A francia Indokína gyarmati gazdasága és társadalma, amelyet az előző alfejezet tárgyalt, a 20. század első évtizedeitől kezdve egyre erősebb politikai válaszokat váltott ki. Az írástudó városi réteg, a parasztság és a munkásság különböző módokon fogalmazta meg a gyarmati rendszerrel szembeni elégedetlenségét. Az 1920-as és 1930-as években két nagy politikai áramlat bontakozott ki: a polgári gyökerű nacionalista mozgalom és a nemzetközi kommunista mozgalomhoz kapcsolódó forradalmi szervezkedés. Ezek nem csupán párhuzamosan futottak, hanem gyakran vitatkoztak, egyesültek és szakadtak szét, miközben a francia gyarmati állam biztonsági szervei folyamatosan üldözték őket. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan alakult ki a vietnámi nacionalizmus és a magukat kommunistának nevező csoportok szerveződése, milyen nemzetközi kapcsolatokra támaszkodott, és milyen stratégiákat kínált a függetlenség elérésére. A kérdés azért is fontos, mert a vietnámi gyarmati gazdaság és társadalom alfejezetben bemutatott gyarmati társadalmi egyenlőtlenségek itt váltak nyílt politikai konfliktussá.
A francia gyarmati uralom alatt a vietnámi társadalomban új politikai nyilvánosság jött létre, amelynek legfontosabb eszköze a quốc ngữ, a latin betűs vietnámi írás volt. Bár ezt az írásrendszert már a 17. században katolikus misszionáriusok dolgozták ki, széles körű elterjedése a gyarmati korban történt meg. A francia hatóságok támogatták a quốc ngữ használatát a klasszikus kínai írás rovására, mert úgy vélték, hogy az európai típusú ábécé megkönnyíti a közigazgatást és a gyarmati oktatást. Ugyanakkor a quốc ngữ hamar a vietnámi nacionalista értelmiség eszközévé is vált: újságok, röpiratok, regények és politikai brosúrák jelentek meg ezen az íráson, amelyek a gyarmati uralmat bírálták, és a vietnámi nemzeti öntudatot erősítették. E kettős természet miatt a quốc ngữ szerepe a mai napig értelmezési vita tárgya: egyes történészek a gyarmati modernizáció vívmányaként, mások a vietnámi ellenállás eszközeként hangsúlyozzák.
A korai vietnámi nacionalizmus már a 20. század elején két irányzatra vált szét. Phan Boi Chau (Phan Bội Châu) a fegyveres felkelést és a külföldi támogatás keresését szorgalmazta, míg Phan Chau Trinh (Phan Châu Trinh) a békés reformokat, az oktatást és a modernizációt tartotta a haladás útjának. Mindketten a gyarmati uralom ellen léptek fel, de eltérő módon képzelték el a vietnámi nemzet jövőjét. Phan Boi Chau 1905 és 1909 között a Đông Du (Keletre tartó) mozgalmat vezette, amely vietnámi diákokat küldött Japánba, hogy ott modern ismereteket szerezzenek, és hazatérve a függetlenségi harc élére álljanak. A mozgalmat a japán–francia megállapodás után felszámolták, Phan Boi Chau pedig 1925-ben francia ügynökök kezére került, amit Hanoiban tömegtüntetések követtek. Az ő tevékenységük a gyarmati nyilvánosság megerősödését mutatta: a politikai elítéltek ügye körül kialakult szolidaritás már nem csupán a hagyományos elit körében, hanem a városi középrétegekben is megjelent.
Az 1920-as évek közepén a gyarmati oktatásban részesült fiatal értelmiségiek egy része radikálisabb szervezetet hozott létre. Nguyen Thai Hoc (Nguyễn Thái Học) 1927. december 25-én megalapította a Việt Nam Quốc Dân Đảng (VNQDĐ, Vietnámi Nemzeti Párt) nevű szervezetet, amely programjában független köztársaságot, demokratikus szabadságjogokat és a francia uralom megdöntését követelte. A VNQDĐ elsősorban a városi hivatalnokok, tanárok, diákok és a bennszülött katonai alakulatok katonái köréből toborzott tagokat. A szervezet szervezeti mintája részben a kínai Kuomintang volt, és a fegyveres felkelést tekintette a hatalom megszerzése eszközének. A francia biztonsági szervek azonban folyamatos megfigyelés alatt tartották, és több tagját letartóztatták. Az 1930-as Yên Bái-i felkelés (lásd alább) után a VNQDĐ mint önálló politikai erő gyakorlatilag megsemmisült, de a vietnámi nacionalizmus egyik fontos szimbóluma maradt.
