A brit uralom első évszázada Bengáliában nem egyszerűen a mogul tartományi közigazgatás átvételét jelentette, hanem a földtulajdon, az adóztatás, a kereskedelem és a mezőgazdaság olyan átalakítását, amelynek következményei a mai Banglades területén is éreztették hatásukat. Az A 18. századi válság és a brit hódítás című alfejezetben bemutatott katonai hódítás és a Kelet-indiai Társaság (East India Company, EIC) politikai ellenőrzése után a brit gyarmati állam a maga intézményeit fokozatosan, de tudatosan építette ki. Az állandó földadó-megállapítás (Permanent Settlement; bengáli átírásban: csirosztháji bondoboszto) 1793-as bevezetésétől az 1943-as bengáli éhínségig húzódó korszakban a gyarmati gazdaságpolitika a helyi elitek, a paraszti termelők és a városi kereskedőcsoportok közötti viszonyokat alapjaiban rendezte át. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan működött a gyarmati állam igazgatási rendszere, milyen gazdasági ágazatok váltották egymást, hogyan épült le Bengália hagyományos textilipara, és milyen társadalmi következményekkel jártak az éhínségek. A cél nem a brit adminisztráció technikai teljesítményének dicsérete vagy egyoldalú elítélése, hanem annak bemutatása, hogy a brit Bengália igazgatása és gazdasága egyszerre teremtett új lehetőségeket és mélyített el egyenlőtlenségeket, amelyek a későbbi nacionalista és muszlim politikai mozgalmak hátterét adták.
Az 1793-ban Lord Cornwallis főkormányzó nevéhez fűződő állandó földadó-megállapítás a brit gyarmati adóztatás egyik legnagyobb hatású intézménye volt. A rendszer a mogul kor örökös adóbérlőit, a zamindárokat nem csupán adószedőkké, hanem a föld tulajdonosaivá nyilvánította, azzal a feltétellel, hogy a kormányzatnak évente rögzített, soha nem emelhető összegű földadót fizetnek. A brit döntéshozók – részben a brit földbirtokos osztály eszményét követve – azt remélték, hogy a zamindárok a biztos tulajdonjog birtokában beruházásokat hajtanak végre, javítják a termelékenységet, és így a parasztok is jobb helyzetbe kerülnek. A gyakorlat azonban hamarosan felülírta ezt a várakozást.
A rögzített földadó mértéke rendkívül magas volt, a korabeli becslések szerint a zamindári jövedelem kilenctizedét is elérhette, bár a történészek vitatják, pontosan mekkora hányadot jelentett a ténylegesen beszedhető járadékból. A rögzített fizetési kötelezettség azt jelentette, hogy a zamindárok nem engedhették meg maguknak a termésingadozás vagy a paraszti eladósodás miatti bevételkiesést; ha nem fizettek, birtokaikat a gyarmati hatóság árverésen értékesítette. Az első évtizedekben tömegesen kerültek kalapács alá régi zamindári birtokok, és új, gyakran városi kereskedőkből vagy hivatalnokokból lett földbirtokosok léptek a helyükbe. Ez a birtokforgalom elmélyítette a vidéki társadalom átalakulását: a hagyományos, gyakran helyi patrónusi kapcsolatokra épülő mogul elit helyébe olyan tulajdonosok léptek, akik számára a föld elsősorban jövedelemforrást, nem pedig közösségi felelősséget jelentett.
A rendszer a parasztokra, a riatokra (ryot) közvetlenül is hatott. Noha a Permanent Settlement elvileg csak a zamindárok és a kormányzat közötti viszonyt szabályozta, a zamindárok a rögzített állami követelést a parasztok felé továbbhárították, és gyakran magasabb bérleti díjat vagy szolgáltatásokat követeltek. A dokumentált panaszok szerint sok zamindár rövid távú bérleti szerződéseket alkalmazott, a parasztokat a földhöz kötötte, és a hátralékot erőszakkal is behajtotta. Ugyanakkor a kép nem egységes: egyes zamindárok a paraszti termelés fenntartásában voltak érdekeltek, és a bengáli vidék egyes részein a parasztok a gyenge állami jelenlét miatt viszonylagos mozgástérrel rendelkeztek.
