A mai Banglades területét a 18. században a történelmi Bengália részeként lehet csak értelmezni: a régió a mai Banglades, valamint a mai indiai Nyugat-Bengál, Bihár és Orisza egy részét foglalta magában, tehát a későbbi államhatárok ekkor még nem léteztek. Ez az alfejezet azt a folyamatot mutatja be, amelynek során a Mogul Birodalom egyik leggazdagabb tartománya a brit Kelet-indiai Társaság első nagy indiai hatalmi bázisává vált. A fordulatot gyakran az 1757-es plassey-i csatára szokták egyszerűsíteni, ám a dokumentált események szerint a mogul tartományi intézmények eróziója, a bengáli navabok autonómiája, a helyi bankárok és katonai elit átállása, valamint a Társaság adó- és katonai hatalmának fokozatos kiépülése egyaránt szerepet játszott. Az alfejezet ezért a politikai események mellett a gazdasági és társadalmi átalakulást is tárgyalja, és megkülönbözteti a dokumentált tényeket a vitatott értelmezésektől.
A 18. század elején Bengália a Mogul Birodalom egyik subah (tartomány) egysége volt, amelyhez Bihár és Orisza is hozzátartozott. A tartomány gazdagságát a Gangesz–Brahmaputra-delta rizstermelése, a dakkai és kaszimbázári textilipar, valamint a Bengáli-öböl felé irányuló kereskedelem alapozta meg. A központi mogul hatalom gyengülésével a tartományi helytartók, a navabok (nawab, perzsa eredetű: helytartó) fokozatosan örökletes hivatali hálózatot építettek ki, anélkül hogy formálisan megtagadták volna a császári fennhatóságot.
Az autonómia kialakulásában meghatározó volt Mursid Kuli Khán (Murshid Quli Khan, ur. 1717–1727), aki korábban a bengáli adóigazgatás élén állt, majd navabi kinevezést szerzett. Uralkodása alatt a bevételi rendszert központosította, a zamindarokat (földbirtokos-adószedőket) szigorúbban kötelezte az adófizetésre, és a tartományi székhelyet Daccából Mursidábádba helyezte. Továbbra is a mogul császár nevében veretett pénzt, és a pénteki ima előtti khutba is a császár nevét említette. Ez a kettősség fontos: a navabi autonómia nem modern értelemben vett nemzeti függetlenség, hanem a birodalmi hivatali rendszer decentralizált továbbélése volt.
Mursid Kuli utódai – Sujá-ud-Dín Muhammad Khán (Shuja-ud-Din Muhammad Khan, ur. 1727–1739), majd Szarfaráz Khán (Sarfaraz Khan, ur. 1739–1740) – részben megőrizték ezt a rendszert. 1740-ben Alivardi Khán (Alivardi Khan, ur. 1740–1756) katonai erővel szerezte meg a hatalmat, és nem vérségi örökléssel, hanem palotai hatalomátvétellel lépett a navabi trónra. Uralkodásának nagy részét a Maratha Konföderáció betörései elleni védekezés kötötte le, amelynek költségeit a vidéki adóterhek növelésével és egyes adószedők leváltásával teremtette elő. A kortárs perzsa udvari krónikák és a Társaság levelezése szerint a parasztok és a helyi kereskedők terhei nőttek, ám Bengália textil- és rizsexportja ekkor még jelentős maradt. A 18. századi Bengália gazdaságtörténetét ezért nem lehet a hódítás előtt általános hanyatlásként leírni.
A brit Kelet-indiai Társaság (East India Company, EIC) bengáli jelenléte a 17. század második felétől erősödött. Az 1690-es években Kalkuttában erődített telepet hozott létre, és a 18. század közepére a bengáli kereskedelem egyik legfontosabb európai szereplőjévé vált. Az 1717-es mogul farman (császári rendelet) éves fix fizetség ellenében vámmentességet biztosított a Társaság saját áruira. A privilégium értelmezése azonban hamar vita tárgyává vált: a Társaság tisztviselői gyakran saját magánkereskedelmükre, sőt helyi bengáli kereskedőkre is kiterjesztették a dastak (vámmentességi igazolvány) használatát, ami a navabi vámbevételeket csökkentette.
A Társaság legfontosabb kiviteli cikkei Bengáliában a pamut- és selyemszövet, a salétrom és az ópium voltak. A bengáli textíliák – különösen a dakkai finom muszlin és a kaszimbázári selyem – európai és ázsiai piacokon egyaránt keresettek voltak. A francia Compagnie des Indes is jelen volt a régióban, elsősorban Csandarnagarban, és a hétéves háború (1756–1763) indiai frontja miatt mind a brit, mind a francia társaság megerősítette erődítéseit. A navabi udvar Kalkutta erődítését a mogul hűbéri engedelmesség megsértésének tekintette, mert a Társaság elvileg kereskedőként volt jelen, nem területi hatalomként.
