Az 1985. március 1-jei hatalomátadás után Uruguayban egy sajátos, tárgyalásos demokratikus átmenet bontakozott ki, amelynek kereteit az 1984-es választások előtti katonai–párti megállapodások jelölték ki. A folyamat nem számolta fel azonnal a diktatúra intézményi és jogi örökségét, ezért a demokrácia első két évtizedét egyszerre határozta meg a politikai stabilitás és az emberi jogi múlt feldolgozásának elhalasztása. A 2000-es évek elején azonban a hagyományos pártok gazdasági válságkezelése megrendítette a kétpárti modellt, és lehetővé tette, hogy a Frente Amplio (spanyolul Frente Amplio, azaz „Széles Front”) elnevezésű baloldali koalíció 2005-ben először kerüljön kormányra. Az ezt követő tizenöt évben Tabaré Vázquez és José Mujica elnöksége alatt Uruguay a latin-amerikai baloldali kormányzás egyik sajátos, mérsékelt és intézményes változatát valósította meg, amelyben a szociális politika bővítése piacbarát gazdaságpolitikával és a demokratikus intézmények tiszteletben tartásával párosult.
A katonai diktatúra végét és az átmenet közvetlen körülményeit a A katonai diktatúra alfejezet tárgyalja; itt elegendő annyit rögzíteni, hogy az 1984 augusztusában a montevideói Club Navalban kötött megállapodás nyomán a fegyveres erők beleegyeztek a választások megtartásába, de megőrizték intézményi befolyásukat és büntetlenségük garanciáit. Az 1984-es választáson a Colorado Párt győzött, és Julio María Sanguinetti lett az elnök. Az új demokrácia első éveit a korlátozott elszámoltatás jellemezte: az 1986-ban elfogadott Ley de Caducidad de la Pretensión Punitiva del Estado (az állami büntetőigény elévüléséről szóló törvény) gyakorlatilag lezárta a diktatúra alatti emberi jogi jogsértések büntetőeljárásait. Az 1989-es népszavazáson a választók szűk többsége megerősítette a törvény hatályát. Ez a döntés dokumentált tény, ám a törvény erkölcsi és jogi megítélése azóta is emlékezetpolitikai vita tárgya; a későbbi bírósági gyakorlat fokozatosan szűkítette a büntetlenség körét.
Az 1990-es években a hagyományos pártok kormányai – Luis Alberto Lacalle (Partido Nacional, 1990–1995), majd ismét Sanguinetti (1995–2000) és Jorge Batlle (Colorado, 2000–2005) – piaci reformokkal próbálták kezelni a gazdasági nyitás és a regionális integráció kihívásait. A privatizációs törekvések azonban erős társadalmi ellenállásba ütköztek: az 1992-es népszavazás elutasította a Lacalle-kormány privatizációs törvényét, ami a közvetlen demokrácia uruguayi intézményének erejét mutatta. A gazdaság szerkezete fokozatosan átalakult, de a jóléti állam alapintézményei nem omlottak össze, részben a 20. század eleji batllista örökség miatt, amelyet a Modernizáció, bevándorlás és a batllismo fejezet mutat be.
A 2002-es pénzügyi válság azonban súlyosan megrázta az országot. Az argentin gazdasági összeomlás átgyűrűzése, a bankrendszer likviditási válsága, a peso leértékelése és a munkanélküliség emelkedése a szegénység gyors növekedéséhez vezetett. A pontos GDP-visszaesés és a szegénységi ráta értékei forrásonként és módszertantól függően eltérnek, de a válság mélysége és társadalmi hatása széles körben dokumentált. A hagyományos pártok hitelvesztése, valamint a válságkezelés során hozott megszorító intézkedések miatt a választók egy része a baloldali alternatíva felé fordult.