A 19. század folyamán a gyarmati állam többször módosította a földbirtokviszonyokat. Az 1859-es bengáli bérleti törvény (Bengal Rent Act) és az 1885-ös bengáli bérleti törvény (Bengal Tenancy Act) a paraszti bérlők bizonyos védelmét célozta, például a hosszabb ideje művelt földhöz való jog elismerésével. Ezek a reformok azonban nem számolták fel a zamindári rendszert, és a vidéki vagyoni különbségek továbbra is fennmaradtak. A történészi vita arról, hogy a Permanent Settlement mennyiben volt a bengáli mezőgazdasági stagnálás oka, máig tart: a brit hivatalos narratíva szerint a rendszer stabil adóbevételt és jogbiztonságot teremtett, míg a nacionalista és a posztkoloniális történetírás a parasztok kizsákmányolását és a tőkebefektetések elmaradását emeli ki. A két értelmezés nem zárja ki egymást, de hangsúlyaik eltérnek abban, hogy a gyarmati állam elsősorban adóbevétel-maximalizáló vagy modernizáló szereplő volt-e.
A bengáli gyarmati gazdaság másik meghatározó eleme az exportra termelő ültetvényes mezőgazdaság volt. A 18. század végén és a 19. század első felében az indigó (indigofera) termesztése és feldolgozása vált az egyik legfontosabb ágazattá. Az indigó a textilfestés alapanyaga volt, és az európai piacokon magas árat ért el. A brit ültetvényesek – gyakran a Kelet-indiai Társaság egykori alkalmazottai vagy európai tőkések – a zamindárokkal és a helyi adószedőkkel kötött szerződések révén kényszerítették a parasztokat indigó termesztésére. A parasztok számára az indigó kevésbé volt jövedelmező, mint az élelmiszernövények, ráadásul a termesztés kimerítette a talajt, és a felvásárlási ár alacsony volt. A kényszerítés, a csalárd elszámolás és a fizikai erőszak a kortárs beszámolókban jól dokumentált.
A rendszerrel szembeni ellenállás 1859–1860-ban bontakozott ki látványosan, amikor a bengáli indigólázadás (Indigo Revolt) során a parasztok megtagadták az indigó termesztését, bojkottálták az ültetvényeseket, és tömegesen tiltakoztak. A lázadás hátterét bemutató kortárs dráma, Dinabandhu Mitra Nil Darpan (A kék tükör) című műve 1858-ban jelent meg, és a brit parlamentben is vitát váltott ki. A gyarmati hatóságok végül vizsgálóbizottságot állítottak fel, és a rendszer fokozatosan veszített jelentőségéből, részben a szintetikus indigó megjelenése miatt is. A lázadás azonban olyan emlékezeti hely lett a bengáli nacionalizmusban, amely a paraszti ellenállás és a gyarmati kizsákmányolás szimbólumává vált.
Az indigó hanyatlása után a juta (jute) vált Bengália legfontosabb exportcikkévé. A juta egy rostnövény, amelyet zsákok, szőnyegek és csomagolóanyagok készítésére használtak, és a 19. század második felétől a világpiaci kereslet robbanásszerűen nőtt. A jute termesztése elsősorban Kelet-Bengáliában, a mai Banglades területén koncentrálódott, ahol a folyóvízi öntözés és a nedves éghajlat kedvezett a növénynek. A termelést nagyrészt kisparaszti gazdaságok végezték, akik a jutát pénzért termesztették, és a bevételből fedezték az adókat, a bérleti díjakat és a hiteltörlesztéseket.
A juta-kereskedelem központja Kalkutta volt, ahol a 19. század végétől brit és később indiai tulajdonú jutagyárak (jute mills) dolgozták fel a rostot. A gyárak többsége a brit tőke kezében volt, és a profit nagy része nem a termelő parasztokhoz vagy a bengáli munkásokhoz került, hanem a gyárosokhoz, exportőrökhöz és a hajózási társaságokhoz. A jute ára erősen ingadozott a világpiaci kereslet függvényében, ami kiszolgáltatta a kistermelőket. A parasztok gyakran hitelt vettek fel a termeléshez, és a kedvezőtlen árak vagy a terméskiesés esetén eladósodtak. A hitelezők – gyakran városi kereskedők vagy magas kasztú hindu családok – így egyre nagyobb befolyásra tettek szert a vidéki gazdaságban.
