Az 1989. február 2-án éjjel végrehajtott katonai puccs véget vetett Alfredo Stroessner 35 éves diktatúrájának, de Paraguay demokratizálódása nem hozott éles cezúrát a hatalmi szerkezetben: a Colorado Párt (spanyolul Partido Colorado, hivatalos nevén Asociación Nacional Republicana, ANR) továbbra is a politikai rendszer középpontja maradt. Az 1989 és 2008 közötti két évtizedet ezért a politikatudományi irodalom gyakran a „colorado hegemónia” időszakaként írja le, amelyben a választások fokozatosan versengőbbé váltak, de a hatalomgyakorlás módja továbbra is erősen személyes, párt- és klientelista hálózatokra épült. Ez a fejezet azt vizsgálja, hogyan ment végbe az intézményes átmenet, miért maradt fenn a Stroessner-korszakot irányító párt dominanciája, milyen korrupciós és társadalmi konfliktusok jellemezték az időszakot, és hogyan vezettek a folyamatok 2008-ban Fernando Lugo volt katolikus püspök győzelméhez, amely megtörte a colorado elnöki monopóliumot. Az elemzés során meg kell különböztetnünk a dokumentált eseményeket, a választási eredmények és a korrupció mértékére vonatkozó becsléseket, valamint az átmenet jellegéről folyó tudományos vitákat. A fejezet előzménye a Stroessner diktatúrája, a 2008 utáni fejlemények pedig a Paraguay ma című alfejezetben folytatódnak.
Az 1989. február 2-áról 3-ára virradó éjszakai katonai puccs közvetlen kiváltó oka a hadsereg belső hatalmi harca volt. A puccsot Andrés Rodríguez tábornok, Stroessner veje és az I. hadtest parancsnoka vezette, aki korábban a hatalmi elit szerves részét alkotta. A diktátor Brazíliába menekült, Rodríguez pedig ideiglenes elnökként vette át a hatalmat. A puccs ténye, időpontja és a főszereplők kiléte dokumentált; értelmezése azonban vitatott: egyes történészek és politológusok szerint a puccs a stronato elitjének belső átrendeződése volt, mások szerint a demokratikus átmenet első lépése, amelyet a hadsereg egy pragmatikus szárnya hajtott végre a nemzetközi nyomás és a gazdasági stagnálás közepette. A két értelmezés nem feltétlenül zárja ki egymást: Rodríguez reformjai valós nyitást hoztak, de a hatalmi hálózatok folytonossága is jól dokumentálható.
Rodríguez elnöksége (1989–1993) alatt a politikai nyitás fokozatos volt. 1989. május 1-jén általános választásokat tartottak, amelyen Rodríguez a Colorado Párt jelöltjeként indult és győzött. A választások viszonylag szabadabbak voltak, mint a Stroessner-korszakban, de a választási igazgatás és a média továbbra is erős kormányzati befolyás alatt állt. Az 1992-es alkotmány – amelyet választott alkotmányozó nemzetgyűlés fogadott el – meghatározta a demokratikus intézményi kereteket: többpártrendszert, a hatalmi ágak elválasztását, a közvetlen elnökválasztást, az emberi jogok védelmét, valamint a halálbüntetés eltörlését. Az alkotmány korlátozta az elnöki újraválasztást, és létrehozta a Legfelsőbb Választási Bíróságot (Tribunal Superior de Justicia Electoral, TSJE) a választások felügyeletére. A gyakorlatban azonban a végrehajtó hatalom továbbra is a legerősebb maradt, a bíróságok függetlensége pedig gyenge volt; ezt a szakirodalom az átmenet egyik legnagyobb hiányosságaként szokta említeni.
Az átmenet intézményi kereteinek értékelésekor fontos kerülni a jelenkori demokráciafogalom visszavetítését: az 1990-es évek elején a „demokrácia” a politikai szereplők számára elsősorban a választások megtartását és a diktatórikus elnyomás megszüntetését jelentette, nem feltétlenül a jogállamiság vagy a társadalmi egyenlőség teljes megvalósulását. A paraguayi átmenet ilyen értelemben a dél-amerikai demokratizálódási hullám része volt, de sajátos vonása a stronato pártállami örökségének erős továbbélése.
