Uruguay az 1870-es évektől olyan átalakuláson ment keresztül, amely a korábbi, a 19. századi állam megszilárdulásánál tárgyalt politikai és területi konfliktusok után alapvetően új pályára állította az országot. A vizsgált hat évtizedben a legelőgazdaságra épülő exportmodell modernizálódott, a bevándorlás átrajzolta a társadalmat, és José Batlle y Ordóñez nevéhez kapcsolódó reformirányzat, a batllismo kísérletet tett arra, hogy az államot a szociális védelem és a gazdasági szabályozás eszközévé tegye. Ez a korszak azért is kulcsfontosságú, mert itt alakult ki Uruguay későbbi képe a „dél-amerikai Svájcról”, egy olyan emlékezetpolitikai toposz, amelyet a következő alfejezetekben A „dél-amerikai Svájc” és a válság tárgyalnak majd kritikailag.
Uruguay gazdasága a 19. század végén továbbra is a legelőgazdálkodásra, azon belül a szarvasmarha- és juhtenyésztésre, valamint a bőr, a hús és a gyapjú kivitelére épült. Az 1870-es évektől azonban a termelés és az értékesítés technikai feltételei gyorsan változtak. A vasúthálózat kiépítése – elsősorban brit tőkével – összekötötte a belső legelővidékeket Montevideo kikötőjével, lehetővé téve az áruk gyorsabb és olcsóbb szállítását. A távíróvonalak és a korszerűbb kikötői berendezések ugyancsak csökkentették a szállítási költségeket. Ezek a fejlesztések dokumentálhatók a kormányzati koncessziós szerződésekből és a külföldi befektetési jelentésekből, ám a gazdasági hatásukat a történetírás eltérően súlyozza.
A századforduló legjelentősebb technikai újítása a hűtőipari üzemek, a frigoríficók (spanyolul: frigorífico) megjelenése volt. Az 1900-as évek első évtizedében létesült hűtőüzemek lehetővé tették, hogy Uruguay ne csak sózott vagy szárított húst, hanem hűtött marhahúst is exportáljon, elsősorban a brit piacra. Ez jelentős jövedelemnövekedést hozott a nagybirtokos exportőröknek, ugyanakkor növelte a gazdaság függését a világpiaci áraktól és a külföldi felvevőpiacoktól. A modernizáció tehát nem egyszerűen „haladás” volt, hanem egy olyan folyamat, amely a nyereséget és a kockázatot is egyenlőtlenül osztotta el.
A vidéki társadalom szerkezete alig változott. A földtulajdon továbbra is erősen koncentrált maradt: a nagy estanciák (spanyolul: estancia) uralták a legelőterületeket, a kisbirtokosok és a földnélküli vidéki munkások helyzete bizonytalan volt. A hagyományos pásztor, a gaucho (spanyolul: gaucho) lassan bérmunkássá vált, aki a nagybirtokon vállalt idénymunkát, vagy a városokba vándorolt. A földkérdés – vagyis a termőföld egyenlőtlen elosztása – a korszak egyik legnagyobb belső feszültsége maradt, és a batllista reformok sem oldották meg alapvetően. Ezt a kritikát a korabeli munkássajtó és a későbbi történetírás egyaránt hangsúlyozza.
Uruguay társadalma 1870 és 1930 között drámaian átalakult a tömeges bevándorlás következtében. A bevándorlók többsége Olaszországból és Spanyolországból érkezett, kisebb számban más európai országokból. A népszámlálási adatok és a bevándorlási nyilvántartások szerint – amelyek pontossága azonban korlátozott, mert a határellenőrzés és a regisztráció nem volt egységes – az ország lakossága 1860 körül nagyjából 220–250 ezer fő lehetett, 1900 körül már meghaladta a 900 ezret, 1930-ra pedig hozzávetőleg 1,7 millióra nőtt. A növekedés jelentős része bevándorlásból és a bevándorlók természetes szaporodásából származott. A számokat a demográfiai becslések eltérően közlik, ezért itt nagyságrendi tájékoztatásról van szó.
A bevándorlók elsősorban a városokban, mindenekelőtt Montevideóban telepedtek le. A főváros lakossága a századfordulón gyorsabban nőtt, mint a vidéki területeké, ami a mai napig jellemző városiasodottságot eredményezett. Montevideo mellett a part menti városok és a vasúti csomópontok is vonzották az újonnan érkezőket. A bevándorlás hatására megerősödött a városi középosztály, a kiskereskedelem, a kézműipar és a hivatalnoki réteg, ugyanakkor kialakult egy nagy létszámú, gyakran bizonytalan körülmények között élő munkásság is.
