Az 1814-es angol–holland rendezés nyomán a korábban holland Essequibo, Demerara és Berbice gyarmatok brit fennhatóság alá kerültek, és 1831-ben Brit Guyana (British Guiana) néven egyesültek. A váltás nem egyszerű zászlócserét jelentett: a brit gyarmati állam a meglévő ültetvényes szerkezetet megtartva, de új munkaerő-politikát alkalmazva alakította át a partvidéki társadalmat. A folyamat a kontinens történetének egyik leglátványosabb példája arra, hogy a rabszolgaság eltörlése után miként hozott létre a gyarmati hatalom új, szerződéses migráción alapuló függőségi rendszert, és hogyan rögzítette az etnikai-faji tagoltságot, amely Guyana későbbi politikai életét is meghatározta.
A brit jelenlét nem 1814-ben kezdődött: a napóleoni háborúk alatt a britek 1803-ban szállták meg a három holland gyarmatot, és a megszállást az 1814-es angol–holland egyezmény tette tartóssá. Az egyezmény a három területet Nagy-Britanniának juttatta, és a holland fél pénzügyi és gyarmati kompenzációt kapott. 1831-ben a brit kormány a három, addig külön igazgatott területet Brit Guyana néven egyetlen koronagyarmattá (crown colony) vonta össze. A koronagyarmati jogállás azt jelentette, hogy a törvényhozó hatalom a London által kinevezett kormányzó kezében összpontosult, a helyi tanácsok pedig csak tanácsadói szerepet kaptak, vagy egyáltalán nem voltak választott tagjaik.
A brit hatalomátvétel nem számolta fel a holland korszak intézményeit és földrajzi szerkezetét. A partvidék alacsonyan fekvő, termékeny sávjában a hollandok által kiépített gát-, csatorna- és vízelvezető-rendszer tette lehetővé a mezőgazdasági termelést. A brit adminisztráció ezt az infrastruktúrát megtartotta, és a cukortermelést továbbra is kiemelt gazdasági célnak tekintette. A hatalomváltás tehát elsősorban a politikai fennhatóságot érintette; a gazdasági berendezkedés alapjai folyamatosak maradtak.
A 19. század első felében Brit Guyana gazdasága egyetlen termékre, a nádcukorra épült. A ültetvénygazdaság (plantation economy) lényege az volt, hogy nagy kiterjedésű, tőkeigényes birtokokon, exportra termelő mezőgazdasági munka folyt, amelynek munkaerő-szükségletét jogilag alárendelt, kényszermunkára kötelezett csoportokból fedezték. A termelés a part menti sávra koncentrálódott; a belterület sűrű erdői, folyói és az őslakos népek által lakott vidékek a gyarmati gazdaságból nagyrészt kimaradtak.
A ültetvényes oligarchia (plantocracy) – a fehér ültetvényesek és a brit kereskedőházak ügynökeiből álló elit – a gyarmati társadalom csúcsán állt. A birtokok egy része távollevő brit befektetők tulajdonában volt; a mindennapi irányítást ültetvényvezetők és felügyelők végezték. Az ültetvényesek érdekeit a gyarmati adminisztráció következetesen előnyben részesítette: a földkiosztás, az adórendszer és a munkaerő-politika mind a nagy cukorbirtokok termelési feltételeit szolgálta. A kisparaszti földszerzést és az élelmiszer-termelést viszont korlátozták, mert a gyarmati hatóságok attól tartottak, hogy a felszabadított rabszolgák elhagyják az ültetvényeket.
A cukortermelés a rabszolgaságra (chattel slavery) épült. A rabszolgák jogilag ingó tulajdonnak számítottak, nem rendelkeztek családjogi védelemmel, és munkaerejük felett tulajdonosaik szinte korlátlanul rendelkeztek. A forrásokban fennmaradt ültetvénynaplók, büntetési jegyzőkönyvek és orvosi jelentések a munkaerő gyors elhasználódásáról tudósítanak; az életkörülmények rekonstrukciója azonban a források egyenlőtlensége miatt ma is nehéz. A rabszolgák hangját többnyire közvetett módon – ültetvényesi panaszok, bírósági iratok és misszionáriusi beszámolók révén – ismerjük.