A colorado hegemónia az 1989 utáni két évtizedben több pilléren nyugodott. Az első a párt hosszú intézményes beágyazottsága volt: az ANR 1887-es alapítása óta Paraguay egyik legszervezettebb politikai ereje, és 1947 óta – kisebb megszakításokkal, de 1954-től folyamatosan – a kormányzati hatalom birtokosa volt. A Stroessner-korszakban a párt a hadsereggel, az állami bürokráciával és a vidéki földbirtokos elittel összefonódott, és ez a hálózat az átmenet után is fennmaradt. A hadsereg tisztikarának nagy része colorado párttag volt, és a bürokrácia állásai is gyakran párthűséghez kötődtek. A második pillér a választási rendszer és a választási gyakorlat volt: az 1992-es alkotmány arányos elemeket vezetett be, de a választási körzetek kialakítása, a kampányfinanszírozás szabályozatlansága és a TSJE kormányzati befolyása a colorado többséget erősítette. A választási csalások és a szavazatok manipulálásának gyanúja az 1990-es években rendszeresen felmerült; ezek mértéke azonban nehezen becsülhető, mert a hivatalos jegyzőkönyvek és a független megfigyelők adatai gyakran eltértek, és a csalásokról szóló beszámolók részben a vesztes ellenzék politikai narratívájához kapcsolódtak.
A harmadik pillér a klientelista hálózatok működése volt. A Colorado Párt helyi szervezetei a munkahelyek, a szociális juttatások, az állami földbérletek és az építési engedélyek elosztásában közvetítő szerepet játszottak. A vidéki szegénység és a formális munkaerőpiac szűkössége miatt a párthoz való lojalitás sokak számára a túlélés feltétele volt. Ez a rendszer a politikai részvételt nem állampolgári jogként, hanem a párttal való alkudozásként működtette. A negyedik pillér az ellenzék strukturális gyengesége volt: a Partido Liberal Radical Auténtico (PLRA) – a történelmi Liberális Párt utódja – a stronato alatt illegalitásban működött, és az 1990-es években belső megosztottsággal küzdött; a baloldali pártok pedig szervezetileg és választói bázisukat tekintve is marginálisak maradtak. A colorado hegemónia tehát nem csupán a választási csalások következménye volt, hanem a társadalmi-gazdasági szerkezetbe ágyazott hatalmi hálózatoké is.
Az 1990-es évek gazdaságpolitikája a térségben általánosan uralkodó neoliberális irányzathoz illeszkedett. Paraguay 1991-ben alapító tagja lett a Dél-amerikai Közös Piacnak (Mercado Común del Sur, Mercosur), ami vámcsökkentésekkel és a külkereskedelem liberalizálásával járt. A kormányok privatizálták a távközlési és vízszolgáltató vállalatokat, csökkentették az állami kiadásokat, és igyekeztek vonzóbbá tenni az országot a külföldi befektetők számára. A gazdasági növekedés az évtized közepén valóban megélénkült, de a növekedés hasznai rendkívül egyenlőtlenül oszlottak el: a mezőgazdasági export – elsősorban a szójatermesztés – koncentrált földtulajdonra épült, és a vidéki szegénység, valamint a földnélküli parasztság aránya tartósan magas maradt.
A földkérdés a demokratizálódás talán legégetőbb társadalmi problémája lett. Paraguayban a földtulajdon koncentrációja a világ egyik legmagasabb szintjét érte el; a becslések szerint a lakosság kis hányada birtokolta a termőföld jelentős részét, de a pontos arányokra vonatkozó adatok becslések, és forrásonként eltérnek. A szójatermesztés gyors terjeszkedése – különösen a keleti határ menti régiókban – földfoglalásokat, kilakoltatásokat és etnikai konfliktusokat gerjesztett, elsősorban az őslakos közösségek rovására. A Lino Oviedo nevéhez köthető Liga Nacional de Carperos („sátorlakók nemzeti ligája”) 2002 körül szervezte meg a földnélküli parasztok első nagyobb tiltakozásait, amelyek a földreform követelését emelték be a politikai napirendbe. A szakszervezetek és a civil szervezetek megerősödése azonban nem tudta tartósan megtörni a colorado politikai dominanciát; a társadalmi elégedetlenség inkább időszakos tiltakozásokban, mint stabil ellenzéki alternatívában öltött testet.
Az 1990-es évek végén és a 2000-es évek elején Paraguay gazdasági stabilitása törékeny maradt. A 1999-es márciusi politikai válság és a 2002-es regionális gazdasági recesszió sújtotta az országot; a szegénységi ráta a 2000-es évek elején a nemzeti becslések szerint 40–50 százalék között mozgott, bár a mérési módszertanok eltérnek, és a vidéki területeken ennél magasabb is lehetett. A currency board hiánya mellett a guarani árfolyama ingadozott, az infláció pedig – bár nem érte el a szomszédos országok szélsőséges szintjét – rendszeresen aláaknázta a háztartások reáljövedelmét. A korrupció és a kontrollálatlan határ menti kereskedelem, különösen Ciudad del Este térségében, tovább növelte a gazdaság informális szegmensét, és szoros kapcsolatban állt a szervezett bűnözéssel és a csempészettel.
