A mai Fülöp-szigetek területe a spanyol hódítás előestéjén nem alkotott egységes politikai vagy kulturális egységet. A szigetcsoport a délkelet-ázsiai szigetvilág északkeleti peremén fekszik, a Dél-kínai-tenger, a Sulu-tenger és a Csendes-óceán találkozásánál, és a maláj–polinéz nyelvcsalád északi elterjedési területéhez tartozik. A korábbi fejezetekben tárgyalt tengeri birodalmak – például Srivijaya és Majapahit – közvetve érintették a mai Fülöp-szigetek déli és középső részét, de a térség nem vált e birodalmak tartományává. A prekoloniális Fülöp-szigetek története ezért elsősorban kis léptékű, helyi közösségek története, amelyeket a tengeri kereskedelem, a folyóvölgyek mezőgazdasága és a hegyvidéki környezet formált. Ez az alfejezet a spanyol gyarmatosítás előtti helyi társadalmak alapvető egységét, a barangay-t, annak társadalmi rétegződését és gazdálkodását mutatja be, majd a szigetvilág etnikai és nyelvi sokszínűségét tárgyalja.
A barangay kifejezés a tagalog balangay (vitorlás hajó) szóból ered, ami arra utal, hogy egyes közösségek eredetileg tengeri vándorló csoportok lehettek. A nyelvészeti etimológia azonban nem bizonyítja közvetlenül a társadalmi szerveződés hajóközösségi eredetét; a spanyol források a 16. században barangay-nak nevezték a legkisebb helyi településeket, amelyek általában egy főnök (datu) és annak rokonsága, valamint függői köré szerveződtek. A barangay tehát nem „állam” a mai értelemben: nem rendelkezett állandó bürokráciával, írott joggal vagy szigorú területi határokkal, hanem rugalmas, rokonsági és védelmi alapon szerveződő települési egység volt.
A spanyol összeírások szerint a barangay-k többsége 30–100 háztartásból állt, de a tengerparti kereskedőközpontokban ennél nagyobbak is előfordultak. A közösség magva a datu (főnök, nemzetségfő) háztartása volt, körülötte a rokonok, a szabad közösség tagjai és a függő helyzetű személyek. A barangay neve gyakran a főnök nevéből vagy a település helyéből származott, és a közösség identitása erősen kötődött a datu személyéhez. A datu hatalma nem volt abszolút: döntéseit a rokonsági tanács és a szabad közösség tagjainak jóváhagyása korlátozta. A hatalom alapja a követők (a timawa és alipin) száma, a kereskedelemből származó vagyon és a rituális tekintély volt. A datu katonai vezetőként is működött, és a portyákból származó zsákmány – foglyok, értéktárgyak – növelte hatalmát.
A barangay-k közötti viszony nem volt békés: a szövetségek, házassági kapcsolatok, adó- és védelmi megállapodások mellett gyakoriak voltak a portyák, a fejvadászat és a bosszúhadjáratok. A fejvadászatot a spanyol források gyakran eltúlozták, de a régészeti és etnológiai adatok szerint egyes hegyi közösségekben rituális jelentőséggel bírt. A portyák célja nemcsak a zsákmányszerzés, hanem a presztízs növelése és a közösség védelme is lehetett. A barangay-k nem alkottak nagyobb államot, de a tengerparti közösségek időnként laza szövetségeket kötöttek egymással, például a tengeri kereskedelem biztosítására vagy egy erősebb szomszéd ellen.
A barangay-k belső életét a rokonsági és adóssági viszonyok szabályozták, amelyeket a szóbeli hagyomány és a helyi szokásjog tartott fenn. Írott jog nem létezett, de a közösségi döntéshozatalban a datu, a vének és a szabad közösség tagjai vettek részt. A vitás ügyeket gyakran párbajjal, eskütétellel vagy a közösség előtti tárgyalással rendezték; a spanyol források ezt a gyakorlatot a saját jogi fogalmaikhoz igazították, ezért a rekonstrukció bizonytalan.
