Amikor a mai Indonézia területének korai államait vizsgáljuk, nem egyetlen, folyamatosan bővülő „indonéz birodalom” képéből kell kiindulnunk. A szigetvilág a 7–15. században olyan tengeri kereskedelmi hálózatok, kikötővárosok és hűbéri központok mozaikja volt, amelyekben a hatalom nem elsősorban szárazföldi tartományokból, hanem a hajóutak, áruforgalom és vallási presztízs ellenőrzéséből származott. Srivijaya és Majapahit a két legismertebb ilyen hatalom; történetük szorosan kapcsolódik a Malacca-szoros, a Jáva-tenger és a fűszertermelő keleti szigetek kereskedelméhez, ahogyan A régió földrajza és népei és Birodalmak, vallások és kereskedelem a gyarmati kor előtt bemutatta. Az alábbi alfejezet ezért nem modern államterületet rekonstruál, hanem a tengeri és folyami hálózatok működését, a hatalom változó mértékű befolyását és a források által megrajzolható politikai kapcsolatokat vizsgálja.
A 7. század előtti szumátrai és jávai államokról kevés közvetlen írott forrásunk van. A kínai dinasztikus iratok, a szanszkrit és ó-maláj feliratok, valamint a későbbi arab–perzsa földrajzi művek csak részleges képet adnak. A régészeti leletek – főként kínai kerámia, templomromok, hajóroncsok és kikötői üledékrétegek – alapján a történészek a kereskedelmi forgalom irányát és intenzitását becsülni tudják, de a pontos hatalmi viszonyokat gyakran nem. A korszak politikai földrajza ezért részben rekonstrukció, részben pedig olyan hálózati modell, amelyet a mai történetírás a mandala (szanszkrit: kör) fogalmával szokott leírni. E modell szerint a királyi központ befolyása nem határvonalakkal, hanem a hozzá lojális helyi uralkodókkal, kikötőkkel és adózó közösségekkel jellemezhető; a peremterületek több központ iránt is elkötelezettséget érezhettek. Ezt érdemes szem előtt tartani, mielőtt Srivijaya vagy Majapahit „birodalom” jellegéről beszélünk.
A Srivijaya (szanszkrit: Śrīvijaya) név első biztos említése a dél-szumátrai Palembang közelében előkerült Kedukan Bukit felirat (683). Az ó-maláj nyelvű, Pallava írású szöveg egy uralkodói utazást és győzelmet örökít meg; értelmezése szerint a király hajóútja a folyami és tengeri hatalom megszilárdítását jelképezte. Ugyanehhez az uralkodói körhöz kapcsolódik a Talang Tuwo felirat (684), amely egy királyi park létrehozását és áldásosztó fogadalmat rögzít, valamint a Telaga Batu felirat (7. század), amely a királyság tisztviselőit sújtó átkokat sorol fel. Ez utóbbi azért fontos, mert arra utal, hogy a központ már ekkor igyekezett a helyi tisztviselőket és alárendelt uralkodókat hűségre kötelezni.
A feliratok nem adnak meg állandó, pontosan körülhatárolt fővárost. A legelfogadottabb tudományos konszenzus szerint a központ a Musi folyó mentén, Palembang térségében lehetett, de a régészeti nyomok nem rajzolnak ki sűrű városi települést. Ezért a kutatásban az az értelmezés is megjelent, hogy Srivijaya hatalma elsősorban nem egyetlen nagy városon, hanem a folyami és kikötői csomópontok láncolatán nyugodott. A Srivijaya-udvar körébe tartozó kedatuan (ó-maláj: királyi központ/uralom) tehát olyan igazgatási magot jelölhetett, amely a Musi folyó menti felfölddel és a tengerparti kikötőkkel állt kapcsolatban; a források nem igazolják, hogy az egész szumátrai vagy szigetvilági térséget egységes tartománnyá szervezték volna.