A 20. század elejére a juta és a teatermelés mellett Bengália más nyersanyagok (rizs, olajos magvak, később tea) exportjára is rendezkedett be, ami a gyarmati gazdaság tipikus mintáját mutatta: nyersanyag-kivitel és ipari késztermék-behozatal. Ez a struktúra nem csupán a külkereskedelmet határozta meg, hanem a bengáli társadalom belső rétegződését is.
A brit hódítás előtt Bengália – különösen Dakka (a mai Dháka) – a muszlin és más finom pamutszövetek egyik legfontosabb termelőközpontja volt a világon. A bengáli muszlin a mogul udvarok, a közel-keleti piacok és az európai luxusfogyasztás számára egyaránt keresett árucikk volt. A 18. század végétől azonban a bengáli textilipar drámai hanyatlásnak indult. A brit gyarmati politika – például a brit textilimportra kivetett alacsony vámok és az indiai kézműipar védelmének hiánya – lehetővé tette, hogy az iparosított angol pamutipar olcsóbb termékei elárasszák a bengáli piacot. A Kelet-indiai Társaság és később a brit kormányzat nem védte a helyi termelőket, sőt egyes intézkedésekkel – mint a magas belső adók vagy a kereskedelmi monopóliumok – tovább gyengítette őket.
A deindusztrializáció mértéke és okai a történészi viták egyik központi kérdése. A klasszikus nacionalista értelmezés – például a 20. század eleji indiai közgazdászok, Dadabhai Naoroji és Romesh Chunder Dutt munkái – szerint a brit politika tudatosan rombolta le az indiai kézműipart, hogy piacot biztosítson a brit gyáraknak. Az újabb gazdaságtörténeti kutatások árnyalják ezt a képet: rámutatnak a technológiai változások, a piaci verseny és a termelési szerkezet átalakulásának összetett hatásaira. Vitathatatlan tény azonban, hogy a bengáli muszlinipar a 19. század közepére összeomlott, Dakka egykori virágzó textilnegyedei elszegényedtek, és a város lakossága drámaian csökkent. Az ipar leépülése nem csupán gazdasági, hanem társadalmi következményekkel is járt: a textilmunkások és a kézműves családok nagy része kénytelen volt a mezőgazdaságba visszahúzódni, ami növelte a földre nehezedő nyomást.
A gyarmati gazdaság térszerkezete is átalakult. A brit uralom alatt Kalkutta vált a Bengáli Elnökség, majd a Brit India egyik legfontosabb kikötőjévé és adminisztratív központjává. A vasútépítés az 1850-es évektől felgyorsult, és a vonalak elsősorban a nyersanyagok kikötőbe szállítását és a brit áruk belső piacra juttatását szolgálták. A vasút, a távíró és a gőzhajózás a gyarmati állam technikai modernizációjának látványos jelei voltak, de ezek az infrastruktúrák nem a bengáli iparosodást vagy a helyi piacok integrációját célozták elsősorban, hanem a kivitel és a katonai ellenőrzés hatékonyságát növelték. A folyami kikötők és a kisebb kereskedővárosok egy része hanyatlott, míg Kalkutta és környéke a gyarmati gazdaság csomópontjává nőtt.
A kereskedelem átrendeződése a bengáli társadalom rétegződését is befolyásolta. A Kalkuttában koncentrálódó új igazgatási, kereskedelmi és értelmiségi rétegek – a bhadralok néven ismert, részben magas kasztú hindu hivatalnok- és értelmiségi csoport – a gyarmati oktatás és a bürokrácia révén emelkedtek fel, míg a vidéki parasztság, különösen a kelet-bengáli muszlim többség, nagyrészt kimaradt ebből a lehetőségből. Ez a szakadék a későbbi politikai mobilizáció egyik alapjává vált.
A brit Bengália igazgatási rendszere a 18. század végi kísérleti korszak után fokozatosan intézményesült. A Bengáli Elnökség a Brit India legnépesebb és politikailag legfontosabb tartománya volt, amelynek élén a főkormányzó és a tartományi kormányzó állt. Az igazgatás alapja a kerületi gyűjtő (district collector) hivatala volt, aki egyszerre felelt az adóbehajtásért, a rendfenntartásért és a bíráskodás kezdeti formáiért. A gyarmati állam a hatalmat erősen centralizálta, de a vidéki lakosság mindennapi életébe a korlátozott létszámú brit hivatalnokréteg csak közvetítőkön keresztül ért el. Ez a közvetett uralom a zamindárokra, a helyi adószedőkre és a falu elöljáróira támaszkodott.