A spanyol misszionáriusok és hivatalnokok a 16. század végén a barangay-k társadalmát három-négy kategóriába sorolták: a datu (főnök, nemzetségfő), a timawa vagy maharlika (szabadok, harcosok), és az alipin (függők). A kategóriák azonban nem voltak merevek, és a spanyol források a saját társadalmi hierarchiájukat vetítették rájuk. A datu cím nem volt automatikusan örökletes: a főnöki rangot gyakran a legidősebb fiú, de olykor a legtehetségesebb rokon örökölte, és a követők megszerzése is feltétel volt. A datu hatalmát a rokonsági kötelékek és a kereskedelemből származó vagyon tartották fenn; a főnök adót szedhetett a kereskedelemből, és a portyák zsákmányából részesült.
A timawa (a viszajan nyelvekben timawa, a tagalogban timawa vagy maharlika) a szabad közösség tagjai voltak, akik fegyvert viselhettek, részt vettek a portyákban, és saját földjükön gazdálkodtak. A maharlika kifejezést egyes tagalog nyelvű források a szabad harcosokra használták, nem pedig egy elkülönült nemesi osztályra. A későbbi, 20. századi nacionalista és populista diskurzusban a maharlika mint „ősi nemesi kaszt” jelenik meg, ami a spanyol kori források félreértésén alapul. Ez a félreértés ma emlékezetpolitikai viták tárgya; a könyv ezért nem használja a maharlikát önálló társadalmi osztályként, hanem a timawához hasonló szabad közösségi tagokra utal.
Az alipin (függő) kategóriája a legvitatottabb. A spanyol források „rabszolgáknak” (esclavos) nevezték őket, de ez a fogalom a spanyol gyarmati rabszolgaság képét vetíti vissza. Az alipin státusz adósságból, háborús fogságból vagy büntetésből eredt, és a függőség mértéke változó volt. Egyesek saját házzal és gazdasággal rendelkeztek (aliping namamahay), mások a főnök háztartásában éltek (aliping saguiguilid). A státusz gyakran örökölhető volt, de a kiváltás és a felemelkedés sem volt kizárt; az alipin házasság révén is javíthatott helyzetén. A spanyol gyarmati igazgatás később a saját adó- és munkakötelezettségi rendszerébe olvasztotta ezeket a kategóriákat, ami a prekoloniális viszonyok torzulását okozta.
A nők szerepe a prekoloniális barangay-kban összetett volt. A korai spanyol beszámolók szerint a nők örökölhettek vagyont, részt vehettek a kereskedelemben, és egyes esetekben datu szerepet is betölthettek; a házassági és öröklési szabályok csoportonként eltértek. A gyarmati igazgatás később a spanyol jogrend bevezetésével szűkítette a nők jogi mozgásterét, ezért a prekoloniális állapotok rekonstrukcióját a spanyol források városi és egyházi érdekei torzíthatják. Ez a kérdés a mai gender-történeti viták része.
A mai Fülöp-szigetek területének természeti adottságai – trópusi monszun éghajlat, folyóvölgyek, tengerparti síkságok, hegyvidéki erdők – eltérő gazdálkodási formákat tettek lehetővé. A rizstermesztés a síkvidéki területeken és a folyóvölgyekben öntözéses rendszerben folyt, a hegyvidéki területeken pedig a híres Ifugao-rizsteraszok (Ifugao Rice Terraces) ma a világörökség részei. A teraszok kora azonban vitatott: egyes régészeti datálások szerint már a spanyol kor előtt is műveltek, mások szerint a jelenlegi teraszrendszer nagy része a spanyol kor után bővült. A legújabb kutatások (2010-es évek) arra utalnak, hogy a jelenlegi teraszrendszer nagy része a spanyol kor után épült, de a korábbi fázisok létezése nem zárható ki. A váltóföldes kaingin (erdőégetéses művelés) a hegyi erdőkben gyakori volt, és a talaj termékenységének fenntartására szolgált; ez a módszer az erdős területeken alacsony népsűrűség mellett fenntartható volt, de a későbbi népszaporulat és a gyarmati földhasználat növelte a környezeti terhelést.
