Az 1576-os hadjárat sokáig egyszeri hódítási pillanatként szerepelt a tankönyvekben, pedig a Mogul Birodalom bengáli uralma hosszú, több évtizedes katonai és igazgatási konszolidáció eredménye volt. Alfejezetünk az iszlám Bengália alfejezetben tárgyalt bengáli szultánság bukásától a mogul tartományi berendezkedésen, a textilgazdaságon és Dakka felemelkedésén át a 18. század eleji átmenetig vizsgálja a mai Banglades területét. Központi kérdésünk, hogyan alakította a mogul állam a deltavidék gazdaságát, településhálózatát, elitek és helyi közösségek viszonyát, és miért nem szabad ezt a korszakot sem kizárólag a birodalmi központ, sem kizárólag a későbbi bengáli nemzeti narratíva felől érteni.
A Bengáli Szultanátus utolsó szakaszában a Karrani-ház afgán eredetű uralkodói szerezték meg a hatalmat, ám a szultánság katonailag és belpolitikailag is meggyengült. A Mogul Birodalom (angolul Mughal Empire) észak-indiai terjeszkedése során Akbar császár hadvezérei 1576-ban Rajmahalnál legyőzték az utolsó bengáli szultánt, Daud Khan Karranit (Dāūd Khān Karrānī). A csata ténye jól dokumentált a mogul udvari krónikákban, a helyi források azonban jóval ritkábban említik, és a dátum körül is vannak kisebb eltérések a kéziratokban. A mogul győzelem után a tartomány papíron a birodalom része lett, de a hódítás korántsem fejeződött be.
A mai Banglades központi, keleti és déli vidékein a mogul uralommal szemben ellenállás bontakozott ki. Ennek legismertebb szereplői a bara bhuiyánok (baro bhūiyān, szó szerint „tizenkét földesúr”) néven emlegetett helyi vezetők voltak, köztük a legismertebb, Isza Khán (Isā Khān). A bara bhuiyánok valójában nem alkottak egységes állandó szövetséget, és a „tizenkettő” szám is inkább jelképes, mint pontos: közéjük soroltak afgán katonai vezetőket, hindu zámindárokat, folyómenti urakat és helyi törzsfőket egyaránt. A mogul krónikák lázadókként, engedetlen tartományurakként írják le őket; a későbbi bengáli regionális emlékezet viszont az idegen hódítással szembeni ellenállók hőseiként tartja számon őket. Mindkét ábrázolás forrásfüggő, és a modern nemzeti történetírásban is vita tárgya, hogy a bara bhuiyánok mozgalma mennyire volt „bengáli” identitású, és mennyire inkább helyi, egymással is vetélkedő elitek hatalmi harca.
A konszolidáció csak a 17. század elején zárult le. Iszlam Khán Csiszti (Islām Khān Chishtī) bengáli kormányzó 1608 és 1613 között hadjáratokat vezetett a keleti delta vidékére, és 1610 körül Dakkát tette meg a bengáli tartományi központtá. Az ő fellépése nyomán a mogul állam fokozatosan kiterjesztette ellenőrzését a mai Banglades folyóhálózatára. A katonai hódítás azonban még ekkor sem volt teljes: a keleti határvidéken, az Arakani Királysággal érintkező területeken, valamint a torkolatvidék szigetvilágában a mogul jelenlét sokáig csak időszakos maradt. Ezt a folyamatot később Sájszta Khán (Shāyesta Khān) kormányzó koronázta meg, aki 1666-ban elfoglalta Csittagongot (Chittagong, mai helyi nevén Csottogram) az Arakani Királyságtól. Csittagong elfoglalása egyszerre gyengítette az arakani befolyást és a térségben működő portugál kalózhálózatokat, és a mogul Bengália keleti határát tartósan a mai Banglades délkeleti partvidékére tolta.
