A 2001–2002-es válság utáni Argentína politikai és gazdasági újjáépítésének kezdetét Néstor Kirchner 2003-as elnöksége jelölte ki. A kirchnerizmus (kirchnerismo) a peronizmuson belüli új irányzatként a válságkezelést, a szociális transzfereket és az emberi jogi elszámoltatást kapcsolta össze. A korszak a latin-amerikai baloldali hullám (marea rosa, angolul pink tide) része volt, de a kormányzás nem egyszerűen ideológiai fordulatot jelentett: a peronista hagyományok, a gazdasági pragmatizmus és a konfrontatív politikai stílus egyaránt formálta. Az alfejezet a 2003 és 2015 közötti éveket tárgyalja, szorosan kapcsolódva a Puccsok, erőszak és a piszkos háború és az Alfonsín, Menem és a neoliberális korszak alfejezetekhez.
A 2001 decemberi pénzügyi összeomlás és a 2002-es társadalmi robbanás után Eduardo Duhalde ideiglenes elnöksége a peso leértékelésével, a banki betétek átütemezésével és egy szükségállapoti foglalkoztatási programmal stabilizálta a helyzetet. A 2003. áprilisi elnökválasztás első fordulójában a hivatalos választási jegyzőkönyvek szerint Carlos Menem szerezte a legtöbb szavazatot (24,4%), míg Néstor Kirchner, Santa Cruz tartomány peronista kormányzója 22,2%-ot kapott. Menem a második forduló előtt visszalépett, így Kirchner alacsony szavazataránnyal, de törvényes úton lett elnök. Ez a gyenge választói felhatalmazás meghatározta kezdeti stílusát: a legitimációt a gazdasági teljesítménnyel, az emberi jogi politikával és a politikai konfrontációval igyekezett megerősíteni.
A Duhalde és Kirchner közötti viszony feszült volt, mivel Kirchner a peronista párt belső ellenzékéből érkezett. Ennek ellenére a kormányzati folytonosság megmaradt: a gazdasági miniszter, Roberto Lavagna, aki Duhalde alatt kezdte a válságkezelést, 2005-ig hivatalban maradt. Kirchner a közvélemény támogatását azzal is növelte, hogy szimbolikus gesztusokat tett a hagyományos politikai elit ellen: lecserélte a Legfelsőbb Bíróság több, Menem idején kinevezett tagját, és meghirdette a „minőségi intézményi megújulás” programját. A lépések egy része jogi vitákat váltott ki, de a válság után bizalomvesztett lakosság körében növelték az elnök népszerűségét.
A 2003–2007 közötti időszakot a hivatalos INDEC-adatok szerint erőteljes, évi 8–9%-os GDP-növekedés jellemezte. A növekedésben szerepet játszott a leértékelt peso révén javuló exportversenyképesség, a kihasználatlan ipari kapacitás, valamint a szója és más mezőgazdasági termékek nemzetközi árának emelkedése. A kormányzat fiskális többletet ért el, és fenntartotta a versenyképes árfolyamot. A 2001-ben bedőlt államadósság rendezése érdekében 2005-ben adósságcserét hajtottak végre: a nem teljesítő kötvények egy részét új, alacsonyabb névértékű kötvényekre cserélték. A hitelezők mintegy háromnegyede elfogadta az ajánlatot. A csere csökkentette az adósságterhet, de a cserében részt nem vevő hitelezők (holdouts) követelése később újabb jogi és pénzügyi vitákat okozott.
A szegénységi ráta a hivatalos adatok szerint 2003-as 54%-ról 2007-re 26%-ra csökkent. A csökkenés irányát a független kutatók is megerősítik, de a 2007 utáni adatok hitelességét már nem lehet fenntartások nélkül elfogadni. A statisztikai intézetet 2007-től fokozódó politikai nyomás alá helyezték, és az inflációs, szegénységi, valamint GDP-adatok manipulálására utaló jelek miatt a nemzetközi szervezetek és a független közgazdászok egyre kevésbé támaszkodtak az INDEC közléseire. Ez a statisztikai hitelességi válság a korszak megítélésének egyik tartós vitapontja.
