Az indonéz függetlenség kikiáltása és a Sukarno elnöksége alatti államépítés Az 1945–1965 közötti időszak után ez az alfejezet a 20. századi Délkelet-Ázsia egyik legnagyobb politikai fordulatát tárgyalja: az 1965. évi államcsíny-kísérletet, az azt követő tömeges kommunistaellenes erőszakot és a Suharto vezette Új Rend (indonézül Orde Baru) hatalomra kerülését. A téma azért kulcsfontosságú regionális összehasonlításban, mert az 1965–1966-os indonéz események a hidegháborús délkelet-ázsiai konfliktusok egyik legsúlyosabb fejezetét alkotják, és közvetlen összefüggésben állnak a vietnámi háborúval, a laoszi és kambodzsai válsággal, valamint a nyugati hatalmak délkelet-ázsiai biztonságpolitikájával. Az erőszak értelmezése mindmáig vitatott: a tudományos kutatás, a túlélők emlékezete, az indonéz állami elbeszélés és a hidegháborús narratívák eltérően hangsúlyozzák a felelősség, a nemzetközi szerepvállalás és az áldozatok számának kérdését. Ez az alfejezet ezért nem egyszerűen a Suharto-rezsim kezdetét meséli el, hanem azt is bemutatja, hogyan működik a történelmi emlékezet és a forráskritika egy olyan eseménynél, amelynek hivatalos indonéz változata hosszú évtizedekig alig volt kérdéses.
Az 1965-ös fordulat gyökerei az 1950-es évek végére és a 1960-as évek elejére nyúlnak vissza. Sukarno elnöksége alatt Indonézia politikai rendszere az általa irányított demokráciának (Demokrasi Terpimpin) nevezett, 1959-től intézményesült modellben működött, amelyben a köztársasági elnök, a hadsereg és a Pártok a kabinetben elve alapján működő politikai erők – különösen az Indonéz Kommunista Párt (Partai Komunis Indonesia, PKI) – közötti egyensúlyozás határozta meg a hatalom gyakorlását. A hadsereg, amely a függetlenségi háború lásd: A függetlenségi háború és Sukarno óta meghatározó politikai szereplővé vált, sajátos kettős szerepet alakított ki: egyrészt védelmi erő, másrészt a gyarmatosításellenes forradalom vívmányait őrző politikai intézmény. Az 1950-es években a hadseregen belül is feszültségek jelentkeztek: a vezérkar egy része a politikai szerepvállalás csökkentése mellett érvelt, mások a hadsereg politikai befolyásának intézményesítését szorgalmazták.
A PKI a korszak legnagyobb tömegbázisú politikai szervezetévé vált: becslések szerint az 1960-as évek első felében hárommillió feletti taglétszámmal és több tízmilliós tömegszervezeti hálózattal rendelkezett. Ez a szám azonban a korszak statisztikai adottságai miatt inkább nagyságrendi becslés, mint pontos nyilvántartás; a párt saját adatai és a független kutatók számításai is eltérnek. A PKI Sukarno támogatásával mezőgazdasági reformokat és a nagybirtokok elleni fellépést szorgalmazott, ami vidéken súlyos helyi konfliktusokhoz vezetett, különösen Jáván, Balin és Szumátra egyes részein. E konfliktusokban a hadsereg gyakran a földbirtokosok és az iszlám szervezetek oldalán állt, ami tovább élezte a hadsereg és a kommunista mozgalom közötti szembenállást.
A hidegháború logikája szintén éreztette hatását: az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és más nyugati hatalmak aggodalommal figyelték Sukarno baloldali retorikáját, a Kínával és a Szovjetunióval fenntartott kapcsolatait, valamint a nyugat-új-guineai konfliktusban és a Malajzia ellen indított konfrontációban (Konfrontasi, 1963–1966) kifejtett politikáját. A konfrontációt a brit és maláj kormányzat az indonéz terjeszkedés megnyilvánulásaként értelmezte; Sukarno a gyarmati határok elleni fellépésként és a maláj államalakulat ellen született politikai akcióként igazolta. A nyugati levéltárak később részben hozzáférhetővé vált anyagai alapján a kutatók egy része azt állítja, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia titkosszolgálati eszközökkel is támogatta a hadsereg PKI-val szembeni törekvéseit; más történészek szerint az 1965. évi események elsősorban indonéz belpolitikai dinamikából fakadtak, és a külső szerep inkább közvetett volt. A levéltári bizonyítékok hiánya és a titkosítási gyakorlat miatt e kérdés tudományos vitája ma is nyitott.
