Az 1954. május 4-i katonai puccs, amely Alfredo Stroessner tábornokot juttatta hatalomra, Paraguay modern történetének egyik legtartósabb politikai rendszerét hozta létre. A csaknem harmincöt évig fennálló rezsim – amelyet a történeti irodalom gyakran Stronato (el Stronato) néven emleget – nem egyszerűen egyetlen ember uralma volt, hanem a Colorado Párt (Partido Colorado, hivatalos nevén Asociación Nacional Republicana – ANR), a fegyveres erők és az állami bürokrácia szövetségére épült. A diktatúra egyszerre támaszkodott az antikommunizmus hidegháborús ideológiájára, a szisztematikus állami terrorra és az Itaipú-vízerőmű (Represa de Itaipú) gigaprojektjére, amely a „haladás” ígéretét volt hivatva megtestesíteni. Ebben az alfejezetben azt vizsgáljuk, hogyan szilárdította meg Stroessner a hatalmát, milyen intézményi és erőszakos eszközökkel tartotta fenn rendszerét, milyen gazdasági és társadalmi következményei voltak a modernizációnak, és miért omlott össze a rezsim 1989-ben anélkül, hogy a colorado hegemónia azonnal megtört volna.
Stroessner hatalomra jutása nem légüres térben történt. Az 1947-es paraguayi polgárháború után a Colorado Párt – a hadsereg támogatásával – kiszorította a liberális és febrista ellenzéket, és lényegében egypárti uralmat épített ki. Stroessner, aki a chaco-háború veteránjaként és katonatisztként emelkedett a fegyveres erők csúcsára, 1954-ben Federico Chaves elnököt buktatta meg, és néhány hónapon belül államfővé választatta magát. Az 1954. júliusi, nem szabad választáson a hivatalos adatok szerint a szavazatok elsöprő többségét szerezte meg; ezeket a számokat a kortárs ellenzék és a későbbi történetírás is alapvetően megbízhatatlannak, a versengő választások hiányát pedig a rendszer lényegi jellemzőjének tekinti.
A Stronato politikai rendszere a szakirodalomban gyakran a hegemón pártállam (hegemonic party state) fogalmával írható le. A Colorado Párt nem csupán kormányzópárt volt, hanem a hatalomgyakorlás intézményes kerete: a párttagság sok esetben előfeltétele volt a közszolgálatnak, az oktatási vagy egészségügyi állásoknak, sőt a gazdasági érvényesülésnek is. A párt belső hierarchiája szorosan összefonódott az államapparátussal, a helyi pártszervezetek (seccionales) pedig a vidéki ellenőrzés eszközeiként működtek. Az ellenzéki pártok – mindenekelőtt a Liberális Párt (Partido Liberal) és a Febrerista Forradalmi Párt (Partido Revolucionario Febrerista) – formálisan időnként működhettek, de vezetőiket rendszeresen bebörtönözték, száműzték vagy megfélemlítették, és valódi hatalomhoz nem juthattak.
Az 1967-es alkotmány jogilag is megerősítette az elnöki túlsúlyt, és lehetővé tette Stroessner számára a sorozatos újraválasztást. A rezsim hivatalos ideológiája a „béke és haladás” (paz y progreso) jelszavára épült, amely a társadalmi rendet és a gazdasági modernizációt az erős kéz politikájával kötötte össze. A gyakorlatban ez a szakszervezetek, a paraszti szervezetek és az értelmiségi ellenzék elnyomását jelentette, miközben a nagybirtokos elit és a külföldi – elsősorban amerikai és brazil – tőke érdekeit védték. A földbirtoklás rendkívül egyenlőtlen maradt: a vidéki lakosság jelentős része föld nélküli mezőgazdasági munkás vagy kisparaszt volt, akiknek mozgósítási kísérleteit a rezsim erőszakkal fojtotta el.
