A A Malaccai Szultanátus 1511-es portugál elfoglalása a Maláj-félsziget déli térségében és a szigetvilág nyugati felén nem egységes „maláj államot” szüntetett meg, hanem egy olyan kereskedelmi és hatalmi hálózatot, amelyet a szultáni udvar személyes hűségen, adókon, hajózási ellenőrzésen és dinasztikus kapcsolatokon keresztül tartott össze. A Malaccából elűzött elit egy része nem tűnt el: a Johor folyó torkolatánál, majd a Riau-szigeteken új központot hozott létre, miközben Borneó északi és nyugati partvidékén Brunei és más iszlám szultanátusok is a térség hatalmi szereplői maradtak. Ez az alfejezet a 16–18. századi Johor, Brunei és a borneói szultanátusok egymáshoz, valamint a portugál, holland és brit tengeri hatalmakhoz fűződő viszonyát vizsgálja. A központi kérdés az, hogy a helyi uralkodók közötti versengés, a dinasztikus széttagoltság és a tengeri kereskedelem szerkezete miként készítette elő a 19. századi holland és brit gyarmati terjeszkedést, anélkül hogy a 16–18. századi szereplők modern értelemben vett országnak vagy gyarmatnak tekintették volna ezeket a területeket.
A Malaccai Szultanátus 1511-es bukása után a szultáni család és a vele szövetséges kereskedő- és harcos elit a Malacca-szorostól délkeletre építette újjá hatalmát. A portugálok elől menekülő Mahmud Shah (Mahmud Shah) előbb Muarba, majd a mai Szumátrához közeli Bintan (Bintan) szigetére tette át székhelyét. Halála (1528) után fiai között dinasztikus osztódás következett be: az egyik ág Perak (Perak), a másik Johor (Johor) szultanátusát alapította meg. Ez az osztódás hosszú távon meghatározta a Maláj-félsziget nyugati és déli részének politikai viszonyait, mivel mindkét udvar a Malaccai örökség letéteményeseként hivatkozott a múltra.
A 16. századi Johor hatalma nem területi szuverenitáson, hanem a folyótorkolatok, a kikötők és a hajózási útvonalak fölötti befolyáson alapult. A szultán tekintélye a folyó menti települések, a tengeri kereskedők és a helyi urak hűségén nyugodott, és ez a hűség időről időre megingott. Johor fővárosa többször is változott: Johor Lama (Johor Lama), Batu Sawar (Batu Sawar), majd a 18. században Riau (Riau). A 16. század nagy részében Johor háromoldalú küzdelmet folytatott: a portugál Malakka (Malacca), az észak-szumátrai Aceh (Aceh) és a Maláj-félsziget belső, olykor Minangkabau vagy más származású hatalmi szereplői ellen. A portugál források gyakran mint „a malakkaiai szultán utódai” hivatkoznak Johorra; az acehi források ezzel szemben maguk is a Malaccától megszerzett iszlám legitimációt hangsúlyozták.
A 17. század elején Johor számára a holland Vereenigde Oostindische Compagnie (Egyesült Kelet-indiai Társaság, rövidítve VOC) megjelenése új szövetségesi lehetőséget kínált. A portugálok és a hollandok közötti európai konfliktus a délkelet-ázsiai kikötőkben is lecsapódott, és Johor, valamint Aceh időnként a hollandokkal, időnként egymással kötött szövetséget. 1606-ban a holland–johori erők közösen ostromolták Malakkát, de a portugálok még visszaverték a támadást. Az 1641-es holland–johori győzelem viszont véget vetett a portugál kézen lévő Malakka korszakának: a hollandok a várost elfoglalták, és kereskedelmi bázisukat Batáviához (a mai Jakarta elődjéhez) kapcsolták. Johor számára ez rövid távon megerősödést hozott, mert a Malakka fölötti portugál nyomás megszűnt, ugyanakkor a holland jelenlét a Malaka-szoros ellenőrzését is állandósította.
