A bangladesi demokratizálódás az 1990-es évtized elején nem egyetlen alkotmányos aktusból, hanem tömegtüntetésekből, katonai visszavonulásból és a két fő politikai erő közötti, máig tartó versengésből bontakozott ki. Az 1990-es átmenet, majd az 1991-es parlamenti választások lezárták a katonai uralom csaknem másfél évtizedes szakaszát, amelynek előzményeit a Mudzsib kormánya és a katonai rezsimek alfejezet tárgyalja. A demokratikus keret visszaállítása azonban nem oldotta meg a bangladesi államépítés régi feszültségeit: a politikai pártok közötti bizalmatlanság, az intézmények gyengesége és a gazdasági egyenlőtlenség továbbra is meghatározó maradt. A 2009-től 2024-ig hatalmon lévő, Sejk Haszina vezette Awami League (AL) kormányzása alatt Banglades egyfelől gyors gazdasági növekedést, a textilipar globális bekapcsolódását és a szegénység csökkenését érte el, másfelől a politikai tér fokozatos zsugorodása, az ellenzék elnyomása és a választások legitimitásának nemzetközi vitája kísérte. Ezt a kettősséget – a fejlődés és a represszió egyidejűségét – a fejezet nem egyetlen „jó” vagy „rossz” korszakként, hanem egymással összefonódó folyamatokként mutatja be, amelyek a 2024. évi tömegtüntetésekhez és Haszina távozásához vezettek; utóbbi részleteit a Banglades 2024–2026 alfejezet tárgyalja.
A katonai uralom elleni tiltakozások 1990 őszén erősödtek tömegmozgalommá. A bangladesi hadsereg addigi tényleges ura, Husszein Muhammad Ersad elnök – aki 1982-ben puccsal került hatalomra – elvesztette a főbb politikai pártok, a diákcsoportok és a városi középrétegek támogatását. A tiltakozók az általános sztrájkok és utcai demonstrációk mellett azt követelték, hogy Ersad mondjon le, és pártatlan, átmeneti kormány felügyelete alatt tartsanak választásokat. A nyomás hatására Ersad 1990 decemberében lemondott; a legfelsőbb bíróság egy ügyvivő kormányt nevezett ki, amelynek feladata a szabad választások megszervezése volt.
Az 1991. februári parlamenti választások a Bangladesi Nacionalista Párt (Bangladesh Nationalist Party, BNP) győzelmét hozták; a párt vezetője, Ziaur Rahman egykori elnök özvegye, Khaleda Zia lett a miniszterelnök. A választásokat általában a független megfigyelők többsége viszonylag szabadnak és tisztességesnek minősítette, bár a részvételi arányok és egyes körzetekben előforduló visszaélések vitatottak. Az 1991-es parlament alkotmánymódosítással visszaállította a parlamentáris kormányformát: a miniszterelnök lett a végrehajtó hatalom feje, az elnöki poszt pedig nagyrészt ceremoniálissá vált. Ezzel az 1975 óta húzódó, erősen elnöki vagy katonai vezetésű rendszert váltotta fel egy formálisan demokratikus, pártalapú kormányzás.
Az átmenet azonban nem számolta fel a hadsereg politikai szerepét. A hadsereg továbbra is jelentős gazdasági érdekeltségekkel rendelkezett, és a későbbi évtizedekben a politikai pártok közötti konfliktusok kiéleződésekor ismételten felmerült a beavatkozás lehetősége. A demokratikus intézmények – a választási bizottság, a bíróságok, a közigazgatás – pártpolitikai semlegessége pedig már az 1990-es években megkérdőjeleződött, mivel mind a BNP, mind az Awami League saját híveit igyekezett kulcspozíciókba juttatni.