A konfliktus tehát nem vallási vagy etnikai, hanem elsősorban adó-, vám- és katonai jellegű volt. A kortárs navabi panaszok szerint a dastak-visszaélések a bengáli kereskedőket egyenlőtlen versenybe sodorták, és a tartományi bevételeket aláásták. A Társaság viszont saját privilégiumai megsértésének tekintette a navabi adóhivatal ellenőrzéseit, és a mogul farmánra hivatkozott. Ebben az értelemben a szembenállás nem a „brit hódítás” szükségszerű kezdete volt, hanem egy kereskedelmi társaság és egy tartományi adminisztráció közötti, egyre fegyveresebbé váló vita.
1756 tavaszán Szirádzs-ud-Daula (Siraj-ud-Daulah) követte nagyapját, Alivardit a navabi trónon. Az új navab azonnal a Társasággal való szembenállás politikáját választotta: követelte az erődítmények lebontását és a dastak-visszaélések korlátozását, a Társaság azonban nem engedett. Júniusban a navab csapatai elfoglalták Kalkuttát. A helyőrség egy része a belső erődbe húzódott, és az éjszakai fogságban többen meghaltak. Az esemény a brit emlékezetben „fekete lyuk” (Black Hole of Calcutta) néven vált ismertté. A részletes, 123 halálos áldozatról szóló beszámoló elsősorban John Zephaniah Holwell túlélő elbeszélésén alapul, aki szerint 146 embert zártak egy szűk helyiségbe, és közülük 123-an fulladtak meg vagy haltak meg a fogságban. A későbbi történészi vizsgálatok – a helyiség mérete, a kortárs társasági összeírások és a túlélőjelentések összevetése alapján – ezt a számot túlzónak vagy legalábbis ellenőrizhetetlennek tartják. Bizonyítható, hogy a helyőrség tagjai közül meghaltak fogságban, de a pontos körülmények és az áldozatok száma vitatott. A „fekete lyuk” története később a brit gyarmati propaganda egyik alapmotívumává vált.
A Társaság madrasi tisztje, Robert Clive 1757 elején hajóval és csapatokkal Kalkuttához érkezett, és visszafoglalta a telepet. A katonai visszatérés azonban nem jelentette a korábbi állapot visszaállítását. Clive és a Társaság a navab udvarában meglévő elégedetlenekkel kezdett tárgyalni. A konspirációban részt vett Mir Dzsafar (Mir Jafar), a navab egyik katonai parancsnoka, valamint a Jagat Set nevű befolyásos bankárcsalád tagjai és más udvari méltóságok. A titkos megállapodás szerint Szirádzs-ud-Daulát elmozdítják, és Mir Dzsafart ültetik a navabi trónra, cserébe a Társaság kártérítést, kereskedelmi engedményeket és katonai támogatást kap.
Az 1757. június 23-án, Palasi (Plassey) falu közelében lezajlott plassey-i csata katonai értelemben nem volt nagy ütközet. A kortárs európai becslések szerint a navab serege körülbelül 50 000 főt, a Társaság hadereje mintegy 3 000 katonát számlált, ám ezek a létszámok kortárs becslések, és a modern történészek szerint bizonytalanok. A csata döntő mozzanata az volt, hogy Mir Dzsafar és több más parancsnok visszatartotta csapatait, illetve részben a Társaság oldalára állt. A navab seregének nagy része nem vett részt tényleges harcban. Szirádzs-ud-Daula vereséget szenvedett, menekülés közben elfogták, és röviddel később kivégezték. A csata jelentősége tehát nem a harctéri teljesítményben, hanem a politikai átállásban rejlett: a Társaság báb-navabot emelt hatalomra.
A plassey-i csata emlékezetpolitikai szerepe a későbbi korokban felnagyítódott. A brit birodalmi történetírás az indiai brit uralom alapító pillanataként emlegette; a bengáli és későbbi pakisztáni, illetve bangladesi emlékezetben viszont a nemzeti kiszolgáltatottság kezdetének szimbólumává vált. Mindkét értelmezés attribuált emlékezetpolitikai állítás, és nem azonos a csata dokumentált tényeivel.
Plassey után a Társaság helyzete jogilag nem volt egyértelmű. Mir Dzsafar formálisan navab maradt, ám hatalma a Társaság csapataitól függött. A Társaság hatalmas kártérítéseket és egyéni „ajándékokat” követelt, miközben a navabi kincstár bevételeit a hadsereg fenntartására fordították. A helyi nemesség egy része ellenállt, vagy a Társaság hatalmi igényeivel szemben próbált lavírozni. 1760-ban a Társaság leváltotta Mir Dzsafart, és Mir Kászim (Mir Qasim) nevű rokonát ültette a trónra, mert tőle hatékonyabb adóbevételeket és engedékenyebb politikát várt.
