A mai Banglades területe a Bengáli-öböl északi partján, a Gangesz–Brahmaputra–Meghna folyórendszer torkolatvidékén fekszik; ez a földrajzi adottság évezredeken át meghatározta az itt élő közösségek gazdaságát, településszerkezetét és kulturális kapcsolatait. Az ókori Bengália története nem azonos a mai Banglades történetével: a régiót – amely nagyjából a mai Banglades és az indiai Nyugat-Bengál, valamint Asszám és Bihár egyes részei – a korai források eltérő neveken és földrajzi keretekben említik. Ez az alfejezet a legkorábbi államoktól a Pála és a Széna dinasztiák koráig követi a bengáli delta politikai, vallási és gazdasági fejlődését, és azt is megmutatja, hogy a tengeri kereskedelem révén ez a térség már az i. sz. első századokban szoros kapcsolatban állt a délkelet-ázsiai partvidékekkel és a tágabb indiai-óceáni világgal. A modern államhatárok visszavetítése helyett tehát a tárgyalás visszaköveti, hogyan formálódott egy olyan regionális identitás és politikai hagyomány, amelyre a későbbi bengáli muszlim államok és a mai Banglades története is épül.
A bengáli delta a Föld egyik legnagyobb folyódel taja: a Gangesz, a Brahmaputra és a Meghna rendszerének üledéke folyamatosan alakítja a partvonalat és a folyómedreket. Az ókori Bengália területét a mai Banglades mellett a mai indiai Nyugat-Bengál és Asszám egy része alkotta. A folyók éves áradásai termékeny iszapot raktak le, de az árvizek el is söpörhették a településeket; a régészeti lelőhelyek egy része ezért mélyen a felszín alatt fekszik, más részük pedig a folyóvándorlás miatt megsemmisült. A történeti földrajz rekonstrukciójában ez alapvető bizonytalanságot okoz.
A legkorábbi ismert államalakulatok közé tartozik Vanga (szanszkrit: Vanga) és Gauda (Gauda). A Vanga név már a késő védikus és epikus irodalomban, így a Mahábháratában is feltűnik mint a Gangesz deltavidékének egyik királysága. Gauda ezzel szemben a mai Nyugat-Bengál északi részéhez, a Gangesz és a Brahmaputra közötti területhez köthető; a két név később egymással átfedésben is használatos lett, és a középkori források gyakran az egész bengáli alföldet jelölték velük. A régészeti bizonyítékok szerint a delta nyugati peremén már az i. e. 4–3. században városias települések léteztek. A mai Banglades területén található Mahasthangarh (Pundranagara) erődített városa a legkorábbi, régészetileg azonosított városi központok egyike; a lelőhelyen Maurya-kori feliratok és későbbi rétegek is előkerültek. A Wari-Bateshwar lelőhelyen (a mai Banglades középső részén) talált éremleletek és üveggyöngyök azt jelzik, hogy a térség már a korai századokban részt vett a tengeri és szárazföldi kereskedelemben, bár a lelőhely értelmezése a kutatók között vitatott.
Az i. e. 4. század végétől az i. sz. 4. századig a bengáli régió nagy része a Maurya Birodalom, majd a Gupta Birodalom fennhatósága alá tartozott. A Maurya-uralom idejéből származó feliratok Mahasthangarhban azt mutatják, hogy a birodalmi igazgatás a deltavidékre is kiterjedt. A Gupta-korszakban (kb. 320–550) Bengália fokozatosan a birodalom keleti peremének fontos mezőgazdasági és kereskedelmi területévé vált. A kínai buddhista zarándok, Fa-hszien (Faxian) az 5. század elején utazott át a térségen, és beszámolója szerint a buddhizmus virágzott, bár a helyi politikai viszonyokról keveset közöl. A régészeti anyagban a városi élet, a fémművesség és a kerámia folyamatos fejlődése figyelhető meg, a bengáli deltát azonban ebben a korban még nem egyetlen központi királyság, hanem több kisebb politikai egység uralta.