A hidegháború kontextusában Stroessner ügyesen használta az antikommunista retorikát, és szoros kapcsolatot ápolt az Egyesült Államokkal. Az 1950-es és 1960-as években Paraguay katonai és gazdasági segélyekben részesült, és a rezsim az amerikai külpolitika megbízható szövetségesének mutatkozott a kontinensen. Ez a nemzetközi háttér jelentős legitimitást adott a diktatúrának, és lehetővé tette, hogy az emberi jogi jogsértések sokáig viszonylag csekély külföldi bírálatot kapjanak.
A Stronato fennmaradásának egyik legfontosabb pillére a szisztematikus politikai elnyomás volt. A rezsim biztonsági apparátusa a hadseregből, a rendőrségből és a titkosszolgálatokból állt, és ezek szoros együttműködésben működtek. A politikai rendőrség központi intézménye a Nyomozati Főosztály (Departamento de Investigaciones, DI) volt, amely Asunciónban, a köztudatban rettegett épületében működött. A DI élén hosszú időn át Pastor Coronel állt, akinek neve a kínzásokkal és az emberi jogi jogsértésekkel fonódott össze. Mellette a Műszaki Ügyek Nemzeti Igazgatósága (Dirección Nacional de Asuntos Técnicos, DNAT) töltötte be a hírszerzés és a politikai megfigyelés feladatát. A rezsim fenntartott egy kiterjedt informátori hálózatot is, az úgynevezett pyragüéseket (guaraní szó, jelentése nagyjából „szőrös lábú”, azaz besúgó), akik a mindennapi élet legkisebb eseményeit is jelentették a hatóságoknak. Ez a rendszer a félelem kultúráját teremtette meg, amelyben a szomszédok, kollégák és családtagok is potenciális feljelentőkké válhattak.
Az elnyomás célpontjai a társadalom szinte minden önálló szerveződését magukban foglalták: diákvezetők, szakszervezeti aktivisták, paraszti szervezők, baloldali és liberális politikusok, újságírók, művészek és egyházi személyek egyaránt. A kínzás módszerei közé tartozott az áramütés, a verés, a szexuális erőszak, a hosszan tartó magánzárka és a pszichológiai megfélemlítés. A börtönök és fogva tartási helyek közül a legismertebbek az asuncióni Tacumbú börtön és az Emboscada büntetés-végrehajtási intézet voltak, de számos titkos fogva tartási központ is működött. A szakirodalom és a későbbi igazságszolgáltatási eljárások dokumentálták az eltűnések, a bírósági eljárás nélküli kivégzések és a kényszermunka eseteit is.
Az áldozatok számát illetően a legfontosabb hivatalos forrás a 2004 és 2008 között működő Igazság és Igazságosság Bizottság (Comisión de Verdad y Justicia, CVJ) zárójelentése. A jelentés – amely a rezsim áldozatainak és túlélőinek vallomásaira, valamint a fennmaradt rendőrségi és katonai iratokra támaszkodott – hozzávetőleg 20 000 áldozatot dokumentált, köztük 336 kényszerű eltüntetést és több mint 18 000 kínzási esetet. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek a számok minimális becslések, mivel sok áldozat soha nem jelentkezett, illetve számos irat megsemmisült vagy továbbra is hozzáférhetetlen. A pontos áldozatszám tehát továbbra is vitatott, és a CVJ adatai is inkább a dokumentált esetek alsó határát jelzik.
A rezsim nemzetközi szerepvállalásának legsötétebb fejezete a Condor-művelet (Operación Cóndor) volt, amelyben Paraguay az 1970-es évek közepétől a dél-amerikai katonai diktatúrák hírszerző szolgálataival együttműködve vett részt politikai ellenfelek határokon átnyúló üldözésében, elrablásában és meggyilkolásában. Paraguay az egyik alapító tagja volt ennek az informális hálózatnak, és területén találkozókat, illetve fogva tartási akciókat is végrehajtottak. A Condor-művelet működésének részletei elsősorban az 1990-es évek elején felfedezett úgynevezett Terror Archívumból (Archivo del Terror) ismertek, amely Stroessner rendőrségének és titkosszolgálatainak iratanyagát tartalmazza. Ez az irategyüttes a diktatúra emberi jogi jogsértéseinek egyik legfontosabb elsődleges forrása lett, és 2009-ben felkerült az UNESCO Memory of the World listájára is.