A Frente Amplio gyökerei 1971-ig nyúlnak vissza, amikor baloldali pártok, szakszervezetek, értelmiségiek és kereszténydemokrata csoportok széles koalíciót hoztak létre. A diktatúra idején a szervezetet betiltották, vezetőit üldözték, sokakat bebörtönöztek vagy száműzetésbe kényszerítettek. A rendszerváltás után a koalíció fokozatosan újjáépült, és Tabaré Vázquez 1989-es montevideói polgármesteri győzelme jelezte, hogy a fővárosi városi középosztály és a munkásság körében növekvő támogatottságra számíthat.
A Frente Amplio soha nem volt homogén ideológiai tömb: magában foglalta a szocialista és kommunista pártokat, a volt Tupamaro gerillamozgalomból kinőtt Movimiento de Participación Popular (MPP) szervezetet, kereszténydemokrata és független baloldali csoportokat, valamint szakszervezeti és társadalmi mozgalmi aktivistákat. A „baloldali” kifejezés tehát gyűjtőfogalomként működött, és a koalíció belső vitái – például a gazdaságpolitika radikalizmusa, a külpolitikai orientáció vagy a társadalmi reformok üteme – folyamatosan újradefiniálták annak tartalmát. A 1990-es években a párt jelentős programmoderáción ment keresztül: elfogadta a piacgazdaság kereteit, és a hangsúlyt a szociális igazságosságra, a munkaügyi jogokra és a demokratikus intézmények megerősítésére helyezte.
A 2004-es elnökválasztáson a Frente Amplio abszolút többséget szerzett a parlamentben, és Tabaré Vázquez megnyerte az elnökséget. Ez a győzelem nem pusztán a 2002-es válság utáni tiltakozó szavazat volt, hanem egy hosszabb társadalmi átrendeződés eredménye, amelyben a szakszervezetek, a diákmozgalmak és a civil szervezetek megerősödtek. A győzelem azt is jelezte, hogy Uruguayban a kétpárti verseny – amely a 19. század óta a Colorado és a Nemzeti Párt között zajlott – elmozdult egy többpólusúbb rendszer felé.
Vázquez 2005. március 1-jén lépett hivatalba. Kormánya egyszerre volt reformista és pragmatikus: nem államosított, nem vezetett be radikális tőkekorlátozást, és nem szakított a nemzetközi pénzügyi intézményekkel. Ehelyett exportorientált, piacbarát gazdaságpolitikát folytatott, amelyet a 2000-es évek közepén a nyersanyagárak emelkedése, a mezőgazdasági termékek – szója, marhahús, cellulóz – iránti globális kereslet és a kedvező regionális konjunktúra támogatott.
A szociális politika terén a kormány egyik első intézkedése a Plan de Atención Nacional a la Emergencia Social (PANES) elindítása volt, amely a legsúlyosabb szegénységben élő háztartásoknak nyújtott pénzbeli támogatást, élelmiszersegélyt és képzési programokat. A program átmeneti jellegű volt, de intézményi alapot teremtett a későbbi, tartósabb szociálpolitikai eszközök számára. Ezzel párhuzamosan a kormány adóreformot hajtott végre, amely progresszív személyi jövedelemadót vezetett be, és átalakította a közvetett adók rendszerét. Az egészségügyi reform (Sistema Nacional Integrado de Salud) az addig széttagolt köz- és magánellátást egységesebb, hozzájáruláson alapuló biztosítási rendszerbe szervezte, amely kiterjesztette az ellátást a korábban kiszoruló csoportokra. A munkajog terén a kormány megerősítette a kollektív tárgyalás intézményeit, és emelte a minimálbért.
A szegénységi és egyenlőtlenségi mutatók a 2004-es válság utáni csúcsról a 2010-es évek elejére érdemben csökkentek. A CEPAL és az uruguayi statisztikai hivatal (Instituto Nacional de Estadística, INE) adatai szerint a csökkenés iránya egyértelmű, de a pontos mérték módszertantól és a szegénységi küszöb meghatározásától függően eltér. A jövedelmi egyenlőtlenség Uruguayban Latin-Amerikán belül alacsony maradt, bár a mutatók számítási módja vitatott.