A gyarmati bürokrácia kulcsszereplői a brit Indiai Közszolgálat (Indian Civil Service, ICS) tagjai voltak, akik a 19. század közepétől versenyvizsgával kerültek be, de a legtöbb felső pozíciót az 1920-as évekig túlnyomórészt britek töltötték be. A tartományi adminisztráció alacsonyabb szintjein indiai, elsősorban bengáli hindu hivatalnokok dolgoztak, akik a Kalkuttai Egyetem és más angol nyelvű oktatási intézmények révén jutottak hivatali álláshoz. Az oktatás terjedése – például az 1857-ben alapított Kalkuttai Egyetem – a gyarmati állam „modernizáló” hatásának egyik eleme volt, de a hozzáférés erősen egyenlőtlen maradt: a muszlim lakosság nagy része, a nők és a vidéki szegények számára az angol nyelvű képzés hosszú ideig gyakorlatilag elérhetetlen volt.
A helyi elitek átalakulása a gyarmati gazdaság és igazgatás együttes következménye volt. A régi mogul zamindárok egy része elvesztette birtokait, míg mások alkalmazkodtak az új rendszerhez, és a bérleti jövedelemre épülő, kényelmes életet élő távollevő földbirtokos réteggé váltak. A városi kereskedők, hitelezők és hivatalnokok közül sokan vásároltak földet, és így bekerültek a zamindári osztályba. A hitelezők – akik gyakran magas kasztú hindu kereskedőcsaládokból kerültek ki – a vidéki eladósodás révén egyre nagyobb befolyásra tettek szert, különösen Kelet-Bengáliában, ahol a paraszti adósságok a juta áringadozásai miatt gyakoriak voltak. Ez hozzájárult ahhoz a felekezeti és osztályalapú feszültséghez, amelyben a muszlim parasztok eladósodása gyakran hindu hitelezőkkel szembeni konfliktusként is megfogalmazódott. Fontos hangsúlyozni, hogy a felekezeti ellentétet nem a vallás teremtette, hanem a gazdasági pozíciók egyenlőtlen eloszlása, amely a gyarmati föld- és hitelrendszerben gyökerezett.
A gyarmati állam a helyi hatalmi viszonyokat nem csupán a földadón keresztül alakította. A rendőrség, a bíróságok és a börtönök új fegyelmező intézményei a gyarmati törvény rendjét kényszerítették ki, és a gyarmati hatóság a hagyományos közösségi vitarendezést fokozatosan a bírósági eljárásokkal váltotta fel. Ez a jogrend a tulajdonvédelemre épült, ami a földbirtokosok és hitelezők érdekeit szolgálta, miközben a paraszti szokásjogokat háttérbe szorította. A brit igazságszolgáltatás formális egyenlősége tehát a tényleges vagyoni és társadalmi egyenlőtlenségeket nem szüntette meg, sőt gyakran megerősítette.
A brit Bengália történetének legsúlyosabb demográfiai katasztrófái az éhínségek voltak, amelyek nem pusztán természeti csapások, hanem a gyarmati gazdasági és adórendszer következményeiként értelmezhetők. Az első nagy éhínség, az 1770-es bengáli éhínség a Permanent Settlement bevezetése előtt, de már a Kelet-indiai Társaság adóbeszedési kísérletei idején történt. A halálos áldozatok számát a korabeli becslések és a későbbi történészi elemzések 7 és 10 millió közé teszik, ami a korabeli Bengália lakosságának akár egyharmadát is jelenthette. A halálozási adat bizonytalan, mert a korszakban nem volt megbízható népszámlálás, és a korabeli feljegyzések gyakran túloznak vagy hiányosak. Az éhínség okai között a terméskiesés mellett a gyarmati adóbehajtás kíméletlensége, a helyi tartalékok felélése és a kereskedelem zavara is szerepel.
