A mai Guyana területén a holland gyarmati jelenlét nem egyetlen, előre megtervezett államalapítással kezdődött, hanem a dél-amerikai partvidék három, egymástól sokáig elkülönülten fejlődő folyómenti telepcsoportjában: az Essequibo, a Berbice és a Demerara folyók alsó szakaszán. E települések története csak a 18–19. század fordulóján kapcsolódott össze egyetlen brit fennhatóságú területté, amelyből később Brit Guyana, majd a független Guyana lett. Az alfejezet ezért elsősorban a holland korszak gyarmati folyamatait és az azt megelőző őslakos viszonyokat mutatja be, miközben elkülöníti a dokumentált tényeket a régészeti és demográfiai becslésektől, valamint a későbbi nemzeti emlékezet állításaitól.
A mai Guyana a dél-amerikai kontinens északkeleti részén fekszik, az óceáni partvidék és az Amazonas-medencétől északra elterülő, alacsonyan fekvő trópusi síkság találkozásánál. A part menti sávot termékeny hordalékföldek, mocsarak és mangrovés partok jellemzik, a belső területek felé pedig fokozatosan emelkedő, szavannás fennsíkok, majd a Guyanai-felföld erdős hegyvidékei következnek. A régészeti leletek alapján a térségben az emberi jelenlét több ezer éves, ám a települések mérete, sűrűsége és az egyes csoportok közötti kapcsolatok csak közvetett módon rekonstruálhatók.
A korai európai források két nagy nyelvi-kulturális csoportot különböztettek meg a partvidéken: az arawak és a karib (más néven kalina, kari’ña vagy galibi) népeket. A korabeli spanyol, portugál és holland leírások ezeket az elnevezéseket gyakran leegyszerűsítve használták: az „arawak” és a „karib” kategóriák mögött több, egymástól eltérő politikai szerveződésű és nyelvű közösség állt. A mai tudományos konszenzus szerint a partvidéki arawak csoportok elsősorban a folyóvölgyekben és a part mentén éltek, földműveléssel, halászattal, vadászattal és kereskedelemmel foglalkoztak. A karib nyelvű csoportokat a kései prekolumbiánus és kora gyarmati időszakban a holland források gyakran harcias partmenti és belső területi népként írták le, de ez a kép részben az európai megfigyelők értelmezését és az arawak–karib szembenállás későbbi leegyszerűsítését tükrözi.
A legkorábbi európai kapcsolatfelvétel időpontja bizonytalan. A spanyol felfedezők és kereskedők a 16. század elején már elérték a dél-amerikai partvidéket, és a térséget az „El Dorádó” kereséséhez kapcsolódó nagyobb karibi és guyanai utazások részeként tartották számon. A holland érdeklődés csak később, a 16. század végén vált folyamatossá, amikor a Németalföldről induló sókereskedők és az ibériai monopóliumokat megkerülő hajósok megjelentek a part mentén. A dokumentált holland jelenlét első évtizedeiben az őslakos közösségek és az európai hajósok közötti cserekereskedelem – főként festékfák, papagájok, dohány, élelmiszer és európai fémáruk, szerszámok, textíliák – alapozta meg a kapcsolatot. E kereskedelem jellege azonban nem volt egyenrangú: az őslakosok számára az európai tárgyak iránti kereslet hamarosan a holland telepek katonai és politikai szövetségi rendszerébe való fokozatos bekapcsolódáshoz vezetett.
A holland gyarmatosítás a 17. században a Nyugat-indiai Társaság (West-Indische Compagnie, WIC) 1621. évi megalapításával kapott intézményi keretet. A WIC kereskedelmi monopóliumot kapott az atlanti térségben, és feladatai közé tartozott a spanyol–portugál érdekek támadása mellett a cukortermelő területek megszerzése és a rabszolga-kereskedelem megszervezése is. A társaság figyelme azonban elsősorban Brazíliára és a Karib-térségre irányult, a dél-amerikai partvidék úgynevezett „vad partja” (wilde kust) sokáig periférikus terület maradt.
A mai Guyana területén az első tartós holland települések alapítása az 1610-es és 1620-as évek fordulójára tehető, de a korai telepek – például az Essequibo folyó alsó szakaszán létesült kereskedelmi állomások – kicsik, gyengén védettek és időről időre elnéptelenedők voltak. A holland jelenlét ebben az időszakban nem állami gyarmatosítást, hanem magánkezdeményezések, kereskedők és a WIC joghatósága alatt működő patrónusok laza hálózatát jelentette. A folyók torkolatvidékén az európaiak kis erődítményeket és faktorházakat emeltek, amelyek egyszerre szolgáltak a kereskedelem, a partvédelem és az őslakos szövetségesekkel való kapcsolattartás helyszínéül.