Az őslakos népekkel szembeni állami erőszak külön fejezetét jelenti a Stronato történetének. A kelet-paraguayi Aché nép különösen súlyos üldöztetésnek volt kitéve az 1960-as és 1970-es években: területüket erdőirtás, mezőgazdasági kolonizáció és vadászati célú behatolások sújtották, és dokumentált esetekben fegyveres csoportok támadtak rájuk. Egyes kutatók és emberi jogi szervezetek ezt a folyamatot népirtásnak (genocídium) minősítik, míg mások – a jogi definíció szigorúbb értelmezésére hivatkozva – inkább etnocídiumról vagy szisztematikus erőszakról beszélnek. Ez a minősítési vita jól mutatja, hogy az őslakos közösségek sérelmeinek megnevezése maga is emlékezetpolitikai és jogi kérdés.
A Stronato második nagy pillére a gazdasági modernizáció ígérete volt, amelynek csúcspontját az Itaipú-vízerőmű jelentette. Az 1973-ban aláírt Itaipú-szerződés (Tratado de Itaipú) Paraguay és Brazília között a Paraná folyón építendő hatalmas vízerőmű közös megvalósításáról rendelkezett. Az építkezés 1975-ben kezdődött, és az erőmű első egységeit 1984-ben helyezték üzembe. Az Itaipú a maga korában a világ legnagyobb beépített teljesítményű vízerőműve volt, és máig a világ egyik legnagyobb áramtermelő létesítménye.
A projekt gazdasági hatása kettős volt. Egyrészt az 1970-es években Paraguay a régió egyik leggyorsabban növekvő gazdaságává vált: a GDP éves növekedési üteme időnként megközelítette a 8 százalékot, amit az építkezéshez kapcsolódó kereslet, a szójatermelés és más mezőgazdasági exporttermékek fellendülése, valamint a határ menti kereskedelem hajtott. Asunción és a keleti határvidék városai gyorsan növekedtek, és kialakult egy módosabb városi középosztály. A rezsim propagandája az Itaipút a „fejlődés” és a „béke” szimbólumaként használta, és a dam építését a modern Paraguay megteremtéseként állította be.
Másrészt a növekedés előnyei rendkívül egyenlőtlenül oszlottak el. A jövedelmi különbségek nőttek, a paraszti és munkásrétegek életkörülményei alig javultak, és a vidéki földnélküliség tovább súlyosbodott. Az Itaipú-szerződés értelmében Paraguay villamosenergia-termelésének nagy részét Brazíliába exportálta, hosszú időre rögzített, sokak szerint Paraguayra nézve hátrányos áron. Ez a függőségi viszony hosszú távú viták forrása lett, és a szerződés újratárgyalására csak jóval a diktatúra bukása után, 2009-ben került sor. A beruházás ráadásul hatalmas korrupciós és csempészeti hálózatok kialakulását is elősegítette: a keleti határváros, Ciudad del Este – amelyet a rezsim korábban Puerto Presidente Stroessner néven ismert – a hármas határ (Paraguay, Brazília, Argentína) egyik legfontosabb illegális kereskedelmi csomópontjává vált.
Az Itaipú építésének társadalmi és környezeti költségei is jelentősek voltak. A víztározó feltöltése több ezer vidéki család kitelepítését tette szükségessé, és érintette a Paraná folyó menti ökoszisztémákat, valamint egyes őslakos közösségek hagyományos területeit. A kitelepítések pontos számáról nincs teljes körű hivatalos adatsor, és a témában a károsultak becsült létszáma máig vitatott. A környezeti hatások értékelése sem volt nyilvános, ami jól mutatja a rezsim döntéshozatalának zárt, technokrata jellegét.