A nacionalizmus fogalma ebben az időszakban nem volt egységes ideológia. A gyarmati uralommal szembeni ellenállás különböző csoportjai eltérően képzelték el a vietnámi nemzetet: egyesek a konfuciánus múltból, mások a modern köztársasági eszmékből merítettek, megint mások a paraszti közösségek önállóságát hangsúlyozták. Ezt a sokszínűséget a francia hatóságok gyakran leegyszerűsítették, és minden ellenséges tevékenységet „anti-francia” tevékenységként kezeltek, ami tovább erősítette a közös ellenségkép kialakulását.
A kommunista mozgalom vietnámi története szorosan összefonódott Ho Si Minh (Hồ Chí Minh) pályafutásával. Ho Si Minh – születési nevén Nguyen Sinh Cung (Nguyễn Sinh Cung), későbbi nevén Nguyen Tat Thanh (Nguyễn Tất Thành) – 1890 körül született Közép-Vietnámban, bár a pontos születési dátum a mai napig vitatott a forrásokban. 1911-ben elhagyta Vietnámot, és hajókon dolgozva bejárta a világot. Párizsban élt, ahol 1919-ben, az első világháborút lezáró versailles-i békekonferencia idején Nguyen Ai Quoc (Nguyễn Ái Quốc) néven petíciót nyújtott be a gyarmati reformokat követelve. A „Annamita nép követelései” című dokumentum nem hivatalos küldöttségtől származott, és a francia hatóságok figyelmen kívül hagyták, de a petíció szerzősége és tartalma bizonyítja, hogy a vietnámi ellenzék a nemzetközi fórumokon is megpróbált megjelenni.
1920-ban Ho Si Minh a Francia Kommunista Párt alapító tagja lett, és csatlakozott a Kommunista Internacionáléhoz (Komintern). A Komintern ebben az időben a gyarmati felszabadító mozgalmak támogatását hirdette, bár a gyakorlatban a stratégiai hangsúlyok időről időre változtak. Ho Si Minh 1923-tól Moszkvában dolgozott, majd Kínába, Kantonba került, ahol 1925-ben létrehozta a Việt Nam Thanh Niên Cách Mạng Đồng Chí Hội (Vietnámi Forradalmi Ifjúság Bajtársi Társasága) nevű szervezetet. Ez a szervezet a kommunista eszmék terjesztésének első csatornája volt Vietnámban, és tagjai közül került ki később a kommunista párt magja. Ho Si Minh a szervezet számára írta a „Forradalom útja” című oktatófüzetet, amely a gyarmati felszabadítás és a kommunista forradalom összekapcsolását tanította.
Ho Si Minh nemzetközi kapcsolatai kettős hatással jártak. Egyrészt a Komintern támogatása anyagi forrásokat, képzést és nemzetközi hálózatot biztosított a vietnámi mozgalomnak. Másrészt a Komintern stratégiai irányvonalai olykor ütköztek a vietnámi helyi viszonyokkal, és a mozgalom belső vitáit is felerősítették. Például a Komintern 1928-as hatodik kongresszusa az osztályharc élesítését hirdette, ami a nemzeti felszabadítás és a társadalmi forradalom közötti egyensúly kérdését újra megnyitotta a vietnámi kommunisták körében. E vita később a pártszakadások egyik okává vált.
