Az 1930-as évek Brazíliájában a politikai válság mélyebb volt, mint egy kormányváltás. A A „régi köztársaság” és az oligarchia című alfejezetben bemutatott regionális oligarchikus rendszer a kávéexporttól függő gazdasággal és az államok közötti kiegyensúlyozott hatalommegosztással egyre kevésbé tudta megjeleníteni a városi középosztály, a hadsereg fiatal tisztjei és az ipari érdekek követeléseit. Getúlio Dornelles Vargas 1930-as hatalomra kerülése ezért nem egyszerűen személyi változás volt, hanem egy olyan korszak kezdete, amelyben az állam a munkaügyi szabályozás, az iparfejlesztés, a központosított propaganda és a rendőri ellenőrzés eszközeivel a társadalom korábbinál szélesebb rétegeit vonta be a nemzeti politikába. Az alábbiak az 1930 és 1945 közötti időszakot elemzik, különös tekintettel az Estado Novóra, a munkásjogokra, az iparosításra és a politikai centralizációra. A korszak megítélése a kortársak és a későbbi történetírás számára is vitatott: egyesek az állami modernizáció, mások a tekintélyelvű manipuláció időszakaként írják le.
Az 1930-as választást a hivatalos eredmények szerint a kormányzó eliteket képviselő Júlio Prestes nyerte, az ellenzéki Aliança Liberal (Liberális Szövetség) – amelynek elnökjelöltje Getúlio Vargas, Rio Grande do Sul állam kormányzója volt – azonban csalást kiáltott. A feszültség akkor vált fegyveres konfliktussá, amikor 1930 júliusában meggyilkolták João Pessoa alelnökjelöltet. Az októberben kirobbanó Revolução de 1930 (1930-as forradalom) a hadsereg egy részének és több állam politikai elitjének támogatásával, anélkül, hogy komolyabb fegyveres ellenállásba ütközött volna, juttatta Vargast az elnöki székbe. A „forradalom” kifejezés a korabeli politikai nyelvben rögzült, és a résztvevők önértelmezését tükrözi. A történetírás azonban vitatja, mennyire tekinthető társadalmi forradalomnak a mozgalom, mert a vezetés jelentős része a regionális elitekből, a katonai tenentismo (hadnagymozgalom) soraiból és a városi középrétegekből került ki, nem pedig a vidéki szegények vagy a munkásság tömeges mozgósításából.
Vargas ideiglenes elnökként rendkívüli felhatalmazást kapott, és a szövetségi kormányzat gyorsan megkezdte a központosítást. Az államok élére szövetségi intervenciós kormányzókat neveztek ki, a szövetségi beavatkozás jogkörét kiterjesztették, a kongresszust feloszlatták. A gazdaságpolitika azonban kezdetben nem szakított a kávétermelő elitek érdekeivel: az állam a kávéárak esése ellen felvásárlással és készletezéssel védekezett, ami a termelői bevételeket részben stabilizálta. A központosítás legfontosabb intézményi újítása az erős szövetségi végrehajtás volt, amely a későbbi Estado Novo alatt teljesedett ki. Az 1930-as évek elején a kormányzat egyszerre törekedett a hadsereg lojalitásának megerősítésére és a regionális oligarchiák befolyásának visszaszorítására, ami a szövetségi állam és az államok közötti feszültségeket folyamatosan fenntartotta.
A szövetségi intervencióval szemben 1932-ben São Paulo állami politikai elitje fegyveres felkelést indított, amelyet Revolução Constitucionalista néven emlegetnek. A mozgalom alkotmányt, a szövetségi kormányzó leváltását és a régi regionális autonómia egy részének visszaállítását követelte. A kormány katonailag leverte a felkelést, de politikai engedményre kényszerült: 1933-ban alkotmányozó gyűlést hívtak össze, majd 1934. július 16-án kihirdették az új alkotmányt. Az 1934-es alkotmány bevezette a titkos szavazást, alkotmányos szintre emelte az 1932-ben bevezetett női választójogot, elismerte a szociális jogokat és a munkaügyi bíróság elvét, ugyanakkor megerősítette a szövetségi végrehajtó hatalmat is. A választójog kiterjesztése komoly lépés volt, de a gyakorlatban továbbra is kizárta az írástudatlanok tömegét, akik a szegényebb, főleg vidéki és afrobrazil lakosság jelentős részét alkották.
