Az A francia hódítás és a gyarmati állam alfejezet bemutatta, hogyan szervezte be Franciaország a főként 1858 és 1885 között elfoglalt vietnámi területeket az Indokínai Unió (Union indochinoise) keretei közé. Ez az igazgatási keret azonban csak a külső vázat adta: a gyarmat hosszú távú működését az a gazdasági berendezkedés és társadalmi átalakulás határozta meg, amely a rizstermelést, a bányászatot, az ültetvényes mezőgazdaságot és a városi munkaerőpiacot kapcsolta be a francia gyarmatbirodalom és a világpiac vérkeringésébe. Ebben az alfejezetben azt vizsgáljuk, milyen gazdasági modellek alakultak ki a francia Tonkinban, Annamban és Kokinkínában (Kohinkína, Cochinchine), hogyan változtak meg a földbirtokviszonyok, milyen társadalmi rétegek erősödtek meg vagy szegényedtek el, és miért hordozta magában ez a rendszer azokat a feszültségeket, amelyek a 20. század első felében a nacionalista és kommunista mozgalmak társadalmi bázisává váltak. A korszak megértése azért is meghatározó, mert a gyarmati gazdaság öröksége az 1950-es és 1960-as évek vietnámi konfliktusaiban – a Az első indokínai háború és Điện Biên Phủ és A vietnámi háború és az újraegyesítés tárgyalásakor – is döntően éreztette hatását.
A francia gyarmati gazdaságpolitika Indokínában sohasem volt teljesen egységes, de közös vonása volt, hogy a gyarmatot a nyersanyagtermelés és a felvevőpiac szerepére jelölte ki. A kezdeti hódítások időszakában a francia kormányzat elsősorban az állami költségvetés terheit próbálta az adókra és az állami monopóliumokra – só-, ópium- és alkohol-jövedékekre – alapozni. Ez a rendszer a vietnámi lakosságtól közvetlenül vonta el a forrásokat, és a 19. század végén a vidéki parasztság körében gyakori túltermelési kényszert és eladósodást idézett elő. A 20. század elejétől, különösen Albert Sarraut főkormányzó első kormányzóságától (1911–1914, majd 1917–1919) kezdve a francia adminisztráció hangsúlyozottan a „miséricorde” és a modernizáció retorikáját használta, ám a gyakorlatban a gyarmati állam beruházásai a francia tőke által irányított infrastruktúra- és ültetvényfejlesztést szolgálták (Brocheux – Hémery 2009, 117–139; az idézett munka másodlagos feldolgozás; az alábbi állítások a korszakot tárgyaló standard szakirodalom konszenzusára támaszkodnak).
A gazdasági földrajz országrészenként eltérő profilokat alakított ki. A Mekong-delta vidékén, Kokinkínában a 19. század végétől a megművelt területek gyors ütemű bővítése, a csatornák ásása és az új rizsfajták elterjedése következtében hatalmas rizstöbblet keletkezett. A kokinkínai rizsexport az 1860-as évek minimális szintjéről az 1920-as évekre évi több mint egymillió tonnára emelkedett; az 1920–1929 közötti éves átlagot gyakran 1,1–1,3 millió tonna közé teszik. Ez a nagyságrend statisztikai becslés, mivel a francia vámnyilvántartások és a helyi kereskedői adatok nem fedik le teljesen az informális forgalmat. A komplex összehasonlító vizsgálatok szerint Kokinkína a világ egyik legjelentősebb rizsexportőrévé vált, exportja főként Kínába, Japánba, a francia gyarmatokra és a holland Kelet-Indiába irányult. A növekedés azonban nem járt együtt a vidéki szegénység csökkenésével: a földtulajdon koncentrációja és a bérleti díjak emelkedése miatt a termelésből származó haszon java a földbirtokosok, a francia rizsmalmok és a kínai nagykereskedők kezében maradt.