A feszültségek 1823-ban nyílt lázadásban robbantak ki. A Demerara-felkelés (Demerara rebellion) során – a korabeli brit források szerint – több ezer rabszolga tagadta meg a munkát, és követeléseik között a bánásmód javítása, a szabad vallásgyakorlás és a szabadnapok kérdése is szerepelt. A felkelést a gyarmati hatóságok katonai erővel verték le, a megtorlás pedig több száz halálos áldozatot követelt; a résztvevők számát és a veszteségeket a korabeli beszámolók eltérően adják meg. A felkelésnek azonban dokumentált hatása volt a brit közvéleményre: az abolicionista mozgalom képviselői a guyanai eseményeket bizonyítékként használták a rabszolgatartás tarthatatlanságára.
A brit parlament 1833-ban fogadta el a Slavery Abolition Act (rabszolgaság-eltörlési törvény) elnevezésű jogszabályt, amely 1834. augusztus 1-jén lépett hatályba a Brit Birodalom nagy részén, így Brit Guyanában is. A törvény nem hozott azonnali teljes szabadságot: a felszabadítottakat úgynevezett apprenticeship (átmeneti kényszermunka-rendszer) keretében további évekre az ültetvényeken kötelezték munkára. Az apprenticeship elvileg a szabad bérmunkára való fokozatos átmenetet szolgálta, a gyakorlatban azonban sok tekintetben a korábbi munkarendet konzerválta. A kényszerű átmeneti rendszert 1838-ban, az eredetileg tervezettnél hamarabb szüntették meg, részben a felszabadítottak ellenállása és a brit közvélemény nyomására.
A rabszolgaság felszámolása során a brit állam a felszabadítottaknak nem adott kártalanítást. Ezzel szemben a rabszolgatartó ültetvényeseket a birodalom egészére kiterjedő, jelentős állami kártalanítási alapból kompenzálta. A kártalanítási jegyzékek (Slave Compensation Records) ma is fontos elsődleges forrásai a gyarmati vagyoni viszonyoknak: belőlük látható, hogy a guyanai ültetvényes elit jelentős tőkét vont ki a rabszolgák felszabadításából. A felszabadított afrikai leszármazottak viszont tömegesen hagyták el az ültetvényeket, gyakran közösen vásároltak földet, és önálló falvakat alapítottak a partvidéken vagy annak közelében. Ez a folyamat a guyanai afro-guyanai paraszti közösségek alapjait rakta le, ugyanakkor munkaerőhiányt okozott a cukorbirtokokon.
A munkaerőhiányra a gyarmati hatóságok új, tömeges bevándorlási rendszerrel válaszoltak. A 19. század közepétől szerződéses munkásokat (indentured labourers) toboroztak először a madeirai portugálok, majd Nyugat-Afrika, Kína, később elsősorban India szegényebb vidékeiről. A indenture (szolgálati szerződés) jellemzően öt évre szólt, és a munkavállaló számára elvileg meghatározott bért, lakhatást és ellátást biztosított. A szerződés lejárta után a munkás visszautat kaphatott Indiába, vagy letelepedhetett a gyarmaton, gyakran földjuttatás vagy kisebb pénzbeli juttatás fejében.
Az indiaiak toborzása 1838-ban indult meg, és a 19. század második felére a rendszer domináns elemévé vált. A gyarmati bevándorlási jegyzékek és hajómanifestek szerint 1838 és a 20. század eleje között több mint 200 000 szerződéses indiai munkás érkezett Brit Guyanába; a pontos létszám a források eltérései miatt bizonytalan, és a szakirodalomban néhány százalékos eltéréssel szerepel. A munkások többsége a mai Bihar, Uttar Pradesh és Tamilnádu területéről származott, hindu és muszlim vallású volt, és a gyarmati társadalom alsóbb rétegeiből érkezett. A nők aránya kisebb volt, ami a családi és közösségi viszonyokat is befolyásolta.
