Az 1945. augusztus 17-i függetlenségi kikiáltás ünnepélyes aktus volt, de korántsem jelentette azt, hogy Indonézia (hollandul: Nederlands-Indië, indonézül: Indonesia) állami szuverenitása a nemzetközi jogban is azonnal elismertté vált. Az ezt követő közel négy és fél év – amelyet a holland források politionele acties (rendőri akciók) néven, az indonéz történetírás pedig Revolusi vagy Perang Kemerdekaan (függetlenségi háború) néven ismer – egyszerre volt diplomáciai küzdelem, gyarmati visszahódítási kísérlet és a posztkoloniális államépítés első, erőszakos szakasza. Ez az alfejezet ezt a kettős folyamatot mutatja be: a holland hatalom visszaszerzésére tett kísérleteket és a velük szemben kibontakozó fegyveres, valamint diplomáciai ellenállást, majd pedig a függetlenség nemzetközi elismerését követő évtizedet, Sukarno (helyesírása: Soekarno) elnökségének első szakaszát, az úgynevezett irányított demokrácia (Demokrasi Terpimpin) rendszerének kiépülését és az 1965-ös fordulat előtti mély politikai válságot.
Japán 1945. augusztus 15-i kapitulációja után a szigetvilágban hatalmi vákuum keletkezett. A japán hatóságok formálisan még hónapokig jelen maradtak, de tényleges hatalmuk gyorsan erodálódott. A szövetségesek – a gyakorlatban elsősorban a brit és ausztrál csapatok – csak szeptember végétől kezdték meg a japán fegyverletétel lebonyolítását, a holland gyarmati közigazgatás pedig alig rendelkezett katonai erővel és infrastruktúrával a gyors visszatéréshez. Ezt a több hónapos átmenetet használta ki az indonéz nacionalista mozgalom két vezetője, Szukarno és Muhammad Hatta, hogy augusztus 17-én kikiáltsák a függetlenséget. A második világháború és az 1945-ös augusztusi forradalom már bemutatta, hogy a japán megszállás alatt hogyan alakultak ki azok a politikai és félkatonai szervezetek, amelyek most a köztársaság alapját képezték.
A kikiáltás szövege rendkívül rövid volt, és szándékosan nem tartalmazott sem vallási, sem etnikai utalást, sem a holland jogfolytonosságra való hivatkozást. A Pancasila (öt alapelv) – amelyet Szukarno 1945. június 1-jén fogalmazott meg – lett az új állam ideológiai alapja: istenhit, igazságos és civilizált emberiesség, Indonézia egysége, a képviseleti tanácskozás által vezérelt demokrácia, valamint szociális igazságosság. A Pancasila a későbbi évtizedekben az állami legitimáció kulcsfogalma maradt, ugyanakkor pontos tartalmát minden korszak a maga céljaira formálta; az 1945-ös megfogalmazás nem tekinthető a mai hivatalos interpretáció közvetlen előzményének.
A holland állam álláspontja szerint a kikiáltásnak nem volt nemzetközi jogi érvénye: az uralkodó, Vilma királynő 1942-es londoni beszéde a gyarmat autonómiájának kilátásba helyezéséről szólt, de a terület visszaszerzésének szándékát nem adta fel. A holland politikai közvélemény a háború utáni újjáépítéshez nélkülözhetetlennek tartotta a gyarmat nyersanyagforrásait és piacát. Ugyanakkor a brit kormányzat, amely a térségben a szövetséges parancsnokságot ellátta, nem kívánt a holland gyarmati restauráció eszköze lenni, és pragmatikus okokból is tárgyalásos rendezést sürgetett. A nemzetközi kontextus tehát nem egységesen támogatta sem a köztársaságot, sem a holland visszahódítást.
A hollandok számára a gyarmati restauráció első lépése a terület tényleges ellenőrzése volt. A brit csapatok – elsősorban indiai és gurkha egységek – feladata a japán kapituláció felügyelete és a hadifoglyok hazaszállítása volt, ám ennek során számos összecsapásra került sor a köztársasági fegyveresekkel és félkatonai milíciákkal. A leghírhedtebb a kelet-jávai Surabaya-i csata lett 1945 novemberében, amikor a brit erők a város megszállását követően heves utcai harcokban törtek meg egy nagyszabású indonéz ellenállást. A csata áldozatainak száma bizonytalan: a becslések néhány ezertől több tízezer indonéz halottig terjednek, a brit veszteség néhány száz fő volt. A harcok ezzel együtt nemzeti szimbólummá tették a köztársaságot, és megmutatták, hogy a hollandoknak nem elegendő a formális jogcím a hatalom visszaszerzéséhez.