Tonkinban, a Vörös-folyó deltavidékén a népsűrűség már a gyarmatosítás előtt is rendkívül magas volt, ezért a paraszti gazdaság inkább intenzív, kis parcellás rizstermelésre és kiegészítő kézművességre rendezkedett be. A francia hatóságok itt elsősorban a bányászatot – főleg a szénbányászatot – és a feldolgozóipar korai formáit fejlesztették. A hónphong–kambaui szénmedence francia vállalatok kezében összpontosult, és a kitermelt szenet részben a gyarmati vasutakhoz és hajózáshoz, részben exportra használták. Az északi hegyvidéken az ón-, cink-, ólom- és aranybányászat is fellendült, de a bányászat termelékenysége alacsony maradt, és a bányamunkások soraiban gyakori volt a szerződéses vagy adósságfüggő munka. A francia statisztikák a tonkini széntermelést 1913 körül körülbelül félmillió tonnára becsülték; az első világháború és az 1920-as évek kutatófúrásai után a termelés meghaladhatta az 1 millió tonnát. A pontos idősor azonban az egyes társaságok beszámolóinak összevetését igényli, mert a helyi és a kikötői nyilvántartások eltérnek.
Közép-Vietnám (Annam) keskeny tengerparti sávja és a Központi-fennsík gyarmati gazdasági szerepe sokáig kisebb maradt. A francia ültetvényes tőke a századforduló után itt is megjelent, főként kávé-, tea- és gumicsemetékkel, de a terület termelési volumene a kokinkínai és kambodzsai ültetvényekéhez képest elmaradt. A sópárlás, a halászat és a helyi kereskedelem viszont továbbra is a paraszti és halászközösségek megélhetését biztosította; ezeket a tevékenységeket a francia adóztatás és a kikötői szabályozás befolyásolta, de nem számolta fel.
A gyarmati mezőgazdaság legvitatottabb kérdése a földkoncessziós rendszer. A francia igazgatás a hódítás után hatalmas területeket nyilvánított állami tulajdonba, és ezt a földalapot koncessziók formájában magánvállalatoknak, francia állampolgároknak és bizonyos esetekben vietnámi elitcsaládoknak adta bérbe. A koncessziós birtokok nagysága vitatott: a francia statisztikák szerint az 1920-as évekre Kokinkínában mintegy 1 millió hektár, Tonkinban és Annamban jóval kisebb terület került ültetvényes hasznosításba, míg a kritikusabb gyarmatkori és későbbi becslések ennél nagyobb, részben nem regisztrált elfoglalást valószínűsítenek. A vitát azért nehéz lezárni, mert a koncessziós szerződések, a tényleges használat és a hivatalos területnyilvántartások egymástól eltérhettek.
A kokinkínai földrendszer jellegzetes vonása a nagybirtok (latifundium) gyors terjedése volt. A rizstermeléshez szükséges csatornák és gátak kiépítése erősen tőkés vállalkozások kezében összpontosult. A tulajdonosok – kisebb részben francia ültetvényesek, nagyobb részben vietnámi és kínai földbirtokosok – a földet bérlők sokaságának adták ki. A bérleti rendszerben a haszonbérlők a termés 40–60 százalékát is beszolgáltatták, és gyakran adóssággal kötötték őket a földtulajdonosokhoz. Ezt a rendszert a korszak nacionalista szerzői – például az 1930-as években működő újságírók és a kommunista szerzők – gyakran „félfeudális kizsákmányolásnak” nevezték, míg a francia gyarmati tisztviselők a szerződéses szabadságot és a termelés modernizálását hangsúlyozták. A két álláspont közötti ellentét máig meghatározza a történetírást: a francia gyarmati hivatalnokok jelentései a növekvő exportot, a nacionalista és későbbi marxista történetírás pedig a bérlők elszegényedését tárgyalja. A források együttes olvasata alapján dokumentált tény, hogy a nagyüzemi rizstermelés és a paraszti megélhetés viszonya egyenlőtlen volt, ám az egyenlőtlenség pontos mértékéről és regionális eltéréseiről csak becslések vannak.
Tonkinban ezzel szemben a kisbirtokos parasztgazdaság dominált, de a földéhség rendkívüli méreteket öltött. A Vörös-folyó deltavidékén a faluközösségek belső földosztása, az eladósodás és a növekvő adóterhek miatt sok család kényszerült földje eladására vagy zálogba adására. A földbirtokosság itt is nőtt, de a nagybirtokok mérete kisebb volt, mint Kokinkínában. A francia adórendszer – különösen a fejadó és a települési adók – az 1930-as évek elején a gazdasági válság idején súlyos paraszti tiltakozásokat váltott ki. A Nghệ An és Hà Tĩnh tartományokban 1930–1931-ben kirobbant falusi felkeléseket gyakran a szovjetek (Xô viết) elnevezéssel jelölik a vietnámi kommunista hagyomány szerint; ezeket a francia hatóságok légierővel és tömeges letartóztatásokkal verték le. A felkelések áldozatainak száma nem ismert pontosan: a francia jelentések jóval alacsonyabb számokat közölnek, mint a későbbi vietnámi kommunista történetírás, amely gyakran több ezer kivégzettre utal. A számok eltérését a források egyoldalúsága és a helyi nyilvántartások hiánya magyarázza; mindkét számításnál azonban dokumentált, hogy a francia erőszak a falusi szegényparasztságot sújtotta.