A stronato öröksége a korrupciós gyakorlatokban is megmutatkozott. A diktatúra idején kialakult állami–párt–üzleti hálózatok a demokratikus átmenet után sem bomlottak fel, csupán új legitimációs formákat öltöttek. A hadsereg és a rendőrség egyes csoportjai továbbra is részt vettek a csempészetben, a kábítószer-kereskedelemben és az állami vagyon privatizációjában, ami rendszeres korrupciós botrányokhoz vezetett. A korrupció mértékére nincs megbízható statisztika; a Transparency International korrupcióérzékelési indexe (CPI) Paraguayt ebben az időszakban folyamatosan a legrosszabbul teljesítő latin-amerikai országok közé sorolta, de ez érzékelésen alapuló mutató, nem közvetlen mérés.
Az elnökök sorában Juan Carlos Wasmosy (1993–1998), az első civil elnök a stronato óta, gazdasági reformjai ellenére is korrupciós vádakkal küzdött. Az 1996-os bankválság és a privatizációs szerződések körüli visszaélések rontották kormánya hitelét. Az 1998-ban megválasztott Raúl Cubas Grau elnöksége alatt azonban a válság nyílt alkotmányos összeütközésbe torkollott. Cubas Grau választási kampányát Lino César Oviedo tábornok támogatásával folytatta, akit azonban a Legfelsőbb Bíróság az 1996-os puccskísérlet miatt elítélt, és kizárták az indulásból. Cubas elnök kegyelmet adott Oviedónak, amit az ellenzék és a bíróságok alkotmányellenesnek tekintettek. A feszültség 1999. március 23. és 28. között tetőzött az úgynevezett Marzo Paraguayo (márciusi paraguayi események) során: Asunciónban több százezres? – a becslések eltérőek, a korabeli beszámolók tízezres nagyságrendről szólnak – tüntetés követelte Oviedo letartóztatását és Cubas lemondását. Március 26-án a rendőrség tüzet nyitott a tömegre; a halálos áldozatok hivatalos száma hét, de egyes emberi jogi szervezetek ennél több áldozatról számoltak be, és a szám máig emlékezetpolitikai vita tárgya. Cubas Grau lemondott, Oviedo külföldre menekült, és a szenátus elnöke, Luis Ángel González Macchi (1999–2003) vette át az elnökséget.
González Macchi kormánya a politikai stabilitás helyreállítására törekedett, de továbbra is korrupciós botrányok kísérték: állami alapokkal való visszaéléssel, a nyugdíjpénztár (Caja Fiscal) hiányával és a privatizáció körüli vádakkal szembesült. Nicanor Duarte Frutos (2003–2008) elnöksége alatt a gazdaság növekedésnek indult – részben a szójaboomnak köszönhetően –, de a kormányzás autoriter vonásokat mutatott: a bíróságok befolyásolása, a Legfelsőbb Bíróság összetételének megváltoztatása és az ellenzéki média nyomás alá helyezése miatt a nemzetközi szervezetek és az emberi jogi csoportok bírálták. A 2006-os alkotmányos válság, amikor Duarte a bírósági tagok leváltását kezdeményezte, országos tiltakozásokat váltott ki, és megerősítette a civil ellenzéki hálózatokat. A korrupció tehát nem egyszerűen egyes politikusok visszaélése volt, hanem a colorado hegemónia szerkezeti velejárója: a párthoz kötődő állami erőforrások elosztása szervesen összefonódott a választási mobilizációval.
A colorado hegemónia időszakában az ellenzék – a PLRA, a kisebb baloldali és centrumpártok, valamint a civil társadalmi szervezetek – folyamatos nyomás alatt állt, de fokozatosan megerősödött. A PLRA 1887-es liberális hagyományra hivatkozott, de a stronato alatti illegalitásból való kilábalás lassú volt; az 1990-es évek választásain rendre második helyen végzett, de a colorado dominanciát nem tudta megtörni. A baloldal megosztott maradt: a kommunista és szocialista csoportosulások, valamint a 2000-es években formálódó Frente Guasu (Nagy Front) előfutárai nem rendelkeztek széles választói bázissal. A társadalmi mozgalmak közül a parasztmozgalmak, a földnélküliek szervezetei és az őslakos közösségek váltak a legláthatóbbá, különösen a 2000-es években, amikor a szójaterjeszkedés és a földkoncentráció elleni tiltakozások országos figyelmet kaptak.