A Gupta Birodalom felbomlása után a bengáli alföldön több regionális királyság versengett egymással. A legfontosabb politikai egységek közé tartozott Szamatata (Samatata) a mai Banglades keleti részén, Harikela (Harikela) a mai Csittagong-körzetben, valamint Csandradvipa és Karmasuva kisebb államai. Ezek az államok saját pénzérméket verettek, és a felirataik szanszkrit nyelvűek voltak; a helyi uralkodók a hindu istenek, elsősorban Siva és Visnu patrónusaiként mutatkoztak be, de a buddhizmus is jelentős támogatást élvezett.
A 7. században a Gangesz középső folyásánál fekvő Gauda királyság rövid időre meghatározó hatalommá vált Észak-Indiában. Sasanka (uralk. kb. 600–625) – akit a későbbi buddhista források ellenségesen, a hindu királyok közül pedig a Gupta-hagyomány folytatójaként írnak le – uralma alatt a Gauda hadsereg a mai Bihár és Orissza egy részét is ellenőrizte. A kínai zarándok, Hszüan-cang (Xuanzang) 638 körül utazott át Bengálián, és részletes beszámolót hagyott hátra a térség államairól, vallási viszonyairól és városairól. Leírása szerint a delta területén a buddhizmus és a hinduizmus párhuzamosan élt, a városok gazdagok voltak, és a tengeri kereskedelem révén távoli területekkel is kapcsolatban álltak.
Sasanka halála után a Gauda királyság hatalma összeomlott; a 7–8. században a bengáli régió ismét több kisebb politikai központra tagolódott. A feliratok és a pecsétek tanúsága szerint a helyi uralkodók egymással szövetségeket és háborúkat folytattak, és gyakran a nagyobb észak-indiai hatalmak – például a Kannauji központú birodalmak – befolyási övezetébe kerültek. Az írásos források szórványossága miatt azonban a politikai kronológia számos ponton bizonytalan, és a régészeti lelőhelyek datálása sem teszi lehetővé minden állam pontos elhelyezését.
A 8. század második felében a bengáli alföld nyugati részén emelkedett fel a Pála dinasztia (Pāla), amelynek első uralkodója, Gópála (Gopala) – a későbbi hagyomány szerint választott királyként – kb. 750 körül szerezte meg a hatalmat. A Pála Birodalom a mai Banglades, Nyugat-Bengál és Bihár területén, valamint időszakosan Asszámban és Orisszában is ellenőrzést gyakorolt. A dinasztia legjelentősebb uralkodói, Dharmapála (uralk. kb. 770–810) és Dévapála (uralk. kb. 810–850), kiterjedt hadjáratokat vezettek Észak-Indiában, és a birodalmat a korabeli indiai politika egyik vezető hatalmává tették.
A Pála-kor kultúrtörténeti jelentőségét elsősorban a buddhizmus pártolása adja. A Pála uralkodók – akik maguk is a mahájána buddhizmus követői voltak – nagyszabású kolostoregyütteseket és egyetemeket támogattak. A mai Banglades északnyugati részén található Szomapura Mahávihára (Somapura Mahavihara), a közismert Pahárpur-kolostor, a térség legnagyobb buddhista szerzetesi központjává vált; a régészeti feltárások szerint a kolostor több ezer szerzetesnek adhatott otthont, és a későbbi századokban is használatban maradt. A Pála-kori buddhista egyetemek közé tartozott a mai Biharban fekvő Nálanda (Nalanda) és Vikramasíla (Vikramashila), amelyek a buddhista tanítás, a szanszkrit nyelv és a logika fontos központjai voltak; ezekbe távoli vidékekről, többek között Tibetből és Délkelet-Ázsiából is érkeztek szerzetesek.