A szerződéses rendszer jogilag különbözött a rabszolgaságtól: a munkás szerződő félként, nem tulajdonként jelent meg. A gyakorlati körülmények azonban vitatottak. A toborzás során gyakoriak voltak a félrevezetések; a hajóúton és az ültetvényeken a halálozási arány magas volt; a munkások mozgását, gyülekezését és szerződésbontását szigorú gyarmati szabályok korlátozták. Hugh Tinker brit történész az indenture-rendszert „a rabszolgaság új formájának” nevezte, és ez az értelmezés a szakirodalomban azóta is vita tárgya. Más kutatók arra hívják fel a figyelmet, hogy a szerződéses munkások rendelkeztek bizonyos jogi védelemmel, és a letelepedés lehetősége sok család számára a társadalmi mobilitás esélyét teremtette meg. A két álláspont között nem alakult ki teljes tudományos konszenzus; a megítélés ma is összekapcsolódik a guyanai emlékezetpolitikai vitákkal.
A brit gyarmati állam a 19. század folyamán olyan etnikai-faji rendet (racial order) alakított ki, amely a lakosságot adminisztratív kategóriákba sorolta, és ezekhez eltérő jogokat, munkalehetőségeket és társadalmi pozíciókat rendelt. A korabeli népszámlálások és hivatalos iratok olyan kategóriákat használtak, mint „European”, „African”, „East Indian”, „Chinese” és „Mixed”. Ezek a kategóriák nem egyszerűen leírták a fennálló különbségeket, hanem maguk is formálták a társadalmi viszonyokat: a földhöz jutás, az iskoláztatás, az adózás és a hivatalviselés lehetőségei gyakran az etnikai besorolástól függtek.
Az afrikai leszármazottak – a felszabadított rabszolgák és utódaik – elsősorban a partvidéki falvakban és a kialakuló városi negyedekben éltek. A keresztény missziós iskolák fontos szerepet játszottak az afro-guyanai közösségek képzésében és politikai szervezkedésük korai formáiban. Az indiai szerződéses munkások és leszármazottaik viszont hosszú ideig az ültetvényekhez kötődtek, majd a szerződések lejárta után sokan rizstermesztő falvakba települtek. A hindu és muszlim vallási intézmények, nyelvjárások és rokonsági hálózatok fennmaradtak, miközben a gyarmati hatóságok hosszú időn át korlátozták a nem keresztény vallásúak politikai jogait és társadalmi befolyását.
A madeirai portugál bevándorlók a kiskereskedelemben és a városi kézműiparban találtak megélhetést, és etnikai hálózataik révén fokozatosan a városi középréteg részévé váltak. A kínai bevándorlók egy része szintén kereskedelemmel és szolgáltatásokkal foglalkozott, más részük a mezőgazdaságban dolgozott. A fehér brit és holland eredetű elit a gyarmati adminisztráció, a nagykereskedelem és az ültetvénytulajdon irányító pozícióit tartotta kézben. A faji szerkezet tehát nem spontán társadalmi fejlődés eredménye volt: a gyarmati állam jogi, gazdasági és oktatási eszközökkel aktívan termelte újra a csoportok közötti hierarchiát. Ugyanakkor az egyes közösségek maguk is intézményeket, egyházakat, segélyegyleteket és később politikai szervezeteket hoztak létre, így a csoportképződés nem vezethető vissza kizárólag a gyarmati hatalom szándékaira.
A cukorültetvényes gazdaság a 19. század második felében több válsággal szembesült. A nádcukor világpiaci ára ingadozott, az európai répacukor versenye fokozódott, a termelési költségek pedig a gátak és csatornák állandó karbantartása miatt magasak maradtak. A brit piacra termelő gyarmati gazdaság ezért rendkívül sebezhető volt. Az ültetvényesek a költségeket gyakran a munkások bérének és életkörülményeinek szorításával próbálták ellensúlyozni, ami ismétlődő súrlódásokhoz vezetett.
