A 19. század közepén a Nguyễn-dinasztia Vietnámja a francia gyarmati terjeszkedés egyik fő célpontjává vált. A hódítás nem egyetlen villámháború eredménye volt, hanem több évtizedes, fokozatos folyamat, amely 1858-ban partraszállással kezdődött, és 1887-ben az Indokínai Unió létrehozásával intézményesült. A francia hódítás egyszerre zárta le a régi állami szuverenitás időszakát, és indította el a császári udvar fokozatos kiüresítését. Ez az alfejezet a katonai eseményeket, a szerződéseket és a gyarmati közigazgatás kialakulását mutatja be, utalva a Társadalom, vallás és a 18. századi válság fejezetben tárgyalt belső feszültségekre, amelyek megkönnyítették a külső beavatkozást. A vietnámi hódítás a francia gyarmati terjeszkedés tágabb Mekong-vidéki folyamatába illeszkedett, amely Kambodzsa protektorátusát (1863) és Laosz későbbi francia ellenőrzését is megalapozta.
A Nguyễn-dinasztia uralkodóinak, különösen Tự Đức (magyarosan Tu Duc, vietnámiul Tự Đức) császárnak a 19. század közepén több irányból kellett megvédenie államát. A francia katolikus misszionáriusok már a 17. század óta jelen voltak Vietnámban, de a konfuciánus alapú udvari politika időnként a keresztény közösségek korlátozásában, illetve a misszionáriusok kivégzésében látta a belső rend megőrzésének eszközét. A missziók üldözése nem volt folyamatos, és nem minden vietnámi uralkodó alatt érte el ugyanazt az intenzitást, de az 1830-as és 1850-es években több francia és spanyol pap kivégzése a francia külpolitika számára erkölcsi és jogi érvet adott a beavatkozásra.
A francia hivatalos álláspont a missziók védelmét és a vallásszabadság kikényszerítését hangsúlyozta. A francia kormány és a gyarmati lobbi egyes képviselői ugyanakkor stratégiai és gazdasági érveket is felhoztak: a vietnámi partvidék kikötői a dél-kínai kereskedelem felé vezető útvonalat ellenőrizték, a Mekong és a Vörös-folyó pedig potenciális kereskedelmi folyosónak számított. A kétfajta érvelés egymás mellett élt, és a korabeli közvélemény előtt a vallási ürügy elfogadhatóbbnak bizonyult, mint a nyers hódítás bejelentése.
A közvetlen kiváltó ok a Nguyễn-udvar által elrendelt keresztényüldözés és a spanyol dominikánus püspök, José María Díaz Sanjurjo 1857-es kivégzése volt. Franciaország és Spanyolország 1858 augusztusában közös expedíciót indított, és a csapatok a mai Da Nang (vietnámiul Đà Nẵng) kikötőjénél szálltak partra. A haditerv Huế elfoglalását és az udvar kapitulációját feltételezte, de a kolerajárvány, az ellátási nehézségek és a vietnámi ellenállás megakadályozta a betörést a császári főváros irányába. A kudarc után a francia parancsnokság figyelme délre, a gazdaságilag és stratégiailag fontos Saigon (vietnámiul Sài Gòn) felé fordult.
A francia–spanyol erők 1859 februárjában elfoglalták Saigon erődjét. Az 1860–1861-es második ópiumháború miatt a francia haderő átmenetileg lecsökkent, de 1861-ben megerősítették, és a következő évre befejezték a déli három tartomány – Biên Hòa, Gia Định és Định Tường – katonai megszállását. A Nguyễn-udvar számára a déli területek védelme különösen nehéz volt, mert a régióban a mandarinadminisztráció gyengébben érvényesült, és a helyi lakosság soraiban a gyarmati hódítás elleni fellépés sem volt egységes. Az udvari kiküldöttek között is voltak, akik a fegyveres ellenállás helyett a tárgyalás mellett érveltek.