Az 1991 és 2006 közötti időszak a két domináns párt, a BNP és az Awami League közötti váltógazdaság jegyében telt. A két erő gyökerei az 1970-es évek bangladesi politikájába nyúlnak vissza: az Awami League az 1971-es függetlenségi harc és Mudzsibur Rahmán örökségének letéteményeseként, a BNP pedig Ziaur Rahman nacionalista, iszlamista és antikommunista koalíciójának utódaként határozta meg önmagát. E mögött nem csupán ideológiai különbség, hanem a nyelvi mozgalom és az 1971-es felszabadító háború emlékezetének eltérő politikai használata is állt: az Awami League a függetlenségi harc szekuláris örökségét hangsúlyozta, míg a BNP inkább a bengáli–muszlim identitás és a pakisztáni korszakkal való szakítás kettősségét állította előtérbe.
A választási eredmények 1991 és 2008 között a következőképpen alakultak: 1991-ben a BNP nyert, 1996-ban az Awami League, 2001-ben ismét a BNP. A váltásokat azonban rendre súlyos politikai válságok kísérték. Már az 1996-os választásokat megelőzően az ellenzéki Awami League azzal vádolta a BNP-kormányt, hogy csalásra készül, és bojkottal fenyegetett. A vita nyomán született meg a gondnok kormány (caretaker government) intézménye: egy ügyvivő, nem pártelkötelezett kormányzat, amely a választások idejére átveszi az állami irányítást, hogy csökkentse a hatalmon lévő párt előnyét. Ezt a modellt az 1996-os választásokon alkalmazták először, és bár kezdetben működőképesnek tűnt, a 2000-es évekre a gondnok kormány összetétele és hatásköre maga is politikai csatatérré vált.
A 2001-es választásokon a BNP és szövetségesei – köztük a Dzsamát-e-Iszlámí (Jamaat-e-Islami) nevű iszlamista párt – szerezték meg a többséget. Khaleda Zia második kormánya (2001–2006) alatt tovább nőtt a politikai polarizáció. Az Awami League és más ellenzéki erők a választási csalásokat, a rendőrség pártos alkalmazását és az iszlamista militáns csoportokkal szembeni elnéző politikát bíráltak. Ugyanakkor a kormányzati időszakban valóban megnőtt a militáns erőszak – például a 2005-ös országos bombasorozat –, amelynek hátterében részben a dzsihádista hálózatok, részben a politikai pártok fegyveres szárnyai álltak. A kormány a rendőrségi fellépést megerősítette, de az ellenzék szerint ezt szelektíven, politikai ellenfelei ellen használta.
A 2006-ra tervezett választások előtt a politikai válság odáig fajult, hogy a két nagy párt nem tudott megállapodni a gondnok kormány vezetőjéről. Az alkotmányos rend megbénult, az utcai erőszak fokozódott, és 2007 januárjában a hadsereg – formálisan a rend helyreállítása érdekében – beavatkozott: felfüggesztette a választásokat, és egy katonai hátterű, szakértői gondnok kormányt állított fel, amelynek élére Fakhruddin Ahmed került. Ez a 2007–2008 közötti időszak nem volt hagyományos katonai puccs, de a hadsereg tényleges hatalma nyilvánvaló volt. A gondnok kormány korrupcióellenes kampányt hirdetett, mindkét nagy párt vezetőit – köztük Khaleda Ziát és Haszinát – letartóztatta vagy korrupcióval vádolta, és megpróbálta meggyengíteni a pártokat. Ugyanakkor a kormányzat népszerűsége fokozatosan csökkent, mivel a rendkívüli intézkedések, a sajtószabadság korlátozása és az alapjogok felfüggesztése a demokratikus átmenet leállásának tűnt.
A nemzetközi nyomás – elsősorban az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és az Európai Unió részéről –, valamint a belpolitikai elégedetlenség hatására 2008 végén mégis megtartották a parlamenti választásokat. A 2008. decemberi választásokat a független megfigyelők többsége a korábbiaknál szabadabbnak és tisztességesebbnek értékelte. Az eredmény egyértelmű volt: az Awami League és szövetségesei a parlamenti helyek több mint háromnegyedét szerezték meg; a BNP és szövetségesei jelentős vereséget szenvedtek. Sejk Haszina, Mudzsibur Rahmán lánya, 2009 januárjában lett miniszterelnök.
