Uruguay a 20. század első felében olyan utat járt be, amely látszólag különbözött a szomszédos államok caudillismo, katonai puccsok és nyersanyagfüggőség által meghatározott történetétől. A politikai stabilitás, a korán kiépült jóléti állam és a polgári szabadságjogok tisztelete miatt az országot gyakran a „dél-amerikai Svájc” (la Suiza de América) néven emlegették. Ez a kép azonban a 20. század közepére egyre kevésbé fedte a valóságot. Az 1930-as évektől kezdve az importhelyettesítő gazdaságpolitika korlátai, a belső piac szűkössége és a társadalmi elégedetlenség fokozatosan aláásta a politikai konszenzust. Az 1960-as évekre a gazdasági stagnálás és a társadalmi feszültségek erősödése radikális baloldali mozgalmakat hívott életre, amelyek közül a Tupamaros vált a leghíresebbé. E fejezet azt vizsgálja, hogyan jutott el Uruguay a jóléti állam „aranykorából” az 1973-as katonai hatalomátvételig, és milyen tényezők magyarázzák a politikai erőszak megjelenését egy korábban kifejezetten békés politikai kultúrájú országban.
Az 1929-es nagy gazdasági világválság súlyosan érintette Uruguayt. Az ország exportbevételeinek zöme mezőgazdasági termékekből – főként gyapjúból, húsból és bőrből – származott, és ezek világpiaci ára drámaian zuhant. A válság hatására a brit és az észak-amerikai piacok lezárultak, a külföldi hitelek elapadtak, és Uruguayban is bankválságok, munkanélküliség és társadalmi elégedetlenség jelentkezett. A válság rávilágított az exportorientált gazdasági modell sebezhetőségére. Az ország már az első világháború óta fokozatosan diverzifikálta mezőgazdaságát, de a feldolgozóipar továbbra is kicsi maradt, és a lakosság jelentős része közvetlenül vagy közvetve a külpiaci áraktól függött.
A válság politikai következményei is jelentősek voltak. 1931-ben Gabriel Terra elnök vette át a hatalmat, és 1933-ban önpuccsot hajtott végre: feloszlatta a parlamentet, felfüggesztette a politikai szabadságjogokat, és diktatórikus hatalmat épített ki. A Terra-féle rezsim 1938-ig tartott, és a korszak dél-amerikai autoriter fordulatainak sorába illeszkedett. A puccs hátterében a gazdasági válság és a politikai intézmények tehetetlensége egyaránt szerepet játszott: a végrehajtó hatalom és a törvényhozás közötti patthelyzet megbénította a válságkezelést, és Terra a szélsőjobboldali, valamint a konzervatív üzleti körök támogatásával centralizálta a hatalmat.
Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a Terra-rezsim nem tekinthető egyszerűen fasiszta diktatúrának. Bár a kormányzat átvett bizonyos korporatív elemeket, és erősen korlátozta a szakszervezeti jogokat, nem alakított ki tömegmozgalmat, és nem törekedett a teljes társadalom ideológiai mozgósítására. A rezsimet a történészek egy része inkább konzervatív autoriter fordulatként írja le, amely a liberális demokrácia intézményeit ideiglenesen felfüggesztette, de nem számolta fel teljesen a választási versenyt. A megítélés mindazonáltal vitatott: egyes kutatók a Terra-korszakot a későbbi katonai beavatkozások előfutáraként értelmezik, míg mások szerint a rezsim viszonylag enyhe volt a korabeli argentin vagy brazil katonai diktatúrákhoz képest.
A válságból való kilábalás és a Terra-korszak után Uruguay – akárcsak a többi nagy latin-amerikai ország – a befelé forduló, importhelyettesítő iparosítás (industrialización por sustitución de importaciones, ISI) politikáját kezdte alkalmazni. Ennek lényege az volt, hogy a korábban külföldről behozott fogyasztási cikkeket belföldön állítsák elő, ezzel csökkentve az importfüggőséget, munkahelyeket teremtve és élénkítve a belső piacot. Az állam vámokkal, árfolyam-politikával, hitelekkel és állami beruházásokkal támogatta a hazai ipart.