Az 1862. június 5-én aláírt saigoni szerződés (vietnámiul Hòa ước Nhâm Tuất, franciául Traité de Saïgon) a Nguyễn udvar nevében lemondott Biên Hòa, Gia Định és Định Tường tartományról, valamint Côn Đảo szigetéről; szabad vallásgyakorlást ígért; hadisarcot vállalt; és lemondott Kambodzsa feletti szuzerenitási jogairól, lehetővé téve a francia protektorátus kialakítását Kambodzsa felett. A szerződés szövege dokumentált, de a francia és a vietnámi értelmezés már a ratifikáció előtt eltért abban, hogy a déli tartományok átadása végleges vagy ideiglenes engedmény-e. A vietnámi udvar kísérletet tett a területek visszaszerzésére, például Phan Thanh Giản udvari kiküldött tárgyalásai révén, de ezek sikertelenek maradtak.
A déli tartományok lakossága és a Nguyễn-hadsereg maradéka gerillaharcot folytatott a megszállók ellen. A franciák 1867-ben Pierre-Paul de La Grandière admirális vezetésével megszállták a további három tartományt, Vĩnh Longot, An Giangot és Hà Tiênt. Ezzel létrejött Kochinkína (franciául Cochinchine, vietnámiul Nam Kỳ) hat tartománya, amelyet a franciák közvetlen gyarmatként kezeltek. A hódítás e szakasza döntően katonai erővel, a vietnámi mandarinok többségének együttműködése nélkül zajlott.
A Vörös-folyó deltája és Tonkin (vietnámiul Bắc Kỳ) megszerzését francia kereskedelmi és missziós körök már az 1860-as években szorgalmazták, de a porosz–francia háború (1870–1871) átmenetileg elterelte a figyelmet. 1873-ban Francis Garnier katonai expedíciója elfoglalta Hanoit (vietnámiul Hà Nội), őt azonban 1873 decemberében a fekete zászlós erők – kínai irányítású, Lưu Vĩnh Phúc vezette irregularis csapatok – megölték. Az 1874-es második saigoni szerződés (vietnámiul Hòa ước Giáp Tuất) megnyitotta a Vörös-folyót a kereskedelem számára, konzulátusokat engedélyezett, és a francia kormány által „védelmi szerződésnek” nevezett viszonyt hozott létre. A Nguyễn udvar számára ez a szuverenitás elveszítésének újabb állomása volt, a francia kormány viszont nem tekintette Tonkint de jure birtokának.
1882-ben Henri Rivière ismét elfoglalta Hanoit, és az azt követő hadjáratban a francia csapatok a tengerpart felől is benyomultak. Rivière 1883-as halála után a Harmand-szerződés (vietnámiul Hòa ước Quý Mùi, 1883. augusztus 25.) – amelyet a francia hadsereg képviselője, Jules Harmand kényszerített ki Huếban – Annamot (vietnámiul Trung Kỳ) francia protektorátussá nyilvánította, Tonkint pedig francia ellenőrzés alá helyezte. A császári udvar külügyi és katonai szuverenitása formálisan is megszűnt. Az 1884. júniusi Patenôtre-szerződés (vietnámiul Hòa ước Giáp Thân) ezt megerősítette, és a francia rezidensek hatáskörét részletesen szabályozta.
A Nguyễn udvar részben kényszerből, részben a mandarin elit egy részének ellenállása miatt tétova volt. Tự Đức halála (1883) után utódlási válságok gyengítették az udvart. Hàm Nghi (magyarosan Ham Nghi, vietnámiul Hàm Nghi) császárt 1884-ben kiskorúként emelték trónra, ami a franciák számára további alkalmat adott az udvar fölötti ellenőrzés megszilárdítására.
A kínai udvar a Nguyễn-dinasztiát vazallusának tekintette, és a Tonkinban állomásozó kínai erők, valamint a Fekete Zászlók ellenállása miatt a konfliktus kínai–francia háborúvá (1884 augusztusa – 1885 júniusa) szélesedett. A francia flotta megtámadta a kínai hajógyárakat Fucsouban, és blokád alá vette a tajvani partokat; a szárazföldi harcokban a franciák több vereséget is szenvedtek, de a hadviselés költségei mindkét felet tárgyalásra késztették. Az 1885. június 9-i tiencsini szerződésben Kína lemondott vietnámi szuzerenitási jogairól, és elismerte a francia protektorátust.