A gyarmati gazdaság másik húzóágazata a latextermelés, azaz a kaucsuk volt. Az 1890-es évek végétől kezdve francia társaságok nagy területeket vettek birtokba a vörös és a szürke laterit talajokon, elsősorban Kokinkínában és a Kambodzsával határos zónákban. Az ültetvények munkásigénye hatalmas volt: a tapasztalt munkaerő hiánya miatt a francia vállalatok toborzók (cai) útján főleg az észak-vietnámi, túlnépesedett falvakból hoztak szerződéses munkásokat a déli ültetvényekre. A szerződéses toborzás gyakran szóbeli ígéreteken alapult, és az érkezők bére a kifizetések, a bolti adósság és a büntetések rendszerében gyakran a minimális szint alatt maradt. A munkakörülményeket a francia gyarmati orvosi jelentések is időről időre bírálták: a malária, a vérhas, a túlzsúfolt barakkok és a rossz táplálkozás miatt a halandóság több ültetvényen rendkívül magas volt.
A gumimunkásság száma az 1920-as években a francia források szerint meghaladta a 100 ezer főt, de a szerződéses és a nem regisztrált munkások miatt ez a szám bizonytalan. A halálozási rátákra vonatkozóan eltérő becslések láttak napvilágot: a vállalati jelentések a javuló orvosi ellátást hangsúlyozták, a francia munkafelügyelők és későbbi történészek viszont 1000 főre vetített, évenkénti többlethalálozást mutattak ki. A mai történetírás konszenzusa szerint a guminagyültetvények a francia gyarmati gazdaság legbrutálisabb kizsákmányolási formái közé tartoztak; a „munkakényszer” kifejezést azonban pontosan kell használni. A francia állam a szigorú értelemben vett kényszermunkát az 1900-as évek elejétől korlátozta, de a szerződéses toborzás és az adósságból fakadó függés olyan alárendeltséget hozott létre, amelyet a korszak bírálói tényleges kényszerként írtak le. A cári rendszer és a későbbi kommunista retorika egyaránt rabszolgamunkáról beszélt; a francia munkáltatók ellenben önkéntes szerződésekre hivatkoztak. A fennmaradt szerződések és panaszlevelek egy része alátámasztja, hogy a munkaerő mobilitása csekély volt; a halálozás és a szökés magas aránya pedig a körülmények elviselhetetlenségére utal, de arról nincs megbízható adatsor, hogy a munkások hány százaléka került kifejezetten fizikai kényszer alá.
A bányászatban hasonló függő munkaviszonyok alakultak ki. A francia és vietnámi bányatársaságok a munkaerőt szerződéses toborzókon keresztül szerezték be, és a munkások bérének egy részét bányaboltokban levásárolható utalványban fizették. A szénbányákban a nők és a gyerekek aránya nem elhanyagolható; a gyermekmunka alkalmazását a francia felügyelet tiltotta, de a bányák ellenőrzése hiányos volt. A bányászatban bekövetkezett baleseteket a vállalati jelentések gyakran alulbecsülték, míg a vietnámi beszámolók a század első felére több súlyos bányaszerencsétlenséget jegyeztek fel. A tárgyilagos elemzés megköveteli, hogy a bányászati munkásság szenvedéstörténete mellett a bérmunka új jelenségét is lássuk: a bányák és a gyárak a hagyományos falusi közösségekből kiszakadt, polgárosultabb munkásság kialakulásának első színterei voltak.
A gyarmati gazdaság átalakította a városszerkezetet is. Saigon (Sài Gòn) és Chợ Lớn, Hanoi (Hà Nội) és Haiphong (Hải Phòng) gyorsan növekedett, mert a közigazgatás, a kereskedelem, a rizsmalmok, a hajóforgalom és a feldolgozóipar itt összpontosult. Saigon lakossága az 1900-as évek eleji néhány tízezer főről az 1930-as évekre a százezres nagyságrend fölé emelkedett; a népszámlálási adatok a városhatárok változása és a letelepedési szabályok eltérése miatt pontatlanok. A nagyvárosokban új társadalmi rétegek jelentek meg: hivatalnokok, tanárok, fordítók, egészségügyi dolgozók, vasutasok, villamosvezetők, kikötőmunkások, rizsmalmi munkások. A bérből élő városi munkásság becsült létszáma az 1920-as évek végén Indokínában a néhány százezres nagyságrendet érhette el, ám ennek etnikai és országrészi megoszlása vitatott.