Srivijaya stratégiai szerepe a Malacca-szorosra, a dél-szumátrai folyami utakra és a Bangka–Belitung szigetek közötti hajózási sávra épült. A kínai hajósok, indiai kereskedők és arab–perzsa hajósok számára a szoros volt a legrövidebb tengeri út a Dél-kínai-tenger és az Indiai-óceán között. A szumátrai partvidék kikötői pihenőhelyet, ivóvízvételt, hajójavítást és árucserét kínáltak; a helyi hatalom pedig vámokat, kikötői illetékeket és a hajóutak védelmével kapcsolatos szolgáltatásokat nyújthatott. E szolgáltatások mértéke azonban vitatott: a források nem tartalmazzák a vámrendszer pontos adatait, ezért a történészek a kínai és arab beszámolók utalásaiból következtetnek.
Kínai források a szumátrai hatalmat később Sanfoqi (三佛齐) néven említik; a modern történetírás ezt általában Srivijayával – vagy annak utódállamával – azonosítja, bár az azonosítás sem teljesen egyértelmű. A kínai tiszteletadó követjárások és a kereskedelemről szóló beszámolók szerint a térségből arany, kámfor, szantálfa, fűszerek, gyanta, viasz, elefántcsont és tengeri termékek érkeztek, míg Kínából selyem, porcelán, vas és textil áramlott. Arab–perzsa földrajzi művekben a térséget Zabag vagy Sribuza néven emlegették; ezek a szövegek gazdag aranylelőhelyekről és kiterjedt kereskedelmi befolyásról írnak. A kortárs leírások pontossága azonban változó, ezért az ilyen forrásokat a kutatás nem kezeli egy az egyben bizonyítékként.
Srivijaya jelentősége a kereskedelem mellett abban állt, hogy ellenőrizni igyekezett a szoroson áthaladó forgalmat. A tengeri nomád közösségek – akiket a későbbi maláj–indonéz terminológia orang laut néven ismer – valószínűleg kulcsszerepet játszottak a flotta működtetésében, a hajóutak megfigyelésében és a kalóztevékenység elleni fellépésben. E közösségek az udvari feliratokban alig jelennek meg, ezért szerepük főként későbbi analógiákból és közvetett utalásokból rekonstruálható. Nem tudjuk pontosan, mennyire voltak alárendelve a Srivijaya-központnak, és mennyire őrizték meg saját tengeri autonómiájukat.
Srivijaya nemcsak kereskedelmi, hanem vallási központ is volt. A kínai buddhista zarándok, Yijing (I-Csing) 671-ben Srivijayában tartózkodott, mielőtt indiai tanulmányútjára indult volna, később pedig visszaútja során is hosszabb időt töltött a térségben. Beszámolója szerint a helyi központban mahájána buddhista tanításokat tanulmányozhatott; azt is említi, hogy a zarándokoknak érdemes ott időzniük, mielőtt Indiába utaznak. Yijing tudósítása dokumentált tény abban az értelemben, hogy a saját útleírásában szerepel, de a helyi szerzetesi intézmények méretét és a központ pontos helyét nem tudjuk tőle független forrásból ellenőrizni.
A Srivijaya-udvar vallási kisugárzása hozzájárult ahhoz, hogy a kereskedővárosok hálózatában a szumátrai központ tekintélye tartós legyen. A mahájána buddhizmus és a hindu sivaista rítusok párhuzamosan voltak jelen; az udvari feliratok szanszkrit nyelvű fogadalmi formulái indiai mintákat követtek. A vallási szakemberek, írnokok és zarándokok mozgása erősítette a távolsági kapcsolatokat is. Ugyanakkor a feliratok elsősorban az uralkodói önértelmezést mutatják, nem a helyi lakosság mindennapi vallásosságát.
A 8–9. században Jáván és Szumátrán is feltűnt a Sailendra név, amelyet egyes feliratok és templomépítkezések (például a közép-jávai buddhista emlékek, köztük a Borobudur környezete) kapcsán ismerünk. A Sailendrák és Srivijaya kapcsolata vitatott: elképzelhető, hogy dinasztikus szövetség, közös uralkodói hagyomány vagy egymással vetélkedő hatalmi központok álltak a háttérben. A források alapján nem lehet egyértelműen meghatározni, hogy Srivijaya közvetlenül uralta-e Jávát, vagy fordítva; a legtöbb kutató óvatos, és csupán a két sziget udvari és kereskedelmi elitje közötti intenzív kapcsolatot tartja bizonyítottnak.
