Az 1975. április 17-i phnompeni bevonulás után a kambodzsai kommunista mozgalom, a magát „Angkarnak” (Angkar, „a Szervezet”) nevező Kambodzsai Kommunista Párt (KKP; franciául Parti communiste du Kampuchéa) hatalomra jutott, és rövid időn belül felszámolta az előző polgárháborús korszak intézményeit. Az 1975 és 1979 közötti rendszert a kortárs nyugati sajtó leggyakrabban a francia Khmer Rouge elnevezéssel ismerte meg; a rezsim hivatalosan „Demokratikus Kambodzsának” (Khmer nyelven: កម្ពុជាប្រជាធិបតេយ្យ) nevezte magát. Ez az alfejezet a rezsim berendezkedését, társadalom- és gazdaságpolitikáját, az erőszak formáit, valamint a történelmi felelősség és emlékezet kérdéseit tárgyalja. A tényeket a nemzetközi történészi konszenzus, a kambodzsai rendkívüli bíróságok (ECCC) ítéletei és a fennmaradt dokumentumok alapján mutatjuk be; az áldozatszámok és egyes értelmezési viták kapcsán külön jelezzük a bizonytalanságot. A fejezet szorosan kapcsolódik az előző alfejezethez, amely a Szihanuk-korszak, a Lon Nol-féle köztársaság és a vietnámi háború kambodzsai következményeit tárgyalta; az itt leírt események az 1979-es vietnámi beavatkozás és az azt követő újjáépítés előzményét képezik.
A polgárháború (1970–1975) során a KKP gerillahadserege fokozatosan terjesztette ki ellenőrzését a vidéki területek felett. 1975. április 17-én a vörös khmer erők bevonultak Phnompenbe; a kormányerők és a Lon Nol-rezsim vezetői elmenekültek. A hatalomátvétel formálisan békés volt, de az új hatalom azonnal megkezdte a városok kiürítését. A dokumentált tények szerint Phnompen lakosságának túlnyomó részét – a becslések 2–3 millió embert – néhány napon belül vidékre kényszerítették. A rezsim ezt az intézkedést az élelmiszerhiány és az amerikai légitámadások fenyegetése miatt hirdette meg, de a cél valójában a városi lakosság, az értelmiség és a polgári intézmények felszámolása volt; ezt a KKP belső dokumentumai és a túlélők beszámolói egyaránt alátámasztják. A kiürítés során a betegeket, időseket és újszülötteket sem kímélték, ami már az első hetekben tömeges halálozáshoz vezetett.
A rezsim ideológiája a „tiszta” agrárkommunizmus egy sajátos, maoista ihletésű változata volt, amelyet a KKP vezetői – elsősorban Pol Pot (eredeti nevén Szaloth Szar), Nuon Csea, Ieng Szari és Khieu Szamphan – dolgoztak ki. A párt a „népi háború” elvét hirdette, de elutasította a szovjet és vietnámi modellt; a cél egy önellátó, mezőgazdasági alapú, iparmentes társadalom megteremtése volt. A városokat a „parazita” életmód színtereinek tekintették, a pénzt, a piacot és a magántulajdont pedig eltörlendőnek. A rezsim nem hozott nyilvánosságra alkotmányos szöveget 1976-ig; akkor fogadták el a Demokratikus Kambodzsa alkotmányát, amely névleg a „munkások, parasztok és forradalmi katonák” államát hirdette. A valóságban a hatalom a KKP Központi Bizottságának és a titkos biztonsági szervezet, a Santhi Bal kezében összpontosult; az állami intézmények csupán a pártutasítások végrehajtói voltak.
A rezsim hivatalos önelnevezése, a „demokratikus Kambodzsa”, hamarosan a nemzetközi diplomáciai nyelvben is elterjedt, de a kortárs megfigyelők és a későbbi kutatások egyértelműen rámutattak arra, hogy a tényleges döntéshozatal katonai-pártelvű, titkos és nyilvánosság nélküli volt. A „demokratikus” jelző használata ezért félrevezető; a rezsimet a nemzetközi bíróságok és a történészek autoriter, totalitárius jellegűnek írják le, amely a politikai ellenfeleket, a vallási és etnikai kisebbségeket, valamint a korábbi adminisztráció tagjait szisztematikusan üldözte.