A Thanh Niên szervezeten belül 1929-ben vita alakult ki arról, hogy megérett-e az idő egy önálló kommunista párt megalakítására. A vita következtében három, egymástól független kommunista csoport jött létre: 1929 júniusában a Đông Dương Cộng sản Đảng (Indokínai Kommunista Párt), 1929 őszén az An Nam Cộng sản Đảng, majd 1930 elején a Đông Dương Cộng sản Liên đoàn. A megosztottság gyengítette a mozgalmat, ezért a Komintern megbízásából Ho Si Minh – aki ekkor már ismét az Nguyen Ai Quoc nevet használta – 1930. február 3-án Hongkongban összehívta az egyesítő konferenciát. A konferencián megalakult a Đảng Cộng sản Việt Nam (Vietnámi Kommunista Párt), amelyet még ugyanabban az évben, 1930 októberében a Komintern utasítására átneveztek Đảng Cộng sản Đông Dương (Indokínai Kommunista Párt, ICP) névre. Az átnevezés jelezte, hogy a Komintern a pártot nem csupán vietnámi, hanem az egész francia Indokína területére kiterjedő szervezetnek szánta, ami később komoly feszültségekhez vezetett a nem vietnámi tagokkal és a kambodzsai, laoszi mozgalmakkal.
Az ICP kezdeti programja a francia gyarmati uralom megdöntését, a munkások és parasztok felszabadítását, a földosztást, valamint a nemzeti felszabadítást hirdette. A párt kis létszámmal indult, de a Komintern hálózatán keresztül képzést és anyagi támogatást kapott, és viszonylag gyorsan kiépítette illegális sejthálózatát a gyarmati városokban és egyes vidéki körzetekben. A pártalapítás ténye jól dokumentált, de a részletek – például a konferencia pontos helyszíne, a résztvevők névsora és a program elfogadásának körülményei – részben későbbi visszaemlékezésekből és hivatalos pártkiadványokból ismertek, ezért azokban a forráskritika óvatosságra int.
A nagy gazdasági világválság 1929-től kezdve súlyosan érintette a gyarmati Indokínát. Az exportárak zuhanása, a rizs- és kaucsukültetvényeken dolgozó munkások elbocsátása, valamint a francia hatóságok adóemelései a vidéki lakosság körében széles körű elégedetlenséget váltottak ki. A középső vietnámi Nghệ An és Hà Tĩnh tartományokban – Ho Si Minh szülőföldjén – a kommunista aktivisták vezetésével parasztbizottságok alakultak, amelyeket a résztvevők és a későbbi vietnámi állami történetírás Nghệ-Tĩnh szovjetek (Xô Viết Nghệ Tĩnh) néven ismer. A bizottságok adóelengedést, földosztást és a helyi elöljárókkal szembeni megtorlást hajtottak végre, ami a francia gyarmati hatalom belső rendjét veszélyeztette.
A francia hatóságok katonai erővel, tömeges letartóztatásokkal és kivégzésekkel válaszoltak. A mozgalmat 1931-re leverték, és a kommunista párt vidéki hálózata súlyos veszteségeket szenvedett. Az áldozatok száma máig bizonytalan: a francia hivatalos iratok több száz halottról és több ezer bebörtönzöttről szólnak, míg a későbbi vietnámi történetírás ennél magasabb számokat közöl, és a mozgalom elnyomásának mértékét hangsúlyozza. A pontos adatokat a források hiánya és a gyarmati statisztikák megbízhatatlansága miatt lehetetlen teljes bizonyossággal megállapítani.
A Nghệ-Tĩnh szovjetek értékelése a mai napig vita tárgya. A vietnámi hivatalos történetírás a párt első nagy forradalmi fellépéseként ünnepli, és a paraszti öntudat ébredésének bizonyítékát látja benne. Egyes nyugati és vietnámi emigráns történészek ugyanakkor arra hívják fel a figyelmet, hogy a kommunista aktivisták a paraszti elégedetlenséget saját politikai céljaikra használták fel, és a leverés után a vidéki lakosság magára maradt. A mozgalom mindazonáltal megmutatta, hogy a gyarmati rendszer elleni ellenállás nem csupán az értelmiség ügye, hanem a parasztság széles rétegeit is elérheti, ha a gazdasági válság és az adóterhek felerősödnek.