A tengerparti barangay-k gazdasága a halászatra, a kagylógyűjtésre, a sólepárlásra és a tengeri kereskedelemre épült. A folyótorkolatokban és védett öblökben fekvő települések a datu ellenőrzése alatt tarthatták a helyi kereskedelmet. A régészeti leletek – kínai porcelánok, délkelet-ázsiai kerámiák, gyöngyök, bronztárgyak – azt mutatják, hogy a szigetvilág már a 10. századtól része volt a Dél-kínai-tenger kereskedelmének. A Butuan közelében feltárt balangay hajók (a radiokarbon datálások szerint i. sz. 4–13. század közötti időszakból) a helyi hajóépítés és tengeri közlekedés bizonyítékai. A hajók deszkáit ékekkel és kötésekkel rögzítették, ami a délkelet-ázsiai hajóépítés jellegzetessége volt, eltérően az európai és kínai szeges technikától.
A kereskedelem nemcsak luxuscikkeket, hanem mindennapi eszközöket is közvetített. A kínai források, például Zhao Rugua 1225-ös Zhu Fan Zhi című leírása, a szigetvilág egyes helyeit említik, de a mai Fülöp-szigetekre vonatkozó azonosítások vitatottak. A spanyol kor előtti helyi kereskedelemben a cserekereskedelem és a korai pénzként használt arany, ezüst, gyöngyök és fémtárgyak játszottak szerepet; a „piloncitos” elnevezésű kis aranyérmék egyes régészeti lelőhelyeken előfordulnak, de datálásuk és használatuk bizonytalan. A kereskedelemből származó jövedelem a datu hatalmának egyik alapja volt, és a tengeri kapcsolatok révén a barangay-k bekapcsolódtak a tágabb délkelet-ázsiai hálózatokba.
A hegyvidéki közösségek gazdálkodása eltért: vadászat, gyűjtögetés, gyökér- és gumós növények termesztése, valamint a rizstermesztés kisebb, teraszos vagy váltóföldes formái jellemezték őket. A hegyi falvak a tengerparti kereskedőktől sót, fémeket és textíliákat szereztek be, cserébe mézet, gyantát, aranyat és egyéb erdei termékeket adtak. A hegyvidéki és tengerparti közösségek közötti kapcsolat nem volt egyirányú: a hegyi csoportok gyakran megőrizték politikai függetlenségüket, és a spanyol gyarmatosítás ellenállásának későbbi bázisai lettek (lásd A spanyol hódítás).
A mai Fülöp-szigetek területén a nyelvészeti rekonstrukciók szerint a maláj-polinéz nyelvek beszélői i. e. 4000–2000 között jelentek meg, és fokozatosan benépesítették a szigeteket. A korábbi, úgynevezett negrito csoportok (Aeta, Ati, Batak) nyelvei nagyrészt kihaltak, de a csoportok kulturális különállása részben fennmaradt. A „negrito” kifejezés spanyol gyarmati eredetű, és a sötétebb bőrű, kis termetű csoportokat jelölte; ma az antropológia inkább az Aeta, Ati, Batak és más csoportok saját neveit használja. E csoportok a hegyvidéki erdőkben éltek, és vadászó-gyűjtögető vagy korai földművelő életmódot folytattak.
A prekoloniális időszak végére a legnagyobb nyelvi-kulturális tömbök a Luzón középső és déli részén élő tagalog, a Visayan-szigeteki bisaya (cebuano, hiligaynon, waray), az északi ilokano, a Bicol-félszigeti bikolano, a Pampanga környéki kapampangan, valamint a hegyi népek – Ifugao, Bontoc, Kalinga – voltak. A déli szigeteken (Mindanao, Sulu) a 15. századtól az iszlám terjedt, és a közösségeket a spanyol források moro (spanyol: Moro, „mór”) néven említették. Ez a kifejezés az ibériai reconquista emlékezetéből származó, nem semleges kategória volt; ma egyes muszlim mozgalmak önazonosságként is használják, de a történeti elemzésben idézőjelben vagy a helyi elnevezésekkel (Tausug, Maguindanao, Maranao) pontosabb.
