A 16. század elején a mai Francia Guyana partvidéke és folyóvölgyei nem voltak lakatlanok, és nem is alkottak egységes politikai teret. A Guyanai-pajzs trópusi síkságain, a part menti mangroveövezetek és a belső esőerdő határán arawak, karib és tupí-guaraní nyelvű csoportok éltek, akiknek kertgazdálkodása, halászata, kereskedelmi hálózata és vallási gyakorlata az európai érkezés előtt is folyamatosan változott. Ez a fejezet azt vizsgálja, hogyan vált ez a terület a 17. század végére egy francia koronagyarmat magjává, miközben a szomszédos holland és portugál érdekszférákhoz is ezer szálon kapcsolódott. A folyamat nem egyetlen hódítási esemény volt, hanem kereskedelmi kapcsolatok, rövid életű kolóniák, holland–francia rivalizálás és az őslakos lakosság demográfiai katasztrófájának egymásra épülő története – ezért célszerű a Guyanák partvidékét a holland és a brit gyarmatosítás párhuzamos eseteivel együtt, az A kontinens földrajza és népei és az A hódítás és a gyarmati rend keretei között értelmezni.
A régészeti és nyelvtörténeti adatok arra utalnak, hogy a Guyanák partvidéke több hullámban népesült be, a legkorábbi biztos nyomok körülbelül 5–7 ezer évvel ezelőttre datálhatók, de a trópusi talajok rossz megőrzési körülményei miatt a kronológia jelentős bizonytalansággal terhelt. A 16. században a mai Francia Guyana területén a lokono (a korabeli és későbbi európai forrásokban: arawak) nyelvű csoportok uralták a tengerparthoz közeli, egészségesebb, halban gazdag sávokat, míg a kali’na (gyarmati nevükön karib vagy galibi) közösségek inkább a folyók alsó és középső szakaszain, valamint a part menti sáv keleti részén éltek. Az Oyapock folyó vidékén a szintén arawak nyelvű palikur csoportok, a belső, nehezen megközelíthető erdőségekben pedig a tupí-guaraní nyelvcsaládba tartozó wayampi (oyampi) és teko (emérillon) közösségek mozogtak. A déli határzónában a karib nyelvű wayana csoportok jelentettek összekötő kapcsot a mai Suriname és Brazília irányába.
Ezek az elnevezések gyarmati kategóriákat is tükröznek. Az európaiak által „arawak” és „karib” néven leírt csoportok korántsem alkottak homogén népet; a kategóriák sokszor inkább földrajzi és politikai viszonyokat rögzítettek, mint nyelvi vagy etnikai azonosságot. A 16. századi spanyol, holland és angol beszámolók gyakran ellenséges sztereotípiákban ábrázolták a kali’na csoportokat, míg a lokono közösségekhez kereskedőként és potenciális szövetségesként viszonyultak. A modern nyelvtörténet ezzel szemben az arawak és a karib nyelvcsalád évszázados együttélését, házasodási kapcsolatait és árucsere-hálózatait hangsúlyozza.
Az őslakos gazdálkodás alapja a manióka (manioc, yuca) termesztése volt, amelyből mérgező keserű fajtát is feldolgoztak, és lisztet, kenyeret vagy erjesztett italt készítettek. A partvidéki és folyómenti falvakban a halászat, a vadászat és az ártéri erdők gyűjtögetése biztosította a fehérjét, a kertek pedig a gumós növényeken túl kukoricát, édesburgonyát, gyapotot, dohányt és roucou-t (annatto) is adtak. Ez utóbbi festékanyag az európai textil- és kozmetikai ipar számára vált később keresett áruvá. A korabeli európai leírások – köztük a 17. század eleji holland és francia kereskedők beszámolói – nagy, közös lakóházakra (a későbbi francia forrásokban: carbet), többnemzedékes háztartásokra és a falvak közötti szövetségi rendszerekre utalnak. E társadalmak nem rendelkeztek a közép-andoki államokhoz hasonló központosított intézményekkel, de a folyóhálózat mentén stabil kereskedelmi és rokonsági kapcsolatokat tartottak fenn.
A mai Francia Guyana partvidékét az európai hajózás a 16. század elején érte el. A spanyol korona formálisan a tordesillasi felosztás alapján magának követelte a Guyanák vidékét, de a területet nem gyarmatosította: a part menti mocsaras sáv, a sűrű erdő és az aranylelőhelyek hiánya miatt a spanyol érdeklődés az Orinoco és az Amazonas vidékére összpontosult. Az 1499–1500 körüli spanyol expedíciók érinthették a Guyanák partjait is, ám ezek az utazások elsősorban a partvonal feltérképezésére és a kereskedelmi lehetőségek felmérésére irányultak. A „Guyana” név maga valószínűleg valamelyik arawak nyelvű kifejezésből került az európai térképekre, és a 16. század végétől a dél-amerikai északkeleti partvidék egészére – az Orinocótól az Amazonas torkolatáig – terjedő régiót jelölte.