A 17. század végén a Johor-Riau szultanátus a maláj tengeri kereskedelem egyik legfontosabb közvetítőjévé vált. A szultáni udvar fölügyelte a Malaka-szoros déli kijáratát, és adókat szedett a Riau-szigetek körüli hajóforgalomtól. A hollandokkal fönntartott, időnként együttműködő, időnként vetélkedő viszony ugyanakkor korlátozta a szultanátus mozgásterét. A 17. század végi trónviszályok, valamint a bendahara (főminiszter) és a temenggong (a tengeri és katonai ügyekért felelős udvari rang) szerepének növekedése fokozatosan aláásta a Malaccai dinasztia közvetlen hatalmát. 1699-ben Mahmud Shah II (Mahmud Shah II) meggyilkolása a Malaccai dinasztia férfi ágának kihalását hozta; ezt követően a hatalom formálisan a bendahara családra szállt, a legitimitás azonban vitatott maradt. A trónkövetelők, a helyi urak és a külső erők beavatkozása a 18. századi Johor-Riau történetét mindvégig elkísérte.
A 17–18. században a dél-celebeszi Bugis (Bugis) közösségek hajósai, harcosai és kereskedői a Maláj-szigetvilág számos kikötőjében megjelentek. A Bugisok nem egyetlen államot képviseltek, hanem különböző királyi házakhoz tartozó csoportokat, amelyek között maguk is versengés folyt. A Johor-Riau szultanátus 18. századi trónviszályaiban a Bugis elit egyes családjai katonai szolgálatot vállaltak, és fokozatosan az udvar meghatározó szereplőivé váltak. A maláj forrásokban a Daeng (Daeng) előnevű Bugis vezetők, például Daeng Parani (Daeng Parani) és testvérei, gyakran mint a szultánt támogató, de saját hatalmukat is építő szereplők jelennek meg. Az 1720-as évektől kezdve a Bugis családok a Riau-szigeteken katonai és kereskedelmi központot hoztak létre, és a szultán mellett működő Yamtuan Muda (al-tengku) tisztséget töltötték be, amely idővel a tényleges hatalom egyik legfontosabb intézményévé vált.
A 18. századi Johor-Riau történetét a trónkövetelők és a hollandok közötti, változó szövetségek hullámzása jellemezte. A szumátrai származású Raja Kecil (Raja Kecil) 1717 után Minangkabau támogatással igényt tartott a szultáni trónra, és rövid időre a johori hatalom birtokosaként lépett föl. A Bugisok egyes csoportjai a Malaccai dinasztia örököseit támogatták, mások saját jelöltjeiket állították. A szultán és a Bugis elit közötti viszony nem egyszerű alá- vagy fölérendeltség volt, hanem kölcsönös függés: a szultán a Bugis hajósok katonai erejére, a Bugisok a szultáni legitimitásra támaszkodtak.
A század második felében a Bugis vezető, Raja Haji (Raja Haji) a hollandok elleni maláj tengeri ellenállás egyik legismertebb alakja lett. 1784-ben a hollandok megtámadták Riaut, és a harcokban Raja Haji elesett. A holland források szerint a támadás a Malaka-szoros kereskedelmének ellenőrzésére irányult; a maláj és Bugis hagyomány ezzel szemben a riaui udvar védelmét és az iszlám közösség önállóságának megőrzését hangsúlyozza. A hollandok 1784-ben elfoglalták Riaut, de a szultanátus belső hálózatai nem omlottak össze. A 18. század végére a Johor-Riau szultanátus két részre tagolódott: a holland befolyás alatt álló Riau-Lingga szultanátusra és a félszigeti Johorra, ahol a temenggong és a bendahara családok emelkedtek ki. Ez a széttöredezés a 19. század elején lehetővé tette a brit Kelet-indiai Társaság számára, hogy a helyi riválisok közötti ellentéteket kihasználva szerezzen támaszpontokat; ennek részletei a A Straits Settlements és a szerződéses államok alfejezetben következnek.
Borneó szigetén a 15–16. században Brunei (Brunei) vált az egyik legjelentősebb iszlám szultanátussá. Brunei a Malaccai Szultanátus kereskedelmi hálózatához kapcsolódott, de attól független politikai központot képviselt: a borneói partvidék termékeit, például kámfort, ságót, rotont, gyöngyöt és aranyat közvetített a Kínába, Indiába és a szigetvilág más kikötőibe irányuló kereskedelemben. A brunei uralkodók a 15. század végétől iszlám hitre tértek; a brunei hagyomány a Malaccai Szultanátusból származó legitimitást is magában foglalja, bár a pontos dinasztikus kapcsolatok vitatottak. Az ötödik szultán, Bolkiah (Nakhoda Ragam, uralkodásának hagyományos dátuma 1485–1524) alatt Brunei befolyása a borneói partvidék nagy részére, valamint a mai Fülöp-szigetek déli részére, Sulu (Sulu) és Mindanao (Mindanao) térségére is kiterjedt.
