Az 1973. június 27-én bekövetkezett hatalomátvétel nem a szokásos értelemben vett puccs volt, amelyben a hadsereg eltávolítja a választott elnököt, hanem egy olyan szövetség eredménye, amelyben az elnök maga adta át a törvényhozást a katonai parancsnokoknak. Juan María Bordaberry elnök a fegyveres erők főparancsnokainak támogatásával feloszlatta a parlamentet, és ezzel Uruguayban tizenkét évig tartó, katonai és civil szövetségesek által irányított rendszer kezdődött. A szakasz ezt a rendszert vizsgálja: hogyan épült ki az intézményi ellenőrzés, milyen formákat öltött az állami terror, milyen gazdasági reformokat hajtottak végre, és hogyan érkezett el a rezsim a tárgyalásos visszavonuláshoz. A téma szorosan kapcsolódik az „dél-amerikai Svájc” és a válság alfejezethez, amely a hatalomátvétel előtti gazdasági és politikai kiúttalanságot tárgyalta. Ugyanakkor a diktatúra logikáját csak a hidegháborús dél-amerikai összefüggésben lehet megérteni; ennek összehasonlító elemzését a A hidegháborús diktatúrák összehasonlítása alfejezet végzi el. A demokratikus átmenet intézményi részleteit pedig a Demokratizálódás és a baloldali kormányok alfejezet tárgyalja majd.
Az 1973. június 27-i események előzményei az 1960-as évek végéig nyúlnak vissza. Az 1968-tól alkalmazott medidas prontas de seguridad (azonnali biztonsági intézkedések) már a demokratikus kormányok alatt is széles körű rendőri és katonai jogköröket adtak a végrehajtó hatalomnak. A Movimiento de Liberación Nacional-Tupamaros (MLN-T), a városi gerillamozgalom elleni harc 1972-re a hadsereg kezébe került. 1972 áprilisában a parlament elfogadta az estado de guerra interno (belső hadiállapot) kihirdetését, amely lehetővé tette, hogy a tupamarosok elleni műveleteket katonai bíróságok keretei közé tereljék. A hadsereg ezután nem érte be a rend fenntartásával, hanem egyre nyíltabban politikai szerepet követelt. 1973 februárjában a hadsereg és a légierő parancsnokai nyilvános közleményben bírálták a kormányt, és politikai programot hirdettek. Bordaberry, ahelyett hogy ellenállt volna a katonai nyomásnak, szövetséget kötött a parancsnokokkal.
Június 27-én az elnök rendeletben oszlatta fel a parlamentet és a helyi önkormányzatok tanácsait. A törvényhozást a katonaság ellenőrzése alatt álló Consejo de Estado (Államtanács) váltotta fel, amelynek tagjait a rezsim nevezte ki. Az elnök intézményileg megmaradt, de a tényleges döntéshozatal a katonai parancsnokokból álló Consejo de Seguridad Nacional (COSENA, Nemzetbiztonsági Tanács) kezébe került. A rezsim magát proceso cívico-militar néven határozta meg, hangsúlyozva, hogy nem kizárólag katonai uralomról van szó, hanem a hagyományos politikai osztály egy részének a részvételével működő rendszerről. A demokratikus ellenzék és a későbbi történetírás azonban diktatúrának nevezi, és a szakirodalomban az utóbbi évtizedekben a dictadura cívico-militar (civil-katonai diktatúra) kifejezés terjedt el, éppen azért, hogy a civil szereplők felelősségét ne lehessen elhallgatni.
A rendszer belső logikáját a hidegháborús nemzetbiztonsági doktrína (doctrina de seguridad nacional) határozta meg. Eszerint a társadalmat a belső felforgató erők ellen katonai eszközökkel kell megvédeni, és a politikai konfliktusokat a kommunista befolyás elleni harc keretében kell kezelni. Ennek a felfogásnak a jegyében a pártokat betiltották vagy felfüggesztették, a szakszervezeteket feloszlatták, az egyetemeket állami ellenőrzés alá vonták, a sajtót pedig cenzúrázták. A rezsim ideológiai beszédmódjában a „nemzetbiztonság” és a „rend” fogalma központi helyet foglalt el, ami lehetővé tette, hogy minden társadalmi követelést a biztonság rendjét veszélyeztető cselekményként kezeljenek.
