A Malaccai Szultanátus (Kesultanan Melaka) alig több mint egy évszázados fennállása (kb. 1400–1511) a délkelet-ázsiai történelem egyik legnagyobb hatású fordulópontja. A Maláj-félsziget nyugati partján, a Malacca-szoros legkeskenyebb pontjánál fekvő kikötőváros a korai államok időszakának végét és a kora újkor kezdetét jelöli. Malacca felemelkedése nem egyszerűen egy újabb kikötőállam megjelenése volt: a város a nemzetközi kereskedelem olyan csomópontjává vált, ahol a kínai, indiai, közel-keleti és délkelet-ázsiai áru-, vallás- és joghagyományok találkoztak. A szultanátus időszakában vált az iszlám a maláj világ meghatározó vallásává, és ekkor rögzült a maláj nyelv a szigetvilág kereskedelmi közvetítőnyelveként (lingua franca). A Malaccában kialakult udvari kultúra, jogi hagyomány és a hatalom iszlám alapú legitimációja mintául szolgált a későbbi szultánságok – Johor, Perak, Pahang, Brunei – számára. A maláj identitás modern kori fogalma is nagyrészt a malaccai udvar önértelmezésére vezethető vissza, még akkor is, ha ennek a képnek a folytonosságát a modern nemzetépítés utólag erősen megszépítette. A Malaccai Szultanátus alfejezet ezért nem csupán egy városállam történetét tárgyalja, hanem a délkelet-ázsiai tengeri kereskedelem, az iszlamizáció és a maláj politikai hagyomány összefonódásának kulcsidőszakát.
A Malaccai Szultanátus keletkezésének rekonstrukciója a régió történetírásának egyik jellemző példája arra, hogy a régészeti adatok, a kínai évkönyvek és a helyi udvari krónikák hogyan egészítik ki és olykor feszítik egymást. A történészi konszenzus szerint a települést a 14. század végén vagy a 15. század legelején alapították, de az alapító személyére és a pontos kronológiára vonatkozó adatok eltérők.
A legfontosabb helyi elbeszélő forrás a Sulalatus Salatin („A királyok genealógiája”), közkeletűbb nevén Sejarah Melayu („Maláj évkönyvek”). A szöveg fennmaradt, legkorábbi ismert változata 1612-ből származik, tehát mintegy két évszázaddal az események után készült, és johori udvari megrendelésre íródott. A Sejarah Melayu szerint a szultanátus alapítója egy Parameswara (a szövegben gyakran Iskandar Syah) nevű előkelő volt, aki a szumátrai Srivijaya (lásd: Srivijaya és Majapahit) örökösének tartotta magát. A krónika szerint Parameswara a Majapahit Birodalom támadása elől menekült el Palembangból, előbb Tumasekbe (a mai Szingapúr térsége), majd onnan a Maláj-félsziget nyugati partjára. A Sejarah Melayu legendás elemekkel színezi a történetet: az alapító a parton egy pelanduk (törpe őz) nevű állatot lát, amely bátran szembefordul a vadászkutyákkal, és ezt jó előjelnek tekintve a helyet Melakának nevezi el egy ott álló melaka fa (Phyllanthus emblica) után. A krónika szerint Parameswara felvette az iszlámot, és Iskandar Syah néven uralkodott.
A kínai források ettől részben eltérő képet mutatnak. A Ming-dinasztia évkönyvei és az utazók feljegyzései Mansaká vagy Ma-la-ka néven említik a kikötőt, és megerősítik, hogy a 15. század első évtizedeiben egy befolyásos helyi uralkodó rendszeres adót és követeket küldött a kínai udvarba. Zheng He admirális utazásainak beszámolói Malaccát 1405 és 1433 között Kína hűbéres államaként írják le. A kínai források az alapítót gyakran Bai-li-mi-su-la néven említik, ami a Parameswara név átírása lehet. A kínai feljegyzések szerint a város gyorsan növekedett, és lakossága a 15. század közepére már nemzetközi összetételű volt: malájok, kínaiak, indiaiak, jávaiak és más szigetvilági népek éltek egymás mellett.