Uruguayban az ISI az 1930-as évek végétől az 1950-es évekig tartó időszakban hozott látványos eredményeket. A textilipar, az élelmiszer-feldolgozás, a bőripar és a gépgyártás bővült, a főváros, Montevideo környékén új üzemek létesültek, és a foglalkoztatottság nőtt. A második világháború alatt az európai és észak-amerikai ipari termékek hiánya tovább erősítette a hazai termelés iránti keresletet. A háború utáni években azonban az ISI korlátai egyre nyilvánvalóbbá váltak. A belső piac kicsi volt – az ország lakossága az 1950-es években alig haladta meg a 2,5 millió főt –, a hazai ipar technológiája elavult, a termelékenység alacsony maradt, és a vállalatok nem tudtak exportképes termékeket előállítani. Az iparpolitika ráadásul a mezőgazdasági exportbevételektől függött: a külföldi valutát továbbra is a gyapjú és a hús kivitele biztosította, így a hazai ipar nem szabadult meg a külső sokkoktól.
A korszakot a gazdaságtörténészek egy része korlátozott modernizációként írja le. Mások szerint Uruguayban nem is beszélhetünk klasszikus ISI-ről, mert a kormányok soha nem hajtottak végre olyan átfogó iparfejlesztési programot, mint Brazíliában vagy Argentínában. A politikai rendszer stabilitása és a jóléti állam intézményei ugyan lehetővé tették a társadalmi béke fenntartását, de a gazdasági növekedés üteme az 1950-es évektől érezhetően lassult. A reálbérek stagnáltak, a középosztály elvárásai nőttek, és a szociális kiadások finanszírozása egyre nagyobb terhet rótt az államháztartásra.
A második világháború után a Colorado Párt és azon belül a José Batlle y Ordóñez nevével fémjelzett neobatllismo irányzat került kormányra. A neobatllismo a 20. század eleji batllista reformok folytatását hirdette, és az állami beavatkozás, a szociális jogok és a munkavállalói érdekképviselet további erősítését tűzte ki célul. Luis Batlle Berres elnöksége (1947–1951) alatt a kormány aktív iparpolitikát folytatott, állami vállalatokat hozott létre, és bővítette a társadalombiztosítást, az oktatást és az egészségügyet.
Uruguay ebben az időszakban valóban kiemelkedett a latin-amerikai átlagból. Az írástudatlanság aránya viszonylag alacsony volt, a szociális ellátórendszer széles rétegeket ért el, és a politikai verseny szabályait minden jelentős erő elfogadta. Az ország nemzetközi összehasonlításban is magas életszínvonalat ért el. A „dél-amerikai Svájc” képe ebben az időszakban kristályosodott ki, és egyszerre szolgált belső önképként, valamint külföldi megfigyelők által használt kategóriaként. Fontos azonban megjegyezni, hogy ez a kép a társadalomnak nem minden rétegére volt érvényes. A vidéki szegénység, a mezőgazdasági bérmunkások kiszolgáltatottsága és a fővárostól távol eső térségek alacsonyabb szolgáltatási színvonala ellentmondott a hivatalos modernizációs narratívának. A nők jogi és politikai helyzete is elmaradt a hivatalos retorikától: bár az 1930-as évektől szavazhattak a választásokon, a politikai döntéshozatalban való részvételük korlátozott maradt.
Az 1950-es évek közepétől Uruguay gazdasága tartós stagnálásba süllyedt. A növekedés üteme évi 1–2,5 százalék közé esett, ami alig haladta meg a népességnövekedést. Az infláció fokozatosan emelkedett, a fizetési mérleg hiánya állandósult, és a kormányok egyre nehezebben tudták finanszírozni a jóléti államot. A stagfláció – a lassú növekedés és a magas infláció együttes jelenléte – aláásta a szakszervezetek bérköveteléseit, és fokozta a munkaadók és a munkavállalók közötti feszültséget. Az állami vállalatok hatékonysága alacsony volt, és a politikai pártfogás (clientelismo) az állami szektorba való bejutás egyik fontos csatornájává vált. A jóléti állam fenntartása így egyre inkább a külföldi hitelek felvételére és a mezőgazdasági exportbevételeknek a korábbi években felhalmozott tartalékaira támaszkodott.
