Kambodzsa 1953-ban kivívott függetlensége nem egyetlen dátum, hanem több éves diplomáciai és belpolitikai alkufolyamat eredménye volt. Az 1954-es genfi konferencia ezután nemzetközileg is rögzítette Kambodzsa semleges státusát, de a hidegháború, a félgyarmati örökség és a belső hatalmi verseny azonnal próbára tette a független királyság intézményeit. Norodom Szihanuk uralkodói-minszterelnöki-államfői pályafutása során egy sajátos, erősen perszonalizált politikai rendszert hozott létre: a Szangkum Reasztr Niyum (Sangkum Reastr Niyum, gyakran egyszerűen Sangkum, a Népi Szocialista Közösség) keretében egyszerre hirdette a buddhista szocializmust, a királyi vezetést és a hidegháborús el nem kötelezettséget. Az alábbi alfejezet ezt a kettősséget tárgyalja: hogyan lett a függetlenség Kambodzsa „aranykorává” a hivatalos emlékezetben, miközben a politikai ellenzék, a kisebbségek és a vidék egy része számára a korszak korántsem volt konfliktusmentes.
A francia protektorátus 1863 óta formálisan érintetlenül hagyta a kambodzsai királyi intézményt, ám a tényleges hatalom a francia rezidens és a gyarmati bürokrácia kezében volt. Az 1946-os francia–kambodzsai modus vivendi már elismerte a belső autonómia egyes elemeit, de a külügy, a hadsereg és a gazdasági stratégia francia kézben maradt. A második világháború és a japán megszállás, majd az 1946-tól kibontakozó első indokínai háború felgyorsította a dekolonizációt. Az 1949-es francia–kambodzsai szerződés névleges függetlenséget adott, de a francia expedíciós csapatok és a adminisztratív ellenőrzés továbbra is jelen voltak. A kambodzsai nacionalizmus ezt a „befejezetlen függetlenséget” élesen bírálta; a A kambodzsai nacionalizmus és a függetlenség alfejezetben tárgyalt Issarak-mozgalom és a Phnompenben működő Demokrata Párt egyaránt a teljes szuverenitást követelte.
Norodom Szihanuk 1941-ben ifjúként került a trónra a francia gyarmati hatóságok választottjaként, ezért a nacionalista közvélemény sokáig a gyarmati rendszer által támogatott uralkodónak tekintette. 1952–1953-ban azonban Szihanuk fordulatot hajtott végre: a francia hatóságokkal szemben a függetlenség radikális követelését tette magáévá. 1953 tavaszán úgynevezett királyi keresztes hadjáratot (Royal Crusade for Independence) indított: Phnompenből előbb Párizsba, majd Washingtonba, illetve más fővárosokba utazott, és a francia kormánytól a teljes szuverenitás átadását követelte. Ez a látványos diplomáciai kampány, amelyet a kambodzsai sajtó és a nemzetközi publikum is figyelemmel kísért, megnövelte a trón presztízsét, és a francia kormányt kompromisszumra kényszerítette.
Az 1954. július 20–21-i genfi konferencia Kambodzsa számára a nemzetközi elismerés és a tényleges fegyvermentesítés keretét adta. A konferencián a francia, kínai, szovjet, brit és amerikai delegáció mellett a Viet Minh és a kambodzsai kormány képviselői is tárgyalóasztalhoz ültek. Az egyezmények rögzítették Kambodzsa függetlenségét, semlegességét és területi integritását; a Viet Minh csapatok kivonultak Kambodzsából, a kambodzsai kommunista erők pedig választhattak a lefegyverzés, a politikai integráció vagy a távolabbi bázisokra való átcsoportosítás között. A megállapodás létrehozta a Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottságot (International Commission for Supervision and Control, ICC), amelyben India, Kanada és Lengyelország delegáltjai ellenőrizték a tűzszünet és a csapatkivonás végrehajtását.
A genfi rendezés szempontjából kulcsfontosságú volt, hogy Kambodzsa nem csatlakozott az 1954 szeptemberében létrehozott SEATO-hoz (Southeast Asia Treaty Organization). A kambodzsai kormány a semlegesség mellett kötelezte el magát, ami a hidegháborús logika szerint azt jelentette, hogy nem vállal kötelező katonai szövetséget sem az amerikai, sem a szovjet oldallal. Ezt a semlegességet a genfi konferencián is elismerték, bár a későbbi gyakorlatban az Egyesült Államok és a dél-vietnámi kormány többször megkérdőjelezte annak őszinteségét.