A 2008-as választások nem csupán a katonai gondnok kormány végét jelentették, hanem egyúttal az Awami League hosszú kormányzati ciklusának kezdetét is. Haszina kormányzásának első éveiben népszerű intézkedéseket hozott: háborús bűnösöknek minősített személyek ellen indított pereket az 1971-es felszabadító háborúban elkövetett atrocitások miatt – ez a folyamat azonban erősen vitatott, mivel az ellenzék és emberi jogi szervezetek szerint a pereket politikai leszámolásra használták, és a vádlottak között politikai ellenfelek, például a Dzsamát-e-Iszlámí vezetői is voltak. A kormány emellett megerősítette a szekuláris oktatási és kulturális politikát, ami az iszlamista csoportok ellenállását váltotta ki.
A 2009 és 2024 közötti időszakot a támogatók gyakran „Haszina-korszaknak” nevezik, ám a kifejezés politikai értékelést hordoz: a korszakot a kormányoldal a fejlődés és stabilitás, a kritikusok pedig a fokozódó autoritarizmus időszakaként írják le. A tények szintjén két párhuzamos folyamat azonosítható.
Egyrészt a kormányzat hosszú távú stabilitást és gazdasági növekedést ért el. 2009 után a GDP növekedési üteme éves átlagban 6–7 százalék körül mozgott – a pontos adat forrásonként változó, a Világbank és a bangladesi statisztikai hivatal becslései között kisebb eltérések lehetnek –, és a szegénységi ráta fokozatosan csökkent. A textilipar, amely már az 1980-as évektől kezdve fejlődött, a világ egyik legnagyobb ruházati exportőrévé tette Bangladest; a szektor termelése, foglalkoztatottsága és exportbevétele a 2010-es években is jelentősen nőtt. A kormányzat infrastrukturális beruházásokat hajtott végre, például hidak, erőművek és közlekedési folyosók építését, részben kínai hitelekből és beruházásokból.
Másrészt a politikai tér folyamatosan szűkült. A 2014-es parlamenti választásokat az ellenzéki BNP és szövetségesei bojkottálták, mert a kormány nem volt hajlandó visszaállítani a pártatlan gondnok kormány intézményét, amelyet a 2011-es alkotmánymódosítással eltöröltek. A bojkott következtében az Awami League gyakorlatilag ellenjelölt nélkül szerzett mandátumokat; a választás legitimitását a nemzetközi megfigyelők nagy része megkérdőjelezte, a részvételi arány pedig bizonytalan, az ellenzék szerint rendkívül alacsony volt. A 2018-as választások formálisan versenyre adtak lehetőséget, de az ellenzék és független megfigyelők széles körű megfélemlítést, szavazatvásárlást és a szavazóhelyiségek elfoglalását dokumentálták. Az emberi jogi szervezetek – például a Human Rights Watch és az Amnesty International – jelentései szerint a választás nem felelt meg a szabad és tisztességes választás kritériumainak; a kormányzat ezzel szemben a részvétel és a béke sikereként állította be az eredményt.
A politikai represszió különösen a 2013 utáni években erősödött. A kormányzat az ellenzéki tüntetéseket gyakran erőszakkal oszlatta fel, újságírókat, emberi jogi aktivistákat és ellenzéki politikusokat tartóztatott le, és széles körű digitális megfigyelést vezetett be. A 2018-ban elfogadott digitális biztonsági törvényt a kritikusok szerint a véleménynyilvánítás elfojtására használták; a törvény alapján több száz újságírót és aktivistát vontak eljárás alá. Emellett a kormányzat saját hatalmi bázisát a pártállammal összefonódott üzleti körökkel, a rendőrséggel és a bíróságokkal építette ki, ami a korrupció intézményesüléséhez vezetett. A Transparency International korrupciós indexében Banglades a világ egyik legrosszabb helyezettje maradt ebben az időszakban, bár a Banglapédiától eltérő források a rangsorban kisebb eltéréseket mutathatnak.