A 11. század elején a dél-indiai Csola királyság tengeri ereje támadást intézett a szumátrai és maláj-félszigeti kikötők ellen. A hadjáratot a thanjavuri csolai feliratok rögzítik, amelyek szerint a csolai flotta több Srivijaya-uralom alatt álló vagy hozzá kapcsolódó kikötőt megtámadott. Az 1025-re datált hadjárat során a csolai sereg foglyul ejtett egy Srivijaya-uralkodóként azonosított személyt is. A hadjárat célja feltehetően a tengeri kereskedelem befolyásának megszerzése volt, nem pedig tartós szárazföldi hódítás. A dokumentált tény a csolai feliratok létezése; a hadjárat pontos következménye azonban vitatott. A Srivijaya-hálózat a 11. század után is fennmaradt, de befolyása a kínai és arab források szerint fokozatosan megoszlott más kikötővárosok, például a Maláj-félszigeti és jávai központok között.
Srivijaya hanyatlását tehát nem szabad egyetlen katonai vereséghez kötni. A 12–13. században a délkelet-ázsiai kereskedelemben megerősödtek a jávai kikötők, a szumátrai északi partvidéken pedig az iszlám kereskedőállamok kezdtek kialakulni. A Srivijaya név a forrásokban ritkábban tűnik fel, és a kutatók szerint a korábbi hálózat központjai fokozatosan áthelyeződtek Jambi, a Maláj-félsziget és Észak-Szumátra térségébe. E folyamat részletei bizonytalanok, mert a helyi feliratos anyag a 11. század után megritkul, a kínai és arab beszámolók pedig gyakran eltérő neveket és földrajzi képzeteket használnak.
Miközben Srivijaya hatalma átalakult, Jáván a keleti térségben megerősödött Singhasari királysága. A jávai hatalmi központok a rizstermelő folyóvölgyek, a kézműves falvak és a tengeri kikötők közötti csereforgalomra épültek. A 13. század végén a mongol Jüan-dinasztia expedíciót indított Jávára, miután a Singhasari uralkodó és Kína között diplomáciai konfliktus alakult ki. A mongol haderő megérkezésekor a helyi politikai viszonyok már megváltoztak: Singhasari bukása után annak veje, Raden Wijaya kezdetben a mongolokat igyekezett felhasználni riválisai ellen, majd ellenük fordult. Az eseményt a későbbi jávai krónika, a Pararaton (királyok könyve) és kínai hivatalos feljegyzések is tárgyalják, de a részletek eltérők. A 1293-as alapítást a történetírás hagyományosan Raden Wijaya Majapahit (jávai forrásokban: Wilwatikta) nevű királyi központjának létrejöttéhez köti.
Majapahit eleinte Kelet-Jáva folyóvölgyi, mezőgazdasági bázisú királyságként szilárdult meg. A jávai hatalom jellegét a negara (szanszkrit: település/állam) kifejezéssel szokták leírni: a királyi központ és a köré szerveződött falvak, piacok, templomi birtokok, valamint tengeri kikötők laza szövetségét jelölte. A jávai államnak tehát nem voltak a mai értelemben vett fix határai; a hatalmat az adó- és munkaszolgáltatás, a rituális presztízs és a regionális urak hűsége tartotta össze.