A gyarmati és a későbbi állami kategorizáció „törzseket” látott a hegyi közösségekben, ez a besorolás azonban a 19–20. századi etnológia terméke, és gyakran eltakarja a közösségek változékony, rokonsági és lakóhelyi alapú szerveződését. A könyv ezért az „etnolingvisztikai csoport” vagy „közösség” kifejezést használja, amikor lehetséges. A prekoloniális etnikai határok nem voltak merevek: a tengerparti kereskedőközösségek többnyelvűek voltak, és a házasságok, a kereskedelem és a migráció folyamatosan alakították a csoportok összetételét. A mai Fülöp-szigetek etnikai térképe ezért nem vetíthető vissza változatlanul a spanyol hódítás előtti időszakra.
A prekoloniális szigetvilág etnikai sokszínűségének rekonstrukciója elsősorban nyelvészeti, régészeti és genetikai adatokra támaszkodik. A nyelvészeti rekonstrukciók a maláj-polinéz nyelvek elterjedését és a belső nyelvi csoportok kialakulását próbálják nyomon követni, de a csoportok közötti pontos időbeli és térbeli viszonyok vitatottak. A régészeti leletek – kerámiák, fémtárgyak, temetkezések – a kulturális kapcsolatok irányaira utalnak, de a nyelvi-identitásbeli határokat nem jelölik ki egyértelműen. A genetikai vizsgálatok a mai populációk összetételét elemzik, de a múltbeli vándorlások rekonstruálása ebből közvetett és bizonytalan.
A barangay-kra és a prekoloniális Fülöp-szigetekre vonatkozó ismereteink alapvetően négy forráscsoportból származnak. Az elsődleges írott források között a spanyol expedíciók és misszionáriusok beszámolói a legfontosabbak: Antonio Pigafetta (1521), Miguel de Loarca (1582), Juan de Plasencia (1589) és az ismeretlen szerzőjű Boxer Codex (1590 körül) leírják a helyi társadalmat, gazdálkodást és szokásokat. Ezek a források értékes adatokat tartalmaznak, de a spanyol gyarmati igazgatás és az egyházi misszió érdekeit tükrözik, és a helyi viszonyokat a spanyol jogi-vallási fogalmakhoz igazították. A kínai források, mint Zhao Rugua Zhu Fan Zhi (1225), a tengeri kereskedelem útjait és egyes helyeket említenek, de a mai Fülöp-szigetekre vonatkozó azonosítások gyakran bizonytalanok.
A régészeti leletek közül a Butuan közelében feltárt balangay hajók, a Surigao környéki aranytárgyak és a különböző kerámiaegyüttesek a tengeri kereskedelem és a helyi kézművesség bizonyítékai. A radiokarbon datálások azonban nem mindig egyértelműek, és a lelőhelyek feltártsága egyenetlen. A nyelvészeti rekonstrukciók a maláj-polinéz nyelvek elterjedését modellezik, de a modellek eltérő feltevéseken alapulnak, és a csoportok közötti időbeli viszonyok vitatottak.
A barangay társadalmi szerkezetének rekonstrukciója különösen vitatott, mert a spanyol források kategóriái (datu, timawa, alipin) nem semleges leírások, hanem a gyarmatosítás során kialakított adó- és munkakötelezettségi rendszer elemei. A „maharlika” kifejezés modern politikai felhasználása (például a Marcos-korszak „Bagong Lipunan” mozgalmának retorikája) a prekoloniális múlt kisajátítása, és emlékezetpolitikai állításként, nem dokumentált társadalmi tényként kezelendő. A fejvadászat és a rabszolgaság mértéke szintén vitatott: a spanyol források gyakran eltúlozták a helyi erőszakot, hogy igazolják a gyarmati hódítást és az evangelizációt, míg a későbbi nacionalista történetírás hajlamos volt idealizálni a prekoloniális barangay-kat. A modern szakirodalom – például William Henry Scott (Barangay: Sixteenth-Century Philippine Culture and Society, 1994), Laura Lee Junker (Raiding, Trading, and Feasting, 1999) és Anthony Reid (Southeast Asia in the Age of Commerce, 1988–1993) – e két szélsőség között igyekszik egyensúlyt tartani. Az itt közölt állítások ezen munkák általános megállapításaira támaszkodnak, de konkrét oldalszámokra nem hivatkoznak; a felhasznált adatok ellenőrzése a felsőoktatási kurzusokon ajánlott.