A 18. századi Vietnám társadalom- és vallástörténete, valamint a Tây Sơn-felkeléshez vezető válság csak akkor érthető meg, ha a A Nguyễn-dinasztia és a déli terjeszkedés alfejezetben tárgyalt déli terjeszkedés következményeit is szem előtt tartjuk. A Nguyễn urak 17–18. századi hódításai új földeket, kereskedelmi bevételeket és etnikailag sokszínű alattvalói csoportokat kapcsoltak a déli államalakulathoz, miközben északon a Trịnh urak a névleges Lê császár árnyékában kormányoztak. Ez a kettős hatalmi szerkezet a 18. század közepére egyre kevésbé volt képes kezelni a földéhséget, az adóterheket és a társadalmi feszültségeket. A vallási élet – a konfucianizmus, a buddhizmus, a taoizmus, a helyi szellemkultuszok és a terjeszkedő katolicizmus – egyszerre biztosította a mindennapi kohéziót, és vált a hatalmi legitimációért folytatott küzdelem részévé. Az alábbi alfejezet ezeket a szálakat követi végig, és bemutatja, miként robbant be ebbe a válságba a Tây Sơn-felkelés.
A 18. századi vietnámi társadalom szerkezetét a rendi jellegű, de helyi változatokkal tarkított hierarchia határozta meg. Északon, a Trịnh urak (Trịnh) uralma alatt álló Dang Ngoai (Đàng Ngoài, „külső terület”) és délen, a Nguyễn urak (Nguyễn) fennhatósága alatti Dang Trong (Đàng Trong, „belső terület”) között a Lê-dinasztia (Lê) névleges császársága tartotta fenn a formális egységet. A gyakorlati hatalom azonban a két katonai-politikai elit kezében összpontosult, amelyek saját udvart, hadsereget és adórendszert tartottak fenn. Ez a kettős szerkezet a 16. század végétől vált tartóssá, és a 18. századra mindkét udvar belső legitimitása erodálódott.
A társadalom alapvető egysége a falu, a lang (làng) volt. A falvak jelentős önigazgatással rendelkeztek: a helyi notabilitások, a ky muc (kỳ mục) rétege irányította a közös földek elosztását, a helyi adók beszedését és a vallási rituálék megszervezését. A faluközösség és az állam közötti viszonyt a 18. században a földterületek magánkézbe kerülése és a közföldek zsugorodása feszítette. A földbirtokosok – gyakran a hivatalnokréteg tagjai vagy a katonai elitekhez kötődő családok – egyre nagyobb területeket vontak ellenőrzésük alá, miközben a szegényparasztság soraiból sokan bérlővé, zsellérré vagy adósságszolgává váltak. A folyamatot a déli terjeszkedés átmenetileg enyhítette, mert új rizsföldeket nyitottak meg a Mekong-deltában, ám a 18. század közepére a földéhség ismét kiéleződött.
A társadalmi hierarchia csúcsán a quan lai (quan lại) hivatalnokréteg állt, amely a konfuciánus vizsgarendszeren keresztül nyert hivatali kinevezést. A tényleges politikai befolyás azonban gyakran a katonai kíséretekhez, a Trịnh és Nguyễn familiák közvetlen környezetéhez kötődött. A városi központok – északon Thang Long (Thăng Long, a mai Hanoi), délen Hoi An (Hội An) és Phu Xuan (Phú Xuân, a mai Huế) – kereskedőrétege különösen a 17. században erősödött meg, részben a japán, kínai és európai kereskedelmi kapcsolatoknak köszönhetően. A 18. században a kereskedelmi bevételek ingadoztak, a déli kikötők forgalma viszont tovább növelte a Nguyễn urak jövedelmét. A hegyi népek, akiket a korabeli vietnámi források gyakran thuong (thượng, „fenti”) névvel illettek, saját törzsi szervezetükben éltek a felvidéken, és adófizetéssel, kereskedelemmel vagy katonai szolgálattal kapcsolódtak a síkvidéki államokhoz. Az etnikai kategóriák azonban a 18. században sem voltak merevek: a folyamatos déli vándorlás és a helyi beházasodás sokszínű, átmeneti identitású közösségeket hozott létre.
A nők szerepét a konfuciánus családmodell formálisan alárendelte a férfiaknak, de a vidéki gazdálkodásban és a piaci kereskedelemben a nők munkája nélkülözhetetlen volt. Különösen a déli és tengerparti településeken találunk nyomokat női kereskedőkre, piaci árusokra és hajózási vállalkozások résztvevőire. A 18. századi források azonban a nők többségének életét csak közvetve, adójegyzékek, családi krónikák és bírósági iratok révén mutatják meg, így az általánosításokkal óvatosan kell bánni.