A genfi egyezmény dokumentált nemzetközi jogi forrás, és Kambodzsa semleges státusa a későbbi kambodzsai állami önértelmezés egyik pillére lett. Ugyanakkor a konferencia tárgyalásainak részleges jegyzőkönyvei és a későbbi visszaemlékezések azt mutatják, hogy a semlegesség tartalmát a résztvevők eltérően értelmezték. A francia és az amerikai delegáció a semlegesség alatt főként a kommunista befolyás távol tartását értette, míg a kínai és a szovjet delegáció a nyugati katonai jelenlét korlátozását is beleértette. Kambodzsa számára a semlegesség egyszerre volt eszköz a külső nyomás kiegyensúlyozására és védekezés a szomszédos államok területi igényeivel szemben.
A függetlenség kikiáltása után Szihanuk nem maradt a hagyományos királyi szerepben. 1955. március 2-án lemondott a trónról apja, Norodom Szramarit javára, majd politikusként, miniszterelnökként vette kézbe a kormányzást. A lemondás célja kettős volt: egyrészt elkerülte, hogy a királynak közvetlen pártpolitikai támadásoknak legyen kitéve, másrészt lehetővé tette Szihanuk számára, hogy nyíltan szervezzen egy széles támogatottságú nemzeti mozgalmat. 1955 tavaszán megalakult a Szangkum Reasztr Niyum, amely nem szokványos pártként, hanem „népi közösségként” határozta meg magát, és a buddhista értékeket, a királyság iránti lojalitást, valamint a gazdasági önerőre támaszkodó fejlődést hirdette.
Az 1955. szeptemberi választásokon a Szangkum elsöprő győzelmet aratott: a nemzetgyűlési mandátumok döntő többségét megszerezte. A pontos szavazatarány a forrásokban eltérő, és a választás tisztasága vitatott: az ellenzéki Demokrata Párt, a kommunista színezetű Krom Pracheachon (Krom Pracheachun, azaz Népcsoport/Néppárt) és más kisebb szervezetek csalással, megfélemlítéssel és adminisztratív nyomással vádolták a kormányt. A választási csalás tényét a későbbi történetírás részben alátámasztja, de a csalás mértékét nehéz pontosan dokumentálni; a kritikus források többnyire az ellenzéki szereplők beszámolóira és a kormányzati adminisztráció nyílt részrehajlására hivatkoznak. A Szangkum győzelme mindenesetre tartós politikai realitássá vált, és a mozgalom az 1960-as években Kambodzsa szinte egyetlen legális politikai szervezeteként működött.
A Szangkum ideológiáját gyakran buddhista szocializmusként (Buddhist socialism) jellemezték. Ez nem a marxista osztályharcot, hanem a hagyományos falu, a kolostor és a királyi jótékonyság értékrendjét állította középpontba. A kormányzati propaganda a Szihanuk által vezetett államot „aktív semlegesként” jelenítette meg, amely egyszerre modernizál és őrzi a khmer identitást. A gyakorlatban ez a retorika lehetővé tette, hogy a rezsim a baloldali és a jobboldali ellenzéket egyaránt a „nemzeti egység” ellenségeként bélyegezze meg, miközben a tényleges gazdasági berendezkedés vegyes jellegű maradt: a mezőgazdasági kisbirtok, a francia–kínai kereskedelmi tőke és az állami vállalatok egymás mellett léteztek.
1960-ban, apja halála után Szihanuk alkotmánymódosítással államfővé (Chief of State) választatta magát, de a királyi trónt üresen hagyta. Ezzel a formális monarchia fennmaradt, ám a tényleges hatalom az államfő kezében összpontosult. A hivatalos megszólításban Szihanukot „Samdech Euv”-ként, azaz „Király-Atyaként” emlegették; a személyi kultusz erősödött, és a sajtó, a rádió, az iskolai tananyag és a buddhista szertartások is az ő vezető szerepét hangsúlyozták. A rezsim tehát nem volt sem hagyományos abszolút monarchia, sem párversenyre épülő parlamentáris demokrácia: a Szangkum domináns, a választásokon ellenőrzött többséggel rendelkező politikai mozgalomként működött, amelyben a királyi legitimitás és a modern állami bürokrácia összekapcsolódott.
Kambodzsa semlegességi politikája a hidegháborúban folyamatos egyensúlyozást igényelt. Az 1955-ös Bandungi Konferencián Szihanuk találkozott a kínai miniszterelnökkel, Csou En-lajjal (Zhou Enlai), és a két ország kapcsolatokat létesített. 1956-ban Szihanuk Pekingben járt, 1957-ben pedig Moszkvában; a Szovjetunió és Kína gazdasági és katonai segélyt ígért Kambodzsának. Az Egyesült Államok ugyanakkor 1955-től jelentős gazdasági és katonai segélyprogramot folyósított Phnompennek, és a kambodzsai hadsereg tisztjei közül többen amerikai kiképzésben részesültek. A kambodzsai kormány a segélyek elfogadását úgy mutatta be, mint a semlegesség egyik pillérét: Kambodzsa mindkét tömbtől elfogad támogatást, de egyik oldalhoz sem köti magát katonai szerződéssel.
A semlegesség gyakorlati fenntartása azonban nehéz volt. A szomszédos Dél-Vietnámban a második indokínai háború előkészületei, a thaiföldi katonai kormányzat és az amerikai hidegháborús stratégia Kambodzsát potenciális „gyenge láncszemnek” tekintette. A kambodzsai kormány viszont a Vietnámból érkező menekülteket, a határokon átnyúló gerillamozgásokat és a dél-vietnámi hadsereg határátlépéseit saját szuverenitásának megsértéseként értelmezte. Szihanuk 1956-ban és 1957-ben több beszédben hangsúlyozta, hogy Kambodzsa semlegessége „nem passzív” semlegesség, hanem aktív diplomáciai védekezés minden külföldi befolyás ellen. Ez a retorika a kambodzsai nemzeti öntudatot erősítette, de a hidegháborúban mindkét nagyhatalom szemében gyanússá tette az országot.
A kambodzsai semlegesség értelmezése a szakirodalomban vitatott. Egyes történészek a Szihanuk által meghirdetett „el nem kötelezettséget” a hidegháborúban való túlélés sikeres, bár törékeny stratégiájaként értékelik; mások azt hangsúlyozzák, hogy a semlegesség valójában a kínai és szovjet segélyektől, valamint az amerikai gazdasági támogatástól való függőséget palástolta. A kambodzsai belső kommunikációban és a későbbi memoárokban Szihanuk maga is ingadozott az „imperialista” Amerika és a „baráti” szocialista tábor közötti minősítésekben. A semlegesség tehát nem volt sem tiszta ideológiai elköteleződés, sem egyszerű taktikai manőver; sokkal inkább a kis állam túlélési stratégiája volt egy háborús régióban.
A Szangkum-korszak hivatalos képe a nemzeti egységet és a társadalmi harmóniát emelte ki, ám a felszín alatt több törésvonal is feszült. A baloldalon a Krom Pracheachon nevű választási front, amelyet a földalatti kommunista mozgalommal hoztak kapcsolatba, az 1955-ös és 1958-as választásokon is indult, de a rendőri zaklatás, a lajstromozási akadályok és a vidéki adminisztráció nyomása miatt alig jutott mandátumhoz. A kormányzat a kommunista veszélyre hivatkozva 1957–1958-ban törvényeket fogadott el a „felforgató tevékenység” ellen, és a rendőrség több baloldali értelmiségit, újságírót és tanárt letartóztatott. A Kambodzsai Munkások Pártja (Kambodzsai Forradalmi Néppárt, később a kommunista párt elődje) illegalitásba vonult; tagjainak egy része 1963 után vidéki bázisokat kezdett kiépíteni, ami a későbbi khmer-rouge gerilla előzménye lett.
A jobboldalon a Khmerszerei (Khmer Serei, „Szabad khmerek”) nevű, elsősorban thai és dél-vietnámi területről működő ellenzéki mozgalom támadta a Szihanuk-kormányt. A szervezet vezetői, köztük Szam Szary (Sam Sary) és Szon Ngok Thanh (Son Ngoc Thanh) – utóbbi a franciaellenes nacionalizmus korábbi meghatározó alakja – az Egyesült Államok rejtett támogatásával vádolták a kormányzatot. A Khmerszerei rádióadásai és röpiratai valósággal kapcsolódtak egyes amerikai titkosszolgálati műveletekhez, bár az összefüggés pontos dokumentálása a levéltári források részleges hozzáférhetősége miatt továbbra is vitatott. A kambodzsai kormány a mozgalmat „fegyveres bandaként” üldözte, és több ezer gyanúsítottat vett őrizetbe. A jobboldali és baloldali ellenzék párhuzamos elnyomása a rezsim központosító és felülről vezérelt jellegét erősítette.
A belpolitikai feszültségek másik forrása a kisebbségi csoportok helyzete volt. A városi gazdaság jelentős részét a kínai kisebbség ellenőrizte, amelyet a kormányzat egyszerre használt gazdasági partnerként és bűnbakként. A kambodzsai kormány az 1950-es évek közepétől többször korlátozta a kínai nyelvű oktatást és sajtót, miközben a kereskedelmi kamarában és a bankokban továbbra is erős volt a kínai üzletemberek jelenléte. A vietnámi kisebbség – amelynek létszámát a korszakban jellemzően 200 000 és 300 000 közé becsülték, bár a népszámlálási adatok megbízhatósága korlátozott – különösen sebezhetővé vált: a kormányzat a Dél-Vietnám felől érkező politikai feszültségek miatt „ötödik hadoszlop” gyanújával illette, és 1956-ban több ezer vietnámi lakost kiutasított vagy megfigyelés alá vont. A cham muszlim közösség és a hegyi népek (khmer Loeu) autonómiaigénye csak marginálisan jelent meg a nemzeti nyilvánosságban, de a helyi közigazgatás gyakorlata sokszor diszkriminatív volt.
A nők és a vidéki lakosság tapasztalata a Szangkum propagandájában a „hagyományos család” és a „békés falu” képeként jelent meg, miközben a nők politikai részvétele alacsony maradt, és a mezőgazdasági beruházások elosztása egyenlőtlen volt. A vidéki parasztság – amely a lakosság túlnyomó többségét adta – elsősorban a rizstermelés, a halászat és a földadó viszonyaiban érzékelte a kormányzat jelenlétét. A Szangkum hivatalos modernizációs programja, az úgynevezett „népi munkaprogramok” falvak építésére, kutak fúrására, iskolák és egészségházak létesítésére irányult; ezek valódi fejlesztéseket hoztak, de a végrehajtás során a helyi elöljárók gyakran korrupcióval és kényszermunkával éltek. A korszak gazdasági statisztikái – például a rizstermelés vagy az iskolázottság emelkedése – kormányzati forrásokból származnak, és független ellenőrzésük hiányos, ezért azokat óvatosan kell kezelni.
A független királyság intézményi építése a francia gyarmati államapparátus részleges átvételével indult. A Királyi Khmer Fegyveres Erők (Forces Armées Royales Khmères, FARK) 1953–1955 között jött létre, francia és később amerikai kiképzéssel. A hadsereg mérete az 1950-es években a becslések szerint 30 000–40 000 fő között mozgott, de a pontos létszám és a felszereltség a forrásokban eltér. A tisztek között fokozatosan emelkedett az a csoport, amely a semlegesség helyett inkább a nyugati szövetséget és a királyság belső megerősítését szorgalmazta; ebből a körből került ki később Lon Nol, aki 1955-ben vezérkari főnök, 1959-ben pedig hadügyminiszter lett. A hadsereg politikai súlya a Szangkum-korszakban növekvő, de nem nyíltan katonai kormányzati szerep volt; a kormányzati retorika a hadsereget a „nemzet és a trón védelmezőjének” nevezte.
A rendőrség és a titkosszolgálat, valamint a tartományi kormányzói hálózat képezte a rezsim belső ellenőrzésének gerincét. A tartományi kormányzók – sokszor a Szangkum lojális tagjai – egyszerre voltak a fejlesztési programok végrehajtói és a választási mobilizáció kulcsfigurái. A sajtótörvények és a rádió állami monopóliuma lehetővé tette a kormánypárt számára, hogy a választásokon messzemenően uralja a nyilvánosságot; az ellenzéki lapokat, így a baloldali La Dépêche du Cambodge vagy a jobboldali kiadványokat rendszeresen betiltották, szerkesztőiket letartóztatták. A kormányzati cenzúra mértékét a korabeli nyugati megfigyelők is rögzítették, és az 1960-as években az emberi jogi szempontú kritika felerősödött.
A buddhista szangha (a szerzetesközösség) intézménye sajátos helyet foglalt el a királyságban. A theraváda buddhizmus a khmer identitás egyik alapjaként működött, a pagodák pedig vidéki szociális és oktatási központok voltak. A Szangkum a szanghát a nemzeti egység jelképének tekintette, és az állam pénzügyileg támogatta a fővárosi templomokat, a buddhista egyetemet és a szerzetesi oktatást. Ugyanakkor a rezsim a szangha vezetőit politikai célokra is igyekezett felhasználni: a kormánypárt propagandájában a buddhista erkölcs és a Szihanuk iránti lojalitás összekapcsolódott. A szerzetesek egy része a kormányt támogatta, mások – különösen a vidéki, szegényebb kolostorokban – a társadalmi egyenlőtlenséget bírálták, és a későbbi kommunista mozgalom néhány vezetője is fiatalon szerzetesi iskolákban tanult.
A Szangkum-korszakot a kambodzsai hivatalos emlékezet gyakran „aranykornak” nevezi, különösen az 1990-es évek utáni, háború utáni nosztalgikus diskurzusban. Ez a kép részben érthető: az 1950-es és 1960-as években Kambodzsa viszonylag békés, mezőgazdaságilag önellátó, a városokban pezsgő kulturális életet élő ország volt, ahol az iskolahálózat bővült, a nemzeti szuverenitás nyilvánvalóbb volt, mint a gyarmati korban. A színház, a film, a khmer nyelvű sajtó és az egyetem fejlődése a királyság „modernizációjának” jele volt. Emellett a semlegesség átmenetileg valóban megkímélte az országot a közvetlen háborús rombolástól – egészen az 1960-as évek végéig.
Ugyanakkor ez a modernizáció erősen perszonalizált, választási versenyt korlátozó, a politikai ellenzéket rendőri eszközökkel elnyomó rendszer keretei között ment végbe. A parlament formálisan működött, de az ellenzék alig jutott mandátumhoz; a sajtó szabadsága korlátozott volt; a tartományi közigazgatás a kormánypárt mobilizációs eszközévé vált. A paraszti lakosság egy része számára a Szangkum ígéretei és a tényleges helyi hatalomgyakorlás közötti szakadék feszültségeket szült. A kisebbségi közösségek – különösen a vietnámiak – a nemzetépítés áldozataivá válhattak. A kommunista és jobboldali fegyveres ellenállás az 1960-as évek közepétől erősödött, és a „nemzeti egység” felszíne alatt a későbbi polgárháború csírái már jelen voltak.
A Kambodzsa 1953–1960-as évekbeli történetére vonatkozó ismereteink alapja elsősorban francia gyarmati és diplomáciai levéltárak, a genfi konferencia záródokumentumai, amerikai külügyi iratok (például a Foreign Relations of the United States sorozat), kínai és szovjet külügyi dokumentumok, továbbá Szihanuk publikált beszédei és visszaemlékezései. A korabeli kambodzsai kormányzati kiadványok, statisztikai évkönyvek és sajtótermékek szintén értékesek, de ezeket a Szangkum propagandája erősen formálta. A nemzetközi szakirodalom – például David P. Chandler, Ben Kiernan, Milton Osborne és mások munkái – e források kritikai elemzésére épül, ám a hozzáférés és a pártpolitikai hovatartozás befolyásolhatja az értelmezést.
A legfontosabb bizonytalanságok közé tartozik:
A korszak hivatalos kambodzsai emlékezetében – különösen a Kambodzsai Néppárt által uralt közbeszédben – a Szihanuk-korszak béke és stabilitás aranykora, míg a Nyugaton vagy a kambodzsai diaszpóra egyes csoportjainál a tekintélyelvűség és a mélyülő egyenlőtlenségek időszaka. Mindkét kép értelmezés, nem puszta tényállítás.