A munkásság szervezkedése kezdetben segélyegyleti és céh jellegű volt, majd az 1920-as évek végétől a Vietnámi Kommunista Párt befolyása alatt sztrájkok és tüntetések sorozata bontakozott ki. A haifongi kikötőmunkások, a saigoni rizsmalmi munkások és a tonkini bányamunkások sztrájkjai a francia rendőri és katonai erők beavatkozását váltották ki. A hatalmi válasz sokszor kollektív büntetéssel járt: elbocsátás, letartóztatás, egyes esetekben falvakra kiterjedő megtorlás. Az 1930–1931-es mozgalmi hullám összekapcsolta a városi munkásság és a falusi szegényparasztság tiltakozását, ami a francia hatóságokat arra késztette, hogy szorosabban ellenőrizzék a politikai szervezkedést, a sajtót és a gyülekezést. A munkásmozgalmi követelések fő pontjai – magasabb bér, a verés és a levonás tilalma, a szerződések betartása, a túlóra korlátozása – dokumentáltak: a sztrájkbizottságok által megfogalmazott petíciók, valamint a francia munkaügyi és rendőri jelentések egyaránt fennmaradtak.
A gyarmati társadalomban különleges helyet foglaltak el a kínai és az indiai kereskedőközösségek. A kínai diaszpóra, főként Kanton, Fukien és Hakka nyelvű csoportok, elsősorban a rizs- és gyarmatáru-kereskedelemben, a pénzügyi szolgáltatásokban, a hajózási ügynökségekben és a feldolgozóiparban szerzett befolyást. A francia gyarmati adminisztráció a kínaiakra gyakran mint „közvetítő kisebbségre” tekintett, és külön szervezeti keretekben (congregations) igazgatta őket. A kínai közösségek gazdasági ereje miatt a francia gyarmati adórendszer is kihasználta a kínai kereskedők helyismeretét, ugyanakkor időről időre kereskedelmi konkurensnek is tekintette őket. Az indiai közösségek szerepe kisebb volt, mint Malajziában vagy Burmában, de Saigonban és Haiphongban a textilkereskedők, pénzváltók és takarító-vállalkozók között számos indiai származású család dolgozott. A kisebbségi közösségekre vonatkozó francia statisztikák nem megbízhatók, mert a népszámlálások a nyelvi és a vallási kategóriákat eltérően használták.
A gyarmati társadalom legfelső rétegét a francia hivatalnokok, katonatisztek, ültetvényesek, mérnökök, orvosok és kereskedők alkották. Számuk az 1930-as években megközelítőleg 20–30 ezer fő lehetett egész Indokínában, bár a pontos adat a francia állampolgárok és a „védnökölt” személyek kategóriái miatt bizonytalan. A francia telepesek jogi helyzete élesen elkülönült a vietnámiakétól: a civil ügyekben más bírósági fórumok, az adózásban más kulcsok, a munkavállalásban magasabb fizetések illették meg őket. A faji elkülönülés a városok térhasználatában is megmutatkozott: a villák, a klubok, a színházak és az iskolák egy része kizárólag a franciák számára volt fenntartva. Ezt a rendszert a korszak francia politikai elitje a civilizációs misszió nyelvezetével igazolta; a későbbi posztkoloniális történetírás a rasszizmus intézményes formájaként bírálta. A tankönyvi álláspont itt nem lehet semleges a tényekkel szemben: a jogi egyenlőtlenség dokumentált, értékelése viszont a forrásoktól függően eltérő hangsúlyokat kap.
