Az 1975-ös újraegyesítés után a Vietnámi Demokratikus Köztársaság (VDK) politikai vezetése azzal a kettős kihívással szembesült, hogy miként illessze be a déli országrészt az északi szocialista államszerkezetbe, és hogyan állítsa helyre a három évtizedes háború által súlyosan megrongált gazdaságot. Ez az alfejezet az 1975–1986 közötti szocialista átalakítás időszakát, a kialakuló gazdasági válságot, majd az 1986-os Đổi Mới („megújulás”) reformfolyamatot tárgyalja, amely a vietnámi államszocializmus fokozatos, de meghatározó irányváltását hozta el. A fejezet nem a „kommunizmus kudarca” vagy a „piac győzelme” leegyszerűsítő narratíváját követi, hanem a politikai döntések, a külgazdasági kényszerek, a helyi társadalmi ellenállás és a nemzetközi környezet összjátékát mutatja be. Az események kronológiája jól dokumentált, ám a szocialista átalakítás áldozatainak száma, a reformok értékelése és a vietnámi vezetés belső vitáinak részletei továbbra is vitatott vagy forráshiányos területek.
A Saigon 1975. áprilisi eleste után létrejött ideiglenes dél-vietnámi forradalmi kormányzat hamar átadta helyét a hanoi központú irányításnak. Az 1976. július 2-án kikiáltott Vietnámi Szocialista Köztársaság létrehozása formálisan egyesítette a két országrészt, ám a gyakorlati integráció évekig elhúzódott. A politikai rendszer alapját a Vietnámi Kommunista Párt (VKP, korábban Vietnámi Munkapárt) monopóliuma, az állami tulajdonú szektor elsőbbsége és a központi tervgazdálkodás képezte. Az 1976-os pártkongresszuson elfogadott második ötéves terv (1976–1980) ambiciózus iparosítási és mezőgazdasági célokat fogalmazott meg, amelyeket részben a háború utáni újjáépítés optimizmusa, részben a szovjet típusú tervezés mintáinak mechanikus átvétele motivált.
A déli országrészben a szocialista átalakítás három fő területen zajlott: a mezőgazdaság kollektivizálása, a magánipar és kereskedelem államosítása, valamint a politikai „átnevelés”. A mezőgazdasági kollektivizálás a Mekong-delta rizstermelő vidékein ütközött a legnagyobb ellenállásba, mivel a déli parasztság jelentős része saját földdel rendelkezett, és a földreform ígérete ellenére nem kívánt belépni a termelőszövetkezetekbe. A kollektivizálás üteme ezért többször módosult: míg az északi országrészben a szövetkezetek már az 1960-as években megszilárdultak, délen az 1978-as erőltetett kampány után a vezetés kénytelen volt részleges engedményeket tenni. A dokumentált események szerint a kollektivizálással szembeni helyi ellenállás nem volt egységes politikai mozgalom; inkább passzív formákat öltött, például a termés visszatartását, a munkaerő kivonását vagy a szövetkezeti vagyon elhanyagolását.
A déli városi gazdaságban a vezetés 1975 és 1978 között fokozatosan felszámolta a magánkereskedelmet és a kisipart. A ho si minhi (korábban saigoni) kínai kereskedői réteg különösen súlyosan érintett volt, mivel a kormányzat a „burzsoázia” felszámolását és a tervgazdasági elosztás bevezetését egyidejűleg hajtotta végre. A kínai kisebbség (hoa) elleni intézkedések – vagyonelkobzás, kereskedelmi tilalmak, lakóhelyi korlátozások – hozzájárultak az 1978–1979-es tömeges kivándorláshoz. A kivándorlók nagy része a tengeren, rozoga hajókon menekült, ezért a nemzetközi köznyelv boat people néven ismerte meg őket. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) becslése szerint 1975 és 1995 között mintegy 800 000 – 1 000 000 ember hagyta el Vietnámot a tengeren; a becslések eltérése a halálesetek és a nem regisztrált menekültek miatt jelentős bizonytalanságot hordoz. A menekültválság nem kizárólag a déli kínai közösséget érintette: a távozók között vietnámiak, khmer származásúak és más csoportok is voltak. A kivándorlás okait a vietnámi állami narratíva akkor a „belső ellenség” eltávozásaként, a nyugati és emigráns narratívák pedig a szocialista elnyomás elől való menekülésként írták le; a tudományos konszenzus ma mindkét motívumot – a gazdasági ellehetetlenülést és a politikai üldözést – egyszerre veszi figyelembe.
