A 13. század elején a Gangesz–Brahmaputra deltavidékén új korszak kezdődött. Az előző alfejezetben tárgyalt buddhista Pála-dinasztia hanyatlása és a Széna-dinasztia uralma után a térség a Delhi Szultanátus hódításának célpontja lett. Az iszlám politikai hatalom megjelenése nem egyszeri esemény volt, hanem katonai, politikai, vallási és társadalmi folyamatok együttese, amely a 13. századtól a 16. századig formálta a régió államiságát. Az itt tárgyalt időszakban a „Bengál” megnevezés nem a mai Banglades területét jelöli, hanem a történelmi Bengál régiót, amely magában foglalta a mai Banglades és az indiai Nyugat-Bengál, valamint részben Asszám és Bihár egyes részeit. A fejezet az iszlám uralom kialakulását, a Bengáli Szultanátus önállósodását, a szúfizmus és a helyi társadalom átalakulását mutatja be, miközben elkülöníti a dokumentált tényeket a vitatott értelmezésektől.
A Széna-dinasztia, amely az előző alfejezetben tárgyalt buddhista Pála-uralom után került hatalomra, a 12. század végén uralta Bengál nagy részét. A Széna-királyok hinduizmust támogató udvari kultúrája és a szanszkrit irodalom pártfogása ellenére a társadalmi rendszerben a brahmanikus hierarchia érvényesült. A Delhi Szultanátus seregei a 13. század elején, 1204 körül törtek be Bengálba. A hadjárat vezetője, Muhammad bin Bahtiyar Khalji (Muhammad Bakhtiyar Khalji), a török származású katonai parancsnok, a Széna-főváros, Nadia (Nabadwip) elfoglalását követően tovább nyomult kelet felé. A korabeli perzsa krónikák, elsősorban Minhádzs-i Szirádzs Dzsuzdzsáni Tabaqat-i Nasiri című műve, a hódítást gyors katonai sikernek írják le, amely a helyi uralkodók közötti megosztottságot használta ki. A régészeti és éremleletek azonban arra utalnak, hogy a hódítás nem volt teljes: a deltavidék déli és keleti részein a helyi hindu fejedelemségek még hosszabb ideig megőrizték befolyásukat.
A korai muszlim uralmat Bengálban a Delhi Szultanátus tartományaként szervezték meg. A helytartók (malik, később nawab vagy szultán címeken) kezdetben a delhi központnak voltak alárendelve, de a távoli tartományban gyakran fellázadtak a központi hatalom ellen. A 13. század második felétől a bengáli helytartók egyre gyakrabban szereztek tényleges függetlenséget. A politikai viszonyokat bonyolította, hogy a mongol fenyegetés és a Delhi Szultanátus belső viszályai miatt a központ nem mindig tudta ellenőrizni a keleti tartományt. Samszuddin Firuz Sah (1301–1322) uralkodása alatt a bengáli tartomány nagyobb önállóságra tett szert, amit a kortárs éremverés is tükröz: a helyi érmék már nem mindig viselték a delhi szultán nevét.
A 14. század elején a Delhi Szultanátus egy rövid időre megerősítette fennhatóságát Bengálban, de 1342 körül Samszuddin Iljász Sah (Shamsuddin Ilyas Shah) kihasználta a birodalom belső válságát, és megalapította a független Bengáli Szultanátust. Iljász Sah hadjáratokat vezetett észak felé, elfoglalta Bihár és Asszám egyes részeit, és felvette a „szultán” címet. A független állam megalakulása nem pusztán politikai esemény volt; a bengáli uralkodók ezentúl saját udvari kultúrát, pénzverést és adminisztrációt építettek ki. A korabeli források, köztük a Sikandar-nama és a későbbi bengáli krónikák, az Iljász Sahi-dinasztia uralmát a stabilitás és a terjeszkedés időszakaként írják le, bár a kronológia egyes pontjai bizonytalanok.