A 16. század második felében a holland, angol és francia hajósok számára ez a terület a Vad part (Wild Coast) néven vált ismertté. A holland felkelés után a Németalföldi Köztársaság hajósai fokozatosan kiszorították a spanyol és portugál kereskedőket az Atlanti-óceán déli szakaszáról, és a Guyanák folyóin sóval, dohánnyal, festékanyagokkal, valamint – időszakosan – rabszolgaként elhurcolt őslakosokkal kereskedtek. Az angol Walter Raleigh 1595-ös Orinoco-expedíciója és az általa népszerűsített El Dorado-mítosz sem Francia Guyana területére, hanem a belső, aranyban gazdagnak képzelt vidékre irányította a figyelmet, ám a Guyanák partján is megerősítette az európai jelenlétet. A hollandok a 1600-as évek elején főként a Pomeroon, Essequibo és Berbice folyók mentén hoztak létre kereskedelmi állomásokat, de a mai Francia Guyana területén is megjelentek.
Az első francia próbálkozások a 17. század elejére nyúlnak vissza. Egyes francia kereskedők és magánvállalkozók rövid életű telepeket alapítottak a parton, de ezek az állandó őslakos támadások, a trópusi betegségek és a tőkehiány miatt hamar összeomlottak. A francia korona hivatalosan csak az 1620–1630-as években kezdett érdeklődni a „France équinoxiale” (Egyenlítői Franciaország) elnevezésű terület iránt: ekkoriban a Guyanákat mint lehetséges ültetvényes kolóniát vizsgálták, ahol a cukornád, a dohány és a trópusi festékanyagok termesztése révén a Karib-térséghez hasonló exportgazdaságot lehetne kiépíteni. Az elnevezés is jelezte, hogy a területet nem a spanyol Amerika mintájára képzelték el, hanem a francia atlanti gyarmatbirodalom részeként, amely a Karib-szigetekkel és a nyugat-afrikai kereskedelmi állomásokkal állt kapcsolatban.
A mai Francia Guyana székhelye, Cayenne szigetén és a környező partvidéken a 17. század közepén vált élessé a holland–francia versengés. A hollandok az 1640-es évektől ültetvényeket létesítettek a közeli Suriname és Berbice vidékén, és a cukornád-termelés technikáját, valamint az afrikai rabszolgamunka szervezését ekkor már ismerték a Karib-térségből. A holland jelenlét rövid időre kiterjedt a Cayenne környéki településekre is: a 1650-es években a hollandok ellenőrzésük alá vonták a francia telepet, és megkezdték a mezőgazdasági termelés átszervezését. A holland uralom időszaka a francia forrásokban gyakran negatív színben tűnik fel, ám a modern kutatás hangsúlyozza, hogy a holland ültetvényesek és mérnökök által bevezetett csatornázási, árapály-öntözési és cukorfinomítási eljárások a későbbi francia gyarmati gazdaság alapjait is meghatározták.
A francia visszatérés 1664-ben következett be, amikor XIV. Lajos minisztere, Jean-Baptiste Colbert irányításával a korona átfogó gyarmati politikát hirdetett. A Compagnie des Indes occidentales (Francia Nyugat-indiai Társaság) keretében francia expedíció foglalta vissza Cayenne-t, és a Guyanák területét társasági igazgatás alá helyezték. A társasági korszakban alakultak ki az első tartós francia ültetvények, elsősorban a part menti sávban, ahol a hollandok által kialakított technikai tudásra építettek. A Compagnie de la France équinoxiale (Egyenlítői Francia Társaság) elnevezésű vállalkozást 1651-ben hozták létre, majd a Colbert-féle átszervezés után a Nyugat-indiai Társaság integrálta; a két intézmény időbeli és jogi viszonya a szakirodalomban vitatott, mert a korabeli forrásokban a társasági elnevezések nem mindig különülnek el egyértelműen.
Az 1667-es bretai béke (a bredai szerződés) a holland és az angol érdekszférák mellett a francia jelenlétet is megerősítette, bár a Guyanák részletes határai még évtizedekig vitatottak maradtak. A francia igazgatás központja Cayenne lett, a folyó menti települések pedig fokozatosan a part menti ültetvényes gazdaság kiszolgálóivá váltak. A hollandok és a franciák közötti határ a Maroni (hollandul: Marowijne) folyónál, a francia és portugál érdekszférák közötti határ pedig az Oyapock folyónál szilárdult meg – ám ez utóbbi csak a 18. században vált hivatalosan elismertté, és a viták a 19. században is folytatódtak.