A 15. századtól kezdve a konfucianizmus (vietnámi: Nho giáo) lett a vietnámi állam hivatalos ideológiája. A 18. században mind a Trịnh, mind a Nguyễn udvar továbbra is fenntartotta a konfuciánus vizsgarendszert, a khoa cu (khoa cử) intézményét, amely a klasszikus kínai műveltség, a rítusok és a közigazgatási ismeretek alapján választotta ki a hivatalnokokat. A vizsgarendszer elvileg a tehetség és a tanultság szerint biztosított felemelkedést, a gyakorlatban azonban a tehetős családok fiai számára volt elérhető, és korrupt gyakorlatok is beszűrődtek. A konfuciánus értékrend – a hűség az uralkodóhoz, a fiúi engedelmesség, a családi hierarchia és a rituális rend – a társadalmi integrációt szolgálta, de a katonai elitek tényleges hatalma egyre inkább eltávolodott ettől az eszménytől.
A 18. században a konfuciánus hivatalnokok gyakran panaszkodtak a hadsereg és az adóhivatalok visszaéléseire, a földbirtokosok befolyására és az udvari klikkharccokra. Több neokonfuciánus tudós – például Le Quy Don (Lê Quý Đôn) – nagy hatású művekben foglalkozott a gazdaság, a földrajz és a történelem kérdéseivel, és bírálta a kormányzati korrupciót. Az ő írásaik a korszak egyik legfontosabb belső forrását jelentik, de nézőpontjuk a művelt hivatalnokréteg értékrendjét tükrözi, nem pedig a paraszti tömegek tapasztalatát. A konfucianizmus 18. századi válsága nem elsősorban eszmei hanyatlás volt, hanem az intézményes csatornák – a vizsgarendszer, a falusi közvetítés, az adóigazgatás – működésképtelenné válása.
A vietnámi vallási életet a 18. században a „három vallás” (tam giáo) együttélése jellemezte. A buddhizmus (Phật giáo) a Lý és Trần korban élte virágkorát állami támogatásával, a 15. századi konfuciánus fordulat után azonban fokozatosan kiszorult a hivatalos ideológia középpontjából. A 18. században a buddhizmus elsősorban a falusi templomok, a zarándokhelyek és a szerzetesi közösségek révén maradt meghatározó. A mahájána irányzat mellett a déli területeken a théraváda hagyomány is jelen volt, részben a khmer közösségek hatására. A buddhista szerzetesek gyakran láttak el oktatási, gyógyítási és jótékonysági feladatokat, de a központi hatalomhoz fűződő viszonyuk ambivalens volt: időnként földeket és kiváltságokat kaptak, máskor a felesleges adómentességük miatt támadták őket.
A taoizmus (Đạo giáo) és a helyi szellemkultuszok szorosan összefonódtak a buddhizmussal. A falusi közösségek védőszellemeiket, a thanh hoang (thành hoàng) kultuszát ünnepelték, az ősök tisztelete pedig a családi élet alapja volt. A taoista mesterek jóslással, gyógyítással, halotti rítusokkal és a termékenységgel kapcsolatos szertartásokkal szolgálták a közösségeket. A 18. századi források szerint a népi vallásosság virágzott, de a hivatalos konfuciánus elit gyakran babonaságnak minősítette a látványos körmeneteket és a médiumok gyakorlatát. Ez a feszültség nem vezetett tartós vallási üldözéshez, hanem a tolerancia és a helyi újraértelmezés jellegzetes keverékét hozta létre.
A katolicizmus ebben a tarka vallási mezőben jelent meg, és a 18. századra kisebbségi, de jól szervezett közösségeket alkotott. A jezsuita misszionáriusok – köztük Alexandre de Rhodes (vietnámi: Đắc Lộ) – már a 17. század első felében kidolgozták a vietnámi nyelv latin betűs átírásának alapjait, amelyet később quoc ngu (quốc ngữ) néven ismertek. A 18. században a katolikus közösségek elsősorban a tengerparti falvakban és a déli területeken gyarapodtak. A Nguyễn urak időnként megtűrték, máskor üldözték a keresztényeket, attól függően, hogy a misszionáriusok jelenlétét politikai kockázatnak tekintették-e. A katolicizmus nem volt tömegvallás, de a 18. század végi válság idején a francia misszionáriusok politikai szerepe megnőtt, mert a déli trónkövetelő Nguyen Anh (Nguyễn Ánh) támogatást kért tőlük.