A Bengáli Szultanátus a 14–16. században Dél-Ázsia egyik leggazdagabb és legnépesebb állama volt. A szultanátus fennhatósága alá tartozott a mai Banglades nagy része, a mai indiai Nyugat-Bengál, valamint ideiglenesen Bihár, Asszám és Orissza egyes területei. A politikai központ az északi Pandua (Hazrat Pandua) és a későbbi Gaur (Lakhnauti) városokban volt, amelyek a Gangesz közelében feküdtek, és a szárazföldi kereskedelem mellett a folyami útvonalakat is ellenőrizték. A fővárosok mellett Szátgáon (Satgaon) és a későbbi Csittagong (Chittagong) kikötői révén a Bengáli-öböl tengeri kereskedelme is bekapcsolódott a szultánság gazdaságába.
A szultanátus politikai berendezkedése a delhi szultánság modelljét követte, de sajátos bengáli jegyeket is mutatott. A szultán mellett a málikok és amírok alkották a katonai elitet, amely gyakran török, afgán, arab vagy perzsa származású volt. A helyi hindu földbirtokos réteg, a zamindarok, valamint a közigazgatási írástudók, a kayasthak és a brahmanok továbbra is jelentős szerepet játszottak az adóztatásban és a helyi igazgatásban. A szultanátus adórendszere a földadón (kharadzs) és a nem muszlim alattvalókra kivetett fejadón (dzsizja, jizya) alapult, de a tényleges adóztatási gyakorlat rugalmas volt, és a helyi hatalmi viszonyoktól függött. A források hiányosak arra vonatkozóan, hogy a dzsizját milyen szigorúan hajtották be; a későbbi bengáli irodalom és a perzsa krónikák eltérő képet festenek a muszlim uralkodók valláspolitikájáról.
A Bengáli Szultanátus uralkodói közül kiemelkedik az Iljász Sahi-dinasztia (1342–1414, majd rövid megszakításokkal 1435–1487), amelynek tagjai az iszlám jog és a perzsa udvari kultúra pártfogói voltak. A dinasztia uralma alatt épült ki a madrasza-hálózat, és virágzott a perzsa nyelvű történetírás, amit a Bengáli Szultanátus krónikái, például a Fath-i-Firuz Sahi és más művek is jeleznek. A 15. század elején a hindu Ganesa-dinasztia (1414–1435) rövid időre magához ragadta a hatalmat, ami azt mutatja, hogy a hindu elitek sem szorultak ki teljesen a politikai életből. Ezt követte az Iljász Sahi restauráció, majd az Abisszíniai (habsi) uralkodók időszaka (1487–1494), amikor afrikai származású katonai rabszolgákból lett vezetők szereztek hatalmat. Ezt a sokszínűséget a korabeli érmék és feliratok is alátámasztják, bár az események pontos rekonstrukciója nehéz.
A szultanátus fénykorát az Huszain Sahi-dinasztia (1493–1538) uralkodása jelentette. Aláuddín Huszain Sah (1493–1519) alatt a szultanátus békét kötött a szomszédos államokkal, fellendült a kereskedelem, és jelentős építkezésekbe kezdtek. Az ő uralkodása alatt került sor a híres Gaur-i Nagymecset (Bara Sona Masjid) építésére, és virágzott a bengáli nyelvű irodalom. Huszain Sah udvarában működött a bengáli irodalom atyjának tartott Csaitanya kortársa, Dzsonomidzsa (Jayadeva) hagyománya, valamint olyan muszlim költők, mint Sah Muhammad Szagir és Zainuddin. A szultanátus gazdasági alapját a mezőgazdaság, a textilipar és a tengeri kereskedelem adta, ami a 16. század elején a portugálok érkezésével új kihívások elé került.
Az iszlám bengáli terjedésének kérdése a történetírás egyik legvitatottabb témája. A hagyományos, gyarmati kori és nacionalista narratívák gyakran a „kard általi térítés” képét hangsúlyozták, amely szerint a muszlim hódítók erőszakkal térítették át a helyi lakosságot. Ez az értelmezés azonban nem áll összhangban a rendelkezésre álló forrásokkal. A 13. századi hódítás valóban pusztítással járt, és a Széna-dinasztia bukása után a brahmanikus intézmények meggyengültek, de a tömeges vallásváltás jóval később, a 15–16. században ment végbe. A régészeti és irodalmi források arra utalnak, hogy az iszlám térnyerése lassú, több évszázados folyamat volt, amelyben a szúfi tanítók, a mezőgazdasági határvidék benépesítése és a társadalmi mobilitás egyaránt szerepet játszott.