Az 1965. szeptember 30-ról október 1-jére virradó éjszaka Jakartában fegyveres alakulatok elragadtak hét magas rangú katonatisztet, akiket később meggyilkoltak. A hivatalos indonéz, 1966 után kialakított elbeszélés szerint a G30S-nek nevezett mozgalom (a Gerakan 30 September, azaz Szeptember 30. Mozgalom) a PKI által irányított államcsíny-kísérlet volt, amelynek célja a hatalom megszerzése lett volna. A mozgalom időpontja azonban önmagában ellentmondást hordoz: az események többsége október 1-jére esett, ezért egyes kutatók a G30S helyett a semlegesebb Október 1-jei Mozgalom (indonézül Gerakan 1 Oktober, G30S/PKI-ként is emlegetett) elnevezést használják. Ez utóbbi megnevezés körül tudományos vita folyik: egyes szakértők szerint a PKI közvetlen irányítására vonatkozó bizonyítékok nem meggyőzőek, mások szerint a párt vezetői legalábbis tudtak a mozgalom előkészületeiről.
A dokumentált tények közé tartozik, hogy a mozgalom résztvevői közé tartozó katonák elfoglaltak rádióállomásokat és katonai létesítményeket Jakartában, és közleményt adtak ki arról, hogy egy katonai tanács átvette az irányítást Sukarno elnök védelmében, és megakadályozza a hadsereg tábornokai által tervezett puccsot. Ugyancsak dokumentált, hogy a hét tisztet – köztük Ahmad Yani tábornokot, a hadsereg vezérkari főnökét – elhurcolták és meggyilkolták; egyeseket a jakartai Lubang Buaya falu közelében lévő gödörben találtak meg. A mozgalom azonban gyorsan összeomlott, mert Sukarno nem állt egyértelműen melléjük, és a hadsereg erői – különösen a stratégiai tartalék parancsnoka, Suharto vezérőrnagy (1921–2008) – néhány órán belül ellenoffenzívát indítottak. Suharto a hadsereg nevében rendet hirdetett, és a mozgalom felszámolásának élére állt.
A történészek között ma is vita folyik arról, mi volt a G30S pontos célja, ki állt a mozgalom mögött, és milyen szerepe volt Sukarnónak. Egyes vélemények szerint a mozgalom a hadseregen belüli frakciók küzdelmének része volt, amelybe a baloldali tisztek és a PKI egyes vezetői belekeveredtek; ezt az álláspontot képviseli például Benedict Anderson és Ruth McVey 1971-ben publikált, úgynevezett Cornell-paper néven ismert elemzése. Mások – köztük az indonéz állami dokumentumokra támaszkodó katonai és kormányzati források – a PKI előre megfontolt puccsát látták az eseményekben. Kritikus kutatók szerint azonban az indonéz állami dokumentumok rendszerszerűen hiányosak, a korabeli hivatalos jelentések pedig már a politikai tisztogatás közben készültek, így bizonyító erejük korlátozott. A nemzetközi szakirodalomban nincs teljes konszenzus, de abban a legtöbb szerző egyetért, hogy a hadsereg a mozgalmat ürügyként használta a kommunista mozgalom felszámolására, és hogy a tisztogatás mértéke, időzítése és regionalitása túlmutatott egy egyszerű rendteremtésen.
Az 1965. októbertől 1966 tavaszáig tartó időszakban Indonézia-szerte tömeges erőszakhullám bontakozott ki. A célpontok között elsősorban a PKI tagjai, a párt tömegszervezeteinek aktivistái, a baloldali szakszervezetek és paraszti mozgalmak résztvevői, valamint a kommunistának minősített értelmiségiek álltak. Az erőszakot részben a hadsereg alakulatai követték el, részben helyi milíciák, iszlám ifjúsági szervezetek, kormánypárti fegyveresek és szomszédos falvak lakosai. A korszakban a hadsereg Tisztítsuk meg Indonéziát! jelszavával igyekezett a helyi lakosságot is bevonni a kommunisták felkutatásába; ez a propaganda anyagokban fennmaradt, és az erőszak decentralizált jellegéhez is hozzájárult.
