelvételi keretet szabott meg. Az intézkedés a bankrendszer összeomlását akarta megelőzni, de gyakorlatilag megfosztotta a lakosságot a megtakarításaitól, és általános felháborodást váltott ki.
A tiltakozás 2001. december 19–20-án tömeges utcai megmozdulásokba torkollott. A cacerolazo (edényverés) elnevezésű akciókban elsősorban a középosztályi háztartások vettek részt, de a szegénynegyedekben fosztogatások és összetűzések is kialakultak. A rendőri erőszak több halálos áldozatot követelt; a decemberi események halálos áldozatainak számát a bírósági eljárásokban 27 és 39 közöttire teszik, a felelősség megállapítása pedig évekig elhúzódott. A kormány és a rendőri erők intézkedései körüli viták máig a jogi és politikai emlékezet részei. A „Que se vayan todos!” („Menjenek mindnyájan!”) jelszó a politikai osztály egészének elutasítását fejezte ki.
De la Rúa 2001. december 20-án lemondott. A következő napokban átmeneti elnökök váltották egymást, miközben a peso árfolyamát felszabadították, és az ország 2001 decemberében bejelentette a külső adósság törlesztésének felfüggesztését, ami a maga idejében a világtörténelem egyik legnagyobb államcsődje volt. A konvertibilitási rendszer összeomlása a bankbetétek értékének csökkenését, a cégek tömeges fizetésképtelenségét és a szegénység további növekedését okozta. A válság hosszú távú következményeit a következő alfejezet tárgyalja, elsősorban a Néstor Kirchner nevével fémjelzett új korszakban.
Az 1983–2001 közötti időszak elsődleges forrásai közé tartoznak a választási jegyzőkönyvek, a kormányzati és jegybanki statisztikai közlemények, a CONADEP-jelentés és annak mellékletei, a junták perében hozott bírósági ítéletek, a Punto Final és az Obediencia Debida törvény szövege, a konvertibilitási törvény és a privatizációs szerződések, az IMF-fel kapcsolatos dokumentumok, valamint a corralito bevezetéséről szóló rendeletek. A másodlagos szakirodalomban a gazdaságtörténeti és politikatudományi munkák, illetve az 1980-as évek óta készült újságírói beszámolók és oral history interjúk egyaránt használatosak.
A legfontosabb bizonytalanságok módszertani jellegűek. A hiperinfláció pontos okainak súlyozása – a külső adósság, a költségvetési hiány, a szakszervezeti bérnyomás és a bizalomvesztés egymáshoz viszonyított szerepe – a mai napig vitatott a gazdaságtörténészek között. A privatizáció hosszú távú hatásairól sincs egyetértés: egyes elemzések a szolgáltatások hatékonyságának javulását, mások a közszolgáltatások hozzáférhetőségének romlását és a társadalmi egyenlőtlenségek növekedését hangsúlyozzák. A „neoliberális korszak” mint elemzési kategória maga is vita tárgya; a kifejezés egyszerre korabeli politikai vád és utólagos történetírói keret, ezért használata a szövegben leíró jellegű, nem értékítéletet kifejező.
A 2001. decemberi események halálos áldozatainak számában és a felelősség megállapításában a bírósági és rendőri dokumentumok eltérnek, részben azért, mert az erőszak epizódjait különböző időpontokban és eltérő tanúvallomások alapján rögzítették. Az eltűntek számára vonatkozó 30 000-es becslés emlékezetpolitikai állítás, amely a tudományos kutatásban nem tekinthető dokumentált ténynek; a CONADEP által rögzített 8960 eset pedig alsó becslés, nem teljes körű számítás. A Menem-kormány korrupciós ügyeinek egy részét bírósági ítéletek megerősítették, másokat ejtettek, ezért a kormányzat általános megítélésénél a bizonyítottság mértékét esetenként kell kezelni.