A hatalomátvételt követően a rezsim felszámolta a magántulajdont, a piacokat, a pénzforgalmat, az iskolákat, a kórházakat és a vallási intézményeket. A buddhista szerzeteseket elűzték vagy megölték; a pagodákat raktárrá, börtönné vagy állattenyésztő teleppé alakították. A dokumentált tények szerint a szerzetesek száma az 1975 előtti mintegy 60 ezerről 1979-re néhány százra csökkent; a túlélők beszámolói szerint sokakat nyilvánosan megaláztak, munkatáborba kényszerítettek vagy kivégeztek. A keresztény és muszlim kisebbségek, valamint a hagyományos törzsi vallások követői is üldöztetésnek voltak kitéve; a mecseteket és templomokat lerombolták vagy profanizálták.
A társadalom átszervezésének központi eleme a „népi kommuna” rendszere volt. A lakosságot kor, nem és képesség szerint munkacsoportokba osztották; a családokat szándékosan szétválasztották, a házasságkötést a párthatóságok engedélyéhez kötötték, és a gyermekeket elkülönített csoportokba szervezték. Az étkezést központilag osztották, a fejadagokat a „munkateljesítmény” alapján csökkentették vagy növelték. A mezőgazdasági termelést irreális célokkal terhelték: a rizstermés megháromszorozását tűzték ki, miközben a hagyományos eszközöket és munkaerőt állandó mozgósításnak vetették alá. A túlélők beszámolói és a rezsim belső jelentései szerint a munkatáborokban rendszeres volt az éhezés, a betegségek (malária, vérhas, tífusz) és a kimerülés okozta halál; az orvosi ellátást visszavonták, a gyógyszerekhez való hozzáférést megtiltották.
Az erőszak formái közül a legszisztematikusabb a politikai tisztogatás volt. A rezsim biztonsági szervezete, a Santhi Bal (vagy Nokorbal) 1975-től kezdve folyamatosan kereste a „belső ellenségeket”: a korábbi kormánytisztviselőket, a hadsereg tagjait, a tanárokat, a diákokat, a művészeket, a kereskedőket, a nemzetiségi csoportok tagjait és mindazokat, akik kapcsolatban álltak a külfölddel vagy a korábbi rezsimekkel. A gyanúsítottakat kínvallatásnak vetették alá, majd sokukat kivégezték. A legismertebb kínzó- és kivégzőközpont a phnompeni Tuol Sleng (S-21) börtön volt, ahol a dokumentált iratok szerint mintegy 12 000 foglyot tartottak fogva, és közülük alig néhány tucatnyian élték túl; a becslések szerint a börtönben több mint 12 000 embert öltek meg. A kivégzéseket gyakran a „gyilkoló mezőkön” (Killing Fields) hajtották végre, például a Tuol Slenghez közeli Choeung Ek kivégzőhelyen, ahol 1975 és 1978 között mintegy 17 000 ember holttestét exhumálták; ez a szám a tömegsírokból származó régészeti és igazságügyi becslés, nem pedig pontos nyilvántartás.
A rezsim a büntetés és a kontroll eszközeként a nyilvános kivégzéseket is alkalmazta; ezek célja a félelem fenntartása volt. A kivégzések okai gyakran formálisak voltak: „árulás”, „kémkedés”, „szabotázs”, de a gyakorlatban elegendő volt a gyanú vagy a származás. A kisebbségek közül a cham (muszlim) közösséget különösen súlyos üldözés érte: a rezsim betiltotta az iszlám vallás gyakorlását, a chamokat áttelepítették, és tömegesen gyilkolták meg őket. A vietnámi és kínai származású lakosságot is célzottan üldözték; a kereskedő réteg felszámolása során sokukat kivégezték vagy munkatáborba hurcolták. A thai és lao határ menti közösségek, valamint a hegyi törzsek tagjai is üldöztetést szenvedtek. A nemzetközi bíróságok és a történészek ezeket a cselekményeket a népirtás kategóriájába sorolják, amennyiben a célzott csoportok megsemmisítésére irányultak; ez a minősítés a dokumentált iratok, a tömegsírok, a túlélők vallomásai és a rezsim belső utasításai alapján áll fenn.