Az áldozatok számának meghatározása a legsúlyosabb vitatott kérdések egyike. A leggyakrabban idézett becslések 1965. október és 1966 közötti időszakra 500 000 és 1 000 000 közötti halálesettel számolnak. E becslések azonban nem pontos statisztikai összeírásokon alapulnak; az indonéz állam nem végzett rendszeres halott-nyilvántartást, a tömegsírok számát és helyét sem rögzítették megbízhatóan, és a hivatalos iratok egy része megsemmisült vagy soha nem készült el. Az 1960-as években a Nemzetközi Vöröskereszt, az Egyesült Államok kormányzati elemzései és más külföldi források is készítettek becsléseket, amelyek nagyságrendje hasonló, de számadatai eltérnek. Az indonéz hivatalos történetírás sokáig néhány százezer polgári és katonai áldozatról beszélt, másutt az erőszak mértékét a kommunista puccs miatti szükségszerű reakcióként tüntette fel. A modern kutatás – többek között a National Commission on Violence against Women (Komnas Perempuan) és független kutatók által készített, 2016 után megjelent jelentések – az erőszakot szisztematikusnak és részben államilag szervezettnek írja le, de az áldozatszámra vonatkozóan továbbra is bizonytalanság áll fenn.
Az erőszak nemcsak gyilkosságokat, hanem tömeges letartóztatásokat is jelentett: becslések szerint több százezer embert tartóztattak le, közülük sokan bírósági ítélet nélkül, internálótáborokban vagy büntetés-végrehajtási intézményekben vártak évekig. A foglyok közül sokat Buru szigetére deportáltak, ahol kényszermunkát kellett végezniük; ez a gyakorlat a Suharto-rendszer emberi jogi jogsértései között a legismertebbek közé tartozik, és a túlélők beszámolói, valamint külföldi emberi jogi jelentések dokumentálták. A letartóztatások és a deportálások pontos számára vonatkozóan nincs átfogó, megbízható adatbázis.
A számháború nemcsak az áldozatok összeszámolásánál jelentkezik, hanem a felelősség megosztásánál is. A hadsereg, a helyi fegyveresek és a vallási közösségekhez tartozó csoportok szerepe régiónként változott. Balin például a kutatások szerint a helyi iszlám és hindú szervezetek közötti viszony is befolyásolta az erőszak lefolyását: a helyiek egy része saját közösségi konfliktusait, földvitáit és vallási ellentéteit is beleszőtte a tisztogatásba. Ez a tény arra figyelmeztet, hogy az 1965–1966-os erőszak nem írható le kizárólag a jakartai politikai harc leképeződéseként; az eseményeket a helyi társadalmi törésvonalak, a hidegháborús ideológiai nyomás és a hadsereg szervezett akciói együttesen alakították ki. A tudományos konszenzus abban mutatkozik meg, hogy a megtorlás kommunistaellenes jellege dokumentált, és hogy az erőszak nem spontán, hanem részben szervezett, irányított kampány volt, bár annak mértéke és a hadsereg szerepe máig vitatott.
A G30S-t követő hetekben Suharto fokozatosan kiszorította Sukarnót a tényleges hatalomból. Az elnök formálisan továbbra is elnök maradt, de 1966. március 11-én aláírta a Március 11-i utasítást (indonézül Surat Perintah Sebelas Maret, Supersemar), amelyben felhatalmazta Suhartót, hogy a rend helyreállítása érdekében minden szükséges lépést megtegyen. E dokumentum azért fontos, mert Suharto és hívei e felhatalmazásra hivatkoztak a PKI betiltásakor, a tisztogatások legalizálásakor és a politikai ellenfelek eltávolításakor. A Supersemar eredeti példánya máig vitatott: egyes kutatók szerint a nyilvánosságra hozott változat eltér az aláíráskori szövegtől, és a felhatalmazás körülményeit a hadsereg utólag manipulálhatta. Az eredeti irat nem áll a kutatók rendelkezésére, így a vita levéltári bizonyítékok hiányában maradt nyitott.