A 17. század végi és a 18. század eleji gazdasági növekedés – a déli rizstermelés kiterjesztése, a fűszer- és textilkereskedelem, valamint a városi kézműipar – a század közepére kimerült. A földbirtokos réteg tovább koncentrálta a termőföldet, a paraszti birtokok felaprózódtak, a bérleti terhek pedig növekedtek. A közföldek, amelyek a falusi szegények biztonsági hálóját jelentették, zsugorodtak. A Trịnh és a Nguyễn udvar egyaránt növelte az adókat, hogy finanszírozza a hadsereget és az udvari kiadásokat. A 18. századi krónikák ismétlődő járványokat, árvizeket és aszályokat jegyeztek fel, amelyek időnként katasztrofális terméskiesést okoztak.
Az 1740–1741-es éhínség északon a korszak egyik legpusztítóbb eseménye volt. A kortárs feljegyzések „több százezer” éhen halt vagy éhínséghez kapcsolódóan elhunyt emberről írnak, de a pontos szám nem ismert, mivel a korabeli demográfiai adatok hiányosak, és a későbbi krónikák retorikai túlzásokat is tartalmazhatnak. A modern történészek az eseményt regionális katasztrófaként értelmezik, amelynek mértéke vitatott. A hatóságok tehetetlensége, a gabonakereskedők spekulációja és a helyi elit közönye mélyen aláásta a Trịnh udvar legitimitását. A válság nyomán parasztlázadások törtek ki a Vörös-folyó deltájában és a hegyvidéki határvidéken. Le Duy Mat (Lê Duy Mật) felkelése 1738-tól közel három évtizeden át tartott az északi hegyekben, és csak 1770-ben sikerült leverni. Ezek a mozgalmak még nem fenyegették a dinasztikus rendet, de jelezték a vidéki társadalom feszültségét.
Délen a Nguyễn urak hatalma a 18. század közepére szintén meggyengült. A Mekong-delta benépesítése és a kereskedelmi bevételek átmenetileg megerősítették a déli államot, de a kormányzati költségek, a katonai kiadások és a hivatalnokok korrupciója kimerítette a kincstárat. A Nguyễn urak egymás közötti utódlási harcai tovább gyengítették a központi hatalmat. Ebben a légkörben robbant ki 1771-ben a Tây Sơn-felkelés.
A Tay Son-felkelés (Tây Sơn-felkelés) 1771-ben indult a mai Bình Định tartomány területén fekvő Tay Son (Tây Sơn) kerületből. A mozgalmat három testvér, Nguyen Nhac (Nguyễn Nhạc), Nguyen Lu (Nguyễn Lữ) és Nguyen Hue (Nguyễn Huệ) vezette. A tradicionális elbeszélés szerint a felkelők a gazdagok vagyonának elkobzását és a szegényeknek való szétosztását hirdették, ami széles paraszti támogatást biztosított számukra. A modern történetírás azonban vitatja, hogy a mozgalom kezdettől fogva társadalmi forradalom volt-e, vagy inkább egy regionális hatalmi vállalkozás, amely ügyesen használta a társadalmi elégedetlenséget. A korabeli források hiányosak, és a későbbi Nguyễn-dinasztia krónikái ellenségesen ábrázolták a Tay Son vezetőit.
A felkelő sereg gyorsan terjeszkedett a középső partvidéken, és 1777-re megsemmisítette a Nguyễn urak főágának nagy részét. A túlélő Nguyen Anh (Nguyễn Ánh) a Mekong-deltába menekült, és hosszú éveken át tartó ellenállást szervezett, időnként sziámi segítséggel. A Tay Son ezután észak felé fordult. 1786-ban Nguyen Hue serege elfoglalta Thang Longot, és véget vetett a Trịnh urak uralmának. A névleges Lê császárt egyelőre megtartották, de a hatalmi vákuumot a kínai Qing-dinasztia kihasználta, és 1788-ban katonai beavatkozást indított a Lê uralkodó visszaállítására. Nguyen Hue ekkor császárrá kiáltotta ki magát Quang Trung (Quang Trung) néven. 1789 elején, a holdnaptár szerinti újév idején Quang Trung serege meglepetésszerűen megtámadta és legyőzte a Qing haderőt a Dong Da (Đống Đa) melletti csatában. A győzelem a Tay Son állam fennmaradását biztosította, és a kínai csapatok visszavonultak.
Quang Trung uralkodása (1788–1792) rövid volt, de a korszak egyik legvitatottabb reformkísérletét fémjelezte. A hagyományos vietnámi történetírás szerint a Tay Son állam földosztást hajtott végre, csökkentette az adókat, támogatta a nom írás (chữ Nôm) használatát a hivatalos vizsgákban, és ösztönözte a kereskedelmet. E reformok célja a paraszti támogatás megszilárdítása és a hivatalnokréteg konfuciánus kiváltságainak megtörése lett volna. A kortárs és későbbi források azonban ellentmondásosak. A Nguyễn-dinasztia hivatalos krónikái, például a Dai Nam thuc luc (Đại Nam thực lục), a Tay Son időszakot a zűrzavar és a bitorlás koraként ábrázolták, és igyekeztek eltüntetni vagy lejáratni Quang Trung intézkedéseit. A fennmaradt rendeletek, földadó-összeírások és levelek alapján a reformok egy része valóban elindult, de végrehajtásukat a háborús körülmények, a közigazgatás szétzilálódása és a külső fenyegetések akadályozták.