A Pála-korban a bengáli buddhizmus nemzetközi hatása kiterjedt a mai Banglades területén túlra is. A pálai szerzetesek és tanítók közreműködtek a buddhizmus tibeti és délkelet-ázsiai terjedésében; a tengeri útvonalakon keresztül Srí Lanka, a Maláj-félsziget és a Szumátrai Srívidzsaja (Srivijaya) királyság buddhista közösségeivel is kapcsolatban álltak. A bengáli delta kikötőiből induló kereskedelmi hajók nemcsak árukat, hanem kalligráfiával díszített kéziratokat, bronz- és agyagszobrokat, valamint vallási tanokat is szállítottak. A Pála-kori művészet – különösen a fekete kőből készült buddhista és hindu szobrok, valamint a pálai kéziratfestészet – a későbbi délkelet-ázsiai művészetre is hatással volt.
A Pála Birodalom hosszú hanyatlása a 10–11. században következett be. A dinasztia utolsó jelentős uralkodója, Mahipála (uralk. kb. 988–1038), még képes volt rövid időre megerősíteni a birodalmat, de a 11. században a hatalom fokozatosan a helyi hadurak és a hindu Széna család tagjainak kezébe került. A Pála-kor végét gyakran a buddhizmus hanyatlásának kezdeteként értelmezik, ám a folyamat hosszabb időszakot ölelt fel, és nem kizárólag a dinasztia bukásához köthető.
A Széna dinasztia (Sena) a 11. század végétől vette át a hatalmat a bengáli alföld nagy részén. A család eredetileg a Dekkán-félszigetről származott, és a Pála udvarban katonai, majd közigazgatási tisztségeket szerzett. A dinasztia legkiemelkedőbb alakja, Laksmanaszena (uralk. kb. 1178–1206) uralkodása alatt a Széna hatalom a delta keleti részeire, a mai Banglades területének jelentős részére is kiterjedt. A Széna uralkodók hindu vallásúak voltak, és a brahmanikus hagyomány, a szanszkrit irodalom és a hindu ortodoxia támogatóiként léptek fel.
A Széna-korban a hinduizmus társadalmi rendje – a varna és a kaszt rendszer – a korábbiaknál hangsúlyosabb szerepet kapott a bengáli területeken. A brahminok földadományokat és jogi kiváltságokat szereztek, a szanszkrit nyelvű udvari kultúra pedig a hindu királyság ideológiai alapját képezte. A Széna uralkodók közül Ballála Széna (uralk. kb. 1158–1179) nevéhez fűződik a hagyomány szerint a bengáli brahminok és más kasztok közötti szigorú társadalmi rangsor kialakítása, bár a rendelkezésre álló források ezt nem teszik egyértelműen dokumentálhatóvá. A hinduizmus mellett a buddhizmus ebben a korban tovább élt ugyan – elsősorban a keleti delta és a mai Csittagong-körzet területén –, de a királyi támogatás hiánya és a brahmanikus intézmények megerősödése fokozatosan csökkentette a buddhista közösségek társadalmi és anyagi bázisát.
A Széna-kor kulturális öröksége a bengáli hindu irodalom és a templomépítészet korai virágzása. A szanszkrit nyelvű udvari költészet – például a Gítagóvinda (Gītagovinda) szerzőjének, Dzsajadéva (Jayadeva) működése – a korszakhoz köthető, bár Dzsajadéva pontos életrajza és udvari kapcsolatai vitatottak. A Széna uralkodók által támogatott hindu templomok és kolostorok a mai Banglades és Nyugat-Bengál területén is megtalálhatók; a régészeti feltárások szerint a delta keleti részén ekkor váltak gyakoribbá a téglából épült, terrakotta díszítésű templomok. Mindazonáltal a Széna állam centralizációja nem volt teljes: a delta peremvidékein, a tengerparti kikötőkben és a hegyi völgyekben helyi közösségek őrizték meg saját vallási és nyelvi hagyományaikat.