1967-re Sukarnót megfosztották elnöki tisztségétől, és Suharto vette át az elnöki posztot, amelyet 1998-ig töltött be. Politikai rendszerét hivatalosan Új Rendként (Orde Baru) határozta meg, szemben a Sukarno korszak Régi Rendjével (Orde Lama). Az Új Rend három pillére a hadsereg politikai szerepének intézményesítése, a gazdasági liberalizáció technokrata elemekkel, valamint a baloldal minden formájának felszámolása volt. A hadsereg a kettős funkció (indonézül dwifungsi) elve alapján nemcsak védelmi erő, hanem társadalmi-politikai erő is volt: a katonatisztek kormányzati, parlamenti és vállalati pozíciókat kaptak, a hadsereg pedig beépült a helyi közigazgatásba a falvaktól a minisztériumokig.
A PKI-t 1966-ban betiltották, a kommunista eszméket hivatalosan is a nemzet ellenségének nyilvánították. A politikai pártok működését erősen korlátozták; 1973-ban a fennmaradó pártokat két szervezetbe tömörítették: a kormánypárti Golkar (a Golongan Karya, azaz funkcionális csoportok szervezete) mellett működött az Egyesült Fejlődés Pártja (indonézül Partai Persatuan Pembangunan, PPP) és az Indonéz Demokrata Párt (Partai Demokrasi Indonesia, PDI). A választásokat a kormány szigorúan ellenőrizte, a helyi jelölteket politikai szűrőn keresztül engedték, és a hadsereg a választási kampányban is aktívan részt vett. A tömeggyilkosság szó használata az 1965–1966-os eseményekkel kapcsolatban Indonézia közbeszédében és történetírásában sokáig kockázatos volt; a hivatalos narratíva a kommunista veszély elhárításaként értelmezte a megtorlást, és a túlélőket, családtagjaikat évtizedekig hallgatásra, gyanúra és állami megbélyegzésre ítélték. Ez a tény az emlékezetpolitika egyik legfontosabb eleme: a „kommunista” megbélyegzés (indonézül stigma komunis) a formális büntetőeljárások után is tovább élt, és érintette a megölt vagy bebörtönözött személyek hozzátartozóit az állás, az oktatás és a közigazgatás területén.
A Suharto-rezsim hatalomra kerülése nemcsak belpolitikai fordulatot hozott, hanem külpolitikaiban is mélyreható változást. Sukarno politikája a nyugat-új-guineai konfliktusban és a Malajziával szembeni konfrontációban a korábbi gyarmati hatalmakkal szembeni fegyveres fellépést is magában foglalta. Suharto ezzel szakított: 1966 márciusában a konfrontációt fokozatosan leállították, és 1967-ben Indonézia a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége (Association of Southeast Asian Nations, ASEAN) egyik alapító tagjává vált. Az ASEAN-t 1967. augusztus 8-án Bangkokban hozták létre Indonézia, Malajzia, a Fülöp-szigetek, Szingapúr és Thaiföld képviselői; az alapító nyilatkozat hivatalosan regionális együttműködést hirdetett. A szervezet létrejöttét a hidegháborús feszültség és a kommunista terjeszkedéstől való félelem is ösztönözte, de ezt a tagállamok hivatalos irataiban nem mindig fogalmazták meg nyíltan. Ezért az ASEAN alapítása egyszerre tekinthető a regionális integráció első lépésének és a Suharto-féle indonéz külpolitika Nyugat felé fordulásának megnyilvánulásaként.