Az 1887. október 17-i francia elnöki rendelet létrehozta az Indokínai Uniót (franciául Union indochinoise), amelyet a továbbiakban Francia Indokínának (franciául Indochine française, vietnámiul Đông Dương thuộc Pháp) neveztek. Az Unió összefogta Kochinkínát (közvetlen gyarmat), Annamot, Tonkint és Kambodzsát (protektorátusok); Laosz később, 1893-ban csatlakozott. A főkormányzó (franciául gouverneur général) kezdetben a Haditengerészeti és Gyarmatügyi Minisztérium alá tartozott, de fokozatosan saját közigazgatási apparátust épített ki, amely a pénzügy, a közmunkák, a vámok és a rendőrség területén egyre centralizáltabbá vált.
A protektorátusokban a franciák kezdetben ragaszkodtak ahhoz az elvhez, hogy a helyi intézményeket meghagyják, és csak „tanácsadó” rezidenseket ültetnek melléjük. A gyakorlatban azonban a rezidensek kezdték gyakorolni a tényleges döntési jogot. Annamban a rezidens főbiztos (franciául résident supérieur) az udvar minden rendeletét előzetesen jóváhagyta; Tonkinban a francia katonai/adminisztratív kormányzó a vietnámi mandarinokkal egyeztetett, de a rendőri és adóügyi döntések már francia kézben voltak.
A mandarinok hagyományos vizsgarendszerét fokozatosan leépítették, különösen Kochinkínában, ahol a vietnámi közigazgatást rövid idő alatt felszámolták. A császári udvar Huếban (magyarosan Hue, vietnámiul Huế) formálisan továbbra is létezett, és bizonyos jelképes funkciókat – udvari rituálék, nemesi címek, a konfuciánus áldozati rend egyes elemei – megtartott, de a kormányzati apparátusból való fokozatos kiszorulása a szimbolikus szerep irányába tolta.
A kettős igazgatás nem volt harmonikus együttműködés. A franciák a mandarinokat gyakran csak az adóbehajtás és a bürokratikus rutin eszközeként használták, miközben a politikai és katonai döntéseket kizárólag francia intézmények hozták. A vietnámi mandarinok egy része együttműködött a gyarmati állammal, másik része lemondott, vagy az ellenálláshoz csatlakozott. A császári hatalom „felszámolása” tehát nem egyetlen jogi aktus, hanem több évtizedes intézményi kiüresítés volt, amelyben a dinasztia formális megmaradását a franciák az ellenállás tompításának eszközeként tartották fenn.
A francia hódítás brutalitását dokumentálják a katonai jelentések és a vietnámi krónikák; az áldozatok számát ma is csak becsülni lehet. A déli tartományokban már az 1860-as években gerillaharcok dúltak, de a legnagyobb méretű szervezett ellenállás a Cần Vương (magyarosan Kán Vuong, vietnámiul Cần Vương, „a király megsegítése”) mozgalom volt. 1885. július 4-én Hàm Nghi császár a francia protektorátus elleni királyi felhívást tett közzé, amely az alattvalókat a monarchia megsegítésére szólította. A mozgalom főleg az északi-középső tartományokban bontakozott ki, és olyan vezetők irányították, mint Phan Đình Phùng (magyarosan Fan Dinh Phung, vietnámiul Phan Đình Phùng) vagy Nguyễn Thiện Thuật (magyarosan Ngujen Thien Tuat, vietnámiul Nguyễn Thiện Thuật). A francia hadsereg az általa „pacifikációnak” nevezett hadjáratokban tüzérséggel, élelemforrások elpusztításával és tömeges kivégzésekkel igyekezett megtörni a felkelést. Hàm Nghi 1888-as elfogása után a mozgalom fokozatosan szétesett, de egyes helyi csoportok az 1890-es évek végéig kitartottak. A pacifikáció emberi költsége vitatott; a becslések tízezres, egyes esetekben nagyobb nagyságrendűek, de a források hiányosak és elfogultak.