A mogul korban a bengáli régió Bengál subah (Subah-i Bangālah) néven a birodalom egyik legnagyobb és legjövedelmezőbb tartománya volt. A tartomány határai időben változtak, és egyes időszakokban Bihárt, Orisszát is hozzá igazgatták, ezért a mai Banglades területét nem szabad egyszerűen azonosítani a korabeli Bengál subah egészével. A tartomány élén a subahdár (subahdār), más néven nábob-názim vagy később nawab állt, aki a császári központ nevében katonai és igazgatási főhatalmat gyakorolt. Mellette a pénzügyi igazgatást a díván (dīwān) irányította, aki sokszor közvetlenül a császári udvarnak tartozott felelősséggel, így a tartományi kormányzó hatalmát pénzügyileg ellensúlyozta.
A tartomány alatti közigazgatási egységek a szarkár (sarkār, kerület) és a pargana (pargana, adókerület) voltak. A falvak, mauzák (mauza) szintjén a mogul állam ritkán avatkozott közvetlenül az életbe; a földadó beszedését és a helyi rendfenntartás egy részét a zámindárokra (zamindār) bízták. A zámindár a mogul rendszerben nem a mai értelemben vett földtulajdonos volt, hanem adójövedelem feletti jogosultságot birtokló helyi közvetítő: beszedte a parasztoktól a földadót, abból a maga részét megtartotta, a többit beszolgáltatta a díván hivatalának. A zámindári jog gyakran örökölhető, adható-vehető volt, de a föld végső tulajdonjoga elvben az uralkodót illette. Ez a különbség a 18–19. századi brit földjogi vitákban is fontos szerepet játszott, amikor a gyarmati igazgatás a zámindárokat próbálta tulajdonosokká vagy puszta adóbérlőkké minősíteni.
A bengáli adórendszerben a földadó, a mál (māl) volt a legnagyobb bevételi forrás. A felmérés módszerei azonban a deltavidék sajátosságai miatt eltértek Észak-Indiától: a folyók áradása, a termőföldek változó vízjárása és a sokszor gyér írásos kataszter miatt a hatóságok gyakran nem részletes földmérésre, hanem termésbecslésre és helyi alkukra hagyatkoztak. A bengáli adókivetés rugalmassága egyszerre tette lehetővé a mezőgazdasági terjeszkedést és tette bizonytalanná a birodalmi bevételek pontos tervezését. A történészi megítélés is megoszlik abban, hogy a mogul adórendszer Bengáliában mennyire volt hatékony és mennyire hagyott teret a zámindári visszaéléseknek; a források egy része a paraszti terhek növekedését, más része a termelés bővülését emeli ki.
A közigazgatásban a perzsa volt a hivatalos nyelv, ami új udvari és hivatalnokréteget emelt fel. A bengáli kajaszták (kāyastha) írnokcsaládjai, valamint perzsa műveltségű muszlim hivatalnokok kapcsolódtak be a tartományi igazgatásba. Ez nem szüntette meg a helyi bengáli nyelvű írásbeliséget, de a magasabb hivatali karrierhez a perzsa ismerete egyre inkább elengedhetetlenné vált. A mogul uralom tehát nem helyettesítette a helyi eliteket, hanem átalakította és a birodalmi hivatalnokrendszerhez kötötte őket.
A mogul Bengália gazdagságának egyik alapja a mezőgazdaság, különösen a rizstermelés bővülése volt, de a térséget a kor világkereskedelmébe mindenekelőtt a textilipar kapcsolta be. A bengáli pamutszövetek, különösen a finom muszlin (mulmul) és a dzsamdáni (jamdānī) szövésű darabok, már évszázadok óta keresettek voltak, ám a 17. századtól az európai kereskedőtársaságok megjelenése megnövelte a keresletet. A holland VOC (Vereenigde Oostindische Compagnie), az angol Kelet-indiai Társaság és kisebb mértékben a francia, dán és portugál kereskedők gyárakat, azaz lerakatokat tartottak fenn a bengáli termelő- és kereskedőközpontokban. A mai Banglades területén elsősorban Dakka és Csittagong, a nyugati oldalon pedig Hugli és Kászim Bázár voltak fontos csomópontok.