A régészeti kutatások fontos korrekciós adatokkal szolgálnak. A malaccai óvárosban és a folyótorkolat környékén végzett ásatások a 15. századi település nyomait tárták fel, de a korábbi rétegek hiánya arra utal, hogy a hely a 14. század végéig nem volt jelentős kikötő. A talált kerámialeletek – kínai porcelán, thaiföldi mázas edények, közel-keleti üvegedények – a 15. századi élénk kereskedelmet igazolják, és megerősítik a források állítását a város kozmopolita jellegéről. A régészeti adatok azonban nem tudják eldönteni az alapító személyének kérdését, és a Sejarah Melayu genealogiájának pontosságát a kutatók inkább az udvari legitimációs igény dokumentumának, semmint eseménytörténeti forrásnak tekintik. A történészi konszenzus szerint elfogadható, hogy a szultanátus alapítója egy szumátrai előkelő volt, aki a Srivijaya hanyatlása utáni hatalmi vákuumban alapított új központot, de a Sejarah Melayu által elbeszélt folytonosság Srivijaya és Malacca között inkább utólagos legitimációs konstrukció, mint dokumentált tény.
Malacca felemelkedését a földrajzi fekvés és a délkelet-ázsiai tengeri kereskedelem szerkezeti átalakulása együttesen magyarázza. A Malacca-szoros a kínai és az indiai-óceáni kereskedelmi útvonalak találkozási pontja. A monszunszelek ritmusa meghatározta a hajózás ütemét: a Kínából délnyugatra tartó hajók a téli északkeleti monszunnal érkeztek a szorosba, míg az Indiából és Arábiából keletre tartó hajók a nyári délnyugati monszunnal futottak be. A két monszunrendszer találkozása azt jelentette, hogy a hajósoknak gyakran hónapokat kellett várniuk a széljárás változására, és Malacca természetes kikötője, védett fekvése, valamint a hajók ellátását biztosító mezőgazdasági hátország ideális gyülekezőhellyé tette. A szoros legkeskenyebb pontjánál való fekvés arra is lehetőséget adott, hogy a Malaccai Szultanátus ellenőrizze a hajóforgalmat, és a kereskedelemből származó vámszedést, kikötői illetékeket és piaci adókat állami bevétellé alakítsa.
A 15. századi Malacca kereskedelmi jellegét a portugál gyógyszerész és utazó, Tomé Pires 1512–1515 között íródott Suma Oriental című műve írja le a legrészletesebben. Pires becslése szerint a városban a 16. század elején több mint 80 nyelvet beszéltek, és a kikötőben rendszeresen megfordultak arab, perzsa, gujarati, bengáli, jávai, kínai, rjúkjúi, siámi, pegu, pászai és más kereskedők. A becslés nyilvánvalóan túlzó lehet, de jól érzékelteti a kikötő nemzetközi jellegét. A Malaccában kereskedett főbb árucikkek közé tartozott a délkelet-ázsiai bors, a szumátrai arany, a borneói kámfor, a Maluku-szigeteki szegfűszeg és szerecsendió, a siámi rizs, a kínai selyem és porcelán, az indiai textíliák, valamint a közel-keleti üveg- és fémáruk. A fűszerek – különösen a bors – iránti kereslet a 15. században folyamatosan nőtt, és Malacca a termelőterületek és a fogyasztópiacok közötti közvetítő szerepet játszotta.