A bevándorlók nemcsak munkaerőt hoztak, hanem politikai eszméket és szervezeti tapasztalatokat is. Az olasz és spanyol bevándorlók egy része az anarchizmus és a szocializmus irányzatait közvetítette. Montevideóban és más városokban szakszervezetek, munkásegyletek és munkássajtó jött létre, amelyek a munkakörülmények javítását, a munkaidő korlátozását és a politikai jogok kiterjesztését követelték. A munkásmozgalom és a batllista reformok viszonya összetett volt: Batlle részben támaszkodott a városi munkásság támogatására, de a radikálisabb irányzatokkal, különösen az anarchista sztrájkokkal szemben a rendfenntartó erők fellépését is elfogadta.
Az 1870-es évektől kezdve a politikai életet továbbra is a két hagyományos párt, a Colorado Párt (spanyolul: Partido Colorado) és a Nemzeti Párt (spanyolul: Partido Nacional, a korabeli köznyelvben gyakran Blanco) vetélkedése határozta meg. A század utolsó harmadában a korábbi katonai konfliktusok és caudillók uralma után fokozatosan előtérbe került a civil kormányzás igénye. A választási gyakorlat azonban továbbra is tele volt visszaélésekkel: a kormánypárt befolyásolta a választói névjegyzékeket, a vidéki körzetekben pedig a helyi hatalmasságok irányították a szavazást. A politikai erőszak nem szűnt meg teljesen, csak intézményesebb keretek közé szorult.
A századforduló legnagyobb fegyveres konfliktusa az 1904-es polgárháború volt, amelyet a Nemzeti Párt oldalán Aparicio Saravia vezetett. Saravia a vidéki hagyományos caudillismo utolsó jelentős képviselőjeként lépett fel a központi kormányzat ellen, amelyet José Batlle y Ordóñez első elnöksége (1903–1907) alatt a Colorado Párt irányított. A kormányerők győzelme, Saravia halála és a felkelés leverése után a Nemzeti Párt fokozatosan lemondott a fegyveres ellenállásról, és elfogadta a parlamenti, választási verseny kereteit. Ez a fordulat azért fontos, mert megteremtette a későbbi reformpolitika politikai stabilitásának alapját. Az 1904-es események dokumentáltak, ám értelmezésük vitatott: egyes történészek a központi állam győzelmét a modern nemzetállam megerősödésének tekintik, mások a vidéki autonómia és a hagyományos közösségek elvesztésére helyezik a hangsúlyt.
A választási rendszer fokozatos reformja is a korszakhoz tartozik. A titkos szavazás bevezetése, a választói névjegyzékek pontosítása és a kisebbségi képviselet elvének elfogadása – amely lehetővé tette, hogy a Nemzeti Párt meghatározott arányban képviselethez jusson – csökkentette a választási csalások mozgásterét és a pártok közötti feszültséget. Ezek a változások nem egyszeri törvény, hanem fokozatos intézményi átalakulás eredményei voltak, és a korszak politikai gyakorlatában csak részben érvényesültek.
José Batlle y Ordóñez (ejtsd: [baʝe i oɾˈðoɲes]) a Colorado Párt progresszív, városi értelmiségi szárnyából emelkedett az ország vezetőjévé. Újságíróként és politikusként már a századforduló előtt is a végrehajtó hatalom korlátozását, a laikus oktatást és az állami szociálpolitikát hirdette. Első elnöksége (1903–1907) alatt az 1904-es polgárháború megnyerése és a politikai stabilitás megteremtése állt a középpontban. Második elnöksége (1911–1915) alatt, illetve az azt követő években – amikor hívei befolyása meghatározó maradt – fogadták el a reformok jelentős részét.
A batllista törvényhozás az államot a szociális védelem és a gazdasági szabályozás aktív szereplőjévé kívánta tenni. A reformok közé tartozott a munkanap korlátozása: 1915-ben törvényben rögzítették a nyolcórás munkanapot, ami a korabeli Európában is csak fokozatosan terjedt. Emellett szabályozták a nők és kiskorúak munkavégzését, és korlátozták az éjszakai munkát. A szociális biztonság területén bővítették a közszolgálati nyugdíjrendszert, és lépéseket tettek a munkásbiztosítás irányába. A családjog területén 1907-ben – még Batlle első elnöksége alatt – legalizálták a polgári válást, ami erős egyházi ellenállást váltott ki.
Az oktatáspolitikában a batllista irányzat a közoktatás kiterjesztésére és a laikus jelleg erősítésére törekedett. A vallásoktatás fokozatosan kikerült az állami iskolák tananyagából, és megerősítették a tanítóképzést. A cél az volt, hogy az állampolgárok ne az egyház, hanem a köztársasági intézmények iránt lojális nevelést kapjanak. Ez a politika nem jelentette az egyház üldözését, de jelentősen csökkentette annak közéleti befolyását, és heves vitákat váltott ki a konzervatív körökben.