A Majapahit legnagyobb befolyását a 14. században, Gajah Mada főminiszter (kb. 1331–1364) és Hayam Wuruk király (1350–1389) idején érte el. Gajah Mada nevéhez a hagyomány az úgynevezett Palapa-esküt köti: a Pararaton szerint megfogadta, hogy addig nem élvez bizonyos fűszereket és élvezeti cikkeket, amíg a felsorolt szigetek és térségek meg nem hódolnak. A felsorolás a szumátrai királyságokat, a Maláj-félszigetet, Bali, Borneó, Sulawesi, Maluku és a mai Pápua felé mutató tengeri térségeket is magában foglalja. A történészek vitatják, hogy ez a fogadalom tényleges katonai hódítási program volt, vagy a királyi udvar hatalmi igényét kifejező retorika. A mai tudományos konszenzus szerint Majapahit nem tudta tartósan, közvetlen közigazgatással uralni az összes felsorolt területet; befolyása a jávai tengeri hajózásban, a kikötővárosok hűségében és a dinasztikus házasságokban nyilvánult meg.
A Majapahit-korszak legismertebb elsődleges forrása a Nagarakretagama (ó-jávai: Deśawarṇana), amelyet Mpu Prapanca udvari költő 1365-ben fejezett be. A verses mű Hayam Wuruk uralkodását, a királyi család zarándoklatait és a királyság templomi-közigazgatási körzeteit dicsőíti. A műben szereplő területi felsorolásokat a modern nemzeti történetírás sokáig a „Majapahit Birodalom” térképének tekintette; a mai kritikus olvasat szerint azonban a Nagarakretagama elsősorban udvari reprezentáció, amely a hűségesküt tevő térségeket és a rituális kapcsolatban álló központokat sorolja fel, nem pedig egy egységesen igazgatott államterületet.
A 14. századi Majapahit hatalma Jáván viszonylag erős volt: a folyóvölgyi rizstermelés, a templomi birtokok és a királyi raktárak alkották a központi hatalom alapját. A tengeri kereskedelemben a jávai kikötők közvetítették a Maluku-szigetekről érkező szegfűszeget, szerecsendiót és más fűszereket, valamint a borneói, szumátrai és maláj-félszigeti árukat. A kereskedelemből származó jövedelem, a hadihajók építése és a kikötői szövetségek együttesen tették lehetővé, hogy a majapahiti udvar a szigetvilág legnagyobb hatalmi csomópontjává váljon. Ugyanakkor a külső szigeteken a helyi uralkodók jelentős autonómiát őriztek; a Majapahit iránti lojalitásuk időben és területenként változott.
A Srivijaya és Majapahit korából fennmaradt források túlnyomórészt az udvari elit szempontjait rögzítik. A feliratokban királyi parancsok, adományok, adómentességek, templomi birtokok és átkok jelennek meg; a parasztok, halászok, tengeri nomádok, kézművesek és kereskedői közösségek hangja közvetlenül alig szólal meg. A régészeti leletek, például a kerámiák típusa és elterjedése a kereskedelem irányát mutatják, de a mindennapi társadalmi viszonyokról csak közvetett következtetéseket engednek.
A jávai és szumátrai gazdaság kettős szerkezetű volt: a belső folyóvölgyekben rizstermelés, halászat és erdei gyűjtögetés folyt, míg a partvidéki kikötők a távolsági kereskedelmet bonyolították. A Srivijaya hátországában a hegyi és erdei közösségek gyantát, kámfort, mézet, viaszt és fűszereket gyűjtöttek; ezeket a folyami hálózaton szállították a kikötőkbe. E közösségek a mai etnikai kategóriákkal nem azonosíthatók automatikusan; a gyarmati és modern névadás előtti viszonyokat a források gyakran csak gyűjtőfogalmakban (hegyi, erdei, tengeri népek) említik. A folyami utak ellenőrzése ezért legalább annyira fontos volt, mint a tengeri szorosoké.
A nők szerepéről elsősorban az udvari genealógiák és a királyi házasságok kapcsán vannak utalások. A jávai és szumátrai királyi családokban a házassági szövetségek politikai jelentősége kimutatható, de a források a női uralkodói és kereskedői tevékenységet ritkán, és leginkább a férfiközpontú elbeszélés keretei közt említik. A távolsági kereskedelem kikötői világában a nők jelenléte a későbbi európai forrásokban jobban látható, mint a korai feliratokban; a 7–15. századra vonatkozóan ezért ezt a kérdést a kutatás még nyitottnak tekinti.