A kereskedelem megszervezésének intézményi kereteit a syahbandar (kikötőmester) rendszere adta. A források szerint Malaccában négy fő kikötőmester működött: egy a maláj, egy a kínai, egy a nyugat-indiai és egy a kelet-szigetvilági kereskedők ügyeiért felelt. Ez a felosztás azt jelzi, hogy a szultanátus nem egységes „maláj” kereskedőközösségként kezelte a kikötőt használókat, hanem etnikai és származási alapon szervezte a kereskedők önigazgatását. A kikötőmester intézte a vámokat, felügyelte a rakpartokat, és közvetített a kereskedők és a szultáni udvar között. A rendszer rugalmassága – az idegen kereskedők vallási és jogi autonómiájának tiszteletben tartása – hozzájárult ahhoz, hogy Malacca a konkurens kikötők, például Szamudra-Pászai, Kedah és Palembang rovására is növekedni tudjon.
A dokumentált tény, hogy Malacca a 15. század második felében Délkelet-Ázsia legjelentősebb kereskedővárosa volt. A kínai adókövetek, a Ming udvar hajóútjai, a Pászai és Malacca közötti diplomáciai levelezés, valamint a portugál hódításról szóló beszámolók egybehangzóan írják le a kikötő gazdagságát és forgalmát. Ugyanakkor a kereskedelem volumenére vonatkozó számadatok – például a Pires által említett éves áruforgalom – nem mért adatok, hanem kortársi megfigyelésekre épülő becslések, amelyeket a történészek kritikával kezelnek. A régészeti leletek minőségi bizonyítékot szolgáltatnak a kereskedelem nemzetközi jellegére, de mennyiségi rekonstrukcióra csak korlátozottan alkalmasak.
Malacca iszlamizációja a délkelet-ázsiai iszlám terjedésének egyik legismertebb, de vitatottan értelmezett folyamata. A források azt dokumentálják, hogy a szultanátus uralkodói a 15. század első felében, legkésőbb a század közepére felvették az iszlámot, és a szultáni címet használták. A Sejarah Melayu szerint az uralkodó álmában Mohamed prófétával találkozott, aki megtanította az iszlám hitvallásra, és a férfi körülmetélését is elrendezte. A krónika szerint az uralkodó ezután felvette a Sultan Iskandar Syah nevet, és elrendelte udvara és alattvalói megtérését. A szumátrai Pászai és a bengáli partvidék muszlim közösségeivel való kereskedelmi és dinasztikus kapcsolatok a megtérés hátterében állhattak.
A történészi konszenzus szerint Malacca uralkodóinak iszlámra térése nem egyszeri, hirtelen esemény volt, hanem fokozatos folyamat, amelyet a kereskedelem, a házassági szövetségek és az udvari politika mozgattak. Az iszlám felvétele számos előnnyel járt a szultanátus számára. A vallás közös nyelvet kínált a muszlim kereskedőkkel – az arab, perzsa és indiai kereskedők jelentős része muszlim volt –, és megkönnyítette a hitel, a szerződések és a kereskedelmi viták rendezésének kialakítását. A muszlim uralkodói cím és az iszlám jog egyetemes nyelvezetet adott a hatalom legitimációjához. A szultáni cím felvétele Malaccát a között a hatalmi hálózat közé emelte, amelyhez hasonló címeket viselő uralkodók tartoztak Indiától a Közel-Keletig.
Az iszlám térhódítása azonban nem jelentette a korábbi vallási hagyományok azonnali eltűnését. A Sejarah Melayu és más krónikák tele vannak olyan elemekkel, amelyek a hindu-buddhista királyságok hagyományaiból származnak: a királyi vér, a természetfölötti erő, a szent ereklyék és a legitimáció genealógiai láncolata továbbra is fontos maradt. A malaccai udvari kultúra az iszlám, a hindu-buddhista és a helyi hiedelmek sajátos elegyét mutatja. A kutatók ezt a jelenséget „iszlamizált maláj kultúra” néven írják le, és hangsúlyozzák, hogy az iszlám a meglévő kulturális kereteket átalakította, de nem törölte el. A későbbi Malajzia és Indonézia muszlim társadalmaira jellemző, az iszlám jog és a helyi szokásjog közötti adat-vita gyökerei is részben a malaccai korszakra vezethetők vissza. Malacca esetében az iszlám jog (szarí‘a) és a maláj szokásjog (adat) viszonya a szultanátus jogi hagyományában feszültséggel és kölcsönhatással alakult, ahogyan azt a következő szakasz tárgyalja.