Az emberi jogi elszámoltatás kérdése a demokratizálódás egyik legnehezebb öröksége volt. A Stroessner-diktatúra alatt elkövetett jogsértések – kínzások, eltűnések, politikai gyilkosságok – dokumentálása 1992-ben kapott lendületet, amikor felfedezték az Archivo del Terror („a terror archívuma”) elnevezésű rendőrségi iratgyűjteményt. Az iratok a stronato titkosszolgálati tevékenységét és a regionális Condor-műveletben való részvételt is dokumentálták, és alapot adtak az emlékezetpolitikai kutatásoknak. Ennek ellenére a felelősségre vonás rendkívül korlátozott maradt: Stroessner és számos felelős soha nem állt bíróság elé, és az amnesztiarendeletek, valamint a bíróságok gyengesége miatt az igazságszolgáltatás csak részlegesen szolgáltatott elégtételt. Ez a téma szorosan kapcsolódik a A hidegháborús diktatúrák összehasonlítása és az Állami terror és az eltűntek fejezetekben tárgyalt dél-amerikai folyamatokhoz. Az emlékezetpolitikai viták – például az áldozatok számáról, a puccs értelmezéséről vagy a Stronismo örökségéről – a colorado hegemónia időszakában is jelen voltak, és a pártelit gyakran igyekezett relativizálni a diktatúra bűneit.
A colorado hegemónia megtörésének közvetlen előzménye a társadalmi elégedetlenség és a katolikus egyház egy részének politikai szerepvállalása volt. Fernando Lugo Méndez, San Pedro egyházmegye püspöke a felszabadítási teológia hagyományát követve a szegények és a földnélküli parasztok melletti kiállással szerzett ismertséget. A 2006-os országos tiltakozások, amelyek a Legfelsőbb Bíróság összetételének kormányzati befolyásolása ellen törtek ki, lehetőséget adtak egy szélesebb ellenzéki koalíció formálódására. Lugo 2006-ban lemondott püspöki hivataláról, hogy politikába léphessen; a katolikus egyház jogi keretei miatt a pápai hozzájárulás késlekedett, de végül a Szentszék elfogadta a lemondást, és Lugo plébánosi státuszát felfüggesztették. Ez a mozzanat önmagában is jelezte az egyház és a politika közötti határvonalak újratárgyalását, de nem szabad mai fogalmakkal „laikus politikusnak” tekinteni, hiszen Lugo identitása szorosan kötődött a progresszív katolikus lelkipásztori hagyományhoz.
A 2008. április 20-i elnökválasztáson Lugo a Alianza Patriótica para el Cambio (APC, „Hazafias Szövetség a Változásért”) nevű, a PLRA-t és más baloldali, centrista és civil csoportokat tömörítő koalíció élén indult. A kampány a korrupcióellenességre, a szegénység csökkentésére, a földreformra és a demokratikus intézmények megerősítésére épült. A választás eredménye a hivatalos jegyzőkönyvek szerint Lugo győzelme volt: a szavazatok mintegy 41 százalékát szerezte meg, a colorado jelölt, Blanca Ovelar mintegy 31 százalékot, a harmadik helyen pedig Lino Oviedo végzett mintegy 22 százalékkal. A pontos tizedesjegyek forrástól függően kismértékben eltérnek, de a nagyságrend dokumentált. A választást a nemzetközi megfigyelők – köztük az OAS és az EU missziói – alapvetően szabadnak és tisztának értékelték, bár az állami média elfogultságát és kisebb szabálytalanságokat jeleztek.
Lugo győzelme cezúra volt: 1947 óta először nyert elnökválasztást a Colorado Párton kívüli jelölt, és ezzel véget ért a colorado elnöki monopólium. A hatalomváltás azonban nem jelentette a colorado politikai befolyás megszűnését: a párt továbbra is erős parlamenti reprezentációval, helyi kormányzati pozíciókkal és a bíróságokban gyökerező hálózatokkal rendelkezett. Lugo kormányzása 2008. augusztus 15-én kezdődött, kezdeti lépései között a szegénység elleni programok, az egészségügyi és oktatási fejlesztések ígérete, valamint a földreform napirendre tűzése szerepelt. A koalíció heterogenitása – a PLRA jobbközép-liberális szárnyától a baloldali parasztmozgalmakig – azonban már az első hónapokban belső feszültségeket szült. A 2012-es impeachmenthez vezető folyamat, amely a Lugo-kormány bukásához vezetett, a Paraguay ma című fejezetben tárgyalandó, de az itteni előzmények – a koalíciós törésvonalak és a colorado ellenzék ereje – már 2008-ban is felismerhetők voltak.