A bengáli delta gazdasága az áradásos mezőgazdaságra épült. A fő termény a rizs volt, amelyet évente akár több aratással is termesztettek a folyó menti ártereken; a felesleget a városok és a kikötők ellátására, valamint exportra fordították. A delta emellett a pamut és a muszlin nevű finom textília előállításában szerzett hírnevet; a bengáli muszlin szövés a későbbi gyarmati korig a régió egyik legismertebb kézműipari terméke maradt. A sólepárlás, a halászat és a cukornádtermesztés szintén fontos megélhetési formának számított. A tengeri kereskedelem központjai közé tartozott a mai Nyugat-Bengálban fekvő Támralipti (Tamralipti) kikötő, valamint a delta keleti részén több kisebb kikötőváros, amelyek a Bengáli-öböl keleti partvidékével, a Maláj-félszigettel és a Szumátrai államokkal tartottak fenn kapcsolatot.
A társadalom rétegzettsége a korszak egészében jól dokumentált, de a források elsősorban az elit szempontjából beszélnek. A feliratok és a földadomány-levelek a királyt, a brahminokat és a földbirtokos eliteket emelik ki, míg a parasztok, halászok, takácsok és más dolgozó közösségek mindennapi élete csak közvetett módon, a régészeti leletekből és a későbbi néprajzi analógiákból rekonstruálható. A nők helyzetére vonatkozóan kevés közvetlen forrás áll rendelkezésre: a brahmanikus jogi szövegek a patriarchális rendet hangsúlyozzák, de a gyakorlatban – különösen a mezőgazdasági és kereskedelmi közösségekben – a nők munkája feltehetően nélkülözhetetlen volt a családi gazdaság fenntartásához.
A kultúra és a nyelv szempontjából az ókori Bengália öröksége összetett. A politikai és vallási elit évszázadokon át a szanszkrit nyelvet használta, és a helyi feliratok is ezen a nyelven íródtak. Ugyanakkor a népesség nagy része olyan prákrit és apabhramsa nyelveket beszélt, amelyekből később a bengáli nyelv (bengál: বাংলা, bāṅlā) kialakult. A bengáli delta tehát nemcsak politikai, hanem nyelvi és kulturális értelemben is átmeneti zónát alkotott a szanszkrit alapú észak-indiai hagyomány és a keleti, tengeri kikötők sokszínű világa között. A régió kulturális kisugárzása a Pála-kori buddhista művészeten és a Széna-kori hindu templomépítészeten keresztül a későbbi délkelet-ázsiai fejleményekre is hatott; a tengeri útvonalakon keresztül a bengáli kikötők nemcsak árukat, hanem vallási tanokat, kéziratokat és művészeti stílusokat is közvetítettek.
Az ókori Bengália történetének rekonstrukciója elsősorban régészeti lelőhelyekre, feliratokra, érmékre, kínai zarándokok beszámolóira, szanszkrit irodalmi szövegekre és későbbi középkori krónikákra támaszkodik. Az egyes korszakok datálása gyakran bizonytalan: a Pála és a Széna uralkodók uralkodási idejét például a feliratokon szereplő évek és a kínai, tibeti, valamint muszlim források összevetéséből becsülik meg, de az eredmények eltérnek egymástól. A régészeti bizonyítékok esetében a folyóvándorlás, a modern beépítés és az ásatások egyenetlensége miatt a településhálózat teljes képe nem ismert.
A Vanga és Gauda nevek földrajzi és politikai jelentése a forrásokban változó; egyes kutatók Vangát a delta keleti részére, Gaudát pedig a nyugati területre helyezik, mások a kettőt egymást átfedő fogalomként kezelik. A Pála Birodalom belső igazgatásáról és a Széna-kor társadalmi átalakulásáról szintén kevés közvetlen forrás maradt fenn; a buddhizmus hanyatlásának okait a történészek különbözőképpen magyarázzák (brahmanikus restauráció, az iszlám megjelenése előtti gazdasági változások, belső vallási átalakulás). A szövegben említett gazdasági és demográfiai adatok ezért nem méréseken, hanem régészeti becsléseken és összehasonlító elemzéseken alapulnak. A mai Banglades területének ókori történetére vonatkozó állításoknál minden esetben figyelembe kell venni, hogy a források a tágabb bengáli régióról szólnak, és a mai államhatárok visszavetítése anakronisztikus lenne.