Kirchner kormányzásának egyik legmarkánsabb eleme a katonai diktatúra múltjával való szembenézés volt. A 2003. évi 25.779. számú törvény semmissé nyilvánította az 1986–1987-es büntetlenségi törvényeket (Ley de Punto Final és Ley de Obediencia Debida). A 2005. évi Simón-ügyben a Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek mondta ki ezeket a törvényeket, és ezzel megnyitotta az utat a diktatúra idején elkövetett emberi jogsértések büntetőeljárásainak újraindítása előtt. A politika a „Memoria, Verdad y Justicia” (emlékezet, igazság, igazságszolgáltatás) jelszó köré szerveződött.
Több egykori titkos fogdát és kínzóközpontot emlékhellyé nyilvánítottak; az ESMA (Escuela de Mecánica de la Armada) épületét 2004-ben adták át emberi jogi szervezeteknek. A kormányzati beszédekben és a hivatalos megemlékezéseken a diktatúra áldozatai kaptak központi szerepet. A politika széles társadalmi támogatást élvezett, különösen az emberi jogi mozgalmak, a szakszervezetek és a középosztály egy része körében. Ugyanakkor vitatott volt: egyes kritikusok szerint az eljárások a fegyveres szervezetek erőszakcselekményeit nem vizsgálták hasonló hangsúllyal, mások a folyamat lassúságát, illetve a politikai felhasználást bírálták. Az áldozatok számának megállapítása továbbra is emlékezetpolitikai vita tárgya, ahogyan azt a Diktatúrák, erőszak és emlékezet fejezet is tárgyalja.
A 2001–2002-es válság idején a Duhalde-kormány által bevezetett Plan Jefes y Jefas de Hogar program több millió háztartásnak nyújtott minimális jövedelmet. A Kirchner-kormány ezt a rendszert fokozatosan átalakította és bővítette. 2009-ben, már Cristina Fernández de Kirchner elnöksége alatt bevezették az Asignación Universal por Hijo (AUH) programot, amely az informális dolgozók, a munkanélküliek és az alacsony jövedelmű háztartások gyermekei számára biztosít havi támogatást. A program feltételhez kötötte a támogatást: az iskolalátogatáshoz és az egészségügyi ellenőrzésekhez.
A nyugdíjrendszerben 2005-ben és 2014-ben moratóriumokat hirdettek, amelyek lehetővé tették a hiányos járulékfizetésű személyek nyugdíjba vonulását. A szociális kiadások jelentősen növekedtek, és ez hozzájárult a szegénységi mutatók csökkenéséhez. A programok hatékonyságát azonban vitatják: a támogatók a gyermekszegénység mérséklését és a fogyasztás élénkítését emelik ki, míg a kritikusok a munkaerőpiaci torzításokra, az informális szektor tartósan magas arányára és a kiadások hosszú távú fenntarthatóságára hívják fel a figyelmet.
Cristina Fernández de Kirchner 2007-ben nyerte az elnökválasztást; 2011-ben a hivatalos választási adatok szerint a szavazatok 54,1%-ával választották újra. Első ciklusának legnagyobb belpolitikai konfliktusa a 2008-as mezőgazdasági tiltakozás volt. A kormány a 125. számú határozattal (Resolución 125) a szója exportadóját a nemzetközi árak emelkedéséhez kötött, változó kulcsú rendszerben. A termelői szervezetek országos útzárlatokkal és piaci tiltakozásokkal válaszoltak; a konfliktus hónapokig tartott, és megbénította a mezőgazdasági export egy részét.
A vita a szenátusban dőlt el: a szavazategyenlőséget a szenátus elnöke, Julio Cobos a kormány ellenében döntötte el. A kormány veresége meggyengítette Cristina Fernández politikai pozícióját, és növelte a társadalmi polarizációt. A konfliktus rávilágított az argentin gazdaság szerkezeti függőségére: a mezőgazdasági export, különösen a szója, a költségvetési bevételek és a devizatartalékok kulcsfontosságú forrása, ugyanakkor a termelői érdekcsoportok politikai ereje jelentős.
A 2011–2015 közötti második ciklusban a gazdasági nehézségek fokozódtak. 2012-ben a kormány törvénnyel kisajátította az YPF olajtársaság részvényeinek 51%-át a spanyol Repsoltól. A lépés népszerű volt a nacionalista közvélemény egy részében, de a nemzetközi jogi viták és a beruházási környezet romlása miatt sok kritikát kapott. A 2013-tól bevezetett deviza-korlátozások (cepo cambiario) a dollárhoz való hozzáférést korlátozták; a párhuzamos árfolyam és a hivatalos árfolyam közötti rés nőtt, ami a gazdasági bizonytalanság jele volt.