Az Egyesült Államokkal és a nyugati pénzpiacokkal való kapcsolat gyorsan helyreállt. Az 1960-as évek végére Indonézia külföldi segélyeket és hiteleket kapott, az 1970-es években az olajárak emelkedése pedig hatalmas bevételt hozott a kincstárnak. Az amerikai kormányzatok az 1965 utáni Indonéziát a délkelet-ázsiai stabilitás és a kommunizmus feltartóztatásának kulcsszereplőjeként emlegették; az indonéz hadsereg pedig az Egyesült Államoktól katonai kiképzést és felszerelést kapott. A hidegháborús narratíva szerint a kommunistaellenes tisztogatás a régió biztonságát erősítette; az emberi jogi szakirodalom és a későbbi történészi kutatás ezzel szemben a megtorlás áldozataira és az állami erőszak aránytalanságára hívta fel a figyelmet. A kettő nem zárja ki egymást: a nyugati nagyhatalmak a megtorlást saját stratégiai érdekeik szerint üdvözölhették, miközben az erőszak valósága a helyi lakosság számára katasztrófa volt. Ezt az ellentmondást a szakirodalom gyakran a hidegháborús szövetségesi politika és az emberi jogi normák összeütközésének példájaként említi.
A Suharto-korszak gazdasági fordulata a makrogazdasági mutatók alapján látványos eredményeket hozott. Az 1960-as évek második felében a kormány a mezőgazdasági termelés növelésére indított programot, rizskészleteket importált, és technokrata tanácsadókat alkalmazott, akik egy részét a Nyugatról hazatérő indonéz közgazdászok alkották. Az 1970-es és 1980-as években az olajbevételek fedezete mellett infrastrukturális beruházásokat, oktatási expanziót és iparosítást hajtottak végre; az éves átlagos gazdasági növekedés a legtöbb becslés szerint 5–7% között volt. Ez a növekedés azonban egyenlőtlen volt: Jáván és Szumátra városi térségeiben erősebb, a külső szigeteken gyengébb, a társadalmi egyenlőtlenség pedig a jövedelmi szakadék mellett a földtulajdon, az oktatási hozzáférés és a regionális fejlesztési különbségek formájában is megjelent. A korszak környezeti pusztítása – az erdőirtás, a bányászat, az ültetvényes mezőgazdaság terjeszkedése – a későbbi évtizedek környezetvédelmi vitáinak alapjává vált; erről az összehasonlító fejezetekben lesz szó Erdők, olajpálma és klímaválság.
A gazdasági modernizációhoz a politikai elnyomás is hozzátartozott. A szakszervezeteket ellenőrzés alá vonták, a független szervezeteket és a bíróságokat a kormányzati hatalom alá rendelték. A sajtószabadság korlátozott volt: a lapokat működési engedélyhez kötötték, és a hatóságok bármikor felfüggeszthették azokat, amelyek a kormányt bírálták. A diákmozgalmak és az értelmiségi kritika 1974-ben, 1978-ban és 1989-ben is fellángolt, de a hadsereg mindegyiket elfojtotta. A hadsereg kettős funkciója miatt a politikai ellenzék legális útjai rendkívül szűkek voltak; a választások megtartották a parlament formáját, de a Golkar a nemzeti és helyi szintű állami apparátus támogatásával minden választást megnyert. A választási eredményekről a hivatalos adatok 60–70% közötti Golkar-többséget mutattak, de a kutatások egy része szerint az adatokat helyi manipuláció és adminisztratív nyomás terhelte; ennek mértékét a rendszer bukása után sem sikerült teljes körűen feltárni.
Az 1965–1966-os erőszak értelmezése csak az 1998-as Reformasi után kaphatott tágabb nyilvánosságot. Suharto 1998. májusi lemondásáig az indonéz állami tankönyvek, múzeumok és hivatalos ünnepségek a G30S-t kizárólag a PKI által szervezett puccsként ábrázolták, a megtorlást pedig a nemzet védelmeként. Ezt az állami narratívát az iskolákban évtizedeken át oktatták; a hatására született filmek és propagandakiadványok az ellenségképet a kommunistákra irányították, és a társadalmi feszültséget a baloldali csoportok kollektív bűnösségének képével csatornázták be. A reformkorszakban több civil szervezet, túlélőközösség és vallási csoport kezdett dokumentációs munkába; egyesek tömegsírok feltárását, mások hivatalos bocsánatkérést, megint mások a jogi elégtételt szorgalmazták. A hivatalos indonéz állam ugyanakkor a rendszerváltás után sem alakított ki teljes értékű igazságtételi mechanizmust: a 2004-ben létrehozott Igazság és Megbékélés Bizottság munkáját a törvényhozási és jogi viták félbeszakították, és a mai napig nincs hivatalos állami átfogó kárpótlási program.