A politikai átalakítás leginkább vitatott eleme az „átnevelő táborok” (trại cải tạo) rendszere volt. A déli rezsim katonai, közigazgatási és rendőri személyzetének, valamint a politikai és gazdasági elit tagjainak nagy részét 1975 után táborokba internálták. A táborokban tartottak számát a vietnámi hatóságok hivatalosan nem hozták nyilvánosságra; a történészek és emberi jogi szervezetek becslései 50 000 és 200 000 közé teszik a fogva tartottak számát, a fogva tartás időtartama pedig néhány hónaptól több mint egy évtizedig terjedt. A halálesetek száma nem ismert megbízhatóan, mivel a vietnámi levéltárak csak részlegesen kutathatók. A nemzetközi emberi jogi szervezetek és az emigráns közösségek a táborokat a politikai megtorlás és az emberiesség elleni bűncselekmények kategóriájába sorolják; a vietnámi állami álláspont szerint az átnevelés a nemzeti megbékélést és a közigazgatás megtisztítását szolgálta. A fejezet ezt a vitát nem dönti el, de rögzíti, hogy a táborok létezése és az internálások ténye dokumentált.
Az 1970-es évek végére a vietnámi gazdaság súlyos válságba került. A második ötéves terv céljai irreálisnak bizonyultak: az ipari termelés növekedése elmaradt a tervezettől, a mezőgazdaság pedig nem tudta fedezni a belföldi rizsszükségletet. Az 1978–1979-es években az élelmiszerhiány, az infláció és az áruhiány a városi lakosság mindennapjait is elérte. A válság okai között a szakirodalom három tényezőt emel ki: a háború utáni fizikai pusztítás mértékét, a tervgazdasági intézmények merevségét és a nemzetközi elszigetelődést.
A külpolitikai elszigetelődés szorosan összefüggött a kambodzsai intervencióval. 1978 decemberében a vietnámi hadsereg bevonult Kambodzsába, és 1979 januárjában megbuktatta a Khmer Rouge (Vörös Khmer) rezsimjét. A vietnámi vezetés a beavatkozást humanitárius és biztonsági okokkal indokolta: a határ menti támadások, a vietnámi és khmer civilek elleni atrocitások, valamint a kambodzsai rezsim kínai szövetségének fenyegetése együttesen vezetett a döntéshez. A nemzetközi közvélemény és az ENSZ többsége azonban a vietnámi csapatok kambodzsai jelenlétét megszállásként értékelte, és Kína 1979. februári–márciusi büntető háborúja (kínai–vietnámi háború) tovább mélyítette a konfliktust. A Kambodzsával kapcsolatos vitákat a A Khmer Rouge és a demokratikus Kambodzsa alfejezet tárgyalja; itt elegendő annyit rögzíteni, hogy a kambodzsai jelenlét 1989-ig tartott, és jelentős katonai és gazdasági terhet rótt a vietnámi államra.
Az Egyesült Államok és több nyugati ország kereskedelmi embargót tartott fenn Vietnámmal szemben, a Kína által vezetett regionális szövetség pedig a kambodzsai ellenállást támogatta. A Szovjetunió és a keleti blokk segélyei – gabona, nyersanyag, hitel – életben tartották a vietnámi tervgazdaságot, de a függőség egyben a szovjet gazdasági modell válságának importját is jelentette. Az 1979-es évben a vietnámi vezetés kénytelen volt részleges gazdasági korrekciókat bevezetni: a mezőgazdaságban a termékbérleti rendszer (khoán) engedélyezése, a magánparcellák nagyobb tere, valamint a déli kisipari és kereskedelmi tevékenységek hallgatólagos tűrése a túlélési stratégiák részévé vált. Ezek az intézkedések még nem jelentettek elvi szakítást a tervgazdasággal, de jelezték, hogy a központi irányítás nem képes a mindennapi ellátást biztosítani.
Az 1980-as évek elején a vietnámi gazdaság a hiperinfláció és a feketepiac fogságában vergődött. A hivatalos árrendszer és a piaci árak közötti különbség a korrupció, a csempészet és a központi elosztás kijátszásának terepét nyitotta meg. Az állami vállalatok veszteségeit a központi költségvetésből finanszírozták, ami a pénzmennyiség növekedéséhez és az árak további emelkedéséhez vezetett. A statisztikai adatok ebből az időszakból hiányosak és megbízhatatlanok; a vietnámi hivatalos közlések utólagosan korrigált számai és a nyugati becslések között jelentős eltérések vannak. A mai történészi konszenzus szerint az 1980-as évek közepére a vietnámi gazdaság az összeomlás szélére került, és az életszínvonal a háború utáni időszak legalacsonyabb szintjére süllyedt.