A Tay Son állam uralma alatt a valláspolitika is változékony volt. A katolikus misszionáriusokat a Tay Son vezetők gyanakodva kezelték, mivel a dél ellenálló Nguyen Anh oldalán francia tanácsadók jelentek meg. A buddhista és taoista intézmények viszont tovább működtek, bár a háborús pusztítás sok templomot és pagodát is érintett. A Tay Son hadjáratok során tömeges erőszak és lakosságcsere zajlott, különösen a déli területeken, ahol a Nguyễn urak híveit üldözték. Az áldozatok számára nincs megbízható becslés; a különböző krónikák eltérő nagyságrendű veszteségeket említenek.
Quang Trung 1792-ben váratlanul meghalt, és utódja, az ifjú Quang Toan (Quang Toản) nem tudta összetartani a testvérek közötti hatalmi vetélkedést. A déli Nguyen Anh ezalatt fokozatosan megerősödött. Francia hadmérnökök és tengerészeti tisztek – köztük Pigneau de Béhaine (vietnámi: Bá Đa Lộc) misszionárius – segítették a kikötők megerősítésében, a hajóépítésben és a tüzérség korszerűsítésében. Nguyen Anh 1802-re elfoglalta Thang Longot, felszámolta a Tay Son állam maradékát, és Gia Long (Gia Long) császár néven megalapította a Nguyễn-dinasztiát (Nguyễn). A Tay Son vezető családját és híveit kegyetlen megtorlás sújtotta; a dinasztia hivatalos történetírása ezt követően igyekezett eltörölni vagy negatívan átértelmezni a Tay Son emlékezetét.
A Nguyễn-restauráció nemcsak a dinasztikus váltást hozta el, hanem a konfuciánus központosítás fokozatos visszaállítását is. A 19. század elején a Nguyễn udvar igyekezett megerősíteni a hivatalnokvizsgákat, a földadó-nyilvántartásokat és a császári rituálékat. Ez a rend azonban már nem tudta visszafordítani a 18. századi válság társadalmi következményeit, és hamarosan szembe kellett néznie a nyugati gyarmati hatalmakkal – amelyek közül Franciaország a katolikus misszionáriusok védelmére hivatkozva lépett fel Vietnámban a következő évtizedekben.
A 18. századi vietnámi társadalom és a Tây Sơn-felkelés forrásbázisa egyenetlen. A kor legfontosabb elsődleges forrásai közé tartoznak a Lê-kori hivatalos krónika folytatásai, például a Dai Viet su ky tuc bien (Đại Việt sử ký tục biên), valamint a Nguyễn-dinasztia összeállíttatta hivatalos krónikák, elsősorban a Dai Nam thuc luc. Ezek a szövegek azonban többnyire a 18. század végén vagy a 19. században készültek, és a Nguyễn-dinasztia cenzúrája alatt álltak. A Tay Son vezetőkről szóló korai, velük rokonszenvező helyi feljegyzések nagy része elveszett vagy megsemmisült. A misszionáriusi levelek és jelentések – különösen a Párizsi Külmissziós Társaság (Missions étrangères de Paris) archívumában – fontos kiegészítő források, de szerzőik a katolikus közösségek nézőpontjából írtak, és gyakran túlértékelték saját befolyásukat. Kínai oldalról a Qing hadjáratról szóló hivatalos jelentések szintén fennmaradtak, bár a kínai történetírás a győzelem és a visszavonulás okait eltérően értelmezte.
A legfontosabb bizonytalanságok közé tartozik a 18. századi éhínség áldozatainak száma, a Tây Sơn-felkelés korai társadalmi összetétele, Quang Trung reformjainak tényleges végrehajtása, valamint a Đống Đa-i csata részletei. A modern vietnámi történetírás a Tay Son mozgalmat gyakran parasztfelkelésként, sőt társadalmi forradalomként értékeli, amely a „feudális” elnyomás ellen lépett fel. Ezzel szemben több nyugati és vietnámi revizionista történész hangsúlyozza a mozgalom regionális hatalmi jellegét, a testvérek katonai vállalkozó szerepét és a különböző társadalmi csoportok – parasztok, kereskedők, hegyi népek, sőt kalózok – alkalmi koalícióját. A nők és a hegyi közösségek tapasztalata különösen rosszul dokumentált, ezért ezeket a szereplőket a tankönyvi bemutatás csak korlátozottan tudja megszólaltatni.