A Malaccai Szultanátus szerepe az iszlám terjesztésében nem korlátozódott a Maláj-félszigetre. A szultánság hatalmi befolyása, kereskedelmi kapcsolatai és dinasztikus házasságai révén az iszlám eljutott a szumátrai keleti partvidékre, a Riau-szigetekre, Borneó északi partjaira és a Fülöp-szigetek déli részére. Malacca a 15. században a délkelet-ázsiai iszlamizáció egyik motorja volt, de a folyamat nem Malaccából indult ki, és nem kizárólag Malaccán keresztül zajlott. A szumátrai Pászai, a bengáli és a közel-keleti kikötők már Malacca előtt is az iszlám hordozói voltak. A tudományos konszenzus szerint Malacca felemelkedése felgyorsította, intézményesítette és összekapcsolta a korábban is létező iszlamizációs folyamatokat, de nem Malacca volt az egyetlen vagy az elsődleges forrás.
A Malaccai Szultanátus államszervezetének és jogi hagyományának megismeréséhez a legfontosabb források a szultánság nevéhez kapcsolt törvénykönyvek: a Hukum Kanun Melaka („Malaccai törvénykönyv”) és az Undang-Undang Laut Melaka („Malaccai tengeri törvénykönyv”). Mindkét szöveg fennmaradt kéziratai későbbi – jellemzően 16–18. századi – másolatok, ezért a szövegek datálása és a szultanátus 15. századi joggyakorlatához való viszonyuk a történészi vita tárgya. A kutatók többsége szerint a fennmaradt szövegek rétegei 15. századi malaccai hagyományra mennek vissza, de a szövegek a későbbi szerkesztések és másolások során módosultak.
A Hukum Kanun Melaka a szultánság általánosan alkalmazott törvényeit foglalja össze. A szöveg 44 pontban (faszal) tárgyalja a büntetőjogot, a tulajdonjogot, a házassági és válási jogot, a rabszolgaságra vonatkozó rendelkezéseket, a városi és kereskedelmi szabályokat, valamint az udvari szertartásrend egyes elemeit. A törvénykönyv jellegzetes keveréke az iszlám jog, a maláj adat és a helyi uralkodói hagyomány elemeinek. A büntetési tételek egy része iszlám alapú (például a lopásért járó csonkítás), más része adat jellegű (például a vérbosszúra vagy a társadalmi rang szerinti kártérítésre vonatkozó előírások). A törvénykönyv deklarálja az uralkodó iszlám hitét, de nem tekinthető szorosan vett iszlám jogi értekezésnek (fiqh). A szöveg a szultánt mint a törvény forrását és legfőbb bíráját ábrázolja, és a hatalom gyakorlását a szokásjogi és az iszlám elemek összekapcsolásával legitimálja. Ez a kettősség a délkelet-ázsiai iszlám államok jellemzője volt, és a későbbi szultánságok – Johor, Aceh, Brunei – jogi hagyományában is tovább élt.
Az Undang-Undang Laut Melaka a tengeri kereskedelem szabályait foglalja össze. A szöveg a hajón való közösség jogait és kötelességeit, a kapitány (nakhoda), a legénység és az utasok jogállását, a rakomány felelősségi viszonyait, a balesetekre, hajótörésre, kalóztámadásra és a hajón belüli viták rendezésére vonatkozó rendelkezéseket tartalmazza. A törvénykönyv a kereskedelmi hajózás gyakorlati igényeit kodifikálta, és rendelkezései tükrözik a malaccai kikötő nemzetközi jellegét: a szabályok a maláj, a jávai, a kínai, az indiai és a közel-keleti kereskedők szokásait is figyelembe vették. Az Undang-Undang Laut Melaka az egyik legkorábbi fennmaradt délkelet-ázsiai tengeri jogi kódex, és hatása a későbbi tengeri szultánságok jogrendjében is nyomon követhető.