A katonai vezetés és a civil elnök közötti viszony nem volt feszültségmentes. 1976-ban a hadsereg eltávolította Bordaberryt, mert az elnök a hagyományos pártok helyett egy korporatív, hivatásrendi alapon szerveződő államot akart létrehozni, ami a katonai vezetés szerint veszélyeztette a rezsim stabilitását. Helyére Aparicio Méndez került, akit 1981-ben Gregorio Álvarez tábornok követett. Az elnöki tisztség tehát megmaradt, de a valódi hatalom a katonai csúcsvezetés kezében összpontosult. Ez a szerkezet egyszerre tette lehetővé a rezsim számára, hogy „alkotmányos” látszatot keltsen, és hogy a polgári kollaboránsok megosszák a felelősséget.
A hatalomátvételt követően az állami elnyomás rendszere gyorsan kiépült. A katonai hírszerzés, a Servicio de Información de Defensa (SID) és a rendőrség politikai egységei együttműködésével tömeges letartóztatások kezdődtek. A célpontok közé tartoztak a tupamaros mozgalom korábbi tagjai és szimpatizánsai, a baloldali pártok aktivistái, a szakszervezeti vezetők, az egyetemi hallgatók és oktatók, valamint az értelmiségi körök. A letartóztatásokat gyakran a medidas prontas de seguridad alapján, bírósági eljárás nélkül hajtották végre. A fogva tartottakat katonai bíróságok elé állították, vagy hosszú időre minden jogi védelem nélkül tartották fogva.
Az elnyomás egyik sajátos uruguayi intézménye a rehenes (túszok) rendszere volt. A katonai vezetés egy meghatározott fogolycsoportot, köztük a tupamaros mozgalom több vezetőjét, különleges státuszba helyezte. A gyakorlat szerint ha a gerillák bárhol támadást hajtottak végre, a túszként nyilvántartott foglyokat azonnal kivégezték volna. Ez a fenyegetés nem csupán a foglyok életét tartotta bizonytalanságban, hanem a mozgalom és a társadalom számára is üzenet volt: az erőszaknak közvetlen, kollektív büntetése lesz. A túszgyakorlat dokumentált létezése az uruguayi diktatúra egyik legsúlyosabb emberi jogi jogsértései közé tartozik, és a későbbi bírósági eljárásokban is fontos szerepet játszott.
A kínzás az elnyomó gépezet mindennapi eszközévé vált. A túlélők vallomásai és a későbbi igazságszolgáltatási ügyek dokumentálták a villamos áram alkalmazását (a picana nevű eszközzel), a vízbe merítést (submarino), a hosszú ideig tartó állítást, az alvásmegvonást, a verést és a lelki megszégyenítést. A kínzások helyszínei katonai laktanyák, rendőrségi épületek és titkos fogva tartási központok voltak. A kínzás célja kettős volt: egyrészt információszolgáltatásra akarták kényszeríteni a foglyokat a gerillahálózatokról és a politikai kapcsolatokról, másrészt a politikai ellenállás megtörése érdekében alkalmazták. A módszerek rendszerszerű jellegére utal, hogy a túlélők egymástól függetlenül, hasonló eljárásokat írtak le, és a későbbi bírósági ítéletek is emberiesség elleni bűncselekményként értékelték őket.