A textiltermelés alapvetően falusi háziiparként működött. A fonás és szövés családi munkamegosztásban zajlott; a fonást sok közösségben nők végezték, a szövést pedig specializálódott takácsok. A kereskedők dadni (dādnī) előlegrendszerben finanszírozták a termelést: a takács előleget kapott, hogy nyersanyagot vásároljon és megéljen, cserébe viszont meghatározott mennyiségű és minőségű szövetet kellett leszállítania. A dadni rendszer növelte a termelés kiszámíthatóságát, de a takácsokat gyakran eladósította, és kiszolgáltatta őket a kereskedői áraknak. A korabeli európai társasági iratok részletesen leírják a termékek minőségét, árait és szállítási nehézségeit, de a termelők mindennapi életéről, érdekérvényesítéséről már jóval kevesebbet árulnak el. A takácsok helyzetét ezért a források alapján csak részben lehet rekonstruálni.
A bengáli textilkereskedelem bevételei nagy mennyiségű ezüstöt vonzottak a térségbe. A mogul adórendszer is monetizálódott: a földadót egyre inkább ezüst rúpiában szedték be, ami a zámindárokat és a parasztokat is erősebben bekapcsolta a piaci forgalomba. A textilipar tehát nem csupán a városi kereskedőket gazdagította, hanem közvetve a falusi termelésre és a tartományi adóbevételekre is hatott. A bengáli áruk iránti európai kereslet a 18. század elejére olyan mértékű lett, hogy a társaságok már fegyveres kíséretet és megerősített telepeket is fenntartottak. Ez a folyamat vezet át a 18. századi válság és a brit hódítás alfejezetben tárgyalt brit terjeszkedéshez: a gyarmati hódítást megelőző évtizedekben a kereskedelmi jelenlét és a katonai-politikai befolyás fokozatosan összefonódott.
Dakka a mogul hódítás előtt is létezett település volt, de igazi felemelkedése a 17. század elején, Iszlam Khán Csiszti döntéséhez köthető. A várost a mogul igazgatás Jahangirnagar (Jahāngīrnagar) néven is emlegette, Jahangir császár után, de a helyi és kereskedői nyelvhasználatban a Dakka név fennmaradt. A város fekvése katonai és kereskedelmi szempontból egyaránt kedvező volt: a keleti delta folyóhálózatán keresztül elérhető volt a torkolatvidék, innen lehetett ellenőrizni a mezopotámiai jellegű ártéri termelést, és a textilipar számára is jó szállítási útvonalakat kínált. Dakka egyúttal a keleti határvidék ellenőrzésének bázisa is lett; a bara bhuiyánok elleni hadjáratok után a mogul hatalom innen kísérelte meg stabilizálni a keleti parganákat.
A város lakossága a 17. század folyamán gyorsan nőtt. A korabeli városlakosság számadatai azonban megbízhatatlanok: az európai utazók beszámolói gyakran túloznak, a mogul hivatali összeírások pedig más céllal készültek. Egyes kutatók szerint Dakka a 17. század végén a világ egyik legnagyobb városa lehetett, mások óvatosabbak, és a becsléseket a félmilliós nagyságrendnél is bizonytalannak tartják. Ami biztosnak tekinthető, az a város sokfélesége: a bengáli muszlim és hindu kereskedőcsaládok mellett örmény, portugál, holland és angol kereskedők is jelen voltak, és a textilkereskedelem mellett a hajóépítés, a kézműipar és a rizskereskedelem is foglalkoztatta a lakosság egy részét.