1946 végére a hollandok a tárgyalásos rendezést részesítették előnyben, amelyet a Linggarjati egyezmény (1946. november) rögzített. Ebben Hollandia elismerte a de facto köztársasági hatóságot Jáva, Madura és Szumátra szigetén, és elvben hozzájárult egy föderális Egyesült Indonéz Államok (Republik Indonesia Serikat, RIS) megalakításához, amely államszövetségi viszonyban maradt volna a holland koronával. Az egyezményt azonban mindkét oldalon eltérően értelmezték. A hollandok a maguk szövetséget építő, „rendteremtő” szerepét hangsúlyozták, és a Jáva szigetén kívüli területeken – Kelet-Indonéziában, Borneón, Szumátra keleti részén és a kisebb szigeteken – saját ellenőrzésű államocskákat hoztak létre. Az indonéz kormányzat a Linggarjati egyezményt a teljes, egész szigetvilágra kiterjedő szuverenitás felé vezető lépésként fogta fel, és nem fogadta el a hollandok jogát a területi feldarabolásra.
A meg nem oldott feszültség két holland katonai akcióhoz vezetett. Az első, 1947. július–augusztusi hadművelet – amelyet a hollandok Produkt fedőnéven, később eufemisztikusan első rendőri akcióként emlegettek – célja Jáva és Szumátra gazdaságilag kulcsfontosságú ültetvényeinek és városainak visszaszerzése volt. A harci cselekményekben a hollandok gyorsan elfoglalták a legfontosabb kikötőket és mezőgazdasági körzeteket, de a köztársasági gerilla-erők a vidéki területeken aktívak maradtak. A nemzetközi közvélemény nyomására az ENSZ Biztonsági Tanácsa tűzszünetet rendelt el, és létrehozta a Jószolgálati Bizottságot (Committee of Good Offices) a felek közötti közvetítésre.
A második, 1948 decemberében indított hadművelet – Operatie Kraai, azaz Varjú hadművelet, holland megnevezéssel második rendőri akció – már a köztársasági vezetés teljes elfogását és a gerillahadviselés felszámolását célozta. A holland ejtőernyős erők bevették Yogyakartát, a köztársaság ideiglenes fővárosát, és letartóztatták Szukarnót, Hattát és a kormány több tagját. A katonai siker azonban politikailag kudarcba fordult. A letartóztatott kormányzat távollétében a köztársaság hadserege, a TNI (Tentara Nasional Indonesia, Indonéz Nemzeti Hadsereg) – korábbi nevein BKR, TKR, TRI – nem omlott össze; Szudirman tábornok betegágyról vezényelte a gerillaharc folytatását. A hollandok számítottak arra, hogy a köztársasági adminisztráció felszámolása békét hoz, ehelyett a gerillaharcok kiterjedtek, és a holland hadsereg nem tudta ellenőrizni a vidéki területeket.
A fegyveres ellenállás mellett a nemzetközi nyomás is megnőtt. Az Egyesült Államok – amely a hidegháború fokozódó légkörében attól tartott, hogy a hollandok elleni háború a kommunista mozgalmaknak kedvez – a Marshall-segély felfüggesztésével is nyomást gyakorolt Hollandiára. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa követelése és az USA diplomáciai nyomása nyomán a hollandok kénytelenek voltak Szukarnót és Hattát szabadon bocsátani, és új tárgyalásokat kezdeni. Ez a dinamika megmutatta, hogy az indonéz függetlenségi háború nem csupán kétoldalú konfliktus volt: a hidegháborús szempontok, különösen az USA kommunizmusellenes prioritásai, közvetlenül befolyásolták a dekolonizáció menetét.
A háború utolsó szakaszát a Roem–van Roijen szerződés (1949. május) nyitotta meg, amelyben Hollandia hozzájárult a szabadon bocsátott köztársasági vezetők visszatéréséhez Yogyakartába, és elfogadta, hogy a tényleges hatalomátadás tárgya az Egyesült Indonéz Államok lesz. Az augusztusi hágai kerekasztalkonferencián Hollandia átadta a szuverenitást az Egyesült Indonéz Államoknak, kivéve Nyugat-Pápua (holland nevén Nieuw-Guinea) területét, amelynek sorsát a felek egy év múlva tervezett tárgyalásokon kívánták rendezni. Ez a kivétel évtizedes konfliktusforrássá vált: az indonéz politikai elit a hágai megállapodást ellenére a területet az indonéz szuverenitás elidegeníthetetlen részének tekintette, Hollandia pedig a pápuai lakosság önrendelkezési jogára és a terület eltérő etnikai összetételére hivatkozott. A vita hosszú távon a Szukarno-korszak legfontosabb külpolitikai mozgósító témájává vált.