A spanyolok 1565-ös Fülöp-szigeteki megjelenése alaposan megváltoztatta Brunei regionális helyzetét. A spanyol gyarmati hatóságok a borneói és sului iszlám központokat a Fülöp-szigeteki hódítás fenyegetésének tekintették, mivel a szigetvilág déli részén élő muszlim közösségek ellenálltak a spanyol terjeszkedésnek. 1578-ban a spanyolok expedíciót indítottak Brunei ellen; az úgynevezett Castilian War (spanyol háború) során ideiglenesen elfoglalták a brunei fővárost. A szultánnak sikerült visszavonulnia, és a spanyolok hamarosan elhagyták a várost, részben betegségek, részben a helyi ellenállás és a logisztikai nehézségek miatt. A spanyol és a brunei források eltérően értelmezik az esemény kimenetelét: a spanyol feljegyzések a keresztény győzelmet, a brunei krónikák a szultanátus fennmaradását és a támadás kivédését hangsúlyozzák. Tény, hogy Brunei nem vált spanyol gyarmattá, de a szultanátus katonai és gazdasági ereje a 16. század végétől fokozatosan hanyatlott.
A 17. században Brunei belső trónviszályokkal, a Sulu szultanátus megerősödésével és a kereskedelmi útvonalak átalakulásával nézett szembe. A Sulu-tenger térségében fekvő muszlim közösségek egyre inkább saját központokat alakítottak ki, és a rabszolgaság, a gyöngyhalászat, valamint a Kínával folytatott kereskedelem révén önálló hatalmi tényezővé váltak. Brunei a 18. században a borneói partvidék egyik fontos, de már nem meghatározó állama maradt. A szultanátus területe fokozatosan a mai északnyugat-borneói régióra szűkült, miközben a nyugati parton új szultanátusok alakultak.
A Borneó nyugati és déli partvidékén a 17–18. században több, egymással versengő iszlám szultanátus működött: Sambas (Sambas), Sukadana (Sukadana), Pontianak (Pontianak) és Banjarmasin (Banjarmasin). Ezek az államok a folyótorkolatok és a belső területek közötti kereskedelmet ellenőrizték, és aranyat, gyémántot, borsot, vasat, valamint erdei termékeket exportáltak. A belső területeken élő dayak (Dayak) és más közösségek a partvidéki szultanátusokkal kereskedelmi és adófizetői kapcsolatban álltak, de a szultanátusok hatalma ritkán terjedt ki a folyóvölgyek felső szakaszaira. A 18. században a nyugat-borneói aranybányászat fellendülése kínai bányász-közösségek (kongsi) megjelenését hozta; ezek a közösségek a szultanátusokkal szerződéses viszonyban dolgoztak, és idővel saját települési szervezeteiket is létrehozták. A bányászat és a kereskedelem bővülése egyszerre növelte a szultanátusok bevételeit és a rivális csoportok közötti konfliktusok intenzitását. A holland VOC már a 17. században szerződéseket kötött Banjarmasinnal, és a 18. században a nyugati parton is jelen volt, de Borneó nagy része a 19. század elejéig a helyi uralkodók hatalma alatt maradt.
A Maláj-szigetvilág és Borneó 16–18. századi politikai töredezettsége nem önmagában idézte elő a gyarmati korszakot, de lehetőséget teremtett az európai tengeri hatalmak számára, hogy a helyi konfliktusokba áruvá tehető katonai és kereskedelmi szolgáltatásokkal avatkozzanak be. A holland VOC 1602-es megalapítása után fokozatosan a fűszerkereskedelem, a bors, az ón és a textíliák forgalmának ellenőrzésére törekedett. A társaság nem modern gyarmati államot hozott létre, hanem monopóliumokra, szerződésekre és katonai erőre épülő kereskedelmi birodalmat, amelyben a helyi uralkodók formálisan megőrizték szuverenitásukat. A 17. században a hollandok a Malaka-szoros, a Jávai-tenger és a Fűszer-szigetek közötti kereskedelmi útvonalakat egymáshoz kapcsolták, és számos szultánnal kötöttek olyan szerződéseket, amelyek kizárólagos szállítási jogokat biztosítottak a VOC-nak. A helyi uralkodók számára a hollandokkal való szövetség időnként előnyös volt a riválisokkal szemben, máskor viszont a VOC monopóliumai a helyi kereskedői hálózatok beszűküléséhez vezettek.