A mogul építkezések közül Dakka legismertebb emléke a Lálbág erőd (Lalbagh Fort), amelynek építése az 1670-es évekhez köthető. Az erőd részben befejezetlen maradt, de jól mutatja, hogy a mogul állam a keleti tartományi székhelyet katonailag is meg akarta erősíteni. A város mecsetei, kapui és kereskedőnegyedei a tartományi igazgatás, a vallás és a kereskedelem összekapcsolódását jelenítették meg. Dakka felemelkedése azonban nem volt töretlen: a 18. század elején a bengáli tartományi központot Mursidábádba (Murshidābād) helyezték át, amikor a mogul központi ellenőrzés gyengülni kezdett, és a helyi pénzügyi-katonai elit saját központot épített ki. Dakka ettől fogva elvesztette elsődleges politikai szerepét, de gazdasági jelentősége a textilkereskedelemben még sokáig megmaradt.
A mogul Bengália elitje nem volt egységes. A legmagasabb tartományi hivatalokat betöltő kormányzók és dívánok gyakran nem bengáli származású, a birodalom más részeiből érkező hivatalnokok voltak, akik perzsául írtak és a császári udvarhoz lojalitással tartoztak. Ugyanakkor a helyi hatalom gyakorlása továbbra is a bengáli zámindárok kezében maradt: hindu és muszlim családok egyaránt részt vettek az adóbeszedésben, a kereskedelem finanszírozásában és a vidéki rendfenntartásban. A bengáli muszlim nemesség egy részét asráfnak (ashrāf) nevezték, és gyakran észak-indiai, perzsa vagy afgán származástudatot ápolt, míg a helyi áttért közösségek a társadalmi hierarchia alacsonyabb fokain helyezkedhettek el. Ez a különbségtétel a későbbi évszázadokban is fontos maradt, és nem mosható össze egyetlen „bengáli muszlim” identitással.
A vallási élet a mogul korban több irányban is átalakult. Az iszlám terjedése a keleti deltavidéken ekkor is folytatódott, de ennek okairól a történészek vitatkoznak. A korábbi magyarázatok gyakran a szúfi hittérítők vagy a muszlim uralkodók térítő tevékenységét emelték ki. A 20. század végén Richard Eaton amerikai történész nagy hatású érvelése szerint a bengáli iszlám terjedését elsősorban a mezőgazdasági határvidék kolonizációja magyarázza: a keleti delta erdőirtása, a rizstermelés kiterjesztése és az új falvak alapítása olyan muszlim közösségeket hozott létre, amelyek a szúfi hálózatokhoz, zámindárokhoz és kereskedelmi útvonalakhoz kapcsolódtak. Ezt az értelmezést sokan termékenynek tartják, de más kutatók szerint a szúfi rendek, a helyi hatalmi viszonyok, a házassági kapcsolatok és a kaszthierarchiából való kilépés lehetősége is hasonlóan fontos volt. A kérdés tudományos vitája máig nyitott; ami bizonyos, hogy az iszlám terjedése nem egyetlen központi utasítás, hanem több generációs, helyi közvetítésű folyamat volt.
A hindu vallási élet sem volt változatlan. A 16. század elején a bengáli bhakti (bhakti) vallási mozgalom egyik legismertebb alakja, Csaitanja (Chaitanya) a vaisnava áhítatot terjesztette, és hatása a mogul korban is érezhető maradt. A bengáli nyelvű mangal kávja (mangal kāvya) irodalom istennő-magasztaló szövegei, valamint a muszlim puthi (puthi) elbeszélő költészet a helyi nyelvű nyilvánosság fontos formái voltak. A bengáli irodalmi nyelv virágzása azt mutatja, hogy a mogul kor nem csak a perzsa udvari kultúra időszaka volt, hanem a helyi nyelvű vallásos és világi elbeszélésmódoké is. A perzsa udvari krónikák mellett ezek a bengáli szövegek ma is a korszak társadalomtörténetének fontos forrásai.