A rezsim gazdaságpolitikája az önellátó mezőgazdaságra épült, de a gyakorlatban a termelés összeomlott. A rizstermelés 1975-ben és 1976-ban súlyosan visszaesett, miközben a rezsim továbbra is exportált rizst, hogy devizához jusson és fegyvereket vásároljon. A belső fogyasztást minimálisra csökkentették; a fejadagok a túlélők beszámolói szerint napi egy-két tál rizskása körül mozogtak, de gyakran még ennyi sem jutott. Az éhínség és a betegségek miatt a halálozás a vidéki munkatáborokban is tömeges volt. A rezsim saját statisztikái – amelyeket a francia és amerikai kutatók 1990 után elemeztek – hiányosak és manipuláltak, de a rendelkezésre álló adatok és a későbbi demográfiai számítások alapján a korszakban a kambodzsai lakosság csaknem negyede pusztult el. A leggyakrabban idézett becslés 1,7–2 millió áldozat (a mintegy 7,8–8 milliós lakosságból), de az áldozatok számát illetően nincs teljes konszenzus; a becslések az alkalmazott módszertantól függően 1,2 és 2,8 millió között szóródnak. A bizonytalanság oka a megbízható népszámlálási adatok hiánya, a tömegsírok exhumálásának folyamatossága és a menekültek beszámolóinak szórása.
A rezsim külkapcsolatait a Kína és Vietnam közötti feszültség határozta meg. A KKP kezdetben Kínától kapott támogatást, ugyanakkor a vietnámi kommunista párttal való viszony romlott. A KKP vezetői attól tartottak, hogy Vietnam annektálja a határ menti területeket, és a vietnámi befolyást a belső ellenzék támogatására használják. 1977-től kezdve a kambodzsai erők határ menti támadásokat indítottak vietnámi területek ellen; a vietnámi hadsereg pedig 1978 decemberében – a KKP belső dokumentumai szerint a kambodzsai fél provokációira válaszul – átfogó támadást indított Kambodzsa ellen. Az 1979. január 7-i Phnompen bevételével a vörös khmer rezsim megbukott, vezetői a thaiföldi határhoz közeli dzsungelbe menekültek. A vietnámi beavatkozás megítélése a mai napig vitatott: a vietnámi hivatalos álláspont szerint a beavatkozás a „felszabadítás” aktusa volt, míg a nyugati és kínai források a „megszállás” kifejezést használják; a nemzetközi bíróságok és a történészek többsége azt hangsúlyozza, hogy a beavatkozás véget vetett a tömeggyilkosságoknak, de egyúttal hosszú katonai megszállást indított el. Ezt a vitát a későbbi fejezet tárgyalja részletesen; itt csupán annyit szükséges rögzíteni, hogy a rezsim bukása után a nemzetközi közösség megosztott maradt a beavatkozás legitimitásának megítélésében.
A vörös khmer rezsim felelősségének megállapítása hosszú folyamat volt. A hidegháború végéig a nyugati hatalmak és Kína is politikai okokból támogatták a rezsimet mint „a vietnámi megszállás elleni ellenállást”, ezért a bírósági elszámoltatás nem indulhatott meg. Az 1990-es években, a vietnámi csapatok kivonása és az 1991-es párizsi békeegyezmények után kezdődtek tárgyalások egy nemzetközi bíróság felállításáról. A Kambodzsai Rendkívüli Bíróságok (ECCC) 2006-ban kezdték meg működésüket Phnompenben, az ENSZ és a kambodzsai kormány közös felügyelete alatt. A bíróság eddig néhány magas rangú vezetőt – köztük Kaing Guek Eav („Duch” börtönparancsnok), Nuon Csea és Khieu Szamphan – ítélt el népirtás, emberiesség elleni bűncselekmények és háborús bűnök vádjával. A perek lassúsága, a politikai beavatkozás vádja és az áldozatok képviseletének korlátai azonban vitákat váltottak ki a civil társadalomban és a nemzetközi jogi szakirodalomban.