A jogi hagyomány fontos társadalmi hierarchiát tükröz. A Hukum Kanun Melaka megkülönbözteti a szabad muszlimokat, a nem muszlim szabadokat, a szolgákat és a rabszolgákat, valamint a szultáni udvar tagjait. A törvénykönyv a büntetés mértékét gyakran a társadalmi rangtól, a vallási hovatartozástól és a nemtől teszi függővé. A nők jogállása a szokásjog és az iszlám jog közötti feszültségben alakult: a nők rendelkezhettek tulajdonnal, részt vehettek a kereskedelemben, de a házassági és öröklési jog egyes területein a férfiakhoz képest korlátozottabb volt a jogképességük. A forrásokban megjelenő női kereskedők és a szultáni udvar nőtagjainak befolyása arra utal, hogy a társadalmi gyakorlat rugalmasabb volt, mint a törvénykönyv normái. A történészek ezt a feszültséget nem a „jog és az élet” egyszerű ellentéteként, hanem a különböző normatív hagyományok közötti alkudozásként értelmezik.
A Malaccai Szultanátus kormányzati rendszerének leírását a Sejarah Melayu és a törvénykönyvek alapján lehet rekonstruálni, de a források udvari jellege miatt a kép óhatatlanul a központi udvar felől mutatja az államot. A szultán a legfőbb világi és vallási hatalom volt, aki a daulat (szentség, felség) fogalmával jelölt, öröklött legitimációval rendelkezett. A maláj politikai nyelvben a daulat nem egyszerűen a trónhoz való jogot jelentette, hanem a király személyéhez kapcsolt természetfölötti hatalmat és sérthetetlenséget. Az uralkodó elleni lázadás nemcsak politikai bűn, hanem szentségtörés is volt.
A malaccai udvarban a legfontosabb tisztségek a bendahara (főminiszter, kincstárnok), a temenggung (belbiztonságért, rendvédelemért és vámokért felelős főméltóság), a laksamana (flottaparancsnok, admirális) és a penghulu bendahari (a kincstár vezetője) voltak. A bendahara gyakorlati hatalma különösen jelentős volt: a szultán távollétében helyettesítette az uralkodót, felügyelte a minisztereket, és a hadsereg és a flotta irányításában is szerepet vállalt. A malaccai történelem ismertebb bendaharái – például Tun Perak, aki a 15. század második felében több évtizeden keresztül szolgálta a szultánt – a hatalom tényleges gyakorlásának kulcsfigurái voltak. A Sejarah Melayu Tun Perakot kiváló hadvezérként és diplomataként mutatja be, aki megerősítette a szultanátus befolyását a Maláj-félsziget nyugati partvidékén, és sikeresen fellépett a siámi és a pászai fenyegetésekkel szemben.
A szultanátus territoriális szerkezete laza hűbéri viszonyokra épült. Malacca közvetlen ellenőrzése a városhoz és a környező termőterületekhez kapcsolódott, míg a Maláj-félsziget nyugati partjának és Szumátra keleti partjának kisebb kikötői adófizetési és házassági szövetségek révén kapcsolódtak a szultánsághoz. A hűbéri viszonyok nem a modern területi állam elvén működtek: az uralkodó hatalma az emberek feletti befolyáson, nem pedig a határokkal körülzárt terület feletti szuverenitáson alapult. A kikötők feletti ellenőrzés a kereskedelemből származó jövedelmek feletti rendelkezést jelentette, és a szultanátus hatalma elsősorban a tengeri útvonalak ellenőrzésében nyilvánult meg. A szárazföld belsejében élő, erdőkből és ártéri földekből élő közösségek feletti befolyás korlátozott volt, és gyakran a helyi elöljárók közvetítésén keresztül érvényesült.