A Haszina-korszak gazdasági eredményei közül a leglátványosabb a ruházati export növekedése. Banglades a 2010-es évekre a világ második legnagyobb ruházati exportőre lett Kína után. A textilipar mintegy 4 millió munkavállalót foglalkoztatott – a becslések 3,5 és 4,5 millió között mozognak –, többségük nő volt, akik gyakran alacsony bérekért, hosszú munkaidőben dolgoztak. A szektor növekedését részben a nemzetközi márkák olcsó munkaerő iránti kereslete, részben a kormányzat exporttámogató politikája magyarázza.
A textilipar sötét oldala a 2013. április 24-i Rana Plaza összeomlásban vált globálisan láthatóvá: a Szavar külvárosában lévő, rosszul megépített, több emeletes ruhagyár épülete összedőlt, és több mint 1100 ember meghalt, további ezrek megsérültek. A tragédia a bangladesi textilipar munkakörülményeinek és a nemzetközi ellátási lánc felelősségének jelképévé vált. A katasztrófa után a kormányzat, a nemzetközi márkák és a szakszervezetek részleges megállapodásokat kötöttek a biztonsági előírások javítására; az ellenőrzések száma nőtt, de a munkavállalói jogok terén továbbra is súlyos hiányosságok maradtak. A Rana Plaza áldozatainak kárpótlása évekig elhúzódott, és a felelősség kérdése jogi viták tárgyát képezte.
A makrogazdasági növekedés ellenére a jövedelmi egyenlőtlenség nőtt. A textilipari bérek alacsonyak maradtak, és a nagy infrastrukturális projektek – például a Padma folyó hídja – gyakran a politikai elithez kötődő vállalkozók érdekeit szolgálták. A kormányzat által hirdetett „Digitális Banglades” program a technológiai fejlődést és a szolgáltatások digitalizálását célozta, de a vidéki szegénység, az oktatás minősége és az egészségügyi ellátás terén továbbra is jelentős területi különbségek maradtak. A klímaváltozás hatásai – árvizek, ciklonok, tengerszint-emelkedés – a tengerparti és delta-vidéki szegény közösségeket aránytalanul sújtották; Banglades az egyik leginkább kitett ország a globális felmelegedés következményeinek, amit a nemzetközi szervezetek és a bangladesi kormány is elismer.
A Haszina-korszak egyik visszatérő kritikája a korrupció intézményesülése volt. A kormányzat a 2008 utáni években több korrupcióellenes intézményt hozott létre vagy erősített meg, ám ezek – az ellenzék és független megfigyelők szerint – inkább a politikai ellenfelek ellen dolgoztak, mintsem a hatalommal összefonódott üzleti körök átvilágítására. A kormánypárti vállalkozók jelentős állami megrendelésekhez, bankhitelekhez és földhasználati jogokhoz jutottak, ami a politikai és gazdasági elit összefonódását erősítette. A bankszektorban időnként csődök és csalások kerültek napvilágra, amelyek a betétesek millióit érintették; a felelősök felelősségre vonása azonban gyakran elmaradt.
A jogállamiság eróziója a bíróságok és a választási bizottság működésében is megfigyelhető volt. A kormányzat az alkotmánybíróság és a legfelsőbb bíróság összetételét saját híveivel töltötte fel, a választási bizottság tagjait pedig a kormánypárti többség választotta. Az ellenzék és jogvédő szervezetek szerint ez a független intézmények leépítését szolgálta, míg a kormányzat a stabilitás és a nemzeti egység fenntartásával indokolta lépéseit. A kettő közötti feszültség a 2024-es választásokig állandósult.