A gyarmati gazdaság a nők életét is átalakította. A falusi nők hagyományosan meghatározó szerepet játszottak a rizsföldek gondozásában, az állattenyésztésben, a piacozásban és a háztartási jövedelem kiegészítésében. A gyarmati adórendszer azonban a háztartásokat férfi vezetőhöz kötötte, és a francia közigazgatás sokszor figyelmen kívül hagyta a nők földhasználati jogait. A koncessziós rendszer bevezetésénél azok a nők, akik korábban közösségi földeken gazdálkodtak, gyakran kimaradtak a tulajdon-nyilvántartásból. Az ültetvények és a gyárak munkásai között viszont a nők aránya folyamatosan nőtt; a rizsmalmokban, a dohánygyárakban és a textiliparban nagy számban dolgoztak lányok és asszonyok. A női munkabérek rendszerint a férfiak bérének 50–70 százalékát tették ki; ezt a különbséget a korabeli munkáltatók a könnyebb munkafeladatokkal indokolták, de a megmaradt munkarendekből az derül ki, hogy a nők gyakran hasonló fizikai igénybevételnek voltak kitéve.
A francia oktatáspolitika kettős hatást gyakorolt a gyarmati társadalomra. A falusi községi iskolákban a hagyományos, könyv nélküli tanításból a francia-vietnámi tantervre való áttérés korszerűbb ismereteket adott, de gyakran kiszorította a klasszikus kínai műveltséget. A városi elitiskolák – mint a hanoi Albert Sarraut Líceum vagy a saigoni Chasseloup-Laubat Líceum – francia diplomát adtak, és a bennük végzettek közül került ki a későbbi nacionalista és kommunista értelmiség jelentős része. A francia nyelvű oktatás kiterjedése azonban korlátozott maradt: az 1930-as években a vietnámi tanköteles korú gyerekeknek csak kisebb része járt iskolába, és a lányok aránya még alacsonyabb volt. A műveltség és a politikai mozgósítás összefüggése az 1920-as évektől nyilvánvalóvá vált: az iskolázott fiatalok egyszerre kerültek be a gyarmati bürokráciába és a radikális újságírókörökbe. A francia kormányzat erre válaszul időszakosan bezáratott lapokat, letartóztatott újságírókat és tanárokat, de az ellenállás hálózatait nem tudta felszámolni.
A technikai modernizáció kézzelfogható eredményeket is hozott: vasútvonalak (Hanoi–Lao Cai, Hanoi–Saigon), hidak (a hanoi Long Biên híd 1902-ből), kikötők, kórházak, járványügyi állomások és postahálózat épült. A francia mérnökök által irányított infrastruktúra megkönnyítette a kereskedelmet és a belföldi mobilitást, de a vietnámiak hozzáférését a közszolgáltatásokhoz a faji hierarchia korlátozta. A kórházi férőhelyek elsősorban a francia lakosságot és a katonaságot szolgálták; a falusi egészségügy továbbra is a hagyományos gyógyítókra és a szegényes szükségkórházakra maradt. Az 1930-as évek közepén a francia kormányzat szociálpolitikai reformokat hirdetett, de ezek végrehajtása lassú és egyenetlen volt. Az egészségügyi mutatók javulása – a himlő és a kolera elleni védőoltások, a karanténállomások – részben ellensúlyozta az éhínségek és a munkaterhek okozta veszteségeket, de a csecsemőhalandóság és a maláriás megbetegedések aránya továbbra is magas maradt. A francia orvosi jelentések és a vietnámi panaszlevelek együttesen arra utalnak, hogy a modern egészségügy hatása a városokban erős, a vidéki területeken mérsékelt volt.
Az 1930-as évek eleji világgazdasági válság a vietnámi gyarmati gazdaságot a rizsexport árának zuhanásán keresztül sújtotta. Az 1931–1933 közötti években a kokinkínai rizs tonnánkénti ára drasztikusan esett; a parasztok és a bérlők jövedelme összeomlott, miközben a francia adók és a földbérletek nominális összege nem csökkent azonos ütemben. A válság hatására nőtt a falusi eladósodás, a földeladás és a földnélküli bérmunkások aránya. A francia adminisztráció a közmunkák bővítésével próbált enyhíteni a munkanélküliségen, de ez a program nem tudta felszívni a falvakból elűzöttek tömegét. A nyomor 1930–1931-ben a Nghệ Tĩnh szovjetmozgalom néven ismert felkeléssorozatban csúcsosodott ki; a kormányzat erőszakos leverése után a térségben a bizalmatlanság és a titkos szervezkedés tovább élt.
A válság időszakában a francia hatóságok által szervezett népjóléti intézkedések korlátozottak maradtak. A rizskiviteli adókat 1933 után fokozatosan csökkentették, és a nagyvárosokban élelmiszerosztó központokat állítottak fel, de a vidéki éhezés nem szűnt meg. A korabeli francia újságcikkek és missziós beszámolók gyakran „járványszerű éhezésről” írtak, míg a hivatalos közlemények a „nehézségeket” elszórtnak tüntették fel. Az éhezés miatt meghaltak számára nincs megbízható statisztika; a becslések néhány tízezertől százezres nagyságrendig terjednek, de az ellenőrzött források hiányában ezeket továbbra is kutatási bizonytalanságnak kell tekinteni.