Az emlékezetpolitika terén a rezsim áldozatainak emlékét a Tuol Sleng Genocídiumi Múzeum és a Choeung Ek Emlékhely őrzi. A múzeumok a túlélők visszaemlékezéseire, a börtönökben talált iratokra és fényképekre, valamint az exhumált csontmaradványokra épülnek; ezek az intézmények a nemzeti emlékezet és a turisztikai látványosság kettős szerepét töltik be. A kambodzsai oktatási rendszerben a vörös khmer korszak tanítása kötelező, de a tankönyvek tartalma és az emlékezés formája politikai viták tárgya; egyes csoportok szerint a hivatalos narratíva túlságosan leegyszerűsíti a felelősséget és a társadalmi együttműködés kérdését. A rezsim áldozatai között sok olyan ember volt, aki kényszerből vagy félelemből együttműködött a rendszerrel; a kollektív bűnösség kérdése ezért a társadalmi megbékélés egyik legnehezebb témája. A nemzetközi bíróságok ítéletei egyéni büntetőjogi felelősséget állapítottak meg, nem pedig kollektív bűnösséget; ez a jogi álláspont egybeesik a történészek többségének azon felfogásával, hogy a felelősség a pártvezetés és a biztonsági szervezet konkrét döntéseié, nem pedig a kambodzsai nép egészéé.
Az alfejezet forrásbázisa több, eltérő természetű anyagból áll. A rezsim belső iratai közül kiemelkedik a Tuol Sleng (S-21) archívuma: ezek a dokumentumok tartalmazzák a foglyok kihallgatási jegyzőkönyveit, a kínzások leírását, a párt utasításait és a kivégzések listáit. Az iratok egy része megmaradt, mert a rezsim bukása után a vietnámi csapatok és a kambodzsai kormány megőrizte őket; azonban az iratok hiányosak, és a kivégzések teljes számát nem lehet pontosan rekonstruálni. A második forráscsoportot a túlélők beszámolói alkotják, amelyeket a nyugati és kambodzsai kutatók az 1980-as évektől kezdve gyűjtöttek; ezek az interjúk (például a Yale Egyetem Kambodzsai Népirtás Programja) a mindennapi erőszak, a munkatáborok és a menekülés részleteit dokumentálják, de a visszaemlékezések pontossága az idő múlásával és a trauma miatt változó. A harmadik forrástípust a külföldi megfigyelők jelentései adják: a francia és amerikai diplomaták, újságírók és a Vöröskereszt munkatársainak feljegyzései, amelyek 1975–1978 között korlátozottan jutottak be az országba. A negyedik forráscsoport a tömegsírok exhumálása és a demográfiai becslések, amelyek az 1990-es évek után kezdődtek; ezek a régészeti és statisztikai módszerek adják az áldozatszámok alapját.
A fő bizonytalanságok a következők. Először, a rezsim teljes áldozatszámának becslése vitatott: a demográfiai modellek 1,2 és 2,8 millió közötti halálozást valószínűsítenek, de a pontos szám nem állapítható meg a hiányos népszámlálási adatok és a tömegsírok feldolgozatlansága miatt. Másodszor, a rezsim belső döntéshozatalának teljes rekonstrukciója nem lehetséges, mert a KKP legfelső vezetésének számos irata megsemmisült vagy lappang; a Pol Pot-féle „mesterterv” vagy a kínai és vietnámi befolyás mértéke továbbra is vitatott a történészek között. Harmadszor, a vietnámi beavatkozás megítélése politikai és jogi szempontból is megosztott; a „felszabadítás” és a „megszállás” kifejezések használata mögött eltérő nemzeti és ideológiai álláspontok húzódnak. Negyedszer, a túlélők beszámolóinak reprezentativitása korlátozott, mert a menekültek és a városi túlélők felülreprezentáltak, míg a vidéki áldozatok tapasztalata kevésbé dokumentált. Végül, az ECCC pereinek befolyása a történeti kutatásra kettős: egyrészt új dokumentumokat tett elérhetővé, másrészt a bírósági eljárás keretei szűkítették a vizsgálatot a legfelső vezetőkre, ami a helyi kollaboráció kérdését kevésbé világította meg.