A társadalmi elégedetlenség első jelei erőteljes sztrájkhullámokban mutatkoztak meg. 1952 és 1968 között a sztrájkok száma és intenzitása meredeken emelkedett. A szakszervezeti mozgalom a CNT (Convención Nacional de Trabajadores) néven 1964-ben országos szintű szövetséget hozott létre, amely a bérkövetelések mellett egyre határozottabban politikai követeléseket is megfogalmazott. A kormányok – legyenek azok colorado vagy blanco (a másik nagy történelmi párt) vezetésűek – nem tudtak egységes gazdaságpolitikai választ adni a válságra. A reformok tervei rendre elakadtak a pártokon belüli frakcióharcok és az érdekképviseleti szervezetek ellenállása miatt.
Ebben az időszakban a politikai rendszer egyik sajátossága a kollegiális végrehajtó hatalom volt. Az 1952-ben elfogadott alkotmány a korábbi egyszemélyi elnöki rendszert egy kilenctagú, a végrehajtó hatalmat kollektíven gyakorló Nemzeti Kormányzótanáccsal (Consejo Nacional de Gobierno) váltotta fel. Ennek célja a hatalom megosztása és a caudillismo visszaszorítása volt. A gyakorlatban azonban a kollegiális rendszer gyakran döntésképtelenné vált, lassította a válságkezelést, és a pártok közötti alku tárgyává tette a gazdaságpolitikai döntéseket. A rendszert 1967-ben népszavazás nyomán ismét egyszemélyi elnöki rendszer váltotta fel.
A gazdasági stagnálás, a szociális feszültségek és a politikai rendszer tehetetlensége kedvező talajt biztosított a radikális mozgalmak számára. Az 1960-as évek elején megalakult a Nemzeti Felszabadító Mozgalom – Tupamaros (Movimiento de Liberación Nacional – Tupamaros, MLN-T). A csoport neve a 18. századi perui őslakos felkelő, Túpac Amaru II nevéből származott, de a mozgalom ideológiája nem etnikai alapú volt, hanem a latin-amerikai városi gerillákéhoz hasonlóan marxista ihletésű és a kubai forradalom példájából táplálkozó, ugyanakkor erősen uruguayi kontextusba ágyazott. A Tupamaros különös hangsúlyt fektetett az akciók szimbolikus jelentésére: bankrablások helyett gyakran élelmiszert osztottak szét a szegényeknek, politikai korrupciót lepleztek le, és hangsúlyozták, hogy tevékenységük nem közönséges bűnözés, hanem politikai ellenállás. Emiatt a mozgalom az 1960-as években jelentős rokonszenvre tett szert a városi értelmiség egy része körében.
Fontos azonban aláhúzni, hogy a Tupamaros tevékenysége nem egységesen értékelt a történetírásban. A mozgalom hívei az 1960-as évek társadalmi igazságtalanságaira adott radikális válaszként értelmezik a csoportot, míg a kritikusai szerint a Tupamaros erőszakos akcióival éppen a demokratikus rendszer elleni támadást valósította meg, és hozzájárult a katonaság politikai szerepvállalásának erősödéséhez, ezzel pedig végső soron a diktatúra kialakulásához. Az utóbbi évtizedek kutatásai egyre inkább azt hangsúlyozzák, hogy a Tupamaros támogatottsága korlátozott volt, és a mozgalom akciói nem vezettek széles körű fegyveres felkeléshez.