A szúfizmus, az iszlám misztikus irányzata, a bengáli térítésben központi szerepet játszott. A szúfi rendek (tariqa) közül a Csiszti-rend (Chishti) és a Kádirí-rend (Qadiri) terjedt el leginkább Bengálban. A szúfi mestereket, a pireket és a sayidokat a helyi lakosság gyakran csodatévőként tisztelte, és sírjaik zarándokhelyekké váltak. A szúfi központok, a khánkah-ok és a dargah-ok a vallási oktatás, a jótékonyság és a helyi közösségszervezés csomópontjai lettek. A szúfi tanítók nem egységes csoportot alkottak: egyesek az iszlám ortodox tanításait terjesztették, mások a helyi hindu és buddhista gyakorlatokat is beépítették tanításaikba. A baul énekesek hagyománya, amely a bengáli misztikus költészetben később kiemelkedővé vált, részben ebből a szinkretikus közegből nőtt ki.
Az iszlám terjedésének másik fontos tényezője a mezőgazdasági határvidék benépesítése volt. A deltavidék keleti része, a mai Banglades területének nagy része, a középkorban még részben erdős, mocsaras terület volt. A muszlim hódítás után a helyi uralkodók és a szúfi telepesek irtásföldeket alapítottak, és új falvakat hoztak létre. A történész Richard M. Eaton kutatásai szerint az iszlám terjedése szorosan összefüggött a rizstermesztő határvidék déli és keleti irányú terjeszkedésével. Ebben az értelmezésben az iszlám nem elsősorban a hinduizmusból való vallásváltás révén terjedt, hanem az újonnan betelepülő, gyakran vegyes vallású közösségekben vált fokozatosan a többségi vallássá. Ezt az elméletet a régészeti leletek és a helyi hagyományok is támogatják, bár a pontos arányok és időrend vitatottak.
A vallási átalakulás nem járt a hindu és buddhista közösségek eltűnésével. A buddhizmus, amely a Pála-dinasztia alatt virágzott, a 13. század után fokozatosan hanyatlott, mert a kolostorok elveszítették uralkodói támogatásukat, és a buddhista intézmények a keleti határvidékre szorultak vissza. A hinduizmus azonban továbbra is meghatározó maradt a társadalmi életben, különösen a brahmin elit és a földbirtokos réteg körében. A szultanátus uralkodói gyakran foglalkoztattak hindu tisztviselőket, és a hindu templomok egy része is működött tovább, bár a templomépítés üteme visszaesett. A vallási együttélést a korabeli bengáli irodalom, például a Csaitanya-mozgalom és a bhakti költészet is tükrözi, amelyekben a muszlim és hindu vallási elemek kölcsönösen hatottak egymásra. Ugyanakkor a források utalnak vallási feszültségekre és a muszlim uralkodók által elrendelt templomrombolásokra is; ezek értelmezése a modern történetírásban vitatott, és a bizonyítékok szűkösek.
A Bengáli Szultanátus gazdasági alapját a mezőgazdaság adta. A deltavidék termékeny talaja és a monszun éghajlat lehetővé tette a rizs, a juta, a cukornád és a gyapot termesztését. A 15. századi kínai utazó, Ma Huan leírása szerint Bengál sűrűn lakott, jómódú ország volt, ahol a rizst évente többször is aratták. A mezőgazdasági termelés mellett a textilipar, különösen a muszlin és a kalikó szövés, világhírű volt. A bengáli muszlin finom szövésű pamutszövetként a tengeri kereskedelem egyik legkeresettebb termékévé vált. A szultanátus adóbevételei a földadóból és a kereskedelmi vámokból származtak, és a korabeli perzsa krónikák szerint a szultán jövedelme vetekedett a delhi szultánéval.