A politikai élet 1934 után gyorsan radikalizálódott. A Ação Integralista Brasileira (AIB) Plínio Salgado vezetésével fasiszta szellemű, nacionalista, antikommunista tömegmozgalmat épített, amely egyenruhás tömegrendezvényeivel és erőszakos utcai akcióival a korabeli európai fasiszta mozgalmak mintáját követte. Vele szemben az Aliança Nacional Libertadora (ANL) széles antifasiszta koalícióként alakult meg, amelyben kommunisták, szocialisták, baloldali katonatisztek és liberális értelmiségiek vettek részt; a szervezet tiszteletbeli elnöke Luís Carlos Prestes lett. Az ANL-t a kormány 1935 nyarán betiltotta, majd novemberben kommunista és baloldali katonai csoportok fegyveres felkelést kíséreltek meg Natal, Recife és Rio de Janeiro térségében; ezt a korabeli hivatalos nyelv Intentona Comunista néven rögzítette. A felkelés kudarcot vallott, és a kormány a „kommunista veszélyre” hivatkozva rendkívüli állapotot, letartóztatásokat és cenzúrát vezetett be. A radikalizálódás a kormányzatnak ürügyül szolgált arra, hogy a kongresszusi nyilvánosságot beszűkítse, és a politikai rendszer központosítását tovább erősítse.
Az Estado Novo nem egypártrendszer volt, hanem párt nélküli tekintélyelvű állam. A korporatív parlament sosem ült össze, így a képviselet formális intézményei hiányoztak. A hatalom az elnöki környezetben, a hadsereg vezetőiben, a szövetségi közigazgatásban és a technokrata minisztériumi apparátusban összpontosult. A rendszer ideológiája a nemzeti egység, a társadalmi béke és a gazdasági modernizáció jelszavára épült, de a gyakorlatban a munkaadói érdekek és a kormányzati ellenőrzés egyensúlyozta a munkásjogi engedményeket. A centralizáció egyik legfontosabb eszköze a szövetségi állam pénzügyi és adminisztratív fölénye volt: az adók, a költségvetés és a közszolgálat a szövetségi szint felé tolódtak el, ami tartósan meggyengítette az állami elitek önállóságát.
A munkásügyi szabályozás kiépítése már az ideiglenes kormány időszakában megkezdődött. A Ministério do Trabalho, Indústria e Comércio (munkaügyi, ipari és kereskedelmi minisztérium) 1930 novemberében jött létre. A kormány a szakszervezeteket jogilag elismerte, de a működésüket engedélyhez kötötte, és elvileg kategóriánként egyetlen szakszervezetet ismert el; ezzel az állam a szervezkedést ellenőrizhető mederbe terelte. A sztrájkjogot korlátozták, a szakszervezeti vezetők egy részét a kormányhoz lojális pelegos (kormánybarát funkcionáriusok) közül választották ki. A munkavállalói kártya, a carteira de trabalho a formális munkaviszony igazolásának és a jogosultságok kapujává vált. A szakszervezeti adó, az imposto sindical a szervezeteket állami finanszírozáshoz kötötte.
A munkásjogi intézkedések értelmezése vitatott. A kormányzati propaganda a jogokat „adománynak” állította be, és Vargas a trabalhismo (munkáspárti hagyomány) atyjának képét építette. A későbbi munkástörténet-írás azonban hangsúlyozza, hogy a munkások nem passzív kedvezményezettek voltak: sztrájkokkal, bérkövetelésekkel, szakszervezeti nyomással és a munkaügyi bíróságok előtti panaszokkal maguk is alakították a szabályozás tartalmát és alkalmazását. Az állami korporatív struktúra tehát egyszerre jelentett védelmet és ellenőrzést; a későbbi évtizedek munkásmozgalma ezt az örökséget részben felhasználta, részben megkerülte.
A gazdaságpolitika az 1930-as években az importhelyettesítő iparosítás (industrialização por substituição de importações) irányába fordult. A világgazdasági válság a kávéexport bevételeit összenyomta, az állam pedig a kávéfelesleget felvásárolta, hogy a termelői kereslet ne omoljon össze; ez a válságkezelés egyik korai, részben ösztönös változata volt. A devizakorlátozás, az importengedélyek és a vámok a külföldi termékeket megdrágították, ami a belföldi ipar számára védett piacot teremtett. A második világháború alatt a hagyományos importcikkek hiánya tovább erősítette ezt a folyamatot, mert a külföldi szállítások akadoztak.
Az állam stratégiai vállalatokat hozott létre: a Companhia Siderúrgica Nacional (CSN) Volta Redonda-i acélműve 1941-ben kezdte meg a szerveződést, a Companhia Vale do Rio Doce vasércbányászati társaság 1942-ben alakult, a Fábrica Nacional de Motores pedig a közlekedési gépgyártásban kapott szerepet. A CSN az USA-val kötött háborús együttműködés keretében technológiát és finanszírozást is kapott, ami az amerikai befolyás növekedését is jelezte. A gazdasági nacionalizmus azonban nem jelentett általános kisajátítást: a korábban működő külföldi érdekeltségek nagy része megmaradt, és az állami vállalatok a magánszektorral együttműködve működtek. A technokrata tervezés, az állami hitelintézetek és a szövetségi szabályozó szervek a Vargas-korszak maradandó intézményi örökségeivé váltak. Az iparfejlesztés eredményei vitathatatlanok, de a vidéki agrárviszonyok alig változtak; a gazdasági modernizáció a városi ipari magterületekre összpontosult, és a regionális egyenlőtlenségeket gyakran konzerválta.
