A mai Mianmar középső és északi, száraz éghajlatú medencéiben – elsősorban az Iravádi (Irrawaddy) folyó és mellékfolyói mentén – az i. sz. első századoktól kezdve olyan városiasodott közösségek jelentek meg, amelyeket a későbbi feliratok és kínai források pyu néven említenek. A pyu városállamok nem alkottak egységes birodalmat, hanem egymással szövetséges vagy versengő, fallal kerített települések hálózatát, amelyek központjai közé tartozott Sri Ksetra (a mai Hmawza közelében, Pjaj térségében), Beikthano (a mai Magway régióban) és Halin (a mai Sagaing régióban). A pyu települések jelentőségét a régészeti leletek – városfalak, sztúpák, feliratos kőtáblák, érmék és temetkezési mellékletek –, valamint a kínai Tang-dinasztia udvari feljegyzései egyaránt alátámasztják. A kínai források a pyu-kat olyan népként írják le, amely buddhista hitet gyakorol, és hajlandó volt követeket küldeni a Tang császári udvarba a 7–9. század folyamán.
A pyu városállamok társadalmáról és vallási életéről a régészeti anyag tanúskodik a legrészletesebben. A feltárt maradványok között nagy számban találhatók sztúpák és téglából épült vallási építmények, amelyek arra utalnak, hogy a buddhizmus – elsősorban a theraváda irányzat, de bizonyos mértékben a mahájána és a hinduizmus elemeivel keveredve – a városi elit és a közösség mindennapi életében is jelen volt. A pyu feliratok nyelve az ó-pyu nyelv, amelyet a mai napig nem sikerült teljesen megfejteni; a legtöbb felirat rövid adományozási szöveg vagy vallási formula. A Pali nyelvű feliratok megjelenése a theraváda buddhizmus dél-ázsiai és délkelet-ázsiai kapcsolataira utal, és arra, hogy a pyu elit a buddhista intézményeket a királyi hatalom legitimálására használta.
A pyu városállamok gazdasági alapja a öntözéses rizstermesztés és a folyami kereskedelem volt. A régészeti lelőhelyeken talált, mára már nagyrészt feltöltődött csatornarendszerek és tározók arra engednek következtetni, hogy a pyu közösségek képesek voltak a monszunvíz szabályozására a száraz zónában, ami lehetővé tette az állandó települések és a városi lakosság fenntartását. A kínai források említik, hogy a pyu-k rizst, cukornádat, gyapotot és különféle kézműves termékeket állítottak elő, és hogy a kereskedelemben az arany és az ezüst mellett a kagylópénz is használatos volt. A 8. századi kínai Nanzhao királyság (a mai Jünnan területén) terjeszkedése a pyu városállamok rovására ment: egyes források szerint Nanzhao 832-ben feldúlta Halint, és sok pyu hadifoglyot hurcolt el. Ez a támadás meggyengítette a pyu politikai központokat, de nem tüntette el teljesen a pyu kulturális örökséget, amely a későbbi Pagan (Bagan) királyságban is tovább élt.
A Pagan királyság a mai Mianmar területének első olyan állama, amelyet a későbbi burmai történeti hagyomány egyértelműen a bamar (burmai) etnikai csoport uralmához köt. A királyság magja az Iravádi folyó középső szakaszán, a mai Bagan város környékén feküdt, ahol a 9. század végétől kezdve fokozatosan megerősödött egy helyi dinasztia. A korai Pagan történetére vonatkozó ismeretek főként a burmai krónikákból származnak, amelyek közül a legfontosabbak a 18–19. században összeállított Hmannan Yazawin („Az üvegpalota krónikája”) és a Maha Yazawin („Nagy krónika”). A krónikák a királyok hosszú genealógiáját vezetik vissza a mitikus kezdetekig, és a későbbi dinasztiák legitimitását vetítik vissza a korai időszakra. A régészeti és feliratos bizonyítékok azonban arra figyelmeztetnek, hogy a 11. század előtti Pagan politikai jelentősége bizonytalan, és a krónikák kronológiája több ponton nem egyeztethető a feliratokkal.
A Pagan állam kialakulásának folyamatát a legtöbb történész a 9–11. század közé helyezi, amikor a Nanzhao királyság nyomása elől délre vándorló, tibeti-burmai nyelvű csoportok – akiket a későbbi hagyomány bamarnak nevez – fokozatosan átvették az Iravádi folyó középső medencéjének ellenőrzését. A kínai források a 9. századi Nanzhao hadjáratok kapcsán említik, hogy a mai észak-mianmari területekről csoportok költöztek dél felé, de a korai bamarok és a pyu-k, illetve a mon közösségek közötti kapcsolat pontos jellege továbbra is vita tárgya. A régészeti anyag azt mutatja, hogy Pagan már a 9. században lakott volt, de a téglából épült monumentális építmények csak a 11. századtól jelennek meg nagyobb számban. Ez az időbeli eltolódás arra utal, hogy a korai Pagan inkább kisebb erődített település lehetett, amely fokozatosan növekedett, és csak a 11. században vált regionális hatalommá.
A Pagan királyság dinasztikus hagyománya azonban egy Anawrahta (másképp Aniruddha) nevű uralkodót tart az „első nagy királynak”, aki a hagyományos kronológia szerint 1044 és 1077 között uralkodott. A krónikák szerint Anawrahta egyesítette a mai közép-mianmari területeket, elfoglalta a Mon királyság Thaton városát, és onnan hozta el a theraváda buddhista kánont, a Tipitakát, valamint a Pali nyelvű szerzetesi hagyományt. A történészek egy része ezt az elbeszélést részben későbbi konstrukciónak tekinti, mivel a kortárs feliratok nem említik kifejezetten Thaton meghódítását, és a mon – pagani kapcsolatok valószínűleg hosszú, összetett kulturális kölcsönhatás eredményei voltak, nem pedig egyetlen háború következményei. Ugyanakkor a 11. századi feliratok és építkezések valóban Anawrahta és közvetlen utódai alatt mutatják a pagani állam hirtelen megerősödését és a theraváda buddhizmus intézményesülését.
A Pagan királyság hatalmának alapját a földbirtok és a munkaerő ellenőrzése képezte. A király a legnagyobb birtokos volt, aki földet és faluközösségeket adományozott buddhista kolostoroknak és templomoknak, ezzel biztosítva a szerzetesi közösség (a szangha) támogatását. A feliratok tanúsága szerint a pagani királyok és nemesek rendszeresen adományoztak földet, rabszolgákat, állatokat és munkaerőt a vallási intézményeknek, ami egyszerre biztosította a vallási érdemszerzést és a királyi hatalom legitimációját. A feliratok gyakran rögzítik az adományozás pontos tárgyát és feltételeit, ami viszonylag jó betekintést enged a korszak gazdasági és jogi viszonyaiba. A pagani gazdaságban a rizstermelés mellett a folyami és tengeri kereskedelem is fontos szerepet játszott: az Iravádi folyó összekötötte a belső területeket a Bengáli-öböl partjával, ahol a pagani kikötők – például a mai Pegu (Bago) térsége – részt vettek a délkelet-ázsiai és indiai-óceáni kereskedelemben.
A Pagan királyság egyik legmaradandóbb öröksége a theraváda buddhizmus intézményesülése, amely a mai mianmari társadalom vallási alapjává vált. A theraváda irányzat Dél- és Délkelet-Ázsiában az i. sz. első századoktól terjedt, és a Pali nyelvű kánonra épült. A pagani királyok a 11. századtól kezdve tömegesen emeltek sztúpákat, templomokat és kolostorokat, amelyek közül a legismertebbek a Shwezigon Pagoda, az Ananda-templom és a Thatbyinnyu-templom. A pagani építkezések nemcsak vallási célokat szolgáltak, hanem a királyi hatalom és a dinasztia presztízsének kifejezői is voltak: a nagy méretű, téglából épült templomok a királyság erőforrásainak mozgósítására és a munkaerő fölötti rendelkezésre utalnak. Az építészeti stílus ötvözi az indiai, a mon és a helyi hagyományokat, ami jól mutatja a pagani udvar nyitottságát a külső kulturális hatásokra.
A theraváda buddhizmus megszilárdulása a királyi hatalom és a szangha közötti szoros kapcsolaton alapult. Az uralkodó a buddhista tanítás védelmezőjeként (dharmaradzsa) lépett fel, és a szerzetesekkel fenntartott patrónusi viszony révén biztosította a vallási legitimitást. A pagani királyok gyakran hívtak meg szerzeteseket Dél-Ázsiából és a mon területekről, és támogatták a páli nyelvű szövegek másolását, kommentárok írását. A Kyanzittha király (ur. kb. 1084–1113) uralkodása alatt keletkezett a híres Myazedi felirat (1113), amely négy nyelven – ó-burmai, mon, pyu és páli – rögzít egy adományozást, és a modern nyelvészeti kutatások egyik kulcsforrása. Ez a felirat egyszerre bizonyítja a többnyelvűséget, a különböző etnikai közösségek jelenlétét a királyságban, valamint a buddhista adományozás gyakorlatát.
A pagani buddhizmusban ugyanakkor a theraváda irányzat mellett más vallási elemek is jelen voltak. A feliratok és a művészeti ábrázolások tanúsága szerint a mahájána buddhizmus és a hinduizmus – különösen Visnu és Siva tisztelete – továbbra is szerepet kapott az udvari kultúrában, és a nát-kultusz, a helyi szellemek tisztelete is beépült a mindennapi vallásosságba. A pagani királyok a nát-szellemek hagyományos kultuszát is támogatták, és a hivatalos buddhista retorika mellett a helyi természetfeletti erőkkel való kapcsolatot is hangsúlyozták. A 11–13. századi feliratokban gyakran szerepelnek olyan formulák, amelyek a buddhista érdemszerzés mellett a nát-ok jóindulatát is kérik. Ez a vallási sokféleség azt jelzi, hogy a theraváda buddhizmus megszilárdulása nem egyetlen vallási rend győzelmét jelentette, hanem egy hosszabb folyamatot, amelyben a különböző hagyományok egymás mellett éltek és kölcsönhatásban álltak.
A pagani szerzetesi közösség (szangha) intézményesülése a korabeli feliratokból is nyomon követhető. A kolostorok gyakran kaptak adománybirtokokat, ahol rabszolgák és szabad parasztok dolgoztak; az adománylevelek részletesen felsorolják a földterületeket, a munkaerőt és az állatállományt. A szangha nem volt teljesen egységes: a feliratok különböző szerzetesi irányzatokat és tanítóvonalakat említenek, és időnként viták alakultak ki a tanítás értelmezéséről, a fegyelemről vagy a kolostori javak kezeléséről. A királyi hatalom időről időre beavatkozott a szangha ügyeibe, például a szerzetesi fegyelem megszilárdítása érdekében zsinatokat hívott össze, és eltávolította a hivatalos irányzattól eltérő szerzeteseket. Ugyanakkor a pagani királyok hatalma nem terjedt ki a szangha teljes ellenőrzésére: a nagy kolostorok önálló birtokosokként működtek, és saját hálózatot építettek ki a vidéki közösségekkel.
A Pagan királyság társadalmi szerkezete hierarchikus volt, de a források nem mutatnak egyetlen merev kasztrendszert. A társadalom csúcsán a király és a királyi család állt, alattuk a nemesek és a magas rangú hivatalnokok helyezkedtek el, akik a hadsereg, az adóztatás és a vallási intézmények irányításában vettek részt. A lakosság többsége földművesekből állt, akik a faluközösségekben éltek, és adót, munkát vagy katonai szolgálatot teljesítettek. A feliratok említenek rabszolgákat is, akiket gyakran adósság vagy háborús fogság miatt adtak el vagy adományoztak a templomoknak. A rabszolgaság a korszakban nem jelentett örökletes, elkülönült kasztot, hanem jogi és gazdasági állapotot, amelyből bizonyos feltételek mellett meg lehetett váltani magát.
A pagani gazdaság mezőgazdasági alapját az öntözéses rizstermesztés adta a középső száraz zónában. A királyság központi területein, az Iravádi és a Chindwin folyó mentén kiterjedt öntözőrendszereket építettek és tartottak fenn; ezek közül néhányat a későbbi dinasztiák is használtak. A folyami kereskedelem a királyi udvar számára jövedelmet és presztízst biztosított: a feliratok és a kínai források szerint a pagani kikötőkben arany, ezüst, drágakövek, szantálfa, fűszerek és elefántcsont cserélt gazdát. A pagani királyok saját ezüstpénzt verettek, amelyen gyakran a király neve és jelképei szerepeltek; ez a pénzrendszer a belső kereskedelem mellett a regionális áruforgalomban is használatos volt. A 12–13. századi feliratok egyre nagyobb számban említik a távolsági kereskedőket és a kereskedőcégeket, ami a gazdaság kereskedelmi szektorának növekedésére utal.
A Pagan királyság hanyatlása a 13. század második felében következett be, és a történészek között vita folyik annak elsődleges okairól. A hagyományos elbeszélés szerint a mongol Jüan-dinasztia hadai 1287-ben elfoglalták és kifosztották Pagant, ami a királyság végét jelentette. A kortárs kínai források és a későbbi krónikák valóban beszámolnak mongol hadjáratokról a mai Mianmar északi és középső területein az 1270-es és 1280-as években, de a régészeti bizonyítékok nem mutatnak egyetlen, mindent elpusztító tűzvész nyomát. Sok történész azt hangsúlyozza, hogy a Pagan királyság már a 13. század elejétől belső feszültségekkel küzdött: a nagyszámú adómentes vallási birtok csökkentette a királyi jövedelmeket, a thai (sziámi) államok terjeszkedése a déli és keleti határokon nyomást gyakorolt, és a mon területek is erősödő autonómiát élveztek. A mongol támadás így inkább katalizátor volt, amely felgyorsította a folyamatban lévő szétesést, nem pedig egyetlen külső csapás.
A Pagan királyság felbomlása után a mai Mianmar területe több évszázadon át politikailag megosztott maradt. A bamar erőközpontok északon, az Iravádi folyó felső szakasza mentén szerveződtek újra, míg a déli területeken a mon királyságok, a keleti hegyvidékeken pedig a shan és más hegyi közösségek uralkodói építettek ki saját hatalmi központokat. A Pagan öröksége azonban nem tűnt el: a theraváda buddhizmus intézményrendszere, a páli nyelvű írásbeliség, a vallási adományozás gyakorlata és a királyi legitimitás buddhista mintái tovább éltek a későbbi Toungoo és Konbaung dinasztiák idején. A Pagan korabeli templomok és feliratok a mai napig a mianmari kulturális örökség központi elemei, és a modern állam is felhasználja őket a nemzeti történelem elbeszélésében – ami a régészeti és történeti értelmezés vitáit politikai síkra is átemeli.
A pyu városállamokra és a Pagan királyságra vonatkozó ismeretek több, egymást kiegészítő forrástípusból származnak, de mindegyiknek megvannak a maga korlátai. A régészeti feltárások – különösen a Sri Ksetra, Beikthano, Halin és Bagan területén végzett ásatások – a városszerkezetre, az építészetre, a kereskedelemre és a mindennapi életre vonatkozóan nyújtanak bizonyítékot. A régészeti datálás azonban gyakran széles időintervallumokat ad, és a leletek értelmezése vitákhoz kötött. A feliratok – amelyek a pyu, mon, ó-burmai, páli és szanszkrit nyelveken íródtak – a pagani királyság jogi és vallási viszonyaira vonatkozó legfontosabb elsődleges források, de fennmaradásuk esetleges, és a szövegek értelmezése nyelvi nehézségekbe ütközhet. A burmai krónikák (például a Hmannan Yazawin) rendkívül részletes elbeszélést adnak a királyokról és a háborúkról, de későbbi, 18–19. századi összeállítású szövegek, amelyek a dinasztikus legitimitást és a buddhista világképet vetítik vissza, ezért kronológiai állításaikat óvatosan kell kezelni. A kínai források – különösen a Tang- és a Jüan-dinasztia udvari feljegyzései – külső szemlélőként írják le a pyu és a pagani államokat, de pontosságuk az informátorok ismereteitől függött, és gyakran a kínai udvar érdekeit tükrözi.
A legfontosabb viták közé tartozik a Pagan királyság korai kronológiája. A krónikák által megadott királylisták és uralkodási időtartamok nagy része nem egyeztethető a feliratokkal, és a történészek egy része a 11. század előtti Pagant legfeljebb helyi jelentőségű településnek tekinti. A Thaton meghódításának elbeszélése szintén vitatott: egyes kutatók szerint a theraváda buddhizmus nem egyetlen katonai esemény nyomán érkezett Paganba, hanem évszázados kereskedelmi és kulturális kapcsolatok révén terjedt. A mongol támadás és a királyság bukásának okai szintén összetett kérdést alkotnak: a régészeti és a szöveges bizonyítékok kombinálása eltérő értelmezéseket tesz lehetővé. A pyu városállamok nyelvének és etnikai azonosságának kérdése továbbra is nyitott: a pyu feliratok nyelvét csak részben sikerült megfejteni, és nem tudjuk pontosan, hogy a pyu-k egyetlen nyelvi közösséget alkottak-e, vagy több, egymással rokon csoportot jelöltek. A régészeti becslések a városlakók számára, a földterületek nagyságára és a gazdasági teljesítményre vonatkozóan gyakran csak nagyságrendi becsléseket adnak, amelyeket az újabb ásatások módosíthatnak.