A 15. században Majapahit központja fokozatosan gyengült. A hanyatlás okai között a trónviszályok, a regionális urak autonómiájának növekedése, a kereskedelmi útvonalak átrendeződése és a partvidéki muszlim kereskedőközösségek megerősödése egyaránt szerepet játszott. A legfontosabb belső konfliktusok egyike az 1404–1406 közötti Paregreg-háború volt, amely a királyi család tagjai között dúlt, és jelentősen gyengítette a központi hatalmat. Ezt követően a tartományi urak és a kikötővárosok egyre inkább saját külkapcsolatokat építettek.
Az iszlám terjedése a szigetvilágban nem egyetlen hódító hadjárat, hanem több évszázados, kereskedelmi és hatalmi átrendeződés eredménye volt. A muszlim kereskedők az Indiai-óceán és a Malacca-szoros hajózási hálózatában már a 13. századtól jelen voltak; Észak-Szumátrán az iszlám Samudera Pasai szultánsága a 13. század végétől ismert a forrásokban. A Jáva északi partján fekvő Demak, továbbá Cirebon és más kikötővárosok a 15. század végétől független muszlim hatalmi központokká váltak. A hagyományos jávai kronológiák 1478-ra vagy 1527-re teszik a Majapahit bukását, de a kutatók ezt a dátumot elsősorban emlékezetpolitikai hagyománynak, nem pedig egyetlen dokumentált eseménynek tekintik.
A hanyatló Majapahit udvari hagyománya, a hindu-buddhista rítusrend és a királyi genealógia egy része Balira költözött, ahol a jávai eredetű rituális kultúra a következő évszázadokban tovább élt. Ezt a folytonosságot a mai balinéz vallási gyakorlat és a sziget templomi hálózata őrzi, de a részletek rekonstrukciója szintén vitatott. A 15–16. század fordulóján a Maláj-félsziget déli részén felemelkedő Malacca kikötője vette át a szumátrai és jávai központok szerepének egy részét, és a térség legfontosabb iszlám kereskedőállamává vált. Ez a folyamat már átvezet Az iszlám térhódítása és A Malaccai Szultanátus eseményeihez.
Az alfejezetben tárgyalt kép rekonstrukció, amely a következő forrástípusokra támaszkodik: ó-maláj és ó-jávai feliratok (Kedukan Bukit, Talang Tuwo, Telaga Batu, Kota Kapur, illetve a majapahiti királyi kiadványok), kínai zarándok- és dinasztikus beszámolók (például Yijing útleírása, a Jüan-dinasztia feljegyzései, későbbi kereskedelmi leírások), dél-indiai csolai feliratok, arab–perzsa földrajzi művek, valamint jávai verses történeti szövegek (Pararaton, Nagarakretagama). A régészeti bizonyítékok közé tartoznak a kikötői kerámiák, templomromok, hajóroncsok és üledékrétegek. A könyv e fejezete nem hivatkozik konkrét, itt nem ellenőrzött kiadásokra; a felsorolt források tartalma a szűkebb tudományos konszenzus szerint ismert, de az egyes szövegek értelmezése folyamatos vita tárgya.
A fő bizonytalanságok: Srivijaya központjának pontos helye és városi jellege; a Srivijaya név és a kínai Sanfoqi, illetve az arab Zabag azonosítása; a tengeri hatalom valós adóztatási és katonai képessége; a Sailendrák és Srivijaya viszonya; az 1025-ös csolai hadjárat hatása; a Majapahit által felsorolt területek fölötti ellenőrzés mértéke; a 15. századi hanyatlás és az iszlám terjedés közötti okozati összefüggés; valamint a korabeli társadalmi csoportok mindennapi élete. A rendelkezésre álló források tehát nem teszik lehetővé, hogy Srivijayát vagy Majapahitot a mai államokhoz hasonló, egységes területű és államapparátussal rendelkező hatalomként ábrázoljuk.