A Tupamaros első nagyobb akcióira 1962–1965 között került sor. A mozgalom kezdetben kisebb szabotázsokat, fegyverlopásokat és jelképes akciókat hajtott végre, majd az 1960-as évek végére felvállalta a városi gerillaharc módszereit: emberrablásokat, börtönszökéseket, rendőr- és katonai objektumok elleni támadásokat. A célpontok között szerepeltek külföldi vállalatok vezetői, politikusok és a biztonsági erők tagjai. 1970-ben a csoport elfogta és megölte Dan Mitrione amerikai rendőrségi tanácsadót, ami nemzetközi szintű visszhangot váltott ki. A politikai erőszak fokozódásával párhuzamosan a kormányzat fokozatosan kiterjesztette a hadsereg és a rendőrség hatásköreit. 1968-ban rendkívüli állapotot vezettek be, 1972-ben pedig a parlament széles körű felhatalmazást adott a katonai erőknek a gerillák elleni harcra. A hadsereg – immár a polgári kormányzat ellenőrzése alól fokozatosan kicsúszva – kemény fellépést alkalmazott, és a Tupamaros vezetőinek jelentős részét 1972–1973-ra elfogta vagy likvidálta. A mozgalom katonai veresége azonban nem hozta el a politikai stabilizációt: éppen ellenkezőleg, a hadsereg politikai befolyása tovább nőtt.
A katonaság politikai térnyerése már az 1960-as évek közepén megkezdődött. Az Egyesült Államok által támogatott ellenséges felkelés elleni doktrína (doctrina de seguridad nacional) hatására a dél-amerikai hadseregek egyre inkább belső ellenségként tekintettek a baloldali mozgalmakra, és politikai szerepet követeltek maguknak a „belső biztonság” fenntartásában. Uruguayban ez a folyamat lassabban bontakozott ki, mint Argentínában vagy Brazíliában, de a Tupamaros tevékenysége, a sztrájkhullámok és a politikai intézmények gyengesége felgyorsította. 1971-ben a szélsőjobboldali Halálbrigád (Escuadrón de la Muerte) néven ismert csoport hajtott végre merényleteket baloldali aktivisták ellen, ami tovább mérgezte a politikai légkört.
Az 1971-es választásokat a Colorado Párt jelöltje, Juan María Bordaberry nyerte meg. A választási kampányban a biztonság és a rend helyreállítása állt a középpontban, és Bordaberry szoros kapcsolatot ápolt a hadsereg felső vezetésével. A felhatalmazás birtokában a kormányzat 1972-ben a parlamenttel megszavaztatta a közbiztonsági törvényt, amely széles jogköröket biztosított a hadseregnek a gerillák üldözésére, a gyanúsítottak őrizetbe vételére és a rendkívüli állapot fenntartására. A törvényt az emberi jogi szervezetek és a baloldali pártok élesen bírálták, mivel lehetővé tette a kínzás alkalmazását és a letartóztatottak hosszú, bírói felülvizsgálat nélküli fogva tartását. A hadsereg 1972 folyamán nagyszabású hadműveletekben számolta fel a Tupamaros városi infrastruktúráját. A gerillamozgalom katonailag meggyengült, de a katonaság nem volt hajlandó visszavonulni a laktanyákba. Ellenkezőleg: a hadsereg vezetése egyre nyíltabban követelte a gazdaságpolitikai döntések felülvizsgálatát, a korrupció elleni fellépést és a politikai rendszer „megtisztítását”.
1973 elején a feszültség a polgári kormányzat és a hadsereg között nyílt konfliktussá érett. A hadsereg februárban nyilvános közleményben bírálta a politikai osztályt, és saját programját hirdette meg. Bordaberry elnök kezdetben ellenállt, de a hadsereg nyomására végül kapitulált. Június 27-én puccsszerűen feloszlatta a parlamentet, és a hadsereggel közösen vette át a hatalmat. Az eseményeket a szereplők és a történészek egy része nem klasszikus katonai puccsként, hanem önpuccsként (autogolpe) értelmezi, mivel a hatalom formálisan az elnök kezében maradt, de a tényleges döntéshozatalt a hadsereg ellenőrizte. A parlament feloszlatása, a szakszervezetek betiltása és az ellenzéki politikusok letartóztatása nyomán Uruguayban intézményesült katonai uralom vette kezdetét, amely egészen 1985-ig tartott.