Az 1949. december 27-én végrehajtott hatalomátadás formálisan a Republik Indonesia Serikat (RIS) föderatív államként való elismerését jelentette. A RIS azonban rövid életű kompromisszum volt. Az indonéz politikai elit Szukarno és Hatta vezetésével a föderációt holland teremtménynek, a gyarmati „oszd meg és uralkodj” politika utódjának tekintette, és az unitárius államformát támogatta. A hollandok által létrehozott szövetségi államocskák politikai bázisa gyenge volt, és 1950 augusztusában az indonéz parlament – a föderáció tagállamainak hozzájárulásával – unitárius államot hirdetett meg. A nyugat-pápuai terület továbbra is holland ellenőrzés alatt maradt, és ez a probléma 1962-ig nem is oldódott meg.
A függetlenségi háború emberi és társadalmi költsége óriási volt. A halálos áldozatok száma ma is vitatott. A leggyakrabban idézett becslések mintegy 45–100 ezer indonéz és körülbelül 4–6 ezer holland halálos áldozattal számolnak, de ezek a számok – amint a Bevezetés a forrásokról is hangsúlyozza – eltérő módszertanon, részben hivatalos veszteségjelentéseken, részben retrospektív becsléseken alapulnak, és nem terjednek ki egyöntetűen a civil lakosságra, a milíciákra és a járványos halálozásokra. A konfliktus alatt százezrek váltak belső menekültté, a hollandok ellenőrizte területeken és a köztársasági zónákban eltérő adminisztratív és jogi rendszerek működtek, és a háború nyomán megerősödtek a fiatal nacionalista aktivistákból álló, ideológiailag heterogén milíciák. Az erőszak ugyanakkor nem volt egyoldalú: a holland hadsereg és a hollandbarát szövetségi államok erői által elkövetett atrocitások mellett dokumentáltak indonéz milíciák által elkövetett, kínai, európai és indonéz civilek elleni erőszakot is. Ennek feltárása a mai indonéz és holland történészek közötti érzékeny viták tárgya.
Az 1950-es évek Indonéziája demokratikus kísérletként indult. Az 1955-ös választásokat általában a függetlenség utáni időszak legszabadabb választásaként tartja számon a szakirodalom, bár maga a választás előtti időszak számos regionális és ideológiai erőszakkal terhelt volt. A választásokon a PNI (Partai Nasional Indonesia, Indonéz Nemzeti Párt), a Masjumi (modernista iszlám párt), a Nahdlatul Ulama (ortodox szunnita szervezet) és az indonéz kommunista párt, a PKI (Partai Komunis Indonesia) egyaránt jelentős támogatottságot szerzett. A választási rendszer arányos, a pártstruktúra rendkívül töredezett volt, és a kormánykoalíciók rövid életűeknek bizonyultak. A korszakot a politikai instabilitás mellett a gazdasági nehézségek és a regionális lázadások jellemezték.
A gazdasági kihívások részben a gyarmati örökségből fakadtak: a holland tőke a függetlenségi háború után részben kivonult, a termelőkapacitások megsérültek, és a lakosság gyors növekedése fokozta a foglalkoztatási nyomást. A Szukarno-kormányok a gazdasági nacionalizmus jegyében igyekeztek indonéz tulajdonba venni a kulcságazatokat, de ez a folyamat gyakran átláthatatlan, klientelizmusra épülő módon zajlott. A gazdasági nehézségek nem az egyetlen feszültségforrást jelentették: Jáva és a külső szigetek közötti fejlettségi egyenlőtlenség – a gyarmati korszak ültetvényes, ásványkincs- és kikötőközpontú gazdaságának öröksége – továbbra is mély volt. A külső szigetek vezetői sérelmezték, hogy a központi kormány Jáva-központú politikát folytat, és a javai elitek dominálják a politikai életet.