A külpolitikában Vázquez a regionális integrációra és a latin-amerikai baloldali kormányokkal való együttműködésre helyezte a hangsúlyt, miközben megőrizte a Mercosur (Mercado Común del Sur) tagságát és a pragmatikus viszonyt az Egyesült Államokkal. A 2000-es évek közepén a Uruguay folyón épülő cellulózgyár-beruházás körüli vita feszültséget okozott Argentínával; az ügy a Nemzetközi Bíróság elé került, amely 2010-ben hozott ítéletet. Ez a konfliktus rámutatott arra, hogy a gazdasági növekedés és a környezeti aggályok közötti feszültség a baloldali kormányzás alatt is éles maradt.
A kormány belső vitái közül kiemelkedett az abortusz kérdése. Vázquez – orvosként és személyes meggyőződésből – 2008-ban megvétózta a parlament által elfogadott abortusztörvényt, ami súlyos feszültséget okozott a Frente Amplio nőjogi és liberális szárnyával. A vétó megmutatta, hogy a „baloldali” koalíció nem egységes a társadalmi értékrendi kérdésekben, és hogy az elnöki hatalom korlátai a koalíción belül is vitákat szülhetnek.
A 2009-es választáson a Frente Amplio jelöltje, José Mujica győzött, és 2010. március 1-jén lépett hivatalba. Mujica személyes életútja – egykori Tupamaro gerilla, aki a diktatúra alatt hosszú éveket töltött börtönben – jelentős figyelmet kapott belföldön és nemzetközileg egyaránt. Szerény életmódja és közvetlen beszédmódja miatt a sajtó gyakran „a világ legszegényebb elnökeként” mutatta be, ami leegyszerűsítette a kormányzás tartalmi kérdéseit, és elfedte a mögötte álló intézményi folytonosságot.
Mujica kormánya nagyrészt folytatta Vázquez gazdaság- és szociálpolitikáját, de a társadalmi reformok terén tovább ment. 2012-ben elfogadták az abortusztörvényt (Ley de Interrupción Voluntaria del Embarazo), amely meghatározott feltételek mellett legalizálta a terhességmegszakítást, és ezzel lezárta a Vázquez-féle vétó vitáját. 2013-ban törvény született az azonos neműek házasságáról (matrimonio igualitario), amely Uruguayt a térségben az elsők között tette a házassági egyenlőséget elismerő országok közé. Ugyanebben az évben fogadták el a marihuána állami szabályozásáról szóló törvényt (Ley de Regulación del Mercado de Cannabis), amely állami engedélyhez kötött termesztést, fogyasztói klubokat és gyógyszertári értékesítést irányzott elő. A törvény célja a feketepiac visszaszorítása és a fogyasztók egészségügyi nyilvántartása volt; a gyógyszertári értékesítés azonban csak évekkel később, korlátozottan indult el, és a törvény hatékonysága máig vita tárgya.
A gazdasági környezet a 2010-es évek elején romlott: a regionális kereslet csökkenése, a mezőgazdasági árak ingadozása, valamint Argentína és Brazília recessziója visszafogta a növekedést. A kormány költségvetési hiánya nőtt, és a szociális kiadások fenntarthatósága kérdésessé vált. A biztonsági helyzet is romlott: a rablások, a betörések és az emberölések számának emelkedése a közbiztonságot a közbeszéd egyik központi témájává tette. A börtönök túlzsúfoltsága és a rendőrség erőforrásainak szűkössége tovább fokozta az elégedetlenséget.
Mindeközben az oktatási rendszer minőségéről és a fiatalok lemorzsolódásáról szóló viták felerősödtek. A kormány oktatási reformjai – például az ingyenes laptop-program vagy a középiskolai hozzáférés bővítése – nem hoztak látványos eredményeket a nemzetközi összehasonlító mérésekben, és a szakszervezetekkel való konfliktusok is gyakorivá váltak.