A három későbbi holland gyarmat közül az Essequibo bizonyult a legkorábbinak és sokáig a legnépesebbnek. A folyó torkolatában a hollandok a Fort Kyk-over-al erődöt a stratégiai fontosságú három folyóág találkozásánál építették ki, és innen ellenőrizték a folyami kereskedelmet. A Berbice folyó alsó folyásán a 17. század első felében magánszemélyek kaptak letelepedési és hasznosítási jogokat; a területet később a Berbice Társaság igazgatta saját kereskedelmi monopóliummal. A Demerara folyó torkolatvidéke sokáig Essequibo függőségeként, illetve annak meghosszabbításaként működött, és gyarmati intézményként csak a 18. században erősödött meg.
A holland terjeszkedés nem egyszerűen a lakatlan területek birtokbavételét jelentette. A partvidéki arawak és karib közösségek szövetségesként, kereskedőtársként, munkaerő-forrásként és időnként katonai ellenfélként egyaránt megjelentek a holland forrásokban. A hollandok a spanyol és portugál befolyással szemben több őslakos csoporttal kötöttek szövetséget, és e szövetségek hozzájárultak a telepek fennmaradásához. Ugyanakkor az európai betegségek, a fegyveres konfliktusok és a kereskedelem átszerveződése súlyosan érintette az őslakos közösségeket. A demográfiai összeomlás mértékére vonatkozóan csak becslések állnak rendelkezésre, és a korabeli holland adminisztráció nem vezetett megbízható népszámlálást az őslakos lakosságról.
A holland telepek gazdasági jellege a 17. század végétől gyökeresen átalakult. A korai kereskedelmi és vadtermékre alapozott haszonvételt fokozatosan felváltotta az ültetvényes mezőgazdaság. A parti sávban a cukornád termesztése bizonyult a legjövedelmezőbbnek, de kávét, gyapotot és egyéb trópusi terményeket is termesztettek. A cukortermelés alapja a szervezett, kényszermunkára épülő ültetvényi rendszer volt, amely az afrikai rabszolgaság bevezetésével és kiterjesztésével járt együtt. A hollandok a 17. században már aktív szereplői voltak az atlanti rabszolga-kereskedelemnek, és a dél-amerikai partvidék ültetvényei a karibi és brazil termelési modellekhez hasonlóan az afrikai foglyok tömeges kényszermunkájára rendezkedtek be.
A rabszolgák száma a 18. században folyamatosan nőtt, és a part menti cukorültetvényeken az afrikai és afroamerikai lakosság hamarosan jelentős többségbe került a fehér telepesekkel szemben. A demográfiai adatok azonban bizonytalanok. A 18. századi holland gyarmati összeírások töredékesek, és gyakran csak az adó- vagy fejadó-kötelezett rabszolgákat, illetve a WIC vagy az egyes magántársaságok ültetvényein dolgozókat vették számba. A szökött rabszolgákból alakult belső területi közösségek, a maroonok (hollandul marrons, bosnegers) létszámát a gyarmati hatóságok alulbecsülték. A mai történeti demográfia ezért a rabszolgák számát inkább nagyságrendi becslésként kezeli: a 18. század második felében a három holland gyarmaton összesen több tízezer rabszolgával számolhatunk, de a pontos szám nem ismert.
A rabszolgaság intézménye a holland gyarmati jogban vagyonjogi és fenyítőjogi kérdésként jelent meg. A rabszolgatartók rendelkezhettek a rabszolgák munkaerejével, adásvételükkel és büntetésükkel; a rabszolgák házasságkötése, mobilitása és vagyonbirtoklása súlyosan korlátozott volt. A holland református egyház a 18. században több missziós kísérletet tett a rabszolgák megtérítésére, de az egyházi szentségekhez való hozzáférés és a keresztény házasság intézménye a rabszolgák többsége számára nem jelentett jogi védelmet. A szökés, az ellenszegülés és a lázadás a rabszolgaság állandó kísérőjelensége volt. A legismertebb fegyveres felkelésre 1763-ban került sor a Berbice gyarmaton, ahol a lázadó rabszolgák hosszú hónapokra ellenőrzésük alá vonták a gyarmat jelentős részét, és csak a holland katonai erősítés, valamint az őslakos és európai szövetségesek beavatkozása után szorultak vissza. A felkelést a 20. századi nemzeti emlékezetkeret – különösen a függetlenség utáni Guyana – később a rabszolgasággal szembeni ellenállás jelképes eseményeként értékelte, ám a korabeli holland források elsősorban a rend helyreállításának, a veszteségeknek és az árulásoknak a szempontjából tárgyalják.