A 19. században a bengáli régiót, beleértve a mai Banglades területét is, többször sújtották éhínségek, például 1873–1874-ben és 1896–1897-ben. A gyarmati kormányzat a 19. század végén éhínség-bizottságokat (Famine Commissions) állított fel, amelyek a közmunkaprogramok és a segélyezés formáit dolgozták ki. Ezek az intézkedések azonban gyakran elégtelenek voltak, és a segélyezést a 20. század elején is szigorú feltételekhez kötötték. Amartya Sen közgazdász 1981-es, az éhínségekről írt munkája – amely a bengáli példákat is elemzi – azt a tételt fogalmazta meg, hogy az éhínség nem egyszerűen élelmiszerhiány, hanem a jogosultságok (entitlements) összeomlása: a szegények akkor halnak éhen, ha nincs hozzáférésük a rendelkezésre álló élelmiszerhez. Ez a megközelítés a gyarmati politika felelősségét a piaci és adminisztratív mechanizmusokon keresztül mutatja ki.
A 1943-as bengáli éhínség a brit gyarmati időszak utolsó és legtragikusabb éhínsége volt, amelynek halálos áldozatait a legtöbb becslés 2,1 és 3 millió közé teszi, egyes történészek szerint ennél magasabb lehetett. Az éhínség a második világháború idején, a japán hadsereg burmai előretörése után bontakozott ki, amikor a gyarmati hatóságok a rizskészleteket a hadsereg és a városi lakosság ellátására irányították, a vidéki árak az egekbe szöktek, és a szegény parasztok, halászok és kézművesek elvesztették vásárlóerejüket. A brit kormányzat a háborús prioritásokra hivatkozva lassan reagált, és a segélyszállítmányok nem érték el a leginkább sújtott kelet-bengáli körzeteket. Az éhínség emléke a mai Banglades és India Nyugat-Bengália állam történeti emlékezetének meghatározó eleme, és a posztkoloniális bírálat fontos hivatkozási pontja. Az 1943-as éhínség elemzése a 1947: felosztás és Kelet-Pakisztán előzményeként is értelmezhető, mivel hozzájárult a gyarmati állammal szembeni bizalmatlansághoz és a muszlim politika radikalizálódásához.
A brit Bengália igazgatás- és gazdaságtörténetére vonatkozó ismeretek többféle forrástípusból származnak. Az elsődleges források közé tartoznak a Kelet-indiai Társaság és a brit kormányzat levéltári iratai, a kerületi adó- és birtoknyilvántartások, a gyarmati népszámlálások, a parlamentnek benyújtott jelentések, valamint a 19. századi District Gazetteers című közigazgatási leírások. A gazdasági adatok, például a jute-exportra vagy a földadó-bevételekre vonatkozó statisztikák a gyarmati adminisztráció nyilvántartásaiból erednek, és a korszakra jellemző pontatlanságokkal terheltek. A kortárs irodalmi alkotások, mint a Nil Darpan, és a későbbi paraszti emlékezet szóbeli történetei az alulnézeti tapasztalatokat dokumentálják, de ezeket is forráskritikával kell kezelni.
A legfontosabb vitatott kérdések közé tartozik a Permanent Settlement tényleges hatása a paraszti jólétre és a mezőgazdasági beruházásokra. Míg a korabeli brit hivatalnokok a stabilitást és a jogbiztonságot hangsúlyozták, a 20. század eleji nacionalista közgazdászok és a mai posztkoloniális történetírás a rendszer kizsákmányoló jellegét emeli ki. A deindusztrializáció mértéke is vitatott: a bengáli textilipar összeomlása dokumentált tény, de az, hogy ezt mennyiben okozta a brit piacnyitás, a technológiai verseny vagy a belső termelési viszonyok, továbbra is élénk tudományos vita tárgya. Az éhínségek halálos áldozatainak száma becslés, és a különböző kutatók eltérő módszerekkel dolgoznak; különösen az 1770-es éhínség esetében a korabeli adatok hiányossága miatt a számok nagy bizonytalanságot hordoznak. Az 1943-as éhínség kapcsán a brit kormányzat felelősségének megítélése szintén emlékezetpolitikai vita tárgya: a hivatalos brit álláspont sokáig a háborús körülményekre hivatkozott, míg a posztkoloniális történészek a gyarmati politika hibáit és közönyét hangsúlyozzák.