A városok közül Gaur és Pandua a politikai és vallási központ szerepét töltötte be. Gaur falai, kapui, mecsetjei és palotái a szultanátus építészetének csúcsát képviselik. A városok mellett a folyami kikötők, mint Szátgáon és Csittagong, a tengeri kereskedelem összekötői voltak. A Bengáli-öböl kereskedelmi hálózata révén a szultanátus kapcsolatban állt Dél-Ázsia nyugati részével, a Maláj-félszigettel, a Malacca-szorossal, valamint a Perzsa-öböl és Kelet-Afrika kikötőivel. A korabeli kínai és arab források Bengált fontos kereskedelmi partnerként említik, ahonnan rizst, textilt, cukrot és elefántcsontot szállítottak. A 15. század elején Cseng Ho (Zheng He) kínai expedíciói is érintették Bengált, ami a szultanátus bekapcsolódását jelzi a szélesebb ázsiai tengeri hálózatba.
A tengeri kereskedelem azonban nem volt kockázatmentes. A 16. század elején a portugálok megjelenése a Bengáli-öbölben új hatalmi tényezőt hozott. A portugál kereskedők és kalózok 1518 után Csittagong környékén telepedtek le, és időnként részt vettek a helyi politikai viszályokban. A szultanátus utolsó évtizedeiben a portugálokkal való kapcsolatok hol kereskedelmi együttműködést, hol fegyveres konfliktust jelentettek. A tengeri kereskedelem szereplői – arab, perzsa, indiai, maláj és kínai kereskedők – mellett a bengáli maszkál (mestizo) közösségek is megjelentek, ami a régió etnikai és kulturális sokszínűségét növelte.
Az iszlám Bengália időszaka a bengáli nyelvű irodalom kialakulásának kora is. A szultanátus udvari nyelve a perzsa volt, de a helyi lakosság nyelve a bengáli (bangla) maradt. A 14. századtól a bengáli nyelv írott formában is megjelent, először vallási témájú művekben. A legkorábbi ismert bengáli nyelvű szövegek közé tartoznak a Csarjapada (Charyapada) buddhista misztikus énekek, amelyek még a Pála-korszak végéről származnak. A muszlim uralkodók idején a bengáli irodalom új műfajokkal bővült: a hindu bhakti költészet mellett megjelentek a muszlim maulud (prófétadicsérő) és dzsangnama (hősi ének) műfajok. Sah Muhammad Szagir 15. századi Júszuf-Zulaikha című költeménye a Korán-beli József-történet bengáli feldolgozása, amely a perzsa irodalmi hagyományt ötvözi a helyi nyelvezettel.
A bengáli nyelvű irodalom terjedése szorosan összefüggött a szúfi tanítók tevékenységével. A szúfi mesterek gyakran a helyi nyelven tanítottak, és a vallási tartalmú énekek, történetek a bengáli nyelvű kultúra részévé váltak. A baul hagyomány, amely a 18. századtól vált igazán ismertté, gyökereit ebben a középkori szinkretikus közegben eredezteti. A hindu bhakti mozgalom, különösen Csaitanya (1486–1534) fellépése, szintén a bengáli nyelvű vallásosságot erősítette, és a muszlim és hindu közösségek közötti kulturális érintkezést mutatja. A nyelvi és irodalmi bizonyítékok arra utalnak, hogy a 15–16. században a bengáli nyelvű identitás kezdett kialakulni, bár a modern nemzeti tudat kialakulása jóval későbbi, a gyarmati korra tehető folyamat.
A Bengáli Szultanátus a 16. század elején érte el hatalma csúcsát, de a dinasztia utolsó évtizedeiben belső viszályok, trónharcok és külső nyomás gyengítették. Az Huszain Sahi-dinasztia utolsó uralkodói, Gijászuddin Mahmud Sah és utóda, Firuz Sah alatt a szultanátus területe zsugorodni kezdett. A szomszédos Ahom királyság Asszámban, valamint a Mrauk-U királyság (arakan) délkeleten független államokként erősödtek meg. A portugálok jelenléte a partvidéken tovább növelte a bizonytalanságot. 1538-ban Sir Sah Szuri (Sher Shah Suri), a bihari születésű afgán hadvezér, elfoglalta Gaur városát, és ezzel a szultanátus fővárosa először került idegen kézre. Ezt követően a bengáli területek a Suri-dinasztia, majd a mogul hódítás előterébe kerültek.