A rabszolgák mindennapi életéről viszonylag kevés elsődleges forrás maradt fenn: a gyarmati hatóságok ültetvényi szabályzatai, büntetőperek jegyzőkönyvei, végrendeletek, adásvételi szerződések és a misszionáriusok levelei adják a legfontosabb támpontokat. E források azonban egyoldalúan a rabszolgatartók és a hatóságok szemléletét tükrözik. A rabszolgák saját tapasztalatát közvetlenül alig dokumentálták; a szóbeli hagyomány, a későbbi kreol nyelvek, a zenei és vallási gyakorlatok, valamint a maroon közösségek fennmaradt intézményei közvetett nyomot hagytak, de ezeket a történészek csak óvatosan, a későbbi visszaemlékezések és a kortárs antropológiai párhuzamok segítségével értelmezhetik.
A holland kori Guyanában nem létezett egységes „holland Guyana” nevű közigazgatási egység. A három terület – Essequibo, Berbice és Demerara – különböző szabályozás alatt állt, és különböző tulajdonosi érdekeltségek működtették őket. A holland kormányzat a Hét Egyesült Holland Tartományok (Republiek der Zeven Verenigde Nederlanden) föderatív jellege miatt maga sem alkotott egységes gyarmati jogrendet: a WIC, a Berbice Társaság és a későbbi magánpatrónusok jogkörei gyakran ütköztek egymással, a helyi adminisztráció pedig a telepesek és az anyaországi befektetők érdekei közötti feszültségek mentén szerveződött.
Az Essequibo gyarmatot a 17–18. században a WIC, majd a holland állam és magánbefektetők közös érdekeltsége irányította. A gyarmat élén a Commandeur, később a kormányzótanács állt, amely a rendészeti, adóügyi és védelmi feladatokat látta el. A gyakorlatban a part menti ültetvényesek jelentős autonómiát élveztek, és a nagyfokú szabadságot a rabszolgatartás biztonságos fenntartásának rendelték alá. A Berbice gyarmat viszont a 18. század elején a Berbice Társaság (Sociëteit van Berbice) tulajdonába került, amely a részvényesek tőkéjéből kívánt nyereséget termelni. A társaság ültetvényeket hozott létre, saját hajókat működtetett, és a terület igazgatását kormányzóra és tanácsra bízta. A Demerara folyó torkolatánál a 18. század közepén indult meg a gyors ültetvényes terjeszkedés, amely a termékeny parti földek miatt rövid idő alatt a legdinamikusabb cukortermelő körzetté tette a területet.
A holland gyarmati intézmények társadalmi jellege erősen hierarchikus volt. A szabad lakosság csúcsán az anyaországi befektetők, a gyarmati főtisztviselők, a nagybirtokos ültetvényesek és a kereskedők álltak; alattuk a kisebb birtokosok, a kézművesek, a hajósok, a katonák és a szolgálók helyezkedtek el. A szabad színesbőrű és felszabadított rabszolga-eredetű lakosság létszáma a 18. században nőtt, de jogi és társadalmi helyzete országonként, illetve gyarmatonként változott. A korabeli holland gyarmati jog megkülönböztette a fehér telepeseket, a felszabadított rabszolgákat és az őslakosokat, de e kategóriák nem fedték le maradéktalanul a tényleges társadalmi viszonyokat. Az „etnikum” és a „faj” mai fogalmait nem lehet egyszerűen a 18. századi holland kategóriákra vetíteni; a korabeli forrásokban használt holland kifejezések – például wit, vrijneger, indiaan, slaaf – jogi és társadalmi státuszt jelöltek, nem pedig későbbi biológiai vagy nemzeti elképzeléseket.
A holland gyarmati rend fennmaradása a part menti sávban nem csak a katonai erőn és a rabszolgatartáson múlt: a holland hatóságoknak folyamatosan egyezkedniük kellett az őslakos csoportokkal és a belső területek maroon közösségeivel is. A partvidéki holland telepek terjeszkedése az őslakos földhasználat rovására ment, ám a hollandok ritkán rendelkeztek akkora katonai erővel, hogy a belső területeket tartósan ellenőrizzék. Ennek következtében a hollandok szerződéseket, ajándékcserét és adófizetést alkalmaztak egyes őslakos csoportokkal szemben, más csoportokat pedig a szökött rabszolgák elleni fegyveres fellépésben próbáltak felhasználni.