A VNQDĐ 1930. február 10-én Yên Bái-i felkelést robbantott ki, amelyhez több helyőrség katonái is csatlakoztak. A felkelés azonban rosszul előkészített volt, és a francia hadsereg néhány nap alatt leverte. Vezetőit, köztük Nguyen Thai Hocot kivégezték, a szervezet tagságát pedig letartóztatták vagy külföldre menekítették. A VNQDĐ bukása hosszú időre meggyengítette a kommunista párttól független, polgári nacionalista ellenzéket, és a francia biztonsági szervek figyelmét a kommunista mozgalomra összpontosította.
A kommunista mozgalmon belül is tovább élt a stratégiai vita. A trockista csoportok – például Ta Thu Thau (Tạ Thu Thâu) vezetésével – főleg Dél-Vietnámban, Cochinchinában működtek, és a sztálinista ICP-vel szemben a munkásmozgalom és a paraszti mozgalmak radikálisabb irányvonalát hirdették. A vita a nemzeti felszabadítás és az osztályharc viszonyáról, valamint a Komintern irányvonalának elfogadásáról szólt, és a két irányzat közötti ellentét gyakran erőszakos összeütközésbe torkollott. A trockista irányzatot a mai vietnámi hivatalos történetírás jórészt elhallgatja, vagy „árulóként” bélyegzi meg, ezért jelentőségének megítélése ma is erősen vitatott a nemzetközi szakirodalomban.
Ugyanebben az időszakban vallási nacionalista mozgalmak is megjelentek. A Cao Đài (1926) szinkretikus vallási közösség, amely a buddhizmus, a konfucianizmus, a kereszténység és más hagyományok elemeit ötvözte, Dél-Vietnámban gyorsan növekvő hívei körében a vietnámi nemzeti megújulást hirdette, és saját milíciát is létrehozott. A Hòa Hảo (1939) mozgalom ugyancsak déli gyökerű volt, és a paraszti vallásosságot kapcsolta össze a társadalmi reformokkal. Bár e mozgalmak nem tartoztak a kommunista vagy a VNQDĐ irányzathoz, fontos szerepet játszottak abban, hogy a vidéki lakosság politikai identitása ne csupán a francia gyarmati kategóriákhoz igazodjon.
A nők szerepe a politikai mozgalmakban fokozatosan láthatóbbá vált. A kommunista pártban nők is vezető pozícióba kerültek, például Nguyen Thi Minh Khai (Nguyễn Thị Minh Khai), akit később a francia hatóságok kivégeztek. A nők részvételét ugyanakkor a korabeli konfuciánus nemi szerepek korlátozták, és a mozgalmak többsége a nőket elsősorban támogatóként, nem pedig stratégaként kezelte. Ez a feszültség a későbbi évtizedek vietnámi nőtörténetében is megmaradt.
A francia gyarmati állam elnyomó gépezete mindeközben módszeresen üldözte a politikai ellenzéket. A Sûreté (politikai rendőrség) kiterjedt besúgóhálózatot tartott fenn, cenzúrázta a sajtót, és a szervezkedők tömegét tartóztatta le. A hírhedt Poulo Condore (Côn Đảo) szigeti börtönben a politikai foglyok embertelen körülmények között éltek, és sokan közülük meg is haltak. A gyarmati elnyomás ténye dokumentált, de annak mértéke, célzottsága és a francia hatóságok szándékai máig vita tárgyát képezik: a francia hivatalos iratok a „közbiztonság védelmét” hangsúlyozzák, míg a vietnámi és nemzetközi történetírás a politikai elnyomás rendszerszerű jellegét emeli ki.
A hegyi közösségek – amelyeket a francia gyarmati kategorizálás gyakran a „montagnard” (hegylakó) gyűjtőnévvel illetett – ebben az időszakban nagyrészt kívül maradtak a nacionalista és kommunista mozgalmakon. Ezek a közösségek, mint a thai, hmong, muong és más csoportok, saját társadalmi szerveződéssel és a gyarmati állammal fenntartott eltérő viszonyokkal rendelkeztek. A nacionalista mozgalmak többsége a vietnámi etnikai többség keretei között gondolkodott, ami később komoly konfliktusforrássá vált, amikor a független állam létrejött.