A 15. századi Malaccában kezdett kialakulni a maláj politikai identitásnak az a magja, amely a későbbi évszázadokban meghatározóvá vált. A „maláj” fogalma a malaccai forrásokban (Melayu) elsősorban az udvarhoz, a szultánhoz és a domináns nyelvhez és szokásokhoz kapcsolódó közösséget jelölt, nem pedig a mai értelemben vett etnikai csoportot. A Sejarah Melayu megfogalmazta a maláj uralkodók genealógiai folytonosságát, a Melaka feletti hatalom legitim öröklését, valamint a későbbi szultánságok – Johor, Perak, Pahang – közös eredetét. Ez a narratíva a 17. századi Johorban született, és a későbbi brit gyarmati korszakban, majd a modern maláj nacionalizmusban is fontos hivatkozási alappá vált. A történészek egy része hangsúlyozza, hogy a maláj identitás „malaccai aranykora” nagyrészt a Sejarah Melayu utólagos konstrukciója, amely a hanyatló Johor udvar legitimációs igényeit szolgálta. Eszerint a 15. századi Malacca lakói nem feltétlenül gondoltak magukra egységes „maláj nemzetként”; a „maláj” kategória tartalma a későbbi évszázadokban, az iszlám, a nyelv és az udvari hagyomány kölcsönhatásában formálódott tovább.
A Malaccai Szultanátus hanyatlása a 15. század utolsó évtizedeiben fokozatosan ment végbe, majd a portugál hódítás 1511-ben gyors véget vetett a szultánságnak. A hanyatlás okai összetettek voltak. A belső hatalmi viszályok, az udvari frakciók küzdelme és a trónutódlási viták gyengítették a központi hatalmat. A szultanátus fennállásának utolsó évtizedeiben a szultáni udvar és a bendaharái családok közötti feszültségek visszatérő konfliktusokat okoztak. A külső fenyegetések – a siámi nyomás északról, a pászai és a kelet-szumátrai államok versengése – szintén erodálták a szultánság befolyását.
A portugál hódítás Alfonso de Albuquerque vezetésével 1511-ben következett be. A támadás nem váratlanul érte a várost: a portugálok már évekkel korábban megkezdték az Indiai-óceán kereskedelmi útvonalainak ellenőrzését, és Malacca stratégiai jelentőségét felismerték. A 16. század eleji portugál források – köztük Albuquerque levelei – a város gazdagságát és a fűszerkereskedelem közvetítő szerepét emelik ki. A portugál támadás 1511 júliusában több hullámban zajlott; a város védői a szultán vezetésével ellenálltak, de a portugál tüzérség és a tengeri fölény döntőnek bizonyult. A város elfoglalása után a portugálok lerombolták a szultán palotáját és a nagy mecsetet, és erődöt emeltek a kikötő védelmére. A szultán, Sultan Mahmud Syah a Maláj-félsziget belsejébe menekült, majd a Riau-szigeteken és a Maláj-félsziget déli részén szervezte meg az ellenállást. A Malaccai Szultanátus intézményes utóda a Johor Szultanátus lett, amely a 16. században a Malaccai örökség fenntartójaként lépett fel, és a Sejarah Melayu megrendelésével a malaccai dicsőség emlékezetét is rögzítette.
A portugál hódítás a 15. századi Malacca kereskedelmi rendszerét megtörte, de nem számolta fel a maláj tengeri kereskedelmet. A maláj, a jávai és a muszlim kereskedők alternatív kikötőket használtak – Johor, Aceh, Patani, Banten –, és a portugálok monopóliumra való törekvése soha nem vált teljessé. A portugál kori Malacca – amely 1641-ig, a holland elfoglalásig tartott – már nem rendelkezett azzal a regionális közvetítő szereppel, amelyet a szultanátus alatt betöltött. Az európai hatalmi verseny és a szigetvilág átrendeződése új korszakot nyitott, de a Malaccai Szultanátus emlékezete a maláj politikai hagyományban tovább élt.