A maroonok a gyarmati rend legnagyobb belső kihívását jelentették. A parti ültetvényekről megszökött rabszolgák a belső erdőségekben és folyómenti területeken független közösségeket hoztak létre, amelyek saját vezetői rendszert, mezőgazdasági termelést és védelmi szervezetet alakítottak ki. A 18. században a holland hatóságok több hadjáratot indítottak a maroon telepek felszámolására, de ezek gyakran kudarcot vallottak, vagy csak időleges sikereket hoztak. A hollandok végül több maroon csoporttal békeszerződést kötöttek, amelyben a maroonok elismerték a holland fennhatóságot, cserébe pedig a hollandok garantálták autonómiájukat és a szökött rabszolgák visszaszolgáltatásának korlátozását. Ilyen szerződések a 18. század második felében, különösen a szomszédos Suriname-hoz kapcsolódó gyakorlat mintájára jöttek létre, és a belső területek etnikai-térbeli tagozódásának tartós alapját képezték.
Az őslakos és maroon közösségek a holland gyarmati forrásokban gyakran ellenségként vagy szövetségesként, ritkán önálló politikai szereplőként jelennek meg. A mai történetírás ezért hangsúlyozza, hogy a holland gyarmati rend nem volt zárt és peremek nélküli képződmény: a hatalmi viszonyok a part menti ültetvényes zóna, az átmeneti kereskedelmi sáv és a ténylegesen független belső területek között folyamatosan változtak. A holland gyarmati hatóságok számos területen inkább csak formális fennhatóságot gyakoroltak, míg a tényleges hatalmat a helyi közösségek, vezetők és a kereskedelmi hálózatok alakították.
A holland gyarmati rend a 18. század végére több szempontból is válságba került. A cukorültetvények termelékenysége a talaj kimerülése, a munkaerő magas halálozása és a nemzetközi piaci ingadozások miatt csökkent. A holland anyaország politikai és katonai helyzete is meggyengült: a 18. század végén a holland köztársaság a francia forradalmi háborúk és a napóleoni háborúk során elveszítette nagyhatalmi pozícióját. A brit flotta és a brit magánkereskedők fokozatosan behatoltak a dél-amerikai partvidékre, és a napóleoni háborúk idején a három holland területet többször is brit megszállás alá vonta.
A brit jelenlét nem a holland gyarmati időszak egyszerű megszakítását jelentette, hanem a holland ültetvényes gazdaság fokozatos átépítését. A britek megtartották a rabszolgaság intézményét, sőt a Demerara és Berbice partvidékén a cukortermelést tovább növelték, miközben a gyarmati intézményeket fokozatosan a brit birodalmi rendhez igazították. A holland korszak lezárására azonban nem 1815 előtt került sor: a brit–holland rendezés a bécsi kongresszust követő szerződésekben a mai Guyana területét végül brit fennhatóság alatt hagyta, míg a szomszédos Suriname holland gyarmat maradt. A holland időszak így a terület történetének olyan tartós örökségévé vált, amelynek demográfiai, nyelvi és jogi nyomai a brit korszakban és a függetlenség utáni társadalomban is tovább éltek.
A holland gyarmati korszakra vonatkozó ismeretek alapvetően három forráscsoportból származnak: a WIC és a gyarmati adminisztráció irataiból, a magántársaságok üzleti levelezéséből és a misszionáriusok, utazók, katonatisztek feljegyzéseiből; másodlagos irodalomként pedig a 19–20. századi brit és holland gyarmattörténeti munkákból, valamint a függetlenség utáni karibi történetírásból. A források közötti eltérések jelentősek: a holland adminisztráció rendszeresen felülbecsülte a gyarmati kormányzat hatalmát és alábecsülte a rabszolgák, őslakosok és maroonok cselekvőképességét. A rabszolgák és őslakosok saját írásos hagyatéka csak elvétve maradt fenn, ezért a kutatóknak a régészeti leletek, a nyelvi emlékek és a későbbi közösségek szóbeli hagyománya alapján kell rekonstruálniuk a gyarmati rend alulnézeti történetét.
Nincs megbízható, teljes körű népszámlálás a holland korszakból: a rabszolgák, őslakosok, maroonok és szabad színesbőrű lakosság becsült létszáma forrásonként és évszámonként jelentős szórást mutat. A 1763. évi berbice-i felkelés eseményei jól dokumentáltak a holland katonai jelentésekben, de a felkelők motivációira, belső szervezetére és a résztvevők számára vonatkozó adatok gyakran ellentmondásosak. Az őslakos népek eredete és a korai európai kapcsolatfelvétel időpontja régészeti becsléseken alapul; a legkorábbi holland telepek alapításának pontos kronológiája helyenként vitatott. A holland gyarmati időszak megítélését emellett befolyásolja a későbbi brit gyarmati történetírás, amely a holland korszakot gyakran a brit korszak előzményeként, annak tükrében ábrázolta.