A második világháború előtti években, a Népfront-korszakban (1936–1938) a franciaországi baloldali kormányzás rövid enyhülést hozott: szakszervezeti szabadságot, sajtószabadságot, több munkásjogi rendelkezést vezettek be, és nőtt a vietnámiak részvétele a helyi tanácsokban. Ez a nyitás azonban Indokínában gyenge és visszavonható maradt; a gyarmati adminisztráció konzervatív tisztviselői ellenálltak, és 1938 után a biztonsági szigor visszatért. A munkásmozgalom tapasztalatai azonban beépültek a Vietnámi Kommunista Párt szervezeti hálójába, és a A vietnámi nacionalizmus és a kommunista mozgalom alfejezetben tárgyalandó politikai szervezkedés fő irányai itt formálódtak meg először. A második világháború, a japán megszállás és az 1945-ös augusztusi forradalom tömegbázisa nem érthető meg a gyarmati gazdaság és társadalom itt bemutatott átalakulása nélkül.
A vietnámi gyarmati gazdaság és társadalom kutatásának forrásai egyszerre bőségesek és egyenetlenek. Elsődleges forrásként a francia gyarmati közigazgatás iratai, vámstatisztikái, adóösszeírásai, koncessziós szerződései, bányafelügyeleti jelentései, orvosi és munkaügyi feljegyzései használhatók. Ezeket a francia nemzeti levéltárakban, a vietnámi Országos Levéltárban és a korábbi gyarmati kormányzósági központokban őrzik. A vietnámi nyelvű források közül az adókönyvek, a községi jegyzőkönyvek, a panaszlevelek, a bírósági periratok és a sajtó közlései fontosak. A korszak gazdaságáról átfogó képet adnak az ültetvénytársaságok, a rizsmalmok, a bányavállalatok és a francia vasúttársaság mérlegbeszámolói is, bár ezek egyoldalúan a tőketulajdonosok szempontjait tükrözik.
A legnagyobb bizonytalanságok a következők. Először, a földbirtokviszonyokra vonatkozó francia statisztikák a nyilvántartásban nem szereplő használati jogok miatt alulbecsülhetik a koncentrációt. Másodszor, az áldozatszámok – a munkások halálozása, a paraszti felkelések megtorlása, az éhínségek embervesztesége – többnyire becslések, és a francia gyarmati források alacsonyabb, a vietnámi nacionalista és kommunista források magasabb számokat adnak. Harmadszor, a munkaviszony jellegének megítélése – önkéntes szerződés vagy kényszermunka – vitatott, mert a „kényszer” fogalma a korabeli jog, a későbbi emberi jogi terminológia és a munkástapasztalat között eltérő jelentéseket hordoz. Negyedszer, a kínai és indiai kisebbségek gazdasági szerepére vonatkozó francia adatok a kongregációs igazgatás és a népszámlálási kategóriák változása miatt pontatlanok, így a közösségek belső társadalmi rétegződése rejtve marad. Végül, a nőkre vonatkozó források hiányosak: a francia munkaügyi kimutatások gyakran nem választották szét a nemeket, és a vietnámi családi iratokban a női jövedelmeket sokszor a férfiaké alá sorolták be. A történeti értelmezés ezért mindig forráskritikai megjegyzéssel közölhető csak.
A korszakról szóló másodlagos szakirodalomban meghatározó a francia gyarmati gazdaságtörténet klasszikus vitája a „fejlődés vagy kizsákmányolás” kérdéséről. A korábbi francia szerzők egy része a gyarmati infrastruktúra modernizáló hatását emelte ki, míg a vietnámi marxista és a nyugati kritikai történetírás a paraszti elszegényedést, a munkakényszert és az egyenlőtlen cserét hangsúlyozta. Ez a vita ma is él, de a kutatás a két szélsőség közötti, területenként és időszakonként eltérő képet rajzol. A bizonytalanságok miatt a tankönyvi szöveg nem vállalkozhat arra, hogy lezárja a vitát; arra viszont igen, hogy megmutassa, mely állítások támaszkodnak dokumentált tényekre, és melyek csupán statisztikai vagy történeti becslések.