A 2014-es választáson Tabaré Vázquez tért vissza az elnöki székbe, és 2015. március 1-jén kezdte meg második ciklusát. A gazdasági helyzet azonban már kedvezőtlenebb volt, mint első ciklusában. A nyersanyagárak csökkenése, a szomszédos országok válságának elhúzódása és a belső fogyasztás lassulása visszafogta a növekedést, miközben a költségvetési hiány növekedett. A kormány takarékossági intézkedéseket vezetett be, amelyeket a szakszervezetek és a Frente Amplio radikálisabb szárnya élesen bírált. A közbiztonság továbbra is romlott, és a választók egy része a hagyományos pártok felé fordult, amelyek a rend helyreállítását és a gazdasági liberalizációt ígérték.
A 2019-es választáson a Partido Nacional jelöltje, Luis Lacalle Pou – akit a sajtó gyakran jobbközépként jellemzett – szoros versenyben legyőzte a Frente Amplio jelöltjét, Daniel Martínezt. Lacalle Pou 2020. március 1-jén lépett hivatalba, véget vetve a Frente Amplio tizenöt éves kormányzásának. A váltás nem jelentett radikális szakítást a demokratikus intézményekkel, de jelezte a baloldali koalíció támogatottságának erózióját, amelyet a gazdasági nehézségek, a biztonsági helyzet és a belső megosztottság együttesen okozott.
Az alfejezet a dokumentált események – választási eredmények, törvények, hivatalba lépések – tekintetében a nyilvános uruguayi intézmények, elsősorban a Corte Electoral (választási bíróság), a parlament törvénytárai és az Instituto Nacional de Estadística (INE) adataira támaszkodik. A gazdasági és szociális mutatók értelmezésekor a CEPAL, a Világbank és az IMF jelentései, valamint a témáról szóló másodlagos szakirodalom szolgáltatnak keretet. A fejezet nem támaszkodik egyetlen levéltári forrásra, és nem idéz konkrét oldalszámokat vagy URL-eket; a pontos választási arányok és statisztikai értékek ellenőrzése a hivatkozott intézmények hivatalos kiadványaiban szükséges.
A bizonytalanságok több szinten jelentkeznek. A szegénységi és egyenlőtlenségi mutatók módszertana időnként változott, ezért a hosszú távú összehasonlítások óvatosságot igényelnek. A szociális programok oksági hatása – vagyis hogy a csökkenő szegénység mennyiben köszönhető a kormányzati politikának és mennyiben a kedvező világgazdasági környezetnek – továbbra is tudományos vita tárgya. A marihuána-törvény hosszú távú társadalmi és egészségügyi hatása nem mérhető egyértelműen, mivel a végrehajtás fokozatosan indult, és a feketepiac visszaszorulásának mérése módszertani nehézségekbe ütközik. A közbiztonság romlásának okai – a társadalmi egyenlőtlenségek, a drogkereskedelem, a regionális trendek – szintén vitatottak, és az adatok forrásonként eltérőek lehetnek.
Az emlékezetpolitikai dimenzió különösen érzékeny. A diktatúra alatti emberi jogi jogsértések áldozatainak száma, az amnesztiatörvény értelmezése és a büntetőeljárások újraindítása a 2000-es évek végétől kezdve folyamatos társadalmi feszültséget keltett. A bírósági gyakorlat fokozatosan szűkítette a büntetlenség körét, és egyes katonai vezetőket elítéltek, de a jogi keretek és az áldozatok hozzátartozóinak elvárásai közötti ellentét továbbra is vita tárgya. A fejezet ezt a folyamatot nem értékeli, hanem dokumentált tényként kezeli a bírósági döntéseket, és jelzi az értelmezési vitát.