A hivatalos inflációs adatokat 2007 óta egyre kevésbé tartották hitelesnek; a független becslések szerint az infláció 2013–2015 között évi 25–40% lehetett. 2014-ben a nemzetközi bírósági ítélet nyomán Argentína korlátozott adósságszolgálati válságba került, mert nem tudott fizetni azoknak a hitelezőknek, akik nem vettek részt a 2005. és 2010. évi adósságcserékben. 2015 januárjában Alberto Nisman ügyész holttestét találták meg; a halál körülményei máig vitatottak. Nisman néhány nappal korábban azzal vádolta Cristina Fernández elnököt és Héctor Timerman külügyminisztert, hogy állítólag titkos megállapodást kötöttek Iránnal az 1994-es AMIA-robbantás ügyében; a bíróság a vádat később elutasította. Az ügy tovább mélyítette a politikai megosztottságot, és a korszak egyik leginkább vitatott eseményévé vált.
A Kirchner-kormányok a dél-amerikai regionális integráció erősítését szorgalmazták, és szoros kapcsolatot ápoltak Brazíliával, Venezuelával, Bolíviával és Ecuadorral. A 2005. évi amerikai csúcstalálkozón Mar del Platában az argentin kormány a többi dél-amerikai országgal együtt elutasította az ALCA (Área de Libre Comercio de las Américas) tervét, amelyet az Egyesült Államok szorgalmazott. A Mercosur bővítése és a venezuelai tagság támogatása a korszak külpolitikai prioritása volt. Ez a politika illeszkedett a latin-amerikai baloldali hullám regionális együttműködési törekvéseihez, de az országok közötti gazdasági és ideológiai különbségek miatt a integráció eredményei korlátozottak maradtak.
A kirchnerizmus a 2000-es évek latin-amerikai baloldali hullámának egyik áramlata volt, de nem azonosítható egyszerűen a hagyományos baloldallal. A peronizmuson belüli mozgalomként ötvözte a szociális érzékenységet, a nemzeti iparvédelmet és az állami beavatkozást, miközben piacbarát politikákat is fenntartott. A szakirodalomban vita folyik arról, hogy a kirchnerizmus populista, balközép vagy a peronizmus új változata; a kormányzati retorikában gyakran a „nacional-populáris” hagyományhoz sorolták. A Forradalmak, baloldali hullám és neoliberalizmus alfejezet a régiós összefüggéseket tárgyalja.
A korszak értékelése rendkívül polarizált. Támogatói a 2003–2007 közötti növekedést, a szociális programokat és az emberi jogi elszámoltatást emelik ki; kritikusai a 2011 utáni stagflációt, a statisztikák manipulálását és a hatalom koncentrációját hangsúlyozzák. A 2015-ös elnökválasztáson a kirchnerista jelölt, Daniel Scioli vereséget szenvedett Mauricio Macritól, ami a korszak lezárását jelezte; ennek részleteit a Macri, Fernández és a gazdasági ingadozás alfejezet tárgyalja.
Az alfejezet elsődleges forrásai közé tartoznak az elnöki rendeletek és törvények, például a 2003. évi 25.779. törvény és a YPF kisajátításáról szóló 2012. évi törvény, valamint a Resolución 125 szövege. A Legfelsőbb Bíróság Simón-ügyben hozott 2005. évi ítélete, a hivatalos választási jegyzőkönyvek és az INDEC statisztikai jelentései szintén elsődleges források. Másodlagos forrásként a CEPAL, az IMF és a Világbank jelentései, valamint történeti és politikatudományi munkák használhatók.
A bizonytalanságok jelentős része a statisztikai adatok hitelességéből fakad: a 2007 utáni inflációs, GDP- és szegénységi adatok manipulálására utaló jelek miatt a független becslések eltérnek a hivatalos közlésektől. A Nisman-ügyben a halál okának megállapítása nem végleges, és a bírósági eljárások kimenetele, illetve értelmezése a 2026-os lezárásig vitatott maradt. A kirchnerizmus ideológiai besorolása tudományos vita tárgya, és a korszak gazdasági teljesítményének megítélése is erősen függ attól, hogy a hivatalos vagy a független adatokat tekintjük-e mérvadónak.