Ez a feszültség fegyveres felkelésekben robbant ki. A Darul Islam mozgalom Nyugat-Jáván, Acehben és Dél-Sulawesin a 1940-es évek végétől az 1960-as évek közepéig tartó felkelést folytatott, amelynek célja egy iszlám állam megteremtése volt. A mozgalom nem volt egységes, és támogatottsága régiónként eltért; a holland elleni gerillaharc veteránjaitól a helyi vallási vezetőkig számos csoport csatlakozott hozzá. Ezzel párhuzamosan 1958-ban a központi kormány ellen úgynevezett PRRI/Permesta felkelés tört ki Szumátra és Észak-Sulawesi területén, amelyet részben helyi katonai parancsnokok, részben a Masjumi politikusai támogattak. A felkelők anticentralista, antikommunista és részben amerikai támogatásban részesülő erők voltak; az USA kormányzata a CIA-n keresztül titokban támogatta őket, mert Szukarno hatalmának meggyengítését kívánta elérni. A felkelés katonai leverése az indonéz hadsereg légicsapásai és szárazföldi offenzívái révén 1958–1961 között történt. A PRRI/Permesta elbukása megerősítette a hadsereg politikai szerepét, és lejáratta a demokráciát a fegyveres erők parancsnokai szemében.
A hadsereg politikai szerepvállalását a Szukarno-rezsim a kettős funkció (dwifungsi) doktrínájával ideologizálta: a hadsereg nemcsak honvédelmi szerv, hanem a társadalom és a politika aktív alakítója is. Ez a gondolat – amelyet később a Suharto-korszak intézményesített – már a 1950-es évek végén megjelent a katonai vezetők nyilatkozataiban. A hadsereg a regionális lázadások leverésében szerzett presztízse és a rendőrségtől, illetve a politikai pártoktól való intézményi autonómiája révén egyre inkább a politikai rendszer meghatározó szereplőjévé vált.
Szukarno az 1950-es évek végén a parlamenti rendszert nyíltan a nyugati típusú liberalizmus termékének bélyegezte, és az indonéz viszonyokra alkalmatlannak minősítette. 1959. július 5-én – a hadsereg vezérkarának támogatásával – rendeleti úton visszaállította az 1945-ös alkotmányt (amely erős elnöki hatalmat biztosított), feloszlatta az alkotmányozó gyűlést, és bevezette az irányított demokrácia rendszerét. A fogalom tartalmát maga Szukarno is változóan határozta meg: a parlamenti elitizmus elutasítását, a konszenzusos tanácskozási elvet (musyawarah-mufakat), a pártok korlátozását, valamint a „forradalom folytatását” hirdette. A dokumentált tény az, hogy a rendszer a gyakorlatban a Szukarno, a hadsereg és a kommunista párt közötti instabil egyensúlyra épült.
A PKI az 1950-es évek végére az egyik legnagyobb tömegpárttá nőtte ki magát, elsősorban a vidéki földreform-követelések és a kulturális szervezetek hálózata révén. Szukarno a PKI-t a hadsereg ellensúlyaként is használta, miközben a hadsereg vezetői a kommunista pártot fenyegetésnek tekintették. Ez a hármas hatalmi játék az 1960-as évek elejére a politikai élet minden területét áthatotta. A Nasakom (nacionalizmus, vallás, kommunizmus) jelszava Szukarno kísérlete volt e három erő egyesítésére, ám a gyakorlatban a feszültségek éleződését nem tudta megakadályozni.
A külpolitikában Szukarno egyre radikálisabb antiimperialista retorikát alkalmazott. A nyugat-pápuai holland jelenlétet az indonéz forradalom befejezetlenségeként mutatta be; 1961–1962-ben az indonéz hadsereg gerillaakciókat indított a területen, és a Szovjetuniótól vásárolt fegyverekkel fenyegetett. A hollandok – amerikai nyomásra – végül beleegyeztek a terület ENSZ által felügyelt átadásába, amelyet 1963-ban kellett volna népszavazásnak követnie. A népszavazás azonban nem titkos szavazáson, hanem egy handpicked Musyawarah (tanácskozás) eljárás keretében alakult ki, amelynek legitimitását a pápuai függetlenségi mozgalom és a későbbi nemzetközi kritika egyaránt vitatta. Az indonéz kormányzat az 1969-es úgynevezett Act of Free Choice-ot a helyi elit konszenzusaként, a pápuai függetlenségi aktivisták pedig megrendezett kényszerként írták le. Ez a vita a mai pápuai konfliktus egyik alapfeszültsége.
A Szukarno-korszak másik meghatározó külpolitikai eleme a Konfrontasi volt Malajziával (1963–1966). Szukarno az új malajziai föderációt brit neo-kolonialista konstrukciónak bélyegezte, és fegyveres beszivárgásokat indított Borneón, valamint a Maláj-félszigeten partra szállító akciókat szervezett. A konfliktus nemcsak a hadsereget és a PKI-t mozgósította, hanem a brit erők elleni fegyveres propagandaanyagokkal is együtt járt. A Konfrontasi gazdasági és katonai terhei jelentősek voltak, és a konfliktus az indonéz gazdaság amúgy is törékeny helyzetét tovább rontotta. A Malajzia elleni politika a Szukarno-korszak hidegháborús önmeghatározásának része volt: Indonézia a „feltörekvő erők” (new emerging forces) táborában pozicionálta magát, szemben a „régi erők” (old established forces) gyarmati-nyugati táborával.