A reformfolyamat gyökerei nem egyetlen dátumhoz, hanem a pártállami vezetésen belüli fokozatos felismeréshez és a helyi kísérletekhez kötődnek. Az 1979-es termékbérleti rendszer, a déli gazdaság hallgatólagos piaci szegmensei és a helyi káderréteg pragmatikus túlélési gyakorlatai mind a tervgazdaság működésképtelenségét jelezték. A Lê Duẩn főtitkár 1986. júliusi halálát követő belső átrendeződés lehetővé tette, hogy a reformpárti erők – élükön Nguyễn Văn Linh politikussal – a pártkongresszuson hivatalos programmá emeljék a piaci elemek bevezetését.
Az 1986. decemberi VI. pártkongresszus hirdette meg a Đổi Mới („megújulás”) politikáját. A kongresszusi határozatok a gazdasági irányítás átfogó reformját tűzték ki célul: a mezőgazdasági termelés liberalizálását, az állami vállalatok önállóságának növelését, a magánszektor legalizálását, a külkereskedelem és a külföldi befektetések megnyitását, valamint az árak fokozatos piacosítását. A politikai rendszer alapjait – a párt monopóliumát, az egypártrendszert, a szocialista ideológia hivatalos státuszát – a kongresszus nem kérdőjelezte meg. A Đổi Mới tehát gazdasági liberalizáció volt politikai pluralizmus nélkül.
A reformok első szakasza (1986–1989) a mezőgazdaság terén hozta a leggyorsabb és leglátványosabb eredményeket. Az 1988-as 10. számú párthatározat (khoán 10) gyakorlatilag felszámolta a termelőszövetkezetek monopóliumát, és a földhasználatot hosszú távú családi gazdálkodásra alapozta. A paraszti háztartások a szerződéses bérleti rendszerben a termés jelentős részét szabadon értékesíthették, ami gyors termelésnövekedéshez vezetett. A rizstermelés az 1980-as évek eleji éhínségközeli állapotok után az évtized végére elérte, majd meghaladta a belföldi szükségletet, és Vietnám a 1990-es években a világ egyik vezető rizsexportőrévé vált. A statisztikai adatok e folyamatot jól dokumentálják, bár a kiinduló szint alacsony volt, és a növekedés egy része a korábbi visszaesés utáni helyreállásból fakadt.
Az állami vállalatok reformja fokozatosabb és ellentmondásosabb volt. Az 1980-as évek végén az állami szektor továbbra is uralta a nehézipart, a bányászatot és a nagykereskedelmet, de a vállalatok fokozatosan elszakadtak a központi tervtől, és piaci alapon kezdtek működni. A veszteséges vállalatok egy részét bezárták vagy összevonták, ami elbocsátásokhoz és a munkáskerületek szegényedéséhez vezetett. A magánszektor legalizálása az 1990-es években gyorsult fel, de a kis- és középvállalkozások már az 1980-as évek végétől terjedtek, különösen a déli városokban. A külföldi befektetési törvény 1987-ben nyitotta meg az utat a külföldi tőke előtt, ám az első években a befektetések volumene elmaradt a várakozásoktól, részben a nemzetközi embargó, részben a jogi és infrastrukturális bizonytalanságok miatt.
Az árreform és a monetáris stabilizáció a Đổi Mới legkockázatosabb eleme volt. Az 1985-ös elhamarkodott ár- és béremelési kísérlet súlyos inflációs sokkot okozott, és hiteltelenné tette a vezetés gazdaságpolitikáját. A reformerek ebből a kudarcból tanulva az 1988–1989-es stabilizációs csomagot fokozatosan vezették be: az árak többségét liberalizálták, a központi banki funkciókat elkülönítették a kereskedelmi bankoktól, és a költségvetési hiányt csökkentették. Az infláció az 1986–1987-es három számjegyű szintről az 1990-es évek elejére egy számjegyűre mérséklődött. A stabilizáció azonban társadalmi költségekkel járt: a szubvenciók megszüntetése az állami alkalmazottak, nyugdíjasok és a vidéki szegények reáljövedelmét csökkentette.
A gazdasági reformok társadalmi hatásai régiók és osztályok szerint egyenlőtlenül oszlottak meg. A Mekong-delta és a déli városok gyorsabban alkalmazkodtak a piaci feltételekhez, mint az északi országrész hagyományos szocialista vidéki területei. A regionális egyenlőtlenségek a Đổi Mới időszakában növekedni kezdtek, és a mai napig meghatározzák a vietnámi gazdaság és társadalom szerkezetét. A nők helyzete ambivalensen alakult: a mezőgazdasági liberalizáció a családi munkaerő felértékelődését hozta, de a piaci versenyben a női munkavállalók gyakran alacsonyabb béreket és bizonytalan foglalkoztatást kaptak. A háború utáni demográfiai egyensúlytalanság – a férfiak magasabb háborús halandósága – továbbra is hatott a családi és munkaerőpiaci viszonyokra.