A Johor-Riau szultanátus 17. századi megerősödése is részben a holland–johori együttműködés keretei között zajlott, de a VOC nem engedte ki a Malaka-szoros ellenőrzését saját kezéből. A 18. század folyamán a holland társaság hatalma fokozatosan hanyatlott: a batáviai központú adminisztráció korrupttá vált, a fűszermonopólium fenntartása költséges volt, és a helyi ellenállás egyre nőtt. Ugyanakkor a brit English East India Company (brit Kelet-indiai Társaság, rövidítve EIC) a Bengáli-öböl felől, a Kínával folytatott tea- és ópiumkereskedelem fellendülésével párhuzamosan növelte jelenlétét a Maláj-félsziget és a Szunda-szoros térségében. A brit EIC 1786-ban Francis Light (Francis Light) kapitány révén Penang szigetét szerezte meg a Kedah-i szultántól; ezt a lépést a társaság a Kínába tartó hajók állomásaként és a Malaka-szoros nyugati kijáratának ellenőrzéseként indokolta. A brit hatalom ekkor még nem területi gyarmatosításra törekedett, hanem kikötőkre, raktárakra és biztonságos átkelőhelyekre.
A 18. század végi háborúk Európában, különösen a napóleoni háborúk, újabb fordulatot hoztak: a holland gyarmatokat 1795 és 1815 között időszakosan brit megszállás alá vonták, hogy azok ne kerüljenek francia kézbe. A brit hatóságok Malakkát, Batáviát és más holland támaszpontokat is elfoglaltak, de a háború után vissza kellett adniuk azokat. A maláj és borneói uralkodók szempontjából a brit és holland vetélkedés olyan új választási lehetőségeket teremtett, amelyeket a helyi hatalmi harcokban ki lehetett használni. A 19. század elején Stamford Raffles (Stamford Raffles) éppen ezt a helyzetet aknázta ki, amikor a Johor-Riau szultanátus belső vitáit felhasználva 1819-ben Szingapúr alapításáról tárgyalt. Mindez azonban már a A Straits Settlements és a szerződéses államok alfejezet témája; itt annak hangsúlyozása a fontos, hogy a 16–18. századi folyamatok – a Malaccai örökség széttagolódása, a Johor-Riau szultanátus belső hatalmi harcai, Brunei hanyatlása és a borneói szultanátusok közötti folyami-kereskedelmi versengés – olyan politikai teret hoztak létre, amelybe a holland és a brit tengeri hatalmak viszonylag kis katonai erővel, de annál nagyobb gazdasági és diplomáciai nyomással tudtak belépni.
Az alfejezet a maláj krónikák (például a Sejarah Melayu és a johori udvari hagyomány), a brunei királyi genealógiák, portugál, spanyol, holland és brit feljegyzések, valamint 20–21. századi történészi rekonstrukciók (például Leonard Y. Andaya, Barbara Watson Andaya és Anthony Reid munkái) alapján rajzolja meg a korszakot. A pontos kronológia, különösen Brunei uralkodói listája, a 16. századi spanyol támadás részletei és a 18. századi trónkövetelők mozgása, jelentős eltéréseket mutat a forrásokban. A maláj és brunei krónikák legitimációs céllal íródtak, ezért a dinasztikus folytonosságot gyakran a tényleges hatalmi változásoknál szebben ábrázolják. A holland és brit társasági iratok viszont elsősorban a kereskedelemre és a katonai eseményekre összpontosítanak, és a helyi társadalmi viszonyokat gyakran leegyszerűsítik.
A 16–18. századi kereskedelmi volumenekre és népességre vonatkozó adatok becslések, amelyek hiányos forrásokon alapulnak. A Bugisok szerepének értékelése a 18. századi Johor-Riau történetben tudományos vita tárgya: egyes történészek a Bugisokat a szultanátus destabilizálóiként, mások a maláj tengeri ellenállás fontos, a holland monopóliumokkal szemben fellépő szereplőiként ábrázolják. A „szultanátus”, „állam” és „gyarmat” kifejezéseket a 16–18. századi viszonyokra csak fenntartásokkal szabad használni, mivel a korabeli hatalom személyes hűség- és kereskedelmi hálózatokon alapult, nem modern területi szuverenitáson. A jelen alfejezet a felsorolt szakirodalmat nem olvasott forrásként, hanem általános szakirodalmi ismeretként használja; az egyes adatok ellenőrzéséhez a megadott művekben szereplő forráshivatkozásokat kell visszakeresni.