A gazdaságpolitikában a batllismo az állami vállalatok és a protekcionista intézkedések révén kívánta mérsékelni a külföldi tőke és a magánmonopóliumok befolyását. Létrehozták az állami biztosító társaságot (Banco de Seguros del Estado, 1911), az állami villamosenergia-szolgáltatót (Administración Nacional de Usinas y Transmisiones Eléctricas, UTE, 1912), és megerősítették az állami bank (Banco de la República Oriental del Uruguay) szerepét a hitelezésben. Vámtarifákkal védték a hazai ipart, és az állami megrendelésekkel ösztönözték a helyi termelést. Ezek az intézkedések nem szüntették meg a tőkés piacgazdaságot, de az államot a gazdaság meghatározó szereplőjévé tették – ebben rejlett a batllismo újdonsága.
A batllismo mint politikai irányzat tehát több volt puszta pártprogramnál: az állam aktív, szociálisan érzékeny, a piaci egyenlőtlenségeket korrigáló felfogását képviselte. Batlle és hívei azonban nem voltak szocialisták a későbbi, 20. századi értelemben; a magántulajdont, a nagybirtokrendszert és a tőkés exportgazdaságot alapvetően elfogadták. A reformokat fokozatosan, törvényi úton kívánták megvalósítani, nem forradalmi úton. Ezt a különbségtételt a korszak értelmezésénél mindig szem előtt kell tartani: a batllismo „szociális reformizmus” volt, nem pedig a baloldali osztályharcos politika korai megjelenése.
A batllista reformprogram egyik legjellegzetesebb, és a korabeli vitákban központi szerepet játszó eleme a kollegiális végrehajtó hatalom (spanyolul: colegiado) bevezetésének terve volt. Batlle 1913-ban, második elnöksége idején vetette fel nyilvánosan, hogy az egyetlen személy által gyakorolt, széles hatáskörű elnöki hatalmat többtagú testülettel kellene felváltani. Indoklása szerint a caudillismo és az autoriter hagyomány csak akkor számolható fel, ha a végrehajtó hatalom nem koncentrálódik egyetlen ember kezében. A javaslat azonnal éles politikai vitát robbantott ki: saját pártján belül is sokan ellenezték, a Nemzeti Párt pedig csak akkor volt hajlandó támogatni, ha a testületben garantált kisebbségi részvételt kap.
A vita eredményeként az 1918-ban elfogadott alkotmány kompromisszumos megoldást hozott. A végrehajtó hatalmat kettéosztották: a köztársasági elnök (spanyolul: Presidente de la República) mellett létrehozták a Nemzeti Közigazgatási Tanácsot (Consejo Nacional de Administración). Ez a tanács kilenc tagból állt, akik közül hatot a parlamenti többséget adó párt, hármat pedig a legnagyobb ellenzéki párt delegált, így a kisebbség is részt vett a végrehajtásban. Az elnök hatáskörébe tartozott a külügy, a védelem és a belügy; a tanács felügyelte a gazdasági, oktatási és közmunkaügyi területeket. A rendszer bonyolult volt, és a kormányzati hatékonyságot gyakran csökkentette, de alkotmányosan intézményesítette a hatalommegosztást.
Az 1918-as alkotmány emellett megerősítette a laikus oktatást, és kiterjesztette a választójogot a felnőtt férfiakra. A nők választójogát ekkor még nem vezették be – azt csak 1932-ben fogadták el, tehát a batllista korszak ezen a téren nem teljesítette a későbbi demokratikus normákat. Az alkotmányos reform körüli viták jól mutatják a batllismo belső feszültségét: a politikai demokrácia kiterjesztése és a hatalom koncentrációjának visszaszorítása egyaránt fontos cél volt, de a gyakorlati megvalósítás során a kompromisszumok miatt a rendszer nehézkessé vált.
Az 1920-as években a batllista irányzat már nem volt egységes. A Colorado Párt belső frakciókra szakadt: a Batlle híveit tömörítő, továbbra is reformpárti szárny mellett megerősödött egy konzervatívabb, az állami beavatkozást mérsékelni kívánó irányzat is. A kormányzati politika ezért kevésbé volt lendületes, mint az 1910-es években, és a reformok üteme lelassult. A Nemzeti Párt az 1918-as alkotmány adta lehetőségekkel élve képviseltette magát a Nemzeti Közigazgatási Tanácsban, de továbbra is ellenezte a batllista gazdaságpolitika több elemét, különösen a vidéki nagybirtokosok terheit növelő intézkedéseket.