Az Departamento de Imprensa e Propaganda (DIP) 1939-től központosította a sajtó, a rádió, a film és a nyilvános ünnepségek ellenőrzését. A Hora do Brasil kötelező rádióműsor a kormány üzeneteit közvetítette, és a Vargas-korszak mindennapi jelenlétét biztosította. A májusi munkaünnepeken Vargas személyesen hirdette ki a munkásjogi rendeleteket; ezek a színpadias tömeggyűlések a trabalhismo szimbolikus alapját is megteremtették. A propaganda a „szegények atyja” (pai dos pobres) képét ápolta, miközben a politikai rendőrség őrizetbe vett, internált és száműzött kommunistákat, szakszervezeti aktivistákat és ellenzéki értelmiségieket. A fogva tartás körülményeiről a források eltérő képet adnak: a kormányzati iratok a rend fenntartását hangsúlyozzák, az ellenzéki visszaemlékezések súlyos visszaélésekről, kínzásról és embertelen bánásmódról szólnak. A rendszer tehát egyszerre épített tömegtámogatást és alkalmazott elnyomást; a kettő közötti hangsúly korszakonként és áldozati csoportonként változott.
A külpolitika a második világháború alatt gyorsan átalakult. Brazília kezdetben a hadviselő felek között manőverezett, és a német kereskedelmi kapcsolatok jelentős piacot jelentettek. Az USA nyomása, a gazdasági függés és a német tengeralattjárók brazil kereskedelmi hajók elleni támadásai azonban a szövetségesek felé sodorták az országot. 1942 augusztusában Brazília hadat üzent a tengelyhatalmaknak, majd a Força Expedicionária Brasileira (FEB) olaszországi harcokban vett részt. A mozgósítottak számáról a szakirodalomban eltérő adatok találhatók; a leggyakrabban idézett becslés mintegy 25 000 fő. A háborús részvétel fontos külpolitikai és katonai tapasztalat volt, ugyanakkor belső ellentmondást szült: Brazília kifelé a demokráciáért harcolt, otthon pedig egy tekintélyelvű rendszer működött. Ez a feszültség a háború végére a katonai és a polgári ellenzék egy részét is a demokratikus nyitás követelése felé terelte.
A háború vége felé a demokratikus nyomás erősödött. 1945-ben Vargas választásokat ígért, és a politikai élet újraszerveződött: a kormányzati bázisból alakult a Partido Social Democrático (PSD) és a Partido Trabalhista Brasileiro (PTB), az ellenzékből pedig az União Democrática Nacional (UDN). A queremismo mozgalom – amelynek neve a „Queremos Getúlio” (Getúliót akarjuk) jelszóból származott – Vargas maradását követelte, ami a hadsereg és a konzervatív elitek körében komoly puccsveszélyt váltott ki. 1945. október 29-én a katonai vezetés lemondatta Vargast, és átadta a hatalmat az ideiglenes kormánynak, amely az 1946-os alkotmányt előkészítette. Az Estado Novo véget ért, de az általa kiépített intézmények – a munkaügyi szabályozás, a szakszervezeti struktúra, az állami vállalatok, a központosított közigazgatás – túlélték, és meghatározták a következő évtizedeket. Vargas 1951 és 1954 közötti visszatérését a Fejlődés, katonai diktatúra és demokratizálódás című alfejezet tárgyalja.
Az alfejezet fő forrásai a Vargas-beszédek és rádióbeszédek, a kormányzati rendeletek és dekrétumok, az 1934-es és 1937-es alkotmány szövege, a CLT kihirdetett változata, a DIP propagandaanyagai, a munkaügyi minisztérium körlevelei, valamint az USA és Nagy-Britannia diplomáciai jelentései. A gazdasági folyamatok rekonstrukciójához az Instituto Brasileiro de Geografia e Estatística (IBGE) és a korabeli pénzügyi iratok szolgálnak alapul. A legfontosabb bizonytalanság a szakszervezeti tagság és a munkásmozgalom önállóságának megítélése: a hivatalos nyilvántartások regisztrált szervezeteket mutatnak, de a tagság tényleges aktivitása és a kormányzati ellenőrzés mértéke vitatott. Az ipari termelés növekedési adatai utólagos becslések, módszertani eltérésekkel. A Plano Cohen szerepe dokumentált hamisítvány, de a történetírás vitatja, hogy a kormány tudatosan gyártotta-e, vagy egy valós félelmet használt ki. Az Estado Novo totalitárius vagy tekintélyelvű jellege folyamatos szakmai vita tárgya. Végül a „populizmus” fogalma is vitatott: a korábbi történetírás a munkásbázis manipulatív megszervezéseként írta le, az újabb munkástörténet-írás a munkások aktív alkuját és a jogokért folytatott küzdelmét hangsúlyozza. A Vargas körüli emlékezetpolitika – a „szegények atyja” (pai dos pobres) kép – a későbbi munkáspárti hagyomány része, nem semleges leírás.