A Cần Vương mozgalom emlékezete a 20. századi vietnámi nemzeti történetírásban központi szerepet kapott; a francia gyarmati iratok ezzel szemben „lázadásnak” vagy „kalózkodásnak” minősítették. A történettudománynak ezt a különbséget nem a két értékelés között kell „eldönteni”, hanem forráskritikailag kell kezelnie, vagyis meg kell mutatnia, hogy az elnevezés maga is a hatalmi pozíciótól függ, és a mozgalom belső sokszínűségét – királyhű, konfuciánus, paraszti és helyi szálakat – egyetlen szóval nem lehet pontosan leírni.
A francia Indokína három vietnámi országrésze eltérő jogi és adminisztratív berendezkedéssel rendelkezett. Kochinkína közvetlen gyarmat volt, ahol a francia polgári és büntetőjog egyes elemeit átültették, és a földtulajdont francia tulajdonjog alá helyezték. Annam és Tonkin protektorátusok voltak, ahol a vietnámi jog és a mandarin-adminisztráció névleg fennmaradt, de a tényleges hatalom a rezidenseké volt. Ez a hárompólusú szerkezet megnehezítette a későbbi vietnámi nacionalizmus egységes fellépését, ugyanakkor a franciák számára lehetővé tette az „oszd meg és uralkodj” logikáját.
A főkormányzó alatt közös szolgáltatások működtek: a vám- és jövedéki igazgatás, a közmunka-hivatal, a kórházak és a posta. A költségvetés jelentős része a bennszülött lakosság adóiból – fejadó, rizsföldek adója, só- és ópiummonopólium – származott. Ezt a gazdasági szerkezetet a következő alfejezet A vietnámi gyarmati gazdaság és társadalom vizsgálja részletesen; itt annyit érdemes rögzíteni, hogy az állam fiskális alapja a vidéki lakosság terheire épült.
A gyarmati állam rasszista hierarchiája is dokumentált. A francia állampolgárok és a velük egyenrangúként kezelt csoportok jogilag elkülönültek a vietnámi alattvalóktól; a büntetőjogban a bennszülöttekre külön szabályok vonatkoztak. A vietnámiakat a közéletben „bennszülöttnek” (franciául indigène) nevezték, ami a korabeli gyarmati jogban alárendelt jogállást jelentett. Ennek öröksége a dekolonizáció után is vitatott maradt, mert az egyenlőtlen jogi kategóriák a függetlenséget követő társadalmi feszültségekben is tovább éltek.
A francia hódítás és a gyarmati állam kiépítésének rekonstrukciójához a legfontosabb források a francia gyarmati levéltárak (Párizs, Aix-en-Provence, Hanoi), a szerződések hiteles szövegei, a katonai jelentések, a vietnámi udvari krónikák (például a Đại Nam thực lục), a Cần Vương felhívások és a helyi feljegyzések. A fő események – a partraszállások, a szerződések keltezése, az 1887-es unió – ezek alapján dokumentáltnak tekinthetők, és a kronológia viszonylag stabil.
Vitatott pont a hódítás okainak aránya: a missziós érdekek, a gazdasági és stratégiai törekvések, valamint a nagyhatalmi rivalizálás (különösen Kína és Nagy-Britannia szerepe) milyen súllyal estek latba a francia döntéshozatalban. A francia hivatalos források gyakran a vallási és civilizációs érvelést hangsúlyozták, míg a kritikai történetírás a gyarmati expanzió kereskedelmi és katonai logikáját emeli ki. A Nguyễn-udvar szerepének megítélése is vitatott: a vietnámi nemzeti történetírás egyes irányzatai „árulónak”, mások a szuverenitás végső megőrzőinek tekintették az udvari szereplőket; a francia források gyakran „határozatlan” és „korszerűtlen” udvarként ábrázolták őket.
A pacifikáció áldozatainak számára nincs megbízható statisztika. A szakirodalomban több tízezres és nagyobb nagyságrendű becslések is felbukkannak, de ezek módszertanilag gyakran megalapozatlanok, mert a francia katonai iratok alulbecsülik, a későbbi nemzeti források pedig esetenként túlbecsülik a veszteségeket. A pontos áldozatszám jelenlegi források alapján nem állapítható meg, és ezt a tankönyv nem is közli kész tényként.