A független Kambodzsa 1953 utáni történetének egyik központi kérdése, hogy a királyi kormányzat által képviselt semlegességi politika miért omlott össze alig két évtized alatt, és hogyan vált az ország a vietnámi háború egyik legpusztítóbb mellékhadszínterévé. Az alfejezet ezt a folyamatot követi végig az 1953-as függetlenségtől A függetlenség 1953-ban a Phnom Penh-i kormány 1975-ös összeomlásáig, előkészítve a Khmer Rouge hatalomátvételének tárgyalását A Khmer Rouge és a demokratikus Kambodzsa. A korszak nem érthető meg kizárólag kambodzsai belpolitikai keretben: a hidegháborús szembenállás, az észak-vietnámi hadsereg és a vietkong határ menti jelenléte, valamint az amerikai katonai stratégia együttesen alakította azt a pályát, amelyen Kambodzsa a polgárháború felé sodródott. A fejezet ezért egyszerre tárgyalja a Szihanuk-rendszer belső korlátait, az 1970-es hatalomátvétel természetét, az amerikai bombázások dokumentált tényeit és azok vitatott hatását, valamint a vidéki lakosság háborús tapasztalatát.
A függetlenség utáni Kambodzsa politikai rendszerét Norodom Szihanuk (Norodom Sihanouk) király személye és az általa létrehozott Sangkum Reastr Niyum (khmerül: Népi Szocialista Közösség) mozgalom határozta meg. Szihanuk 1955-ben lemondott a trónról apja, Norodom Szuramarit javára, hogy aktív politikusként irányíthassa a kormányt; 1960-ban apja halála után államfővé választották, bár a királyi címet nem vette vissza. A Sangkum az 1955-ös és az azt követő választásokon elsöprő többséget szerzett, és hamarosan gyakorlatilag az egyetlen legális politikai szervezetté vált. A rendszer a királyi tekintély, a buddhista szocializmus és a területi integritás retorikájára épült; támogatói között parasztok, városi hivatalnokok és a kínai, illetve vietnámi származású kereskedőréteg egy része is megtalálható volt. Ugyanakkor a Sangkum nem volt modern tömegpárt a szó 20. század végi értelmében: inkább a királyi udvar, a bürokrácia és a helyi notabilitások laza koalíciójaként működött, amelyben a politikai versenyt intézményes biztosítékok helyett Szihanuk személyes döntései szabályozták. A kortárs nyugati megfigyelők egy része „irányított demokráciaként”, kritikusai „autoriter monarchizmusként” írták le; a történészi megítélés máig vitatott, de abban konszenzus van, hogy a Sangkum-korszak alatt a parlamenti ellenzék lehetőségei fokozatosan beszűkültek.
Szihanuk külpolitikájának alapelve a semlegesség volt, amelyet a korszakban „aktív semlegességnek” is neveztek. Ez azt jelentette, hogy Kambodzsa nem csatlakozott sem az amerikai vezetésű szövetségi rendszerekhez, sem a szovjet vagy kínai táborhoz; diplomáciai kapcsolatot tartott fenn a hidegháború minden jelentős szereplőjével, és elutasította a külföldi katonai támaszpontok létesítését. Az 1954-es genfi megállapodások értelmében Kambodzsa elvileg garantáltan semleges és fegyveres konfliktustól mentes terület volt, ám a garanciák nem bizonyultak hatékonynak. A szomszédos Dél-Vietnámban és Laoszban folyó háború következtében a határ menti térség fokozatosan a konfliktus részévé vált. Az észak-vietnámi hadsereg és a Dél-Vietnámban harcoló vietkong (Viet Cong) erők a határ kambodzsai oldalán táborokat, raktárakat és utánpótlási útvonalakat alakítottak ki. A Ho Si Minh-ösvény (Hồ Chí Minh Trail) kambodzsai szakaszát a korabeli amerikai katonai források „Szihanuk-ösvényként” is emlegették, utalva arra, hogy a semleges kormány – részben kényszerből, részben diplomáciai megfontolásból – eltűrte vagy nem tudta megakadályozni ezt a jelenlétet. Dokumentált tény, hogy Phnom Penh számos alkalommal tiltakozott a határ menti incidensek ellen, és Szihanuk 1967–1968-ban diplomáciai csatornákon, majd nyilvános beszédben is elítélte a vietnámi kommunista erők tevékenységét. Ugyanakkor az is dokumentált, hogy a kambodzsai hadsereg nem rendelkezett azzal az erővel, hogy katonailag felszámolja az észak-vietnámi támaszpontokat, és a kormány tartott attól, hogy egy nagyszabású fellépés a háború teljes kiterjedéséhez vezetne.