A börtönrendszer két legismertebb intézménye az Establecimiento Militar de Reclusión 1, közkeletű nevén a Libertad börtön, valamint a Punta de Rieles büntetőintézet volt. A foglyokat nemek szerint elkülönítve tartották, de a női foglyokra is ugyanazok a kínzási módszerek vonatkoztak. A túlélők beszámolói szerint a várandós nők fogságban szültek, és a csecsemőket gyakran elválasztották anyjuktól. A fiatalkorúak is megjelentek a fogvatartottak között. A fogság körülményei – a zsúfoltság, az egészségügyi ellátás hiánya, a családdal való kapcsolattartás korlátozása – a fizikai kínzás mellett a pszichés megtörés eszközeiként működtek. A Nemzetközi Vöröskereszt látogatásai csak részben enyhítettek a körülményeken, mert a rezsim a hozzáférést időnként korlátozta.
A politikai foglyok létszáma nem ismert pontosan, mert a rezsim nem vezetett megbízható nyilvántartást, és a letartóztatások egy része minden bírósági kontroll nélkül történt. A civil szervezetek és a későbbi állami bizottságok becslései szerint a diktatúra időszakában több ezer embert tartottak politikai okból fogva. Gyakran idézett megállapítás, hogy Uruguayban a lakossághoz viszonyítva a politikai foglyok aránya rendkívül magas volt; ez az összehasonlítás azonban módszertani bizonytalanságot hordoz, mert az egyes országok eltérő definíciókat használnak a politikai fogoly fogalmára. A számok körüli vita maga is része a későbbi emlékezetpolitikai küzdelmeknek.
Az eltűntek kérdése különleges helyet foglal el az uruguayi diktatúra történetében. Az uruguayi állampolgárságú eltűnt személyek többsége nem Uruguay területén, hanem Argentínában, Chilében és Paraguayban tűnt el az 1970-es évek közepén. Ennek oka a dél-amerikai katonai rezsimek közötti titkos együttműködés, az Operación Cóndor volt, amelynek keretében a részt vevő országok hírszerző szolgálatai közösen vadásztak a határokon átnyúló ellenzéki hálózatokra. Uruguay részvétele a Condor-műveletben dokumentált tény, amelyet a későbbi bírósági eljárások is megerősítettek. A civil áldozatszervezetek és a 2000-es években létrehozott állami bizottságok hozzávetőleg 170–200 eltűnt uruguayit tartanak nyilván, de a lista nem zárult le, és a jogi besorolás országonként eltérő. Az eltűntek ügyének elemzését részletesen a Állami terror és az eltűntek alfejezet végzi el.
Az állami terror nemzetközi dokumentálása már a diktatúra alatt megkezdődött. Az Amerikaközi Emberi Jogi Bizottság és az ENSZ különleges jelentéstevői az 1970-es évek végétől jelentésekben rögzítették a szisztematikus kínzás és a szabadságelvonás gyakorlatát. Ezek a jelentések a rezsim számára kényelmetlenek voltak, ezért a kormányzat időnként tagadta vagy relativizálta őket. A nemzetközi nyomás azonban hozzájárult ahhoz, hogy a fogva tartás egyes körülményei – különösen a Vöröskereszt látogatásai révén – ismertté váljanak.
A politikai elnyomással párhuzamosan a katonai rezsim a gazdaságpolitikában is gyökeres fordulatot hajtott végre. Az „dél-amerikai Svájc” és a válság alfejezetben tárgyalt stagnálás, infláció és társadalmi konfliktus után a rezsim gazdasági csapata a piaci liberalizációban kereste a kiutat. Ez a fordulat nem előzmény nélküli: az 1960-as évek végétől a hagyományos importhelyettesítő iparosítás modellje kimerült, és a szakértői vitákban egyre nagyobb teret kaptak a liberalizáló elképzelések. A katonai diktatúra azonban ezt a fordulatot politikai erőszakkal kapcsolta össze, mert a szakszervezetek bérmegállapító szerepének felszámolása és a bérpolitika állami ellenőrzése lehetővé tette a munkaerőköltségek csökkentését.
