A 18. század végéig Új-Guinea szigete és a környező szigetvilág csak érintőlegesen kapcsolódott az európai tengeri hatalmak világához: portugál, spanyol, holland és angol hajósok alkalmanként feltűntek a partoknál, de tartós jelenlétet nem építettek ki, és a belső területek társadalmai jórészt érintetlenek maradtak. A 19. század folyamán azonban ez a helyzet alapvetően megváltozott: a felfedező expedíciók, a misszionáriusi állomások, a trópusi ültetvényes gazdaság terjeszkedése és a csendes-óceáni munkaerő-kereskedelem egymással összefonódó folyamatai egyre intenzívebb, gyakran erőszakos kapcsolatba hozták a sziget lakóit az európai intézményekkel és hatalmi érdekekkel. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan zajlott ez a találkozás, kik voltak a fő európai szereplők, milyen hatással volt a helyi közösségekre, és milyen forrásproblémákkal szembesül a történész ezeknek az évtizedeknek a rekonstruálásakor.
A 19. század elején Új-Guinea partvonalának nagy része még feltérképezetlen volt, a belső hegyvidékekről pedig az európaiak gyakorlatilag semmit sem tudtak. Az a kép, amely a korabeli térképeken és útleírásokban kialakult, gyakran a veszélyes, egészségtelen, „vad” vidék sztereotípiáját erősítette, miközben a helyi közösségek saját, összetett társadalmi és kereskedelmi rendszereit jórészt figyelmen kívül hagyta. A felfedezőutak elsődleges céljai között a tengeri útvonalak biztonsága, a természetrajzi gyűjtés, a kereskedelmi lehetőségek felmérése és a stratégiai pozíciószerzés szerepelt.
A déli partvidék egyik legismertebb, dokumentált feltáró útja John Moresby brit kapitány nevéhez fűződik, aki 1873-ban a HMS Basilisk fedélzetén bejárta a mai Port Moresby térségét, és a környéket a hajójáról nevezte el. A partvidéki motu közösségek ekkor már rendelkeztek évszázados kereskedelmi gyakorlattal: a hiri elnevezésű, tengeri kenu-karavánokkal lebonyolított cserekereskedelem a Pápua-öböl mentén agyagedényeket és szágót szállított, és a helyi elitek politikai presztízsét is növelte. Ez a tény azt jelzi, hogy a felfedezők nem „üres” partokra érkeztek, hanem olyan társadalmakkal találkoztak, amelyek saját logikájuk szerint működtek, és az európai hajók megjelenését saját kereskedelmi és diplomáciai hálózatukba igyekeztek beilleszteni.
A felfedezőutak gyakran keveredtek természettudományos és etnográfiai megfigyelésekkel, de ezek a leírások a helyi közösségekről általában az európai felsőbbrendűség és a „civilizálatlan” állapot feltételezésén alapultak. A 19. század közepétől megjelenő evolucionista antropológia a pápuai társadalmakat a társadalmi fejlődés alacsony fokán állóként ábrázolta, ami később a gyarmati igazgatás beavatkozásainak ideológiai igazolását is szolgálta. Ugyanakkor a helyi közösségek válaszai az európai jelenlétre rendkívül változatosak voltak: egyes part menti csoportok aktívan keresték a kereskedelmi kapcsolatot, mások elzárkóztak vagy fegyverrel ellenálltak, és a felfedezők, illetve a helyiek közötti összecsapások halálos áldozatokat is követeltek.
A 19. század második felében a felfedezőutak egyre inkább összekapcsolódtak a gyarmati terjeszkedés előkészítésével. Az 1870-es és 1880-as években a német, brit és ausztrál gyarmati érdekeltségek versengése felgyorsította a partvidék feltérképezését, és a kormányzati jelentések, valamint a kereskedelmi társaságok felmérései megalapozták a későbbi annexiókat. E folyamatban a felfedezők nem egyszerűen „felfedezték” a területet, hanem az európai hatalmi verseny bővítéseként, a helyi társadalmak beleegyezése nélkül rögzítették a földrajzi ismereteket és a stratégiai pontokat.
A 19. századi európai jelenlét másik meghatározó szereplői a keresztény misszionáriusok voltak, akik a térítés mellett iskolákat, egészségügyi állomásokat és a helyi nyelvek írásbeliségét is megteremtették. A protestáns London Missionary Society (LMS) 1871-ben kezdte meg működését a Torres-szoros szigetein, majd 1874-től a Pápua-öböl partvidékén, ahol a motu és a szomszédos közösségek között telepedett le. A misszionáriusok közül William George Lawes és James Chalmers neve vált ismertté; Chalmers 1901-ben, a mai Pápua Új-Guinea területén bekövetkezett erőszakos halála a missziós narratívákban mártíromságként jelenik meg, miközben a helyi közösségek szemszögéből a misszió jelenléte gyakran fenyegetésként vagy a belső hatalmi rend átalakításának eszközeként tűnt fel.