Az 1930 és 1973 közötti időszak öröksége ellentmondásos. Egyfelől Uruguay ekkor építette ki a maga jóléti államát, amely a szociális jogok, a közoktatás és a viszonylag magas életszínvonal révén kiemelte az országot a latin-amerikai környezetből. A demokratikus intézmények hosszú fennmaradása, a tömegpártok stabilitása és az erőszakmentes politikai kultúra mind a „Svájc-kép” valóságalapját jelentették. A korszak ugyanakkor a gazdasági stagnálás, a pártok közötti patthelyzetek és a társadalmi elégedetlenség fokozódásának időszaka is volt. A jóléti állam fenntartása a gazdasági növekedés megtorpanása után egyre inkább a külföldi hitelekre és a mezőgazdasági exportbevételek bizonytalan alakulására támaszkodott. A neobatllista reformok egy része nem tudott tartós növekedést generálni, és a politikai osztály nem volt képes megújítani azt a társadalmi szerződést, amelyet Batlle y Ordóñez a század elején alapozott meg.
A Tupamaros felemelkedése és a katonai beavatkozás nem légüres térben történt. A baloldali gerillamozgalom a kubai forradalom és a latin-amerikai felszabadítási mozgalmak nemzetközi kontextusában működött, de uruguayi gyökerei is voltak: a gazdasági stagnálás, a vidéki szegénység, a fiatalok politikai radikalizálódása és a jóléti állam válsága egyaránt szerepet játszott. A katonaság hatalomátvételét a hidegháborús ideológiai szembenállás, az Egyesült Államok által támogatott belső biztonsági doktrína és a régióban zajló katonai puccsok sora is elősegítette. Ugyanakkor a hatalomátvétel konkrét lefolyása és a katonai rezsim korai intézkedései sajátos uruguayi jegyeket hordoztak: a hadsereg nem egyszemélyi diktátort állított az állam élére, hanem a polgári elnököt meghagyva, fokozatosan építette ki a maga párhuzamos hatalmi struktúráit.
Az 1930–1973 közötti Uruguay történetére vonatkozó források viszonylag gazdagok, de a korszak értelmezése számos ponton vitatott. A gazdasági adatok tekintetében a nemzeti statisztikai hivatal, a jegybank és a nemzetközi szervezetek – például az ENSZ Latin-amerikai Gazdasági Bizottsága (CEPAL) – jelentései állnak rendelkezésre. Az 1950-es és 1960-as évek GDP-adatai azonban becsléseken alapulnak, és a különböző források között jelentős eltérések lehetnek. Az inflációs rátákra és a reálbérek alakulására vonatkozó adatsorok szintén módszertani bizonytalanságokkal terheltek. A Terra-rezsim megítélése a politikatörténeti irodalomban vitatott: egyes történészek a liberalizmus válságának természetes következményeként, mások egyértelműen autoriter fordulatként írják le. Az importhelyettesítő iparosítás eredményességének értékelése sem egységes, és a korszak gazdaságtörténészei között vita folyik arról, hogy az ISI valóban hozzájárult-e az ország modernizációjához, vagy inkább a későbbi stagnálás alapjait rakta le.
A Tupamaros tevékenységének rekonstruálásához a mozgalom saját dokumentumai, az egykori tagok visszaemlékezései, a bírósági iratok és a sajtótudósítások szolgálnak forrásul. A csoport áldozatainak száma – akárcsak a korszak politikai erőszakának egészéé – vita tárgya. Az 1972-es tömeges letartóztatások és a kínzások dokumentálása a későbbi emberi jogi vizsgálatok révén részben megtörtént, de a katonai iratok egy része megsemmisült vagy máig nem hozzáférhető. Az 1973-as hatalomátvétel értelmezése ugyancsak vitatott: a „puccs” és az „önpuccs” kifejezések mögött eltérő történetírói álláspontok állnak, és a katonai rezsim természetének leírása – bürokratikus-autoriter rendszer, vagy inkább a polgári kormányzat és a hadsereg sajátos koalíciója – hasonlóképpen tudományos vita tárgya. Az emlékezetpolitikai viták a mai Uruguayban is élesek, különösen a Tupamaros szerepének és az 1973 utáni diktatúra természetének megítélésében.