A modern Malajzia és a maláj nemzeti történetírás a Malaccai Szultanátust a maláj államiság, az iszlám és a nemzeti függetlenség „aranykoraként” kezeli. Ez az emlékezetpolitikai konstrukció a Sejarah Melayu genealógiai folytonosságát használja fel: a maláj szultánságok egymásutánja Malaccától Johoron át a modern malajziai szultánokig egyetlen legitim láncot alkot. A történészi szakirodalom ezt a folytonosságot jelentős mértékben problematizálja: a 15. századi Malacca politikai képződménye nem azonos a modern Malajziával, és a Sejarah Melayu által elbeszélt genealógia nem eseménytörténeti forrás, hanem a 17. századi Johor udvari legitimációs igényét szolgáló narratíva. A kritikus történetírás hangsúlyozza továbbá, hogy a Malaccai Szultanátus kozmopolita, multietnikus jellege nem fér bele a modern maláj nemzetállam „bumiputera” („a föld fiai”) keretébe, és a malaccai korszak idealizálása eltakarja a társadalmi hierarchiák, a rabszolgaság és a nemek közötti egyenlőtlenségek valóságát is. Malacca Johor, Brunei és a szigetvilág emlékezete tehát nem csupán a szultanátus története, hanem a maláj nemzetépítés és a modern malajziai identitáspolitika kulcsfontosságú hivatkozási pontja is.
A Malaccai Szultanátus történetére vonatkozó ismereteink három, egymástól jellegében eltérő forráscsoporton alapulnak: a maláj udvari krónikán (elsősorban a Sejarah Melayu és a törvénykönyvek), a kínai évkönyveken és utazói beszámolókon, valamint a portugál hódítás körüli európai forrásokon. Ehhez járulnak a régészeti ásatások eredményei. A források eltérő jellege és a maláj krónika kései fennmaradása azt jelenti, hogy az alapítás időpontjára, az alapító személyére és a korai szultanátus politikai viszonyaira vonatkozó állítások részben regisztratív jellegűek, és a történészi szakirodalomban vitatottak.
A legfontosabb bizonytalanságok közé tartozik: (1) az alapító Parameswara és a kínai forrásokban szereplő Bai-li-mi-su-la azonossága, valamint a Palembangból való menekülés történetének hitelessége; (2) a szultánná válás időpontja, amelyet a források a 15. század első évtizedeire helyeznek, de a pontos évszám nem dokumentált; (3) a szultanátus fennhatósága alá tartozó területek kiterjedése és a hűbéri viszonyok természete, amelyet a krónika inkább idealizál, semmint leír; (4) a törvénykönyvek 15. századi szövegelemeinek elhatárolása a későbbi másolások során hozzáadott rétegektől; és (5) a gazdasági volumenre vonatkozó kortársi becslések megbízhatósága. A régészeti kutatások megerősítették a 15. századi város nemzetközi kereskedelemben betöltött szerepét, de a kikötői infrastruktúra, a városkép és a lakosság létszámának pontos rekonstrukciója még várat magára. A szultanátus történetének feldolgozása ezért iskolapéldája annak, hogy a történészi tudás hogyan épül fel a dokumentált tények, a régészeti leletek, a kortársi megfigyelések és az utólagos udvari konstrukciók gondos szétválasztásából.
A modern emlékezetpolitikai használat tovább bonyolítja a forráskritikát. A Sejarah Melayu mint a maláj nemzeti irodalom egyik csúcspontja erős kánoni pozícióval rendelkezik, és egyes értelmezések a szöveget szó szerinti történeti forrásként olvassák. A kritikai történetírás ezzel szemben a szöveget a 17. századi Johor udvari legitimációs igényét dokumentáló irodalmi műként kezeli, amely a múltat a vágyott hatalmi rend képére formálta. Ezt a kettősséget a könyv további fejezetei – különösen Johor, Brunei és a szigetvilág és A maláj nacionalizmus és a függetlenség – részletesebben is tárgyalják.