Különösen súlyos vádak érték a kormányzatot az erőszakos eltűnések és a bírósági eljárás nélküli fogva tartások miatt. Az emberi jogi szervezetek – köztük a Human Rights Watch, az Amnesty International és az ENSZ különleges jelentéstevői – számos olyan esetet dokumentáltak, amikor ellenzéki aktivisták, újságírók vagy feltételezett militánsok tűntek el, és családjuk hiába kereste őket. A kormányzat ezeket a vádakat gyakran tagadta, vagy azzal utasította el, hogy a rendőrség a terrorizmus és a szélsőségesség elleni küzdelem keretében jár el. A bírósági perek során azonban számos esetben derült fény a biztonsági erők túlkapásaira, bár a felelősségre vonás ritka maradt.
A 2014-es parlamenti választást a BNP és szövetségesei bojkottálták, mert a kormány nem állította vissza a pártatlan gondnok kormány intézményét. A bojkott ellenére a választást megtartották; az Awami League a helyek túlnyomó többségét szerezte meg. A független megfigyelők – köztük az EU és az Egyesült Államok képviselői – a választást nem tekintették hitelesnek, a részvételi arányt pedig a kormány és az ellenzék eltérően adta meg: a kormányzat szerint 40 százalék feletti, az ellenzék szerint jóval alacsonyabb volt. A bojkott időszakában országszerte erőszakos tüntetések zajlottak, gyújtogatásokkal és halálos áldozatokkal – a pontos áldozatszám vitatott, de több tucat ember halt meg.
A 2018-as választást már nem bojkottálták, de az ellenzék és a független megfigyelők széles körű csalást és megfélemlítést jelentettek. Az eredmény ismét az Awami League elsöprő győzelme lett; a BNP és szövetségesei szerint a választás „farce” volt. Az Európai Unió és az Egyesült Államok külügyminisztériuma aggodalmát fejezte ki a választási folyamat hitelessége miatt. A kormányzat a választást szabadnak és tisztességesnek nyilvánította, és a részvételi arány magas voltát hangsúlyozta – a pontos adat a forrástól függően 60–80 százalék között mozgott, de ezt a független megfigyelők nem tudták ellenőrizni.
A 2024. januári választás hasonló körülmények között zajlott: a fő ellenzéki párt, a BNP ismét bojkottálta, és a választást az Awami League nyerte. A nemzetközi közösség – köztük az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és az EU – a választást nem tekintette szabadnak és tisztességesnek. A választások után azonban nem a politikai válság enyhült, hanem a társadalmi feszültség robbant ki: 2024 júliusában a kormányzati állások kvótarendszere elleni diák tüntetések országos tiltakozáshullámmá szélesedtek, amelyet a rendőrség és a kormánypárti aktivisták erőszakkal próbáltak elfojtani. A tüntetések halálos áldozatainak száma több százra tehető – a pontos adatok vitatottak, az ENSZ és emberi jogi szervezetek független vizsgálatot követeltek. A tömegmozgalom hatására 2024. augusztus 5-én Haszina lemondott és elmenekült az országból, ideiglenes kormány alakult Muhammad Junusz vezetésével. A részleteket a Banglades 2024–2026 alfejezet tárgyalja.
A Haszina-korszak külpolitikája a hagyományos indiai szövetségre és a Kínával való gazdasági együttműködés bővítésére épült. India számára Banglades fontos stratégiai partner volt a keleti határok biztonsága és a regionális egyensúly szempontjából; a két ország közötti tranzit- és határmegállapodások javították a kapcsolatokat, bár a vízmegosztás (például a Tista folyó) és a határ menti erőszak ügyei feszültségeket okoztak. Kína az „Övezet és Út” kezdeményezés keretében jelentős infrastrukturális beruházásokat finanszírozott Bangladesben, ami növelte az ország adósságállományát, de hozzájárult az energia- és közlekedési szektor fejlesztéséhez. Az Egyesült Államok és az Európai Unió a munkakörülmények és a demokrácia hiányosságai miatt időnként bírálta a kormányt, de a ruházati export továbbra is vámkedvezményeket élvezett – ez a nyomás és a gazdasági érdek közötti kényes egyensúlyt mutatta.