A helyi közösségek mindennapjairól a források aránytalanul keveset beszélnek. A paraszti háztartások, a halászok, hajósok, takácsok, sólepárlók és erdei közösségek életét leginkább közvetett nyomokból, adóösszeírásokból, udvari panaszlevelekből és európai útleírásokból lehet rekonstruálni. A nők szerepe a textilfonásban, a háztartásban és a mezőgazdasági munkában részben ismert, de a rájuk vonatkozó írott források ritkák, és gyakran az elit férfiháztartások nézőpontját tükrözik. A mogul uralom idején a faluközösségek önszerveződése nem szűnt meg: az adófizetés, a folyóáradások kezelése és a helyi vallási ünnepek megszervezése továbbra is közösségi keretekben zajlott. A tartományi állam azonban, különösen a 17. század végére, egyre több területen avatkozott be a termelés és a kereskedelem ellenőrzésébe.
A mogul uralom utolsó bengáli szakaszában a központi hatalom gyengülése megnövelte a tartományi vezetők önállóságát. A 18. század elején a pénzügyi igazgatást irányító Mursid Kuli Khán (Murshid Qulī Khān) olyan hatalmat épített ki, amely már a gyakorlati önállóság felé mutatott. A bengáli navabok kora innen eredeztethető, és ennek gazdasági, katonai és diplomáciai következményeit a 18. századi válság és a brit hódítás tárgyalja. A mogul Bengália tehát nem zárult le egyetlen dátumra; a birodalmi keretek a 18. században sem tűntek el azonnal, de a tartomány súlypontja fokozatosan áthelyeződött a birodalmi udvarból a bengáli tartományi elitek belső hatalmi terébe.
A mogul Bengáliára vonatkozó ismereteink három fő forráscsoportra támaszkodnak. Az elsőbe a perzsa nyelvű udvari krónikák, hivatalos levelezések és birodalmi statútumok tartoznak, például Akbar uralkodásának udvari történetei, a későbbi császári krónikák és a tartományi hivatalnokok iratai. Ezek a szövegek a birodalmi központ nézőpontját, a katonai sikereket és az adóigazgatást helyezik előtérbe, a helyi ellenállást pedig gyakran törvénytelenségként ábrázolják. A második csoportot a bengáli nyelvű irodalmi és vallásos alkotások alkotják: a mangal kávják, puthik, szúfi életrajzok és bhakti költészet. Ezek a szövegek a helyi nyelvű nyilvánosságot és a vallási életet világítják meg, de szerzőik gyakran erkölcsi vagy vallási célból írtak, ezért elbeszéléseik nem olvashatók dokumentatív krónikaként. A harmadik csoportba az európai kereskedőtársaságok iratai, útleírások és levelezések tartoznak, amelyek igen értékesek a kereskedelem, az árak, a termékminőség és a városi élet szempontjából, ugyanakkor a szerzők tájékozottsága, elfogultsága és nyelve miatt kritikával kezelendők.
A régészeti anyag, a fennmaradt mecsetek, erődök, hidak és városi maradványok, valamint a pénzérmék további támpontokat adnak. A falusi településhálózat, a mezőgazdasági termelés volumene és a paraszti jövedelmek azonban csak becslésekből ismertek. A 17. századi bengáli lakosságszámra vonatkozó adatok erősen bizonytalanok; a textilkereskedelem pontos mennyiségeit is eltérően rekonstruálják a holland, angol és francia iratok alapján. A bara bhuiyánok megítélése, a mogul adórendszer hatékonysága, a dzsizja (jizya) kivetésének bengáli gyakorlata és az iszlám terjedésének okai mind olyan kérdések, amelyekben a történészi álláspontok ma sem esnek egybe. A modern nemzeti történetírások is különböző hangsúlyokat tesznek: a bangladesi, indiai, pakisztáni és nyugati kutatások hagyományai eltérően ítélik meg a mogul kort, ezért a fenti bemutatás a vitatott pontokat nem kívánja lezárni.