A rezsim gazdaságpolitikájának fő elemei a következők voltak: a kollektív tárgyalások korlátozása, a szakszervezetek jogi ellehetetlenítése, az árak és a tőkemozgások liberalizálása, a pénzügyi szektor bővítése, valamint a külkereskedelem fokozatos megnyitása. A belső piac védelmét fokozatosan leépítették, ami a hazai ipar egy részének leépüléséhez vezetett. A rezsim gazdasági retorikájában a „hatékonyság” és a „versenyképesség” kapta a főszerepet, miközben a korábbi állami beavatkozást a válság okaként mutatták be. A korszak értelmezését később megnehezítette, hogy a liberalizációs intézkedések időben egybeestek a nemzetközi hitelpiacok bőségével, ami átmenetileg növekedést hozott, de a törékeny szerkezetet nem szüntette meg.
1978-ban a rezsim bevezette a tablita nevű árfolyamrendszert. Ez egy előre meghirdetett, fokozatos leértékelési ütemterv volt, amelynek célja az infláció letörése és a gazdasági szereplők várakozásainak stabilizálása volt. A tablita átmenetileg csökkentette az inflációt, és a nominális stabilitás érzetét keltette. Ugyanakkor a valutaárfolyam reálfelértékelődött, mert a belső infláció továbbra is magasabb volt az előre meghirdetett leértékelési ütemnél. Az olcsó import elárasztotta a belső piacot, a feldolgozóipar egy része elveszítette versenyképességét, és a folyó fizetési mérleg hiánya növekedett. A külső adósság gyorsan emelkedett, mert az állam és a magánszféra is olcsó dollárkölcsönöket vett fel a nemzetközi pénzpiacokon.
A rendszer 1982-ben összeomlott. A nemzetközi kamatok emelkedése és a latin-amerikai adósságválság kitörése után a tőkebeáramlás megfordult. A peso leértékelése után a devizában eladósodott bankok és vállalatok fizetésképtelenné váltak. A jegybank több magánbankot átvett vagy feltőkésített, ami a magánadósságot államadóssággá alakította. A reálbérek jelentősen csökkentek, a munkanélküliség emelkedett, és a szegénység – különösen Montevideóban – látványosan növekedett. A hivatalos statisztikák módszertana utólag vitatott, de a tendencia iránya a rendelkezésre álló háztartási felmérésekből egyértelmű. A gazdasági válság a rezsim legitimitását tovább gyengítette, mert a gazdasági stabilitás ígérete az egyik fő ideológiai támasza volt.
A gazdasági reformok értékelése a történeti irodalomban vitatott. Egyes értelmezések a külső sokkokat – az olajválságot, a nemzetközi kamatok emelkedését, az 1982-es adósságválságot – tekintik a kudarc elsődleges okának. Más értelmezések szerint a belső liberalizációs politika, különösen a túlértékelt árfolyam fenntartása és a pénzügyi liberalizáció, már a külső sokk előtt törékennyé tette a gazdaságot. A későbbi, 1990-es évekbeli neoliberalizmus elemzői gyakran hivatkoznak az uruguayi diktatúra gazdasági kísérletére mint korai előfutárra, de ezt az értelmezést óvatossággal kell kezelni, mert a katonai rezsim sajátos politikai feltételei nem azonosak a demokratikus kormányok későbbi reformjaival.
A diktatúra belpolitikai helyzete 1980-tól kezdett megváltozni. November 30-án a rezsim által előkészített alkotmánytervezetet népszavazásra bocsátották. A tervezet a katonai felügyelet intézményesítését és a hagyományos pártok szerepének korlátozását célozta. A hivatalos választási eredmények szerint a szavazók mintegy 57 százaléka elutasította. Ez a rezsim számára súlyos vereség volt, mert megmutatta, hogy a korlátozott, de valódi választói megnyilvánulás keretei között sem sikerül felhatalmazást szereznie az intézményi átalakításra. A népszavazás eredményét a katonai vezetés kénytelen volt figyelembe venni, és ettől kezdve a tárgyalásos visszavonulás lehetősége fokozatosan megnyílt.