Az 1980-as évek második felére az Itaipú-korszak lendülete kifulladt. Az erőmű elkészültével a beruházási kereslet visszaesett, a külföldi adósság nőtt, az infláció felgyorsult, és a gazdasági növekedés megtorpant. A szociális feszültségek – a földéhség, a városi munkanélküliség és a szakszervezeti elégedetlenség – egyre nehezebben voltak elnyomással kezelhetők. A rezsim modernizációs legitimációja tehát éppen akkor kezdett erodálódni, amikor a hidegháborús külső támogatás is bizonytalanabbá vált.
A Stronato ellenzéke hosszú évtizedeken át gyenge és széttagolt maradt. A politikai pártok vezetői közül sokan száműzetésbe kényszerültek, és az otthoni szervezkedés rendkívül kockázatos volt. A száműzött ellenzék (exilio) főként Argentínában, Uruguayban és később Európában működött, de befolyása a hazai eseményekre korlátozott maradt. Az 1970-es évektől a katolikus egyház egy része – különösen a felszabadítási teológia hatása alatt álló papok és szerzetesek – egyre nyíltabban bírálta az emberi jogi jogsértéseket és a paraszti szervezetek elnyomását. A paraszti ligák (Ligas Agrarias Cristianas) aktivistáit a rezsim különös célpontként kezelte, számos tagjukat bebörtönözték vagy megölték. Ugyanakkor az egyházi hierarchia egésze sokáig óvatos maradt, és a püspöki kar egy része hallgatólagosan elfogadta a rendszert.
A nemzetközi színtéren a hidegháború alakulása közvetlenül befolyásolta a rezsim mozgásterét. Az 1970-es években Jimmy Carter amerikai elnök emberi jogi politikája átmenetileg növelte a nyomást, de az 1980-as évek elején Ronald Reagan adminisztrációja ismét inkább az antikommunista szövetségesnek kijáró támogatást részesítette előnyben. A diktatúra ellen ugyanakkor felléptek a nemzetközi emberi jogi szervezetek, az Amnesty International és az amerikai kontinens emberi jogi intézményei is. Az 1980-as évek végére a latin-amerikai katonai rezsimsorozat összeomlása – Argentínában, Brazíliában, Uruguayban és Chilében – Paraguayt is egyre inkább elszigetelte a régióban.
A belső hatalmi egyensúly az 1980-as évek közepétől kezdett megbomlani. A Colorado Párton belül kialakult a tradicionalisták (tradicionales) és a Stroessnerhez hű militánsok (militantes) közötti feszültség, amely a párton belüli utódlás kérdése körül éleződött ki. A hadseregen belül is megjelent egy olyan csoport, amely – nem demokratikus meggyőződésből, hanem a rendszer túlélésének biztosítása érdekében – szükségesnek látta a vezetőcserét. Andrés Rodríguez tábornok, aki Stroessner rokona és bizalmasa volt, ezt a belső mozgást használta fel. 1989. február 2–3-án puccsot hajtott végre, és az idős elnököt Brazíliába menekítette. A puccs tehát nem demokratikus forradalom volt, hanem a rendszer belső átmentése egy irányított átmenet felé.
Stroessner 1989-es megbuktatása nem jelentett azonnali demokratikus fordulatot. Rodríguez tábornok elnökké választatta magát az 1989. májusi választáson, ismét a Colorado Párt jelöltjeként, és a győzelem a rezsim szavazógépezetének köszönhetően borítékolható volt. Az általa megkezdett nyitás fokozatos, ellenőrzött liberalizáció volt: az 1992-es alkotmány eltörölte a legdurvább autoriter elemeket, de a Colorado Párt továbbra is megőrizte állampárti pozícióit, és a biztonsági apparátus számos tagja a helyén maradt. A régi rendszer kulcsfigurái közül csak keveseket vontak felelősségre, és a büntetlenség hosszú évtizedekig jellemezte az igazságszolgáltatást.