A szultanátus bukása nem jelentette az iszlám jelenlét végleges hanyatlását; ellenkezőleg, a mogul hódítás utáni Bengálban az iszlám tovább terjedt, és a muszlim lakosság aránya tovább nőtt. A 16. század végi mogul uralom alatt Bengál a Mogul Birodalom egyik leggazdagabb tartománya lett, de a politikai központ távol került, és a helyi elitek új hatalmi viszonyokhoz alkalmazkodtak. A Bengáli Szultanátus időszaka azonban meghatározta a régió vallási, nyelvi és kulturális identitásának alapjait, amelyek a későbbi évszázadokban is tovább éltek.
Az iszlám Bengália történetének fő forrásai perzsa nyelvű krónikák, bengáli nyelvű irodalmi művek, érmék, feliratok és régészeti leletek. A legkorábbi hódításról Dzsuzdzsáni Tabaqat-i Nasiri című műve tudósít, de a szerző Delhi szemszögéből írt, és a bengáli helyi viszonyokat csak közvetve ismerte. A Bengáli Szultanátus időszakára vonatkozóan Jahja bin Ahmad Tarikh-i-Mubarak Shahi című krónikája, valamint a későbbi mogul kori perzsa történetírók, például Abul Fazl Ain-i-Akbari című műve nyújtanak adatokat. A bengáli nyelvű források közül a Mangalkavja költemények és a Vaisnava irodalom a helyi társadalom vallási és kulturális viszonyairól adnak képet, de ezek elsősorban irodalmi alkotások, nem kronologikus krónikák.
A régészeti bizonyítékok közül a Gaur és Pandua romjai, a mecsetek, sírok és erődítmények a szultanátus építészeti és politikai központjait dokumentálják. Az éremleletek a szultánok neveit és uralkodási időszakait segítenek pontosítani, de az érmék verési helye és ideje nem mindig egyezik az írott forrásokkal. A szultanátus kronológiájában több bizonytalanság van, különösen a dinasztiaváltások és a rövid uralkodások időszakában. A Ganesa-dinasztia és az abisszíniai uralkodók történetét főként későbbi, nem mindig megbízható források alapján ismerjük.
A legnagyobb vitát az iszlám terjedésének okai és mechanizmusai váltják ki. A hagyományos, gyarmati kori James Wise és a korai nacionalista történetírás a hindu társadalom elnyomása elleni lázadásként vagy erőszakos térítésként értelmezte a konverziót. Ezt a képet Richard M. Eaton és más modern történészek alaposan átértékelték, rámutatva a mezőgazdasági határvidék, a szúfi hálózatok és a társadalmi mobilitás szerepére. Ebben az értelmezésben az iszlám terjedése nem a hinduizmusból való tömeges vallásváltás volt, hanem a deltavidék új területeinek benépesítésével párhuzamosan, a helyi közösségek fokozatos iszlamizációjával ment végbe. Az elméletet sokan elfogadják, de a konverzió ütemére és arányaira vonatkozóan nincs megbízható statisztikai adat; a 16. századi muszlim és hindu lakosság arányára csak durva becslések léteznek.
A vallási együttélés kérdése szintén vitatott. Egyes források muszlim uralkodók által lerombolt hindu templomokról beszélnek, más források hindu tisztségviselőkről és virágzó hindu közösségekről. A modern történetírás hajlamos volt a szultanátus valláspolitikáját utólag a muszlim–hindu szembenállás keretében értelmezni, ami azonban anakronisztikus lehet. A korabeli társadalom vallási identitása nem volt olyan merev, mint a 19–20. századi nemzeti és vallási közösségi kategóriák. A források szűkössége miatt nehéz egyértelműen rekonstruálni a mindennapi vallási gyakorlatokat és a vallási határok átjárhatóságát.
A portugál megjelenésre vonatkozó adatok elsősorban a portugál krónikákból, például Fernão Lopes de Castanheda és Gaspar Correia műveiből származnak, amelyek a portugál érdekek szempontjából íródtak. A bengáli fél tapasztalatáról kevés közvetlen forrás áll rendelkezésre, ezért a portugál–bengáli kapcsolatokat óvatosan kell értelmezni. A kínai források, különösen Ma Huan beszámolója, értékes külső megfigyeléseket tartalmaznak, de a szerző sajátos nézőpontja és utazásának időpontja korlátozza az általánosítást.