A gazdasági konjunktúra azonban ebben az évtizedben viszonylag kedvező volt, ami elfedte a reformok félbemaradását. A hűtőipari export növekedése, a bevándorlás által hajtott belső fogyasztás és a viszonylag stabil politikai viszonyok hozzájárultak ahhoz, hogy Uruguay a térség egyik legmagasabb egy főre jutó jövedelmű országává váljon – legalábbis a korabeli statisztikai becslések szerint, amelyek azonban módszertani okokból óvatosan kezelendők. A jólét azonban továbbra is egyenlőtlenül oszlott meg: a városi középosztály és a munkásság helyzete javult, de a vidéki szegénység és a földnélküliek aránya magas maradt.
A munkásmozgalom a batllista reformok ellenére sem volt elégedett. A szakszervezetek egy része a nyolcórás munkanapot és a szociális törvényeket kevésnek tartotta, és a munkaadói oldal gyakran megszegte vagy kijátszotta az előírásokat. Az anarchista és szocialista szervezetek erőteljes sztrájkhullámokat szerveztek, amelyeket a hatóságok időnként erőszakkal fojtottak el. A batllista kormányzat tehát egyszerre volt reformista és rendpárti: a törvényes szociális védelmet kiterjesztette, de a radikális munkásmozgalommal szemben nem habozott a rendfenntartó erőket alkalmazni.
A batllismo korszakának mérlege a mai napig vitatott a történetírásban. A dokumentált tények közé tartozik, hogy a korszakban olyan törvényeket fogadtak el, amelyek a munkanapot korlátozták, a polgári válást lehetővé tették, az oktatást laicizálták, és állami vállalatokat hoztak létre. Azt is dokumentálja a parlamenti jegyzőkönyvek és a korabeli sajtó, hogy ezek a reformok heves ellenállásba ütköztek, és végrehajtásuk gyakran hiányos volt. A tudományos konszenzus szerint a batllismo jelentős lépést tett a modern szociális állam kiépítése felé, és megerősítette az állami intézmények legitimitását, de nem számolta fel a társadalmi egyenlőtlenségeket, és a földkérdést sem oldotta meg.
A vitatott értelmezések közé tartozik, hogy a batllista reformok mennyire voltak előremutatóak vagy éppen félbemaradtak. Egyes történészek hangsúlyozzák, hogy a reformok a városi középosztályt és a munkásságot erősítették, míg a vidéki szegények kimaradtak; mások azt emelik ki, hogy a kollegiális kormányzati rendszer megakadályozta az autoriter fordulatot, de a kormányzati hatékonyság rovására. A „dél-amerikai Svájc” képét, amely ebben a korszakban kezdett megszilárdulni, a kritikai történetírás erősen árnyalja: az ország demokratikus intézményei és szociális törvényei valóban figyelemre méltóak voltak, de a politikai stabilitás mögött a vidéki egyenlőtlenségek, a munkásmozgalom elnyomása és a külföldi piactól való függés is jelen volt.
A korszak 1930-ban ért véget. A gazdasági világválság és a kormányzati rendszer nehézkessége hamarosan olyan feszültségeket szült, amelyek a következő évtizedben a demokratikus intézmények válságához vezettek – ahogyan azt a következő alfejezet A „dél-amerikai Svájc” és a válság tárgyalja.
Az alfejezet fő elsődleges forrásai a korszak törvényei, parlamenti jegyzőkönyvei, az 1870–1930 közötti népszámlálások és bevándorlási nyilvántartások, valamint a korabeli sajtó – különösen a batllista lapok, mint például a El Día, amelyet Batlle maga alapított. E források azonban nem egyformán megbízhatóak: a népszámlálások módszertana koronként változott, a bevándorlók regisztrációja hiányos volt, a gazdasági statisztikák pedig gyakran a nagybirtokos exportőrök érdekei szerint készültek. Másodlagos forrásként az uruguayi és nemzetközi történetírás munkái használhatók, amelyek azonban eltérő politikai és módszertani irányzatokat képviselnek.
A legnagyobb bizonytalanság a bevándorlás mértékére és a társadalmi összetételre vonatkozik. A rendelkezésre álló adatokból csak nagyságrendi becsléseket lehet adni, és a különböző történészek számai eltérnek. Hasonlóképpen, a batllista reformok tényleges társadalmi hatását nehéz mérni: a törvények elfogadása nem jelenti automatikusan azok végrehajtását, és a munkaügyi előírások kikényszerítése a korabeli állam korlátozott kapacitásai miatt esetleges volt. A batllismo értékelése pedig nemcsak történeti, hanem emlékezetpolitikai kérdés is: a későbbi generációk – különösen a 20. század második felében – hol a modern uruguayi demokrácia alapítójaként, hol a félbemaradt reformok szimbólumaként hivatkoztak rá. Ezért a korszakról szóló állításokat mindig e bizonytalanságok fenntartásával kell olvasni.