Az emberi jogi múlt feldolgozása Paraguayban későn és akadozva indult meg. Az 1992-ben felfedezett Terror Archívum a Stronato elnyomó gépezetének működéséről szolgáltatott megrázó bizonyítékokat, ám a bírósági eljárások ritkán vezettek elítéléshez. A 2004-ben létrehozott Igazság és Igazságosság Bizottság zárójelentése 2008-ban átfogó képet adott a jogsértésekről, de ajánlásainak végrehajtása politikai akadályokba ütközött. Az áldozatok emlékének megőrzése és a felelősök elszámoltatása a mai napig viták tárgya: a társadalom egy része a Stronato időszakát a „rend és haladás” koraként emlegeti, míg mások az állami terror és a társadalmi igazságtalanság örökségét hangsúlyozzák. Ez a megosztottság jól illeszkedik a dél-amerikai diktatúrák emlékezetpolitikai vitáinak általános mintázatába, amelyet a későbbi összehasonlító fejezet Diktatúrák, erőszak és emlékezet tárgyal részletesen.
Stroessner 2006-ban, Brazíliában hunyt el, anélkül hogy valaha is bíróság elé állították volna. A Paraguayban 2008-ban hatalomra került Fernando Lugo – egykori püspök – kormánya az első olyan végrehajtó hatalom volt, amely nem a Colorado Pártból került ki, és ez a váltás új lendületet adott az emberi jogi elszámoltatásnak. Mindazonáltal az intézményi folytonosság, a szegénység és az egyenlőtlenség, valamint a colorado politikai kultúra továbbélése azt mutatja, hogy a Stronato árnyéka hosszan rávetül a jelenkori Paraguayra.
A Stronato történetének megismeréséhez a legfontosabb elsődleges forrás az úgynevezett Terror Archívum, amely a diktatúra rendőrségi és titkosszolgálati iratait tartalmazza. Ezt az iratanyagot 1992-ben fedezték fel, és azóta a paraguayi emberi jogi központ, a Centro de Documentación y Archivo para la Defensa de los Derechos Humanos (CDyA) őrzi; 2009-ben felkerült az UNESCO Memory of the World nyilvántartásába. Az archívum dokumentumai tették lehetővé a Condor-műveletben való paraguayi részvétel részletes rekonstrukcióját is. Ezen kívül a Comisión de Verdad y Justicia (CVJ) 2004 és 2008 közötti munkája során gyűjtött vallomások és jelentések alkotják az emberi jogi jogsértések legátfogóbb hivatalos forrásbázisát. A bizottság zárójelentése nyilvánosan hozzáférhető, de adatai minimális becslésnek tekintendők, mivel sok áldozat nem tanúskodott, és számos irat megsemmisült.
A rezsim politikai működéséről szóló szakirodalom főként másodlagos forrásokra támaszkodik: történészek, politológusok és emberi jogi kutatók munkáira. A Colorado Párt belső iratai csak részben hozzáférhetők, ezért a párt és a hadsereg közötti hatalmi viszonyok rekonstrukciója továbbra is vitatott. Az Itaipú-szerződés gazdasági hatásait illetően a hivatalos statisztikák mellett a független közgazdászok becslései eltérnek egymástól, különösen a korrupció és a csempészet mértékét illetően. A nemzetközi szereplők – elsősorban az Egyesült Államok – szerepének megítélése szintén vitatott: egyes szerzők a hidegháborús antikommunizmus szempontjából hangsúlyozzák a washingtoni támogatást, mások a rendszer belső autonómiáját emelik ki.
Vitatott terület továbbá az áldozatok számának értelmezése. A CVJ által dokumentált mintegy 20 000 áldozat és 336 eltűnt eset alsó becslés, és egyes emberi jogi szervezetek ennél magasabb számokat valószínűsítenek. Az őslakos, különösen az Aché közösségekkel szembeni erőszak minősítése (népirtás, etnocídium vagy szisztematikus emberi jogi jogsértés) ugyancsak a szakmai és politikai vita tárgya. Az 1989-es puccs körülményei részben ismertek ugyan a résztvevők visszaemlékezéseiből, de a hadseregen belüli döntéshozatal pontos mechanizmusa nem dokumentált teljes körűen, így ezen a ponton is bizonytalanság marad.