Politikai téren a Đổi Mới nem hozta el a pluralizmust, de a pártállam ellenőrzési mechanizmusai is átalakultak. A Nguyễn Văn Linh főtitkár által meghirdetett „nyitottság” a sajtóban és a kulturális életben rövid életűnek bizonyult: az 1989–1990-es kelet-európai rendszerváltások, a Szovjetunió felbomlása és a kínai Tienanmen téri események a vietnámi vezetést a politikai ellenőrzés megszilárdítására ösztönözték. A párton belüli vitákban a konzervatív erők a gazdasági reformok folytatását elfogadták, de a politikai liberalizáció minden formáját elutasították. Az 1991-es VII. pártkongresszus ezt az álláspontot kodifikálta: a Đổi Mới gazdasági nyitása megmaradt, de a politikai rendszer változatlan maradt.
A Đổi Mới korai szakaszának értékelése a mai napig vita tárgya a történetírásban és az emlékezetpolitikában. A reformok támogatói a növekedés beindulását, az élelmiszer-biztonság megteremtését és a nemzetközi integráció kezdetét hangsúlyozzák; kritikusai a társadalmi egyenlőtlenségek növekedését, a korrupció elburjánzását és a politikai szabadságjogok elmaradását emelik ki. A tudományos konszenzus a Đổi Mới történeti jelentőségét abban látja, hogy a vietnámi állam a szovjet típusú tervgazdaság fenntarthatatlanságát felismerve – de a politikai rendszer alapjait megőrizve – a piaci koordináció fokozatos bevezetésével elkerülte a kelet-európaihoz hasonló összeomlást. A vita nem arról szól, hogy megtörtént-e a reform, hanem arról, hogy annak iránya, üteme és társadalmi költségei elkerülhetőek vagy igazságosabbak lehettek-e volna.
Az 1975–1986 közötti időszak történetének rekonstrukciója vegyes forrásadottságokra támaszkodik. A politikai események – az újraegyesítés, a pártkongresszusok, a kambodzsai intervenció, a Đổi Mới meghirdetése – jól dokumentáltak: pártdokumentumok, törvényszövegek, sajtóközlemények, diplomáciai iratok és nemzetközi sajtótudósítások állnak rendelkezésre. A vietnámi pártállami levéltárak azonban csak részlegesen kutathatók, és a hivatalos közlések gyakran utólagosan igazították a statisztikai adatokat a politikai narratívához. A gazdasági mutatók – GDP, infláció, rizstermelés – tekintetében a vietnámi hivatalos statisztikák és a Világbank, az IMF vagy az ENSZ szervezeteinek becslései között eltérések vannak; a szakirodalom ezért általában a becslési intervallumokat közli, nem pedig egyetlen „pontos” számot.
A legnagyobb bizonytalanság az áldozatokkal kapcsolatos adatokat övezi. Az átnevelő táborokban fogva tartottak száma, a táborokban elhunytak száma, a menekültek útvonalain elszenvedett halálesetek száma, valamint a szocialista átalakítás gazdasági áldozatainak becslése mind vitatott, és a forráshiányos vietnámi levéltárak miatt belátható időn belül nem várható megbízható és teljes körű adatsor. A kínai kisebbség elleni intézkedések és a déli lakosság kivándorlásának okai szintén erősen vitatottak; a tudományos konszenzus a gazdasági, politikai és etnikai motívumok együttes szerepét ismeri el, de a hangsúlyok eltérőek.
A Đổi Mới történeti értékelését illetően a források három fő csoportra oszthatók: a vietnámi állami narratíva a reformot a párt bölcs előrelátásának tulajdonítja; a nyugati és nemzetközi liberális narratíva a piac győzelmét és a szocialista kísérlet kudarcát hangsúlyozza; a kritikai és posztkoloniális történetírás pedig a reformok egyenlőtlen társadalmi hatásaira, a korrupcióra és a politikai elnyomás folytonosságára hívja fel a figyelmet. Mindhárom értelmezés rendelkezik dokumentált bizonyítékokkal, és mindhárom válogat a tények között; a tankönyvi bemutatás ezért nem teheti meg, hogy egyetlen narratívát kizárólagosnak tüntet fel.
A vietnámi vezetés belső vitáinak részletei – kik, mikor és milyen alternatívákat javasoltak – ma még nem rekonstruálhatók megbízhatóan, mivel a párt belső iratai csak hiányosan hozzáférhetők, és a résztvevők visszaemlékezései politikai önigazolásokkal terheltek. Az 1980-as évek végének és az 1990-es évek elejének gazdasági adatai pedig a statisztikai rendszer átmeneti jellege miatt kevésbé megbízhatóak, mint a későbbi időszak mutatói. E bizonytalanságok ismeretében a fejezet kerüli a túlzottan pontos számok közlését, és ahol lehet, a fő becsléseket, valamint azok eltérésének okát jelzi.