A paraguayi átmenet jellegéről a tudományos irodalomban többféle álláspont él. A domináns értelmezés szerint Paraguay ebben az időszakban delegatív demokrácia vagy hibrid rezsim volt: a formális demokratikus intézmények léteztek, a választások megtartásra kerültek, de a hatalomgyakorlás erősen személyes, a pártelithez kötött, és a jogállamiság gyenge maradt. Ezt a besorolást Guillermo O’Donnell delegatív demokrácia-elméletére és a későbbi hibrid rezsim kutatásokra alapozták; a fogalomhasználat leíró, nem értékítélet. Más szerzők a colorado hegemóniát a stronato „autoriter reziduumának” tekintik, hangsúlyozva a hatalmi hálózatok folytonosságát. Megint mások a 2008-as választást a demokratikus áttörés pillanatának látják, és a korábbi két évtizedet a fokozatos liberalizáció és a civil társadalom erősödésének időszakaként értékelik. A viták részben elméleti keretek, részben empirikus hangsúlyok kérdései: a választási adatok, a korrupciós ügyek és a társadalmi mozgalmak dinamikája egyszerre mutat folytonosságot és változást, így az értékelés attól függ, melyik dimenziót helyezzük előtérbe.
Fontos megjegyezni, hogy a „colorado hegemónia” kifejezés maga is elemzői kategória, nem a szereplők önleírása. A korabeli politikai nyelvezetben a Colorado Párt gyakran a „nemzeti egység” és a „rend” védelmezőjeként, az ellenzék pedig a „demokratikus megújulás” hordozójaként beszélt. Az 1989 utáni két évtized tehát nem egyszerűen a diktatúra utóélete, de nem is a lineáris demokratizálódás egyenes története volt, hanem a formális demokrácia és a tartósan egyenlőtlen hatalmi viszonyok feszültségekkel teli együttélése.
Az alfejezet megértéséhez többféle forrástípus áll rendelkezésre, amelyek megbízhatósága és értelmezési terhe eltérő. Elsődleges forrásként használhatók az 1992-es alkotmány szövege, a választási törvények, a Legfelsőbb Választási Bíróság (TSJE) hivatalos jegyzőkönyvei, a korabeli paraguayi sajtó (például az ABC Color és az Última Hora tudósításai), a Marzo Paraguayo eseményeiről készült parlamenti vizsgálati jelentések, valamint az Archivo del Terror dokumentumai. A választási eredmények tekintetében a TSJE adatai elsődlegesek, de az 1990-es években a csalásokról szóló vádak miatt a hivatalos számok és a független megfigyelők becslései között eltérés lehet; ezt a történeti elemzésnek kezelnie kell. A 2008-as választás eredményeit a nemzetközi megfigyelő missziók (OAS, EU) jelentései is megerősítik, de a kisebb szabálytalanságokról beszámolók jelzik, hogy a „szabad és tiszta” minősítés sem jelentett tökéletes folyamatot.
Másodlagos forrásként a paraguayi politika és a demokratizálódás szakirodalma irányadó: Peter Lambert és Andrew Nickson szerkesztett kötetei (például The Transition to Democracy in Paraguay, 1997), Andrew Nickson munkái a paraguayi hatalmi hálózatokról, valamint Magdalena López és José Carlos Rodríguez elemzései a colorado hegemónia természetéről. A gazdasági és társadalmi adatok forrásai a Világbank, az ECLAC (CEPAL) és a paraguayi statisztikai hivatal (INE) becslései, amelyek módszertani bizonytalanságokkal terheltek: a szegénységi ráta, a földkoncentráció és a jövedelemegyenlőtlenség mutatói eltérő felméréseken és definíciókon alapulnak. Az emberi jogi visszaélések dokumentálása az emberi jogi szervezetek (például a paraguayi Coordinadora de Derechos Humanos del Paraguay, Codehupy) jelentésein alapul, de az áldozatok száma és a felelősök meghatározása gyakran hiányos.
A legfontosabb bizonytalanságok: a választási csalások mértéke az 1990-es években; a Marzo Paraguayo halálos áldozatainak pontos száma; a korrupció kiterjedése és anyagi mértéke; a földkoncentráció és a szegénység statisztikai becslései; valamint a stronato emberi jogi jogsértéseinek teljes körű feltárása. Az átmenet értékelése részben forrásértelmezési, részben elméleti kérdés, ezért a tudományos konszenzus a folyamatok leírásában erős, a minősítésben viszont vitatott. A fejezetben közölt választási százalékok tájékoztató jellegűek, a hivatalos jegyzőkönyvek szerinti értékek kerekített változatai.