1984 augusztusában a katonai vezetés és a hagyományos pártok megállapodást kötöttek, amelyet a találkozó helyszínéről Pacto del Club Naval néven ismer a történetírás. A megállapodás rögzítette az országos választások feltételeit, de fenntartotta a katonaság intézményi vétóit, és bizonyos ellenzéki vezetőket, mint Wilson Ferreira Aldunate (a Partido Nacional száműzött, majd 1984-ben visszatért ellenzéki politikusa), rövid időre letartóztattak, illetve kizártak az elnökválasztásból. A paktum tehát kompromisszum volt: a demokratikus erők visszaszerezték az alapvető politikai jogokat, de a katonaság felelősségre vonásának kérdése nyitva maradt.
Az 1984. novemberi országos választásokon a Partido Colorado jelöltje, Julio María Sanguinetti győzött. 1985. március 1-jén Sanguinetti átvette az elnöki hivatalt, és ezzel formálisan véget ért a diktatúra. Az új demokratikus parlament 1985-ben amnesztiatörvényt fogadott el a politikai foglyok szabadon bocsátására, de a katonai elnyomásért felelős személyek büntetőjogi felelősségre vonása továbbra is megoldatlan maradt. A későbbi, 1986-os Ley de Caducidad (a büntetőjogi igény elévüléséről szóló törvény) ezt a kérdést hosszú időre lezárta. Az átmenet részletes elemzését a Demokratizálódás és a baloldali kormányok alfejezet, az amnesztia és a felelősségre vonás elvi kérdéseit pedig a Átmeneti igazságszolgáltatás és amnesztia alfejezet tárgyalja.
A diktatúra történetének rekonstrukciója többféle forrástípusra támaszkodik. Az elsődleges források közé tartoznak a hatalomátvétel rendeletei, a katonai parancsnokság közleményei, a rezsim hivatalos lapja, a cenzúrázott sajtóban megjelent közlemények, az 1980-as népszavazás jegyzőkönyvei és a börtönökben keletkezett iratok. Fontos szerepet játszanak a túlélők visszaemlékezései, levelei és bírósági vallomásai, amelyek a kínzás és a fogság mindennapjairól adnak képet. Az emigráns ellenzéki sajtó és a nemzetközi emberi jogi szervezetek jelentései már a diktatúra idején feltárták a jogsértések egy részét.
Ugyanakkor több alapvető kérdésben bizonytalanság marad. A politikai foglyok és az áldozatok pontos száma nem ismert, mert a rezsim nem vezetett megbízható nyilvántartást, és a letartóztatások jelentős része minden bírósági kontroll nélkül történt. A kínzások teljes körű feltérképezését nehezíti, hogy az iratok egy részét a rendszer bukása előtt megsemmisítették. Az eltűntek listája a civil szervezetek és az állami bizottságok erőfeszítései ellenére sem zárult le, és a jogi besorolás országonként eltérő. A gazdasági válság okainak súlyozásában is élénk vita folyik: nehéz pontosan elkülöníteni a külső sokkok hatását a belső gazdaságpolitika hibáitól.
A rezsim elnevezése körüli vita szintén történetírói és emlékezetpolitikai kérdés. A „diktatúra” kifejezés a rezsim jellegét hangsúlyozza, a dictadura cívico-militar pedig a civil szereplők felelősségét is megnevezi. A két fogalom együttes használata nem puszta terminológiai kérdés: azon múlik, hogy a társadalom milyen mértékben ismeri el a hagyományos politikai osztály, a vállalkozói elit és a médiabeli szereplők részvételét az elnyomó rendszer fenntartásában. A diktatúra alatt elkövetett jogsértések jogi és erkölcsi értékelése a demokratikus időszak egyik legfontosabb vitája lett; ennek elemzését a Emlékezetpolitika és a jelen vitái alfejezet végzi el.