A misszionáriusok tevékenysége nem választható el a gyarmati terjeszkedéstől, még akkor sem, ha az egyes missziós társaságok a kormányzattól való függetlenségüket hangsúlyozták. A partvidéki missziós állomások a gyarmati közigazgatás későbbi infrastruktúrájának csíráit jelentették: a nyelvi leírások, a helyi vezetőkkel kialakított kapcsolatok és a „civilizáló” iskolahálózat előkészítette a gyarmati ellenőrzést. Ugyanakkor a misszionáriusok nem voltak egységes csoport: a protestáns és katolikus missziók közötti versengés, valamint a különböző felekezetek eltérő térítési stratégiái bonyolult vallási térképet hoztak létre, amely a mai napig meghatározza a régió vallási viszonyait.
A katolikus missziók közül a francia Missionnaires du Sacré-Cœur 1885-től kezdett működni az északi partvidéken és a Bismarck-szigeteken, majd később a német gyarmati területen is. A katolikus és protestáns missziók egyaránt átalakították a helyi közösségek belső életét: azzal, hogy egyes csoportokat kivontak a hagyományos rokonsági és szellemi tekintély alól, új társadalmi törésvonalakat hoztak létre, miközben új technológiákat (írást, fémszerszámokat, európai ruházatot) is közvetítettek. A missziós források – levelek, naplók, jelentések – ugyanakkor erősen válogatott és érdekvezérelt képet adnak a helyi társadalmakról, ezért a történészi elemzésben óvatosan kezelendők.
A misszionáriusi jelenlét a gyarmati kor előtti időszakban még nem jelentett általános térítési hullámot: a belső területek, a hegyvidéki völgyek és a nagy folyók felső szakaszain élő közösségek egészen az 1930-as, 1950-es évekig alig érintkeztek európaiakkal. A partvidéki missziós állomások azonban már a 19. század végén elkezdték a tok piszin (az angol talk pidgin kifejezésből) kialakulását, amely a missziós oktatás és a munkaerő-toborzás révén a különböző nyelvű csoportok közötti közvetítő nyelvvé vált. Ez a nyelvi folyamat jól mutatja, hogy az európaiakkal való érintkezés nem egyszerűen külső beavatkozás volt, hanem a helyi közösségek aktív nyelvi és kulturális alkalmazkodását is magában foglalta.
A 19. század utolsó harmadában a misszionáriusok mellett megjelentek a trópusi nyersanyagokra – kopra, kakaó, kávé, később gumi – épülő ültetvényes vállalkozások képviselői is. A német Neu Guinea Kompagnie 1884–1885-ben kapott kormányzati felhatalmazást az északkeleti partvidék és a Bismarck-szigetek igazgatására, és a gyarmati korszak kezdetéig már számos ültetvényt létesített. A vállalat működése azonban gyakran ellentmondásos volt: a helyi földek kisajátítása, a munkaerő megszerzésének módszerei és a betegségek terjedése súlyos feszültségeket okozott.
A brit oldalon a déli partvidéken, a mai Port Moresby környékén a gyarmati előretörést a queenslandi kormányzat és a londoni gyarmatügyi hivatal közötti vita kísérte. Queensland már az 1870-es években érdekelt volt a Torres-szoros szigeteinek és a Pápua-öböl partjának ellenőrzésében, részben a tengeri útvonalak biztosítása, részben a munkaerő-toborzás szabályozása miatt. 1883-ban a queenslandi kormányzat kísérletet tett a déli part annektálására, de a brit kormány ezt először elutasította; végül 1884-ben jött létre a Brit Új-Guinea protektorátus, amely a sziget délkeleti részét foglalta magában. Ezt a lépést a nemzetközi hatalmi egyensúly és a német terjeszkedés fékezése motiválta, nem pedig a helyi lakosság érdekeinek védelme.
A kereskedelmi kapcsolatok a helyi közösségek számára vegyes következményekkel jártak. Egyrészt új cikkek – üveggyöngyök, acélszerszámok, szövetek, fegyverek – kerültek be a helyi cserébe, ami átalakította a hagyományos presztízstárgyak és a munkaeszközök gazdaságát. Másrészt a fegyverek elterjedése növelte a csoportok közötti erőszak intenzitását, és a kereskