A 16–18. századi bamar államok története nem egyszerűen a Pagan (Bagan) királyság bukása utáni hosszú szünet, hanem a gyarmati kor előtti Délkelet-Ázsia egyik legintenzívebb katonai és munkaerő-mozgósító korszaka. A pyu és a Pagan királyság alfejezet a pyu és Pagan államokat, valamint a mongol hódítás utáni széttagoltságot mutatta be. Itt azt vizsgáljuk, hogyan hozták létre a Toungoo-dinasztia uralkodói a 16. században az első, a Konbaung-dinasztia uralkodói pedig a 18. században az utolsó olyan nagy kiterjedésű bamar központú államot, amely a mai Mianmar területének jelentős részét, illetve a szomszédos sziámi, mon, san, lao, arakani, manipuri és asszámi területeket is befolyása alá vonta. A fejezet célja annak bemutatása, hogy ezek a hódító államok miként szervezték meg a hadsereget, a munkaerőt és a buddhista legitimációt, valamint miért maradtak törékenyek a belső és külső kihívásokkal szemben. A katonai eseményeket nem a későbbi nemzeti hősök, hanem a korabeli elitek, parasztok, hadifoglyok, nők és kisebbségi közösségek szempontjából is tárgyaljuk, a forráshiányok és a krónikák ideológiai természetének jelzésével.
A Toungoo-dinasztia (Taungoo-dinasztia) eredete a Sittang folyó völgyében, a mai Mianmar déli-középső részén fekvő Toungoo városához kötődik. A Pagan bukása után a bamar elit egy része ide húzódott, és a 15–16. században Toungoo fokozatosan megerősödött. A krónikák szerint Minkyinyo (ur. 1486–1531) megszilárdította a város körüli hatalmat; fia, Tabinsvehti (Tabinshwehti) (ur. 1531–1550) pedig kilépett a helyi keretek közül. 1539-ben elfoglalta a déli mon királyság központját, Pegu (Bago) városát, 1541-ben pedig Martaban (Mottama) kikötőjét, így a tengeri kereskedelemhez vezető folyami útvonalakat is ellenőrzése alá vonta. Tabinsvehti a hódítást nem csupán területi nyereségként, hanem a theraváda buddhizmus uralkodói védelmeként ábrázolta, ami a korabeli bamar és mon udvari nyelvezetben egyaránt elfogadott igazolás volt.
A dinasztia legjelentősebb alakja Bajinnaung (Bayinnaung) (ur. 1551–1581), Tabinsvehti sógora lett. Hatalomra jutása után, 1551 és 1581 között, a Toungoo állam a szárazföldi Délkelet-Ázsia egyik legnagyobb kiterjedésű hatalmává vált. Bajinnaung 1555-ben elfoglalta a felső-burmai Ava (Inwa) városát, 1558-ban pedig a san (shan) államok és Lanna (a mai Észak-Thaiföld) nagy részét. 1560-ban hadjáratot vezetett Manipur ellen, 1564-ben és 1569-ben pedig két alkalommal is bevette a sziámi fővárost, Ayutthayát. A bamar krónikák szerint 1574–1575-ben a laoszi Lan Xang királyság területére is behatolt, és a mai Laosz egy részét adófizetővé tette. A hódítások nyomán a birodalom a mai Mianmar középső és déli területeitől a sziámi alföldig, valamint a keleti hegyvidékekig terjedt.
A modern történészi konszenzus szerint azonban a Bajinnaung-féle uralmat nem szabad a mai államterület visszavetített előfutáraként értelmezni. A bamar központ hatalma mandala-szerű volt: a távolabbi területek uralkodói megtarthatták saját tisztségeiket, ha adót fizettek, katonákat adtak, és elismerték a bamar király felsőségét. A hegyvidéki közösségek fölötti uralom gyakran csak időszakos katonai jelenlétben és rituális adóban nyilvánult meg, nem folyamatos közigazgatásban. A krónikák ráadásul a királyi érdem narratíváját hangsúlyozzák, és a helyi ellenállást, a vereségeket vagy a kényszermozgósítások áldozatait gyakran elhallgatják. Így a „birodalom” képe a mai bamar nacionalista történetírásban is mitizált, míg a sziámi, mon és shan emlékezet a katonai terjeszkedés pusztításait emeli ki.
Bajinnaung halála után fia, Nanda Bajin (Nanda Bayin) (ur. 1581–1599) örökölte a trónt. A birodalom azonban több fronton szétfeszült. Ayutthaya 1584-ben fellázadt, és a sziámi hadjáratok elhúzódó háborúvá váltak; a déli mon területeken is ismétlődő felkelések törtek ki. A sziámi csapatok az 1590-es években mélyen behatoltak a déli bamar területre, és 1599-ben Pegu elesett. Az első Toungoo birodalom katonailag összeomlott, a déli városok egy része függetlenedett, a bamar elit pedig ismét északi központokba húzódott. A hódítások emberi költségéről nincsenek pontos adatok; a krónikák foglyok tízezreinek áttelepítéséről, városok felégetéséről és paraszti mozgósításról szólnak, de a létszámok valószínűleg túlzóak.
A 17. század elején a bamar elitek északról indították el a visszarendeződést. Nyaungjan (Nyaungyan) (ur. 1597–1605) és fia, Anaukpetlun (ur. 1605–1628) fokozatosan visszavette Avát és a felső-burmai területeket, majd 1613-ban Pegu és Martaban vidékét is. Anaukpetlun 1613-ban legyőzte a déli Thanlyin (Sziram/Syriam) kikötőjében saját hatalmat építő portugál kalandort, Filipe de Brito e Nicote-ot, akit a források részben zsoldosként, részben kereskedőként, részben a portugál korona ügynökeként említenek. A portugál vereség nem a „gyarmatosítás” felszámolása volt modern értelemben, hanem a tengeri kereskedelemben részt vevő európai hálózatok és a szárazföldi bamar állam összecsapása; a 17. században a Holland Kelet-indiai Társaság (VOC) és később az angol társaságok fokozatosan átvették a portugálok szerepét.
A második Toungoo korszak viszonylag stabilabb, északibb súlypontú állam volt. Thalun (ur. 1629–1648) 1635-ben Avába helyezte a fővárost, részben azért, mert a déli tengerpartot nehezebb volt védelmezni a tengeri támadásokkal szemben, részben pedig mert a felső-burmai rizstermelő és öntözőközösségek jobban ellenőrizhetőek voltak. Uralkodása alatt föld- és munkaerő-összeírásokat készítettek, a holland VOC-vel kereskedelmi kapcsolatot tartott fenn, és a szangha (Sangha) támogatásával megerősítette a királyi legitimitást. A 17. századi Ava-központú állam kevésbé volt hódító, mint Bajinnaung birodalma; a fennmaradó uralom a folyami és szárazföldi kereskedelemre, valamint a paraszti munkaerő megszervezésére támaszkodott. A gazdasági életről a holland és később az angol feljegyzések mellett a bamar krónikák is beszámolnak, de a lakosság, a termés és az adóbevételek pontos mértéke a forráshiány miatt nem ismert.
A 17. század második felében a központi hatalom meggyengült. A déli mon területek ismét önállósodtak, a san államok és az északi határvidékek pedig csak formálisan tartoztak Ava alá. A bamar udvar belső viszályai, a királyi utódlási harcok és a helyi hadurak megerősödése lassan aláásták a második Toungoo államot. A 18. század elejére a folyamat a nyílt válságba torkollott.
A 18. század közepén a déli mon elit Hanthavadi (Hanthawaddy) néven királyságot kiáltott ki, és 1740-től katonai nyomást gyakorolt az Ava-központú Toungoo államra. A mon felkelés hátterében a déli tengeri kereskedelem súlyának növekedése, a bamar központ adóterhei és a helyi önállóság követelése állt. 1752-ben a mon csapatok elfoglalták Avát; a bamar krónikák és a későbbi bamar emlékezet ezt a második Toungoo-dinasztia végeként tartja számon. A mon győzelem azonban nem hozott tartós rendet. A déli királyság kénytelen volt északi hadjáratokat fenntartani, miközben a bamar hadurak lázadoztak, és a vidéki lakosság a hadjáratok terheit viselte.
Az északi Svebo (Shwebo) körzetéből indult Alaungpaja (Alaungpaya) (ur. 1752–1760), aki a későbbi bamar krónikák szerint a Konbaung-dinasztia alapítója. Alaungpaja 1752 után fokozatosan megszerezte a felső-burmai területeket, majd 1757-ben elfoglalta Pegut, és leverte a mon lázadást. Az új uralkodó 1755-ben a korábbi Dagon halászfalut elfoglalva Jangon (Yangon/Rangun) néven erődített kikötővé tette; ez a mai nagyváros történeti központjának megszüntethetetlen kezdete. Alaungpaja hadjáratai során a mon lakosság egy részét északra telepítették, a déli városok pedig elveszítették korábbi szerepüket. A mon közösségek elleni megtorlásokat a bamar krónikák győzelemként, a mon hagyomány pedig elnyomásként írja le; a modern történészek a konfliktus etnikai és hatalmi dimenzióit egyaránt hangsúlyozzák, anélkül hogy kollektív bűnösséget tulajdonítanának bármelyik csoportnak.
Alaungpaja 1759–1760-ban hadjáratot vezetett Manipur és Sziám ellen. Ez utóbbi során Ayutthayát ostromolta, de 1760-ban a hadjárat közben meghalt. Halálát a krónikák betegségnek, egyes források harci sérülésnek tulajdonítják; a pontos körülmények vitatottak. A sziámi hadszíntér azonban nem zárult le, mert utódai folytatták a háborút.
A Konbaung uralom alatt a terjeszkedés több irányba folytatódott. Hszinbjúsin (Hsinbyushin) (ur. 1763–1776) 1765 és 1769 között négy kínai háborút vívott a Csing (Qing)-dinasztia ellen a keleti határvidéken. A kínai hivatalos források a hadjáratok hatalmas költségeit, a betegségek és éhínség pusztítását emelik ki; a bamar krónikák a betolakodók visszaverését és a határvidék megvédését hangsúlyozzák. A történészi konszenzus szerint egyik fél sem ért el teljes győzelmet, és a háború után a korábbi határvonalhoz közeli rendezés jött létre. A Konbaung állam így megerősítette ellenőrzését a san államok fölött, de a kínai konfliktus súlyos emberi és gazdasági terhet rótt a keleti területek lakosságára.
1767-ben Hszinbjúsin serege elfoglalta és felégette Ayutthayát, ami a sziámi királyság összeomlásához vezetett. Ez a hadjárat a mai thai történeti emlékezetben a nemzeti katasztrófa egyik központi emlékezethelye; a bamar krónikák viszont a hódítás dicsőségeként, a királyi hatalom bizonyítékaként tárgyalják. A két emlékezeti keret közötti feszültség a mai napig befolyásolja a mianmari-thaiföldi történeti vitákat. A 18. század végén a sziámi Thonburi, majd a Bangkok központú királyság visszaszerezte a Mekong-völgyi befolyást, és több háborúban (1785–1792, 1809–1812) szemben állt a Konbaung birodalommal. A kortárs történetírás ezeket a konfliktusokat nem a modern nemzeti hősök küzdelmeként, hanem a korabeli uralkodók, hadurak és kereskedelmi hálózatok vetélkedéseként értelmezi.
A Konbaung területi csúcspontját Bodavpaja (Bodawpaya) (ur. 1782–1819) idejére szokás helyezni. Ő 1785-ben meghódította Arakan (Rakhine) királyságát, ami a Bengáli-öböl partvidékének ellenőrzését hozta. A 19. század elején pedig Manipur és Asszám irányába terjeszkedett, így a Konbaung állam közvetlenül a Brit Kelet-indiai Társaság érdekszférájával került szembe. A nyugati terjeszkedés nem modern államhatár-kijelölés volt, hanem adófizető királyságok, helyi urak és hegyi közösségek fölötti, gyakran ingatag befolyás. A „meghódított” területek lakossága időnként ellenállt, és külső hatalmakkal is szövetkezett; a brit terjeszkedés szempontjából éppen ez az instabilitás vált ürüggyé a későbbi beavatkozásra. Arakan annexiója a mai Mianmar nyugati részén a bamar központi hatalom terjeszkedésének emlékezeti előzménye, de a mai rohingja válság nem vezethető le közvetlenül a 18. századi hódításból; a rohingják helyzetét a gyarmati korszak és a függetlenség utáni állampolgársági politikák alakították, amelyeket a későbbi fejezetek tárgyalnak.
A Toungoo és Konbaung államok alapja nem elsősorban a terület, hanem a munkaerő feletti ellenőrzés volt. A királyi udvar a paraszti háztartásokat katonai vagy civil szolgálatra osztotta be; a királyi szolgálati rendszer (a krónikákban különböző kategóriákkal, például a katonai szolgálatra rendelt csoportokkal) a hadjáratokhoz gyalogságot, evezősöket, kézműveseket és élelmezési munkásokat biztosított. A háborúk nemcsak a csatatéren folytak, hanem a lakosság megszerzéséért is: a győztes hadjáratok során a hadifoglyok és a meghódított közösségek tagjait gyakran áttelepítették a bamar központ környékére. Ezzel a 16–18. századi állam növelte a termelő és adózó népességet, de a kitelepítettek szenvedését a krónikák nem részletezik. A történeti demográfiai becslések a forráshiány miatt bizonytalanok: a 16. századi és 18. századi lakosság nagyságát csak nagyságrendi becslésekkel lehet megadni, a krónikák számszerű túlzásai (például „százezres” seregek) nem tekinthetők mért adatnak.
A vallási legitimáció a theraváda buddhizmus és a szangha támogatásán nyugodott. A királyt dhammarázsa (dhammarāja), a dharma királya és a szerzetesi közösség patrónusaként ábrázolták; a nagy hódítók a buddhista tanítás terjedésével, a szent ereklyék védelmével és a csakkravarti (cakkavatti), azaz az egyetemes uralkodó eszményével igazolták a háborúkat. A mon és sziámi területeken a buddhista uralkodók közötti konfliktusok azonban nem pusztán vallási háborúk voltak: a hatalmi és gazdasági érdekek, a munkaerő-szerzés, a kereskedelmi útvonalak és a kikötők ellenőrzése legalább annyira meghatározóak. A kortárs vallási retorikát nem szabad a modern vallási nacionalizmussal azonosítani, de azt sem kell elhallgatni, hogy a hódítások a meghódított közösségek vallási intézményeit is érintették.
A nem bamar csoportok helyzete eltérő volt. A mon elit kulturális hatása különösen erős volt a déli központokban, és a bamar udvar a mon közigazgatási és udvari hagyományokat is átvett. A san és manipuri katonai elitek a hadseregben és az adórendszerben kaptak szerepet, a lao, sziámi és arakani közösségek pedig a hódítások után különböző jogállású alattvalókká vagy adófizetőkké váltak. A nők a paraszti termelésben, a kereskedelemben és a királyi udvarban is jelen voltak, de a krónikák elsősorban az uralkodói család nőtagjairól, feleségekről és anyáiról tudósítanak; a többségi nők tapasztalata a források hiánya miatt rejtve marad. A hódítások, a rabszolgaság és a kitelepítések áldozati szempontú vizsgálata ma is az egyik legfontosabb kutatási feladat, mert a gyarmati kor előtti államokról szóló beszámolók túlnyomórészt a győztes udvarok szemszögét tükrözik.
A 16–18. századi bamar államok történetére vonatkozó ismereteink többféle, eltérő természetű forrásból származnak. Elsődleges források a bamar udvari krónikák, különösen U Kala Maha Yazawingyi (1724) és a Konbaung-kori Hmannan Maha Yazawindawgyi (1829), valamint a királyi rendeletek és feliratok. Sziámi krónikák, kínai hivatalos történetek, a Holland Kelet-indiai Társaság levéltárai, portugál és angol utazók beszámolói egészítik ki a képet. A bamar krónikákat azonban nem lehet semleges elbeszélésként kezelni: az udvari történetírók a király érdemeit és a buddhista jámborságot hangsúlyozták, a vereségeket elhallgatták vagy átértelmezték, és a korábbi eseményeket gyakran a későbbi dinasztia legitimitásának igazolására írták át. Az időpontok átszámítása a burmai naptárból a Gergely-naptárba is hibalehetőséget hordoz, ezért a 16–18. századi kronológiában egy-két éves eltérések előfordulnak.
A hódítások földrajzi kiterjedése vitatott. A mandala-modell szerint a távoli területek fölötti uralom gyakran rituális adófizetésben és alkalomszerű katonai jelenlétben merült ki, nem folyamatos közigazgatásban. A bamar krónikák által sugallt „birodalom” tehát nem azonos a mai államterület folytonos ellenőrzésével. A hadsereg létszámára, a foglyok számára és az áldozatokra vonatkozó krónikás közlések túlzóak, és nem tekinthetők mért adatnak. A modern statisztikai becslések a lakosságra vonatkozóan nagyon bizonytalanok, mert nem áll rendelkezésre megbízható népszámlálási anyag.
Az 1767-es Ayutthaya-pusztítás ténye dokumentált, de az áldozatok száma és a pusztítás mértéke forrásonként eltér. A thai és mianmari emlékezetpolitika az eseményt eltérően hangsúlyozza: a thai nemzeti történetírás a túlélők, a menekültek és az újjáépítés, a bamar hagyomány a katonai győzelem nézőpontját részesíti előnyben. A történészi konszenzus szerint a háború emberi és anyagi kára valós volt, de a mai nemzeti narratívák a 18. századi államközi viszonyokat gyakran a modern nemzeti kategóriák szerint olvassák vissza. Ezért e fejezet igyekezett a korabeli szereplőket a saját intézményeik és érdekeik szerint, nem pedig a mai nemzeti hovatartozásuk szerint bemutatni.
A fenti összefoglaló a nemzetközi és bamar szakirodalom konszenzusán alapul; a krónikák részleteinek közvetlen filológiai értelmezéséhez további forrásfeltárás szükséges. Ahol a szöveg konkrét adatot említ (évszám, hadjárat, név), ott a stabil történeti kronológiára támaszkodott, de a finomabb vitákhoz a megadott elsődleges források és az újabb szakirodalom egybevetése javasolt.