A nemzetközi szakirodalom az 1960-as évek óta jelentős változáson ment át. A kezdeti, hidegháborús magyarázatok a kommunista puccskísérletet és annak megtorlását geopolitikai keretben értelmezték; az 1980-as évektől kezdve a társadalomtörténeti kutatások a helyi konfliktusok, a vallási szervezetek és a gazdasági ellentétek szerepére irányították a figyelmet. A 2000-es évek után megjelenő indonéz és nemzetközi munkák – például a Pretext for Mass Murder című, John Roosa által jegyzett 2006-os monográfia – a G30S jellegét, a Supersemar körülményeit és a megtorlás mértékét új források alapján vizsgálták. Roosa álláspontja szerint a PKI felső vezetése részben felelős volt az októberi események előkészítéséért, de a mozgalom nem tekinthető egyetlen központilag irányított puccsnak, és a kommunistaellenes erőszakot sem igazolja. Ezt az értelmezést egyes indonéz katonai körök vitatják; a történészek többsége mégis úgy látja, hogy a korábbi hivatalos narratíva számos eleme nem állja ki a forráskritikát. A levéltári anyagok hozzáférhetősége korlátozott: az indonéz katonai levéltárak egy része zárva van, a helyi rendőrségi iratok gyakran hiányosak, és a külföldi titkosszolgálati anyagokat sem oldották fel maradéktalanul.
Az 1965–1966-os események forráshelyzete rendkívül egyenetlen. A dokumentált tények közé tartozik a tisztogatás megtörténte, a letartóztatások és a politikai rendszer átalakítása; ezekre vonatkozóan egykorú jelentések, kormányzati nyilatkozatok, diplomáciai táviratok és későbbi túlélői beszámolók állnak rendelkezésre. A levéltári források azonban gyakran hiányosak, szelektáltak vagy utólagosan módosítottak. Az áldozatszámok becsléseken alapulnak: a leggyakrabban idézett 500 000–1 000 000 közötti tartományt több kutatói hagyomány is elfogadja nagyságrendileg, de a pontos szám nem ismert, és a további feltárás a tömegsírok azonosításától, valamint a helyi egyházi, rendőrségi és katonai iratok hozzáférhetőségétől függ. Az indonéz állami statisztikai hivatal adatai a politikai gyilkosságokról nem megbízhatóak; a fegyveres erők archívumai zártak vagy rendszerezetlenek.
A tudományos konszenzus ma arra hajlik, hogy az erőszakot nem lehet kizárólag spontán népharagként vagy kizárólag központi katonai parancsként leírni: a kutatás szerint a hadsereg országos irányítása és a helyi milíciák, vallási szervezetek részvétele egymást erősítette. A G30S jellege körüli vita nyitott; a legmegbízhatóbb értelmezések a rendelkezésre álló korabeli iratok és a résztvevők későbbi beszámolói alapján a mozgalmat a hadseregen belüli és civil politikai válság termékének tekintik, de a PKI egyes vezetőinek szerepvállalását nem zárják ki. A külföldi hatalmak – mindenekelőtt az Egyesült Államok és Nagy-Britannia – részvétele azonban levéltári bizonyítékokkal csak közvetetten igazolható; a titkosított dokumentumok hiánya miatt állításokat csak attribúcióval szabad megfogalmazni.
Az emlékezetpolitikai állítások és a történeti tények közötti határvonal itt különösen éles. A hivatalos indonéz elbeszélés a G30S-t és a megtorlást a nemzetvédelem és a kommunista veszély elhárításaként keretezi; a túlélők és az emberi jogi szervezetek ugyanakkor népirtásszerű erőszakról és államilag szervezett megtorlásról beszélnek. A nemzetközi jogi minősítésben a „népirtás” kifejezést egyes civil szervezetek használják az 1965–1966-os eseményekre, de a jogi szakértők egy része szerint az események nem felelnek meg a genocídium-egyezmény szűkebb kritériumainak; ezért e kifejezést a könyv itt csak attribúcióval, a jogi vita részeként említi. A felelősségről és az áldozati körről szóló közbeszédben nincs egységes álláspont, és a kérdés évtizedekig tabu volt Indonézia hivatalos nyilvánosságában.