A francia gyarmati rend kezdeti szakasza a Guyanákon alapvetően különbözött a spanyol Amerika gyarmatosításától. Nem alakult ki nagy őslakos állam, nem volt bányászat, és nem jött létre az Andok országaira jellemző, soknemzetiségű, városias igazgatási központ. A francia kolónia a part menti ültetvényekre, a rabszolgamunkára és a külső kereskedelmi hálózatokra épült. A társaságok és a korona képviselői a 17. század végétől igyekeztek a katolikus egyház segítségével is megszilárdítani az uralmat: jezsuita és kapucinus misszionáriusok érkeztek, akik missziós falvakba próbálták telepíteni az őslakos csoportokat. E missziók célja kettős volt: egyrészt a keresztény hit terjesztése, másrészt a munkaerő ellenőrzése és a part menti területek biztosítása a belső erdők felől érkező támadásokkal szemben.
Az őslakos lakosság számára az európai jelenlét katasztrofális következményekkel járt. A 16. század végétől behurcolt európai és afrikai fertőző betegségek – különösen a fekete himlő, a kanyaró és az influenza – ellen az arawak és karib közösségek nem rendelkeztek immunitással, és a 17. század folyamán a partvidéki falvak lélekszáma drámaian csökkent. A pontos demográfiai veszteségek csak becslések tárgyát képezhetik, mert a korabeli források nem adnak megbízható népességadatokat, és a túlélők jelentős része a belső erdőkbe húzódott, ahol az európaiak számára nehezen ellenőrizhető, autonóm közösségeket őrzött meg. A francia hatóságok és az ültetvényesek a 17. század második felében megpróbáltak őslakos munkaerőt is bevonni, de a kényszermunka elleni ellenállás, a betegségek és a könnyű elmenekülés miatt ez a kísérlet nem bizonyult tartósnak. Ezzel párhuzamosan a hollandok által már alkalmazott afrikai rabszolgaság vált a 18. századra a gyarmat alapjává – ez a folyamat azonban már a következő alfejezet, A gyarmati gazdaság és a büntetőtelep témája.
Az őslakos ellenállás formái a fegyveres támadásoktól a passzív távolmaradásig terjedtek. A kali’na csoportok a 17. század közepén többször megtámadták a francia és holland előőrsöket, kihasználva a folyók és az erdő nyújtotta mozgási előnyt. A lokono közösségek egy része viszont kereskedelmi kapcsolatokat épített az európaiakkal, és közvetítői szerepet vállalt a belső területek csoportjai felé. Az európai hatalmak – különösen a hollandok – tudatosan használták ki a csoportok közötti feszültségeket: egyes falvakkal szövetséget kötöttek, más csoportokat pedig rabszolgaként elhurcoltak. Az őslakos társadalmak tehát nem voltak passzív elszenvedői a gyarmatosításnak, hanem saját érdekeik és szövetségi rendszereik szerint alkalmazkodtak vagy álltak ellen.
A 17. század végére a francia gyarmat magja kialakult: Cayenne erődített városa, a part menti ültetvények sávja, a folyótorkolatok missziós falvai és a belső erdők ellenőrizetlen zónái alkották azt a szerkezetet, amely a következő évszázadban lassan bővült, de a kontinens többi gyarmatához képest mindvégig gazdaságilag másodrendű maradt. Az őslakos jelenlét a belső területeken megmaradt, ám a partvidék demográfiai és kulturális arculata visszafordíthatatlanul megváltozott.
Az Őslakosok és az európai gyarmatosítás alfejezet megállapításainak egy része régészeti és nyelvtörténeti rekonstrukción alapul, amely a trópusi talajok rossz megőrzési körülményei miatt erősen bizonytalan. A legkorábbi emberi jelenlét időpontja, a falvak mérete és a 16. századi népességszám csak becslés, nem mért adat. A korabeli európai források – holland, francia, angol kereskedők és misszionáriusok beszámolói – fontos elsődleges anyagot nyújtanak, de gyakran ellenséges sztereotípiákat közvetítenek, különösen a „karib” csoportokról szóló emberevés-mítoszban. Az őslakos csoportok önleírása ebben az időszakból nem áll rendelkezésre írott formában, ezért a 16–17. századi társadalmi és politikai viszonyokról alkotott kép szükségképpen európai szűrőn keresztül rekonstruálható.
A francia kolóniák korai kronológiája vitatott: egyes kutatók a holland uralom kezdetét 1654-re, míg mások 1650-re teszik; a Compagnie de la France équinoxiale és a Compagnie des Indes occidentales viszonya sem egyértelmű a forrásokban. A hadi események, az őslakos támadások és a demográfiai összeomlás eseménytörténete helyenként csak közvetett adatokból ismert. Az 1667-es bredai szerződés a Guyanák hovatartozását megerősítette, de a határvonalak részletes rögzítése évtizedekkel később, diplomatáciai alkuk során történt. A 2020-as évek tudományos konszenzusa elismeri e bizonytalanságokat, és hangsúlyozza, hogy a partvidéki őslakos társadalmak nem „statikus” közösségek voltak, hanem a gyarmati hatásokkal együtt is folyamatosan változtak.