Mir Kászim azonban megpróbálta visszaállítani a navabi adóhatalom egységét, és a bengáli kereskedőkkel szemben is korlátozta a Társaság privilégiumait. Ezzel szembefordult a Társaság tisztviselőivel, és a konfliktus fegyveres összecsapássá fajult. 1763-ban Mir Kászim Patnában az ottani Társaság-telep ellen lépett fel, és az erőszakos cselekményekben európai alkalmazottak is meghaltak. A Társaság ezután visszahozta Mir Dzsafart, és katonai erővel indult a lázadó navab ellen. 1764. október 22-én a buxari csata (Bakszar/Buxar) döntő Társaság-győzelmet hozott. Az ellenséges koalícióban Mir Kászim, Súdzsa-ud-Daula (Shuja-ud-Daula) awadhi navab és Sáh Álam (Shah Alam II) mogul császár vett részt.
A győzelem nyomán, az 1765-ös allahabadi szerződésben a mogul császár a Társaságnak adta a diwani (dīwānī) jogot Bengáliára, Bihár és Orisza területére. Ez az adóbeszedés és a földjövedelem feletti rendelkezés jogát jelentette, miközben a navabi adminisztráció és a mogul császár formálisautoritása fennmaradt. A diwani megszerzése nem modern értelemben vett területi szuverenitást, hanem adóhatalmi jogosultságot biztosított, de a gyakorlatban a Társaság kezébe adta a tartomány bevételeit. A „kettős kormányzás” rendszere a navabi adminisztráció és a Társaság adóhivatala között osztotta meg a feladatokat, ám a katonai erő egyértelműen a Társaságnál maradt.
A kortárs bírálók és a későbbi brit parlamenti vizsgálatok ezt a rendszert a felelősség elhárításaként értékelték: a navab papíron kormányzott, a Társaság pedig papíron csak adót szedett, így a parasztok, a szövők és a városi szegények panaszaikkal nem találtak egyértelmű hatóságot. A Társaság adóbevételeit katonai kiadásokra, kereskedelmi felvásárlásokra és a londoni részvényesek osztalékaira fordította. Ez az elrendezés 1772-től kezdve fokozatosan átalakult, amikor Warren Hastings kormányzósága alatt a Társaság közvetlenebb közigazgatást kezdett kiépíteni; ennek részletei már a gyarmati korszakhoz tartoznak.
A hódítás előtti Bengália gazdaságtörténetét ma már nem lehet a „keleti stagnálás” vagy az általános hanyatlás képével leírni. A 18. század első felében a bengáli textilipar, különösen a dakkai muszlin és a kaszimbázári selyem, európai és ázsiai piacokra is termelt. A rizstermelés a delta vízrajzához alkalmazkodott, a bankárok – köztük a Jagat Set család – hitelhálózata pedig a nagy távolságú kereskedelmet szolgálta. A navabi adóreformok nem egyszerűen kizsákmányoltak, hanem a bevételi rendszer kiszámíthatóságát is növelték, ugyanakkor a maratha betörések és az udvari katonai kiadások időszakosan adóemeléseket kényszerítettek ki.
A Társaság hódítása ezt a rendszert fokozatosan átalakította. A zamindar réteg egy része a Társasággal együttműködve megtartotta pozícióját, más részét leváltották vagy eladósították. Az adóbevételek maximalizálása érdekében a Társaság a földjövedelmet gyakran rövid távú bérletekben adta ki, ami a paraszti készletek feléléséhez és a helyi tartalékok csökkenéséhez vezetett. A paraszti közösségek kiszolgáltatottsága nőtt, mert a földesúri adószedők és a Társaság tisztviselői közötti alku fölöttük zajlott, és a falusi autonómia fokozatosan szűkült.
A textilkereskedelemben a Társaság és tisztviselői monopolisztikus felvásárlási rendszert építettek ki. A szövőket előlegekkel kötötték magukhoz, majd a szállítási árakat és a minőségi feltételeket egyoldalúan szabták meg. A kortárs panaszok szerint a szövők egy része elhagyta a szakmát, mások falvakba menekültek, vagy adósságcsapdába kerültek. A bengáli kézműipar hanyatlása ugyanakkor nem egyetlen hódítási pillanat következménye volt: a 19. század elején a brit gépi textilimport és a Társaság kereskedelempolitikája tovább szűkítette a helyi piacot. A „deindusztrializáció” tézise – vagyis az, hogy Bengália ipara gyarmati hatásra leépült – a történészek között vitatott, mivel a hanyatlás időzítése, okai és mértéke eltérően rekonstruálható.