1936-ban Franciaországban a baloldali Népfront kormányra kerülése átmeneti enyhülést hozott a gyarmati Indokínában is. A franciaországi politikai változás lehetővé tette, hogy a vietnámi kommunista párt legális és féllegális formában működjön, sztrájkokat szervezzen, és választási kampányokban vegyen részt. A politikai foglyok egy részét szabadon engedték, és a szakszervezetek megerősödtek. Az ICP a Komintern antifasiszta irányvonalát követve szélesebb szövetségi politikát hirdetett, és a hangsúlyt a szociális követelésekre helyezte. A párt társadalmi bázisa kiszélesedett, és a munkásmozgalom előretörése a gyarmati hatóságokat is óvatosabbá tette.
A Népfront-korszak azonban nem hozott tartós változást. 1938-ban a franciaországi Népfront felbomlott, és Indokínában ismét szigorúbb elnyomó intézkedések léptek életbe. Az 1936–1939 közötti időszak tapasztalatai mégis fontosak voltak: a kommunista párt megtanulta, hogyan működjön a nyilvánosság előtt, és hogyan szervezze a munkásokat és parasztokat legális keretek között. E tapasztalatok később, a második világháború alatt és után is segítették a pártot.
Az alfejezet végére nyitott kérdés marad, hogy a nemzeti felszabadítás stratégiája miként illeszkedik a japán terjeszkedéshez, amely 1940-től tényleges katonai fenyegetést jelentett Indokínára. A japán behatolás, a francia hatóságok meggyengülése és a nemzetközi környezet átalakulása új szakaszt nyitott, amelyet a következő alfejezet, A második világháború és az 1945-ös augusztusi forradalom tárgyal.
Az 1920–1930-as évek vietnámi nacionalista és kommunista mozgalmainak rekonstrukciója több forrástípusra támaszkodik. Az elsődleges források közé tartoznak a francia gyarmati irattárak – különösen a Sûreté jelentései, bírósági ítéletek és börtönnyilvántartások –, valamint a Kommunista Internacionálé moszkvai irattára. A párt korai dokumentumai, programjai és röplapjai részben fennmaradtak, de sokszor csak későbbi másolatokban. A részt vevők visszaemlékezései, például Ho Si Minh írásai és a párt hivatalos történeti kiadványai, értékes adalékokkal szolgálnak, ugyanakkor tendenciózusak is lehetnek, mert az adott politikai irányvonalat igazoló emlékezetet rögzítenek.
A másodlagos szakirodalomban David G. Marr, Christopher Goscha, Hue-Tam Ho Tai, Pierre Brocheux és Daniel Hémery, valamint Martin Thomas munkái a meghatározóak. E szerzők a francia gyarmati és a vietnámi nemzeti narratívák közötti különbségeket is elemzik, és rámutatnak, hogy a VNQDĐ és a kommunista párt szerepének értékelése a mai napig vitatott. A Yên Bái-i felkelés előkészítettségéről és a résztvevők indítékairól például eltérő francia és vietnámi beszámolók maradtak fenn. A Nghệ-Tĩnh szovjetek áldozatszámai erősen becslések, és a rendelkezésre álló források nem teszik lehetővé a pontos szám meghatározását. A trockista irányzat szerepét a hivatalos vietnámi történetírás hosszú ideig elhallgatta, ezért annak helyi jelentősége a nemzetközi kutatásokban is csak fokozatosan vált ismertté. A Komintern és a vietnámi kommunisták viszonyának részletei szintén vitatottak, mert a moszkvai irattár megnyitása után is maradtak értelmezési kérdések.
Történeti szempontból fontos, hogy a „nacionalizmus” és a „kommunizmus” kategóriáit ne vetítsük vissza a mai jelentésükkel. A korszak szereplői maguk is eltérően értelmezték ezeket a fogalmakat, és a politikai határok gyakran átjárhatók voltak. A hivatalos vietnámi emlékezetpolitika ma a kommunista pártot a nemzeti felszabadítás egyedüli letéteményeseként ábrázolja, míg a nacionalista és vallási mozgalmak szerepét gyakran leegyszerűsíti. Ezt az emlékezetpolitikai álláspontot a könyv nem veszi át automatikusan, hanem a különböző források és értelmezések bemutatásával igyekszik a lehető legpontosabb képet adni.