A felszabadított afrikai lakosság földszerző és falualapító törekvései, valamint az indiai szerződéses munkások sztrájkjai és tiltakozásai a gyarmati rendszer alapkérdéseire világítottak rá: kinek a földje a partvidéki termőterület, és milyen feltételekkel lehet a munkát elvégezni? A gyarmati hatóságok a tiltakozásokat gyakran büntetőjogi eszközökkel torolták meg, ugyanakkor a 19. század végére fokozatosan teret nyertek a bérmunka szabályozását és a helyi politikai részvételt követelő csoportok. E folyamatok részletes tárgyalása azonban már a következő alfejezet A gyarmati társadalom és a politika témája.
A nők helyzete a korszakban különösen kiszolgáltatott volt. A rabszolgaság idején a női rabszolgák családi kapcsolatai nem részesültek jogi védelemben, és munkájuk a férfiakéval azonos vagy nagyobb fizikai megterhelést jelentett. A szerződéses rendszerben a nők kisebb aránya miatt a családi élet és a közösségi reprodukció feltételei bizonytalanok voltak; a gyarmati tisztviselők pedig gyakran paternalista módon avatkoztak be a nők döntéseibe. A női munkások bére rendszerint alacsonyabb volt, jogaikat pedig sem a szerződéses, sem a felszabadítás utáni munkajogi szabályozás nem védte hatékonyan.
A korszak vizsgálata többféle, egymással egyenlőtlenül fennmaradt forráscsoportra támaszkodik. Elsődleges forrásnak számítanak az 1814-es angol–holland egyezmény, az 1831-es egyesítő rendelkezések, az 1833-as brit rabszolgaság-eltörlési törvény, a gyarmati törvényhozás iratai, a kormányzói jelentések, a rabszolga-kártalanítási jegyzékek, a bevándorlási hajómanifestek, az ültetvénynaplók, a bírósági jegyzőkönyvek, valamint misszionáriusi levelezések és korabeli újságok. Ezek a források azonban elsősorban a gyarmati hatalom és az ültetvényes elit nézőpontját rögzítik. A rabszolgák, a szerződéses munkások és a nők tapasztalatai gyakran csak közvetve, a hatalom irataiban megjelenő nyomokból rekonstruálhatók.
A szakirodalomban Walter Rodney guyanai munkástársadalomról írt munkája, Hugh Tinkernek az indenture-rendszerről szóló kritikai elemzése, Alan H. Adamson „Sugar Without Slaves” című politikai gazdaságtani könyve, valamint Clem Seecharan indo-guyanai közösségre vonatkozó kutatásai meghatározóak. A szerzők értelmezései között fontos viták húzódnak: mennyire tekinthető az indenture a rabszolgaság folytatásának; mekkora mozgástérrel rendelkeztek a felszabadítottak és a szerződéses munkások; és mennyire beszélhetünk a gyarmati etnikai kategóriák folytonosságáról a függetlenség utáni Guyanában.
A legfontosabb bizonytalanságok közé tartoznak a bevándorlók létszámára, halálozási arányára és a szerződések feltételeire vonatkozó becslések. A rabszolgaság korszakának demográfiai adatai még ennél is hézagosabbak. A Demerara-felkelés áldozatainak száma a korabeli forrásokban erősen eltér, és a résztvevők motivációinak értelmezése is vitatott. A „faji szerkezet” fogalma maga is értelmezést igényel: a mai történetírás a gyarmati etnikai kategóriákat jogi-társadalmi konstrukcióként vizsgálja, nem pedig természetes, időtlen adottságként. Emellett a rabszolgaság és az indentúra emlékezete a mai Guyanában érzékeny emlékezetpolitikai kérdés; az egyes közösségek eltérően értelmezik az áldozati múltat és annak politikai örökségét.