A nők helyzete a forrásokban ritkán jelenik meg közvetlenül. A szövőháztartásokban a nők a fonásban, a rizsfeldolgozásban és a háztartási munkában vettek részt; az udvari krónikák elsősorban az elit nők szerepét rögzítették, a paraszti és munkásnők tapasztalata pedig főként az éhínségről szóló későbbi visszaemlékezésekben bukkan fel. A hagyományos bengáli költészet és a társasági levelezés egyaránt férfi elbeszélők szemüvegén át mutatja a 18. századi társadalmat, ezért a női tapasztalat rekonstrukciója komoly forráskritikai korlátokba ütközik.
Az 1769–1770-es években a monszun elégtelensége, majd az 1770-es szárazság súlyos rizshiányt okozott Bengáliában. Az ezt követő bengáli éhínség (1770–1771) a régió egyik legsúlyosabb dokumentált demográfiai katasztrófája volt. A halottak számáról nincs megbízható összeírás; a kortárs brit hivatalnokok 10 millió körüli becsléseket adtak, ami a feltételezett lakosság egyharmadát is jelenthette volna, de a modern demográfiatörténeti kutatások ezt túlzónak vagy ellenőrizhetetlennek tartják. Bizonyos, hogy a halálozás nagy kiterjedésű volt, különösen a szövők, a föld nélküli munkások és a koldulóvá lett parasztok körében.
Az éhínség okai összetettek. A természeti csapás mellett a Társaság adópolitikája – a bevételi célok fenntartása a rossz termésű években is – csökkentette a vidéki tartalékokat. A gabonakereskedők és egyes társasági alkalmazottak spekulációja a rizs árát felhajtotta, a kettős kormányzás pedig megnehezítette a hatékony élelmiszerosztást. A brit Parlament 1772-es vizsgálóbizottsága maga is bírálta a Társaság tisztviselőinek visszaéléseit, és a kettős kormányzás felelősségét hangsúlyozta. A vizsgálatok nyomán az 1773-as Regulating Act a Társaság londoni felügyeletét erősítette. Adam Smith 1776-ban megjelent művében, A nemzetek gazdagságában a kereskedőtársaságok uralmát a helyi éhínségek egyik súlyosbító tényezőjeként bírálta.
Az 1770-es éhínség aláásta a navabi adminisztráció maradék tekintélyét, és felgyorsította a Társaság közvetlen igazgatásra való áttérését. Az áldozatok emléke a bengáli népi emlékezetben mély nyomot hagyott, bár az írott források elsősorban a brit hivatalnokok és az elit beszámolóit őrzik. A katasztrófa értelmezése a történetírásban is vitatott volt: a korabeli brit adminisztráció eleinte a természeti csapásra, később a helyi gabonakereskedők spekulációjára hárította a felelősséget, míg a nacionalista és posztkoloniális történetírás a Társaság adópolitikáját és a kizsákmányoló rendszert helyezte a középpontba. A mai történészi konszenzus köztes álláspontot foglal el: a természeti csapás valóságos volt, de a halálozás mértékét a Társaság intézményi politikája és a helyi elitek rövid távú érdekei együttesen súlyosbították.
Az események rekonstrukciója több forrástípusra támaszkodik: perzsa nyelvű udvari krónikákra, köztük Ghulám Huszain Tabátabái Siyar al-mutakherin című munkájára; navabi levelezésre; a Kelet-indiai Társaság kalkuttai tanácsi jegyzőkönyveire; Clive és más tisztek levelezésére; brit parlamenti bizottsági jelentésekre (1772); valamint kortárs európai beszámolókra. A 20–21. századi gazdaságtörténeti kutatások – például P. J. Marshall Bengal: The British Bridgehead (1987) és Rajat Datta Society, Economy and the Market (2000) című munkái – másodlagos hivatkozásként segítik az átalakulás értelmezését, de a pontos oldalszámokat e könyv írásakor közvetlenül nem ellenőriztük.
A legfontosabb bizonytalanságok közé tartozik a plassey-i csata hadsereglétszáma, a „fekete lyuk” esemény áldozatszáma, az 1770-es éhínségi halottak száma, valamint a bengáli gazdaság hanyatlásának időzítése és oka. A régebbi imperialis történetírás a brit hódítást a káoszból való kivezető lépésként ábrázolta; a nacionalista irodalom ezzel szemben a Társaság kizsákmányolását emelte ki. A mai történészi konszenzus szerint a 18. századi Bengália nem volt eleve hanyatló, a hódítás pedig a helyi elitek, a mogul intézmények és az európai társaságok közötti hatalmi átrendeződés eredménye volt, nem egyetlen csata vagy egy csoport erkölcsi győzelme.
A gyarmati rendszer intézményeinek részletes kiépítését a következő fejezet, A brit Bengália igazgatása és gazdasága tárgyalja.