A 2017-es mianmari rohingjaellenes erőszak nyomán mintegy 700 ezer – a későbbi évekkel együtt közel egymillió – rohingja menekült Bangladesbe, elsősorban a Cox’s Bazar környéki táborokba. A bangladesi kormány befogadta a menekülteket, ami humanitárius szempontból jelentős teher volt, ugyanakkor a nemzetközi közösség támogatását is kérte. A menekültek helyzete, a táborok biztonsága és a hazatérés feltételei máig rendezetlenek; a kormányzat többször hangsúlyozta, hogy a rohingják hazatérése Mianmar felelőssége. A válság a bangladesi belpolitikában is szerepet játszott: az ellenzék és a kritikusok szerint a kormány a menekültválságot részben arra használta, hogy nemzetközi támogatást szerezzen, miközben a belső repressziót kevésbé vették észre a külföldi partnerek.
Ez az alfejezet elsősorban másodlagos szakirodalomra, nemzetközi szervezetek jelentéseire, választási bizottsági adatokra és újságírói beszámolókra támaszkodik, de a konkrét hivatkozások itt – a kérésnek megfelelően – nem szerepelnek, mert a szöveg nem állíthatja, hogy a szerző közvetlenül olvasta volna őket. Minden fontos állításnál jelezni kell a forrástípus jellegét és a bizonytalanságot.
A választási eredmények és részvételi arányok esetében a kormányzati, ellenzéki és független források adatai között jelentős eltérések vannak. Különösen a 2014-es, 2018-as és 2024-es választásoknál a részvételi arány és a szavazatszámlálás hitelessége vitatott; a fejezetben megadott számok ezért becslésnek tekintendők, és minden esetben a források közötti eltérést jeleztük. A tömegtüntetések és az erőszakos események áldozatainak száma is vitatott: a kormány, az ellenzék, az emberi jogi szervezetek és a független média eltérő adatokat közölnek, és a halálos áldozatok pontos száma gyakran nem ellenőrizhető.
A gazdasági mutatók – GDP-növekedés, szegénységi ráta, exportbevételek – a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap és a bangladesi statisztikai hivatal becslésein alapulnak, amelyek módszertani különbségei miatt kisebb eltérések lehetségesek. A textilipari foglalkoztatottság számát illetően a becslések 3,5 és 4,5 millió között mozognak. A Rana Plaza áldozatainak száma dokumentált (több mint 1100 halott), de a járulékos halálesetek és a sérültek pontos száma vitatott.
A korrupció mértékére vonatkozó állítások – például a Transparency International rangsora – nemzetközi felméréseken alapulnak, de az ilyen indexek módszertani korlátai miatt óvatosan értelmezendők; a rangsorban elfoglalt hely időben is változó, és a szervezet saját hibahatárt ad meg. Az erőszakos eltűnések és a bírósági eljárás nélküli fogva tartások számát az emberi jogi szervezetek dokumentálják, de a teljes körű, független vizsgálat hiánya miatt a számok alsó becslésnek tekintendők.
A 2024-es események – a júliusi tüntetések, a halálos áldozatok, Haszina távozása – friss fejlemények, amelyekről a nemzetközi sajtó és az ENSZ jelentései adnak elsődleges beszámolót, de a pontos folyamatok, a biztonsági erők felelőssége és az áldozatszámok jelenleg is vitatottak; ezek részletes elemzését a Banglades 2024–2026 alfejezet végzi.