Az irányított demokrácia időszakának gazdaságpolitikája katasztrofális következményekkel járt. Az 1960-as évek elejére az infláció éves üteme három számjegyűre nőtt, a költségvetési hiány finanszírozása pénznyomtatással történt, és az állami nagyberuházások – például a jakartai stadionok, a monumen nasional, a konfrontasi katonai kiadásai – nem termeltek jövedelmet. Az élelmezési helyzet romlott, a rizsimporttól való függés nőtt, és a vidéki földreformok végrehajtása a helyi elitek ellenállása miatt lelassult. A gazdasági válság a városi középosztályt, az állami alkalmazottakat és a hadsereg alacsonyabb rangú katonáit is sújtotta, ami tovább fokozta a politikai feszültségeket.
A Szukarno-rendszer hanyatlásának pontos okairól a történészi vita két fő értelmezést ismer. Az egyik – a hidegháborús nyugati és indonéz katonai értelmezésben – a PKI növekvő befolyását és a kommunista hatalomátvétel veszélyét hangsúlyozza. A másik – a kritikai történetírásban – a hadsereg és a polgári elitek hatalmi érdekét, valamint a Szukarno balra tolódó retorikájától való félelmét tekinti a fordulat mozgatórugójának. A mai szakirodalom konszenzusa szerint a válság nem redukálható a „kommunista veszély” narratívájára: a gazdasági összeomlás, a hadsereg belső frakcióharcai, a Szukarno egészségi állapotának romlása körüli bizonytalanság és a nemzetközi hidegháborús környezet együttesen érlelték meg az 1965-ös fordulatot.
Az 1945–1949-es függetlenségi háború és a Szukarno-korszak forrásadottságai igen egyenetlenek. A holland levéltári anyagok – hadijelentések, kormányzati iratok, bírósági akták – kiterjedt kutatást tettek lehetővé, ezért a holland katonai akciók kronológiája viszonylag jól dokumentált. Az indonéz köztársasági oldal forrásai szórványosabbak: a gerillaharc körülményei között az írásos iratok elvesztek vagy meg sem születtek, ezért a helyi események rekonstrukciója gyakran visszaemlékezésekre és későbbi interjúkra támaszkodik. A halálos áldozatok számai – mint fentebb jeleztük – becslések, és az indonéz, holland és brit források eltérő nagyságrendeket közölnek. A holland hadsereg atrocitásainak mai megítélésében a holland bíróságok és kormányzatok hivatalos bocsánatkérései is szerepet játszanak, ám az események teljes feltárása a mai napig vitatott.
Az irányított demokrácia időszakának forrásairól elmondható, hogy a Szukarno-beszédek és kormányzati dokumentumok bőségesek, ám a belpolitikai döntések mechanizmusa – a kulisszák mögött zajló hadsereg–PKI–elnök közötti alkuk – gyakran nem dokumentált, és a korszakra vonatkozó szakirodalom erősen polarizált. A PKI taglétszámát, szavazóbázisát és 1965-ös fegyveres kapacitását túlzó, illetve alábecsült számadatok egyaránt forgalomban vannak, és ezeket politikai célokra a későbbi rezsim propagandája is felhasználta. Az 1960-as évek eleji gazdasági statisztikák megbízhatósága változó: a hivatalos inflációs mutatók a feketepiaci árakat gyakran nem tükrözték, a termelési adatok pedig részben becslések.
A nemzetközi szereplők – az USA, a Szovjetunió, Nagy-Britannia, Kína – részvételét a korszakban fokozatosan megnyíló levéltárak tették kutathatóvá. Az amerikai titkosszolgálati iratok például alátámasztják a PRRI/Permesta felkelés anyagi támogatásának tényét, de a Szukarno bukásának előkészítésében játszott amerikai szerep pontos mértékéről a szakirodalom máig vitázik. A nyugat-pápuai 1969-es népszavazás körülményei pedig a mai napig olyan emlékezetpolitikai vita tárgyát képezik, amelyben a dokumentált eljárási szabályok, a résztvevők visszaemlékezései és a nemzetközi jogi értékelések nem moshatók egybe.