A semlegesség belpolitikai következményei kettősek voltak. Egyrészt Szihanuk széles körű nemzetközi elismertséget szerzett, és az el nem kötelezett mozgalom egyik hangadójaként lépett fel. Másrészt a vietnámi konfliktus „kúszó” kiterjedése aláásta a semlegesség hitelét mind a jobboldali, mind a baloldali ellenzék szemében. Az 1960-as évek második felében a kambodzsai vidéken paraszti elégedetlenség és kisebb fegyveres felkelések jelezték, hogy a Sangkum fejlesztési ígéretei nem érték el a lakosság jelentős részét. A baloldali mozgalom – amelynek magját a Kambodzsai Kommunista Párt korábbi káderei és az 1950-es években illegalitásba vonult nacionalista értelmiségiek alkották – a szegényparasztság körében kezdett szervezkedni, különösen a nyugati és északkeleti tartományokban. A kormányzat válasza az elnyomás és a tárgyalás elemeit egyaránt tartalmazta, de a fegyveres összecsapások 1968-tól gyakoribbá váltak. A történészi szakirodalom egy része ezt a folyamatot a „belső háború” kezdetének tekinti, míg mások szerint a fegyveres ellenállás ekkor még marginális volt, és a társadalmi elégedetlenség nagy része nem kapcsolódott a kommunista mozgalomhoz.
Az 1960-as évek végére Szihanuk politikai bázisa több irányból is erodálódott. A katonai elit egy része elégedetlen volt a hadsereg alacsony költségvetésével és azzal, hogy a kormány nem lép fel határozottan az észak-vietnámi jelenlét ellen. A konzervatív értelmiség és a városi középosztály köreiben nőtt a félelem a baloldali mozgalom térnyerésétől; a kínai és vietnámi kisebbség egyes tagjai pedig a gazdasági bizonytalanság és az állami beavatkozás miatt érezhették fenyegetve helyzetüket. Szihanuk ugyanakkor 1967-ben és 1969-ben több miniszterelnököt váltott le, és a politikai rendszer személyes döntésektől való függése tovább növelte a bizonytalanságot. A gazdasági helyzet romlott: a rizsexport bevételei csökkentek, a költségvetési hiány nőtt, és az infláció a városi lakosság életszínvonalát veszélyeztette. Az 1969-es és 1970 eleji tüntetések, sztrájkok és diákzavargások arra utaltak, hogy a rendszer társadalmi támogatottsága a fővárosban és a tartományi központokban is megcsappant.
Ebben a helyzetben került sor 1970. március 18-án arra az eseményre, amelyet a nyugati történetírás általában puccsként, a korabeli kambodzsai hatalomátvevők viszont „alkotmányos hatalomátvételként” vagy „nemzetgyűlési döntésként” írtak le. A tényleges forgatókönyv a következő volt: Szihanuk éppen külföldön, a Szovjetunióban és Kínában tartózkodott, amikor Lon Nol (Lon Nol) miniszterelnök és Sisowath Sirik Matak (Sisowath Sirik Matak) herceg, valamint a hadsereg és a nemzetgyűlés több tagja megszervezte a királyi államfő leváltását. A nemzetgyűlés formálisan megfosztotta Szihanukot államfői tisztségétől, és ideiglenes kormány alakult. Döntő tényező volt, hogy a hadsereg egységei a fővárosban és a tartományi székhelyeken elfogadták az új vezetést, és nem léptek fel a Szihanukhoz hű erők oldalán. A hatalomátvétel tehát formálisan a nemzetgyűlés szavazásával történt, de a katonai erőszakkal való fenyegetés és a tömegdemonstrációk szervezése révén egyértelműen kényszerhelyzetet teremtett. A történészi konszenzus szerint a „puccs” megjelölés – bár a résztvevők vitatták – a legpontosabban írja le a folyamatot, mivel az alkotmányos eljárás látszatát a fegyveres erők tényleges hatalmának rendelték alá.
Lon Nol és Sirik Matak 1970 tavaszán betiltotta a Szihanukhoz kötődő szervezeteket, és fokozta a baloldali mozgalom elleni rendőri fellépést. Az új rezsim 1970. október 9-én hivatalosan is eltörölte a monarchiát, és kikiáltotta a Khmer Köztársaságot (khmerül Sathéaranakrâth Khmer). A köztársasági államforma az amerikai és a dél-vietnámi kormányzat politikai támogatását élvezte, de nem járt automatikus katonai szövetséggel. A Lon Nol-rezsim ideológiája erőteljesen antikommunista és nacionalista retorikát használt, amelyben az észak-vietnámi és vietkong jelenlét felszámolását ígérte. Ugyanakkor a rezsim nem rendelkezett sem a katonai kapacitással, sem a széles körű társadalmi legitimációval ahhoz, hogy ezt az ígéretet teljesítse.
A vietnámi háború kambodzsai kiterjedésének első, hosszú ideig titkolt szakasza az 1969 márciusa és 1970 márciusa között végrehajtott amerikai légitámadás-sorozat volt, amelyet a hadműveleti tervezésben Operation Menu (menü hadművelet) fedőnéven tartottak nyilván. A bombázások célja az észak-vietnámi és vietkong támaszpontok, raktárak és utánpótlási útvonalak megsemmisítése volt a kambodzsai határ menti övezetben. A támadásokat Richard Nixon elnök és Henry Kissinger nemzetbiztonsági tanácsadó döntése alapján, a kongresszusi jóváhagyás és a nyilvánosság előli eltitkolás mellett hajtották végre; a pilóták jelentéseit meghamisították vagy külön nyilvántartásban kezelték. A titkolózás tényét később kongresszusi meghallgatások és oknyomozó újságírás tárta fel, és ma már dokumentált ténynek számít. A bombázások pontos geográfiai kiterjedéséről és a bevetések számáról a források részben eltérnek, mert a titkosítás miatt a korabeli katonai jelentések nem minden esetben tükrözték a valóságot. A legtöbb történészi feldolgozás szerint a légicsapások 1969–1973 között összesen több tízezer bevetést jelentettek, és a ledobott bombák mennyisége – különösen az 1973-as intenzív szakaszban – meghaladta a második világháborús szőnyegbombázások egyes becsléseit is. A polgári áldozatok számára vonatkozó adatok hiányosak; egyes becslések több tízezer halottat valószínűsítenek, de a pontos szám ma sem ismert, és a kutatásnak komoly módszertani akadályai vannak.
A titkos bombázások mellett a háború nyílt kiterjedését az 1970. áprilisi–májusi amerikai és dél-vietnámi szárazföldi hadművelet hozta el. A Phnom Penh-i hatalomváltást követően Nixon elnök elrendelte a határ menti „ellenséges menedékek” felszámolását célzó inváziót, amelyben mintegy 30–40 ezer amerikai katona és számottevő dél-vietnámi erő vett részt. A hadművelet katonai eredménye vitatott: a támadók számos raktárt és utánpótlási bázist elfoglaltak, de a vietnámi erők nagy része mélyebbre vonult vissza Kambodzsa belsejébe, és a hadjárat nem törte meg a Ho Si Minh-ösvény működését. Sokkal tartósabb következménye volt a vidéki lakosság tömeges kitelepülése, a falvak elpusztulása és a kambodzsai társadalom további militarizálódása. Az invázió nyomán az Egyesült Államokban tiltakozó mozgalom bontakozott ki; 1970. május 4-én a Kent State Egyetemen a Nemzeti Gárda tüzet nyitott a tüntető diákokra, ami négy halálos áldozatot követelt, és a háborúellenes megmozdulások országos méretűvé váltak.
A kambodzsai területen folyó harcokban az észak-vietnámi hadsereg és a vietkong egységei mellett megjelentek a kambodzsai baloldali gerillák is, amelyeket a korabeli nyugati sajtó és a későbbi szakirodalom Khmer Rouge (franciául Khmers rouges, azaz „vörös khmerek”) néven kezdett emlegetni. A mozgalom hivatalos pártneve akkoriban titkos volt, és a fegyveres erők a Szihanuk vezette politikai ernyőszervezet részeként léptek fel. Az 1970 tavaszán kialakult érdekszövetség lényege az volt, hogy Szihanuk – akit a puccs eltávolított a hatalomból – Pekingben bejelentette: hajlandó együttműködni minden erővel, amely a Lon Nol-rezsim ellen harcol. A kínai kormány közvetítésével létrejött a FUNK (Front Uni National du Kampuchéa, azaz Kambodzsai Nemzeti Egységfront) és a GRUNK (Gouvernement Royal d’Union Nationale du Kampuchéa, azaz Kambodzsai Királyi Nemzeti Egységkormány), amelyekben Szihanuk névleges vezető szerepet kapott, a katonai erő azonban egyre inkább a kommunista gerillák kezébe került. A szövetség fontos mozgósító ereje volt a vidéki lakosság egy részének monarchia iránti hűsége: a parasztok jelentős része nem kommunista meggyőződésből, hanem a királyi legitimáció és a Lon Nol-rezsim elutasítása miatt csatlakozott a felkeléshez. A Khmer Rouge káderei viszont már ekkor saját politikai céljaik megvalósítására használták a frontszervezeteket, és a felszabadított területeken fokozatosan felszámolták a mérsékelt és monarchista elemeket.
Az 1970-es hatalomátvétel és a külföldi beavatkozás együttes hatására Kambodzsában teljes körű polgárháború bontakozott ki. A kormányerők a városokat és a főbb útvonalakat ellenőrizték, míg a vidék jelentős része fokozatosan a felkelők befolyása alá került. A Lon Nol-rezsim katonai helyzetét súlyosbította a hadsereg belső megosztottsága, a korrupció, a logisztikai hiányosságok és a tisztek egy részének csekély harci tapasztalata. A hadsereg létszámát a háború évei alatt gyorsan növelték, de a felszerelés és a kiképzés minősége nem tartott lépést a szükségletekkel. Az amerikai kormányzat jelentős pénzügyi és katonai támogatást nyújtott a rezsimnek, ugyanakkor a támogatás feltételéül szabott reformok többnyire elmaradtak. A harcok következtében a vidéki lakosság tömegesen menekült a városokba, különösen Phnom Penhbe, amelynek lakossága a háború előtti néhány százezerről 1975-re több mint egymillióra duzzadt. A menekültek ellátása, a közegészségügy és a közbiztonság összeomlott; a városokban fokozódott a nyomor és a bűnözés. Nők, gyermekek és idősek aránytalanul szenvedték el a háború következményeit: a férfiak nagy részét besorozták, vagy a gerillák elől menekülve elhagyták otthonaikat.
A Lon Nol-rezsim egyik legsötétebb fejezete a kambodzsai vietnámi kisebbség elleni erőszakhullám volt 1970 tavaszán és nyarán. A puccsot követő nacionalista és antikommunista propaganda közegében kormányzati tisztviselők és katonai egységek is részt vettek a vietnámi származású civilek elleni támadásokban, letartóztatásokban és tömeges elhurcolásokban. A támadások során több ezer ember vesztette életét, sokan pedig dél-vietnámi területre menekültek. A felelősség kérdésében a történetírás megkülönbözteti a közvetlen elkövetők – egyes katonai parancsnokok, rendőri erők és felfegyverzett civilek – szerepét a politikai vezetés felelősségétől. A rezsim hivatalosan nem rendelte el a pogromokat, de a kormányzati retorika és a büntetlenség légköre hozzájárult az erőszak terjedéséhez. A nemzetközi szervezetek és a későbbi kutatások ezeket az eseményeket a kambodzsai vietnámi közösség elleni szervezett erőszakhullámként tartják számon; a „népirtás” minősítés itt nem használatos a szakirodalomban, mert a célpontok kiválasztása nem igazodik a népirtás jogi fogalmához, ugyanakkor az etnikai alapú üldözés ténye dokumentált.
A polgárháború hátterében a vidéki társadalom mély átalakulása zajlott. A Khmer Rouge ellenőrzése alá került területeken a mozgalom megkezdte a hagyományos faluvezetés, a buddhista szerzetesség és a piaci viszonyok felszámolását. A beszolgáltatási rendszer, a kollektív munkaszervezés és a „régi osztályok” elleni kampányok már 1973-tól megjelentek egyes zónákban, bár ezek mértéke és erőszakossága régiónként eltért. A kényszerű átalakítások elől sokan a kormányzónákba menekültek; mások viszont a Khmer Rouge-t a korábbi földesúri és állami elnyomás alternatívájaként élték meg. A paraszti tapasztalat tehát korántsem volt egységes: a támogatás, a kényszer és az apátia keveredett. A történészi kutatás a helyi archívumok, interjúk és a későbbi menekültbeszámolók alapján próbálja feltárni ezt a sokszínűséget, de a forrásadottságok egyenetlenek, különösen a felszabadított területekre vonatkozóan.
A harcok intenzitása 1973 után új szakaszba lépett. Az Egyesült Államok 1973 januárjában aláírta a párizsi békeszerződést Észak-Vietnámmal, és megkezdte csapatai kivonását a térségből. A kambodzsai bombázásokat azonban 1973 augusztusáig folytatta, amikor a kongresszus törvényben tiltotta meg a további légitámadásokat. A bombázások leállításával a Lon Nol-kormány elvesztette egyik legfontosabb katonai támaszát. A Khmer Rouge és a hozzá csatlakozott erők eközben folyamatosan szűkítették a kormányzónát: elfoglalták a Mekong menti kulcsfontosságú városokat, elvágták a főváros utánpótlási útvonalait, és 1975 elejére Phnom Penh gyakorlatilag ostrom alá került. A kormányerők létszáma ugyan magas volt, de a dezertálások, a korrupció és a lakosság körében tapasztalható apátia miatt katonai helyzete reménytelennek bizonyult. Lon Nol 1975. április 1-jén külföldre távozott, és a kormányzat összeomlott. A főváros 1975. április 17-én esett el, amikor a Khmer Rouge erői bevonultak Phnom Penhbe. A háború kambodzsai szakaszának polgári áldozataira vonatkozó becslések erősen szórnak: a leggyakrabban idézett intervallum 200 ezer és 500 ezer közé esik, de a számok magukban foglalják a bombázások, a harcok, a járványok és az éhínség következtében elhunytakat is. A pontos áldozatszám ma sem ismert, és a kutatásnak módszertani korlátai vannak a hiányzó anyakönyvi és kórházi iratok miatt.
A kambodzsai polgárháborút a hidegháború logikája mélyen áthatotta. Az Egyesült Államok a Lon Nol-rezsim támogatását a dél-vietnámi háború kiszélesítésének elkerülésével indokolta, de a bombázások és a katonai segítség éppen ellenkező irányban hatottak: a konfliktust földrajzilag és társadalmilag is kiterjesztették. Az észak-vietnámi kormányzat a kambodzsai területet tranzitútvonalként és utánpótlási bázisként kezelte, ami hozzájárult a semlegesség erodálódásához. Kína az 1970-es évek elején a Szihanukkal való szövetséget és a Khmer Rouge felemelkedésének támogatását a regionális befolyás növelésére használta; a szovjet kormányzat ezzel szemben – bár elismerte a GRUNK-ot – inkább a vietnámi kommunista erőkkel való kapcsolataira helyezte a hangsúlyt. A kambodzsai belpolitikai szereplők tehát nem egyszerűen „hidegháborús bábok” voltak: saját érdekeik és belső vitáik éppúgy alakították az eseményeket, mint a nagyhatalmi nyomás.
A vietnámi háború kambodzsai kiterjedésének értékelése a történetírásban ma is vitatott. Abban erős a konszenzus, hogy az amerikai bombázások és a szárazföldi invázió dokumentált tények, és hogy a kambodzsai vidéki lakosságot rendkívüli pusztítás érte. Vita folyik viszont arról, hogy a bombázások milyen mértékben járultak hozzá a Khmer Rouge népszerűségének növekedéséhez. Egyes történészek – köztük a korszakot feldolgozó nyugati szerzők egy része – szerint a légitámadások által elpusztított falvak és a kitelepítettek tömegei a gerillák toborzóbázisát növelték, és a kormány tehetetlenségével szemben a felkelők a védelem ígéretét kínálták. Mások óvatosabban fogalmaznak: a Khmer Rouge térnyerése már az 1960-as évek végén elkezdődött, a vidéki elégedetlenség a Sangkum-rendszer egyenlőtlenségeiből is táplálkozott, és a bombázások inkább felgyorsították, mintsem kiváltották a polgárháborút. A két álláspont közötti különbség nem pusztán akadémiai vita: befolyásolja, hogyan ítéljük meg az amerikai külpolitika felelősségét, illetve hogyan értelmezzük a kambodzsai kommunista mozgalom belső dinamikáját. A könyv álláspontja szerint a bombázások hatása valós, de nem kizárólagos oka a Khmer Rouge megerősödésének; a folyamat több tényező együttes eredménye volt.
A korszak emlékezetpolitikai vitáiban is éles törésvonalak húzódnak. Az Egyesült Államokban a titkos bombázások leleplezése a végrehajtó hatalom ellenőrzésének és a háborús hatalomgyakorlásnak a kérdését állította előtérbe; a mai napig élő vita tárgya, hogy a kongresszus és a nyilvánosság félrevezetése alkotmányos válságot jelentett-e. Kambodzsában a Szihanuk-korszakra való emlékezés erősen megosztott: egyesek a királyi semlegesség időszakát a függetlenség aranykoraként, mások a politikai elnyomás és a gazdasági egyenlőtlenség korszakaként idézik fel. A Lon Nol-rezsimnek a mai kambodzsai közbeszédben alig van nyílt támogatója, de a történetírás feladata nem a moralizáló elítélés, hanem a rezsim döntéseinek, belső kényszereinek és felelősségének dokumentálása.
Az alfejezet elsődlegesen az alábbi forrástípusokra támaszkodik: amerikai kormányzati iratok (különösen a titkos bombázásokkal kapcsolatos, később nyilvánosságra került dokumentumok), a Khmer Köztársaság törvényei és nyilatkozatai, a FUNK/GRUNK közleményei, Szihanuk beszédei és visszaemlékezései, korabeli nemzetközi sajtótudósítások, valamint a korszakot feldolgozó másodlagos szakirodalom. A visszaemlékezéseket – mint minden memoárt – a szerző utólagos érdekei és a politikai kontextus fényében kell olvasni; Szihanuk például hajlamos volt saját szerepét utólag igazolni, Lon Nol hívei pedig a hatalomátvételt alkotmányos aktusként mutatták be. A bombázások áldozatszámára vonatkozóan nincsenek megbízható, teljes körű statisztikák; a rendelkezésre álló becslések a katonai jelentések, a menekülttábori nyilvántartások és a későbbi helyi kutatások kombinációján alapulnak, de ezek módszertani szempontból heterogének. A Khmer Rouge által ellenőrzött területek 1970 és 1975 közötti állapotáról kevés független forrás maradt fenn, ezért a felszabadított zónák társadalmi viszonyairól szóló leírások részben a későbbi menekültbeszámolókból, részben a párt belső irataiból származnak. A kambodzsai vietnámi kisebbség elleni erőszak dokumentáltsága ugyancsak egyenetlen: az áldozatok pontos száma nem ismert, és a felelősség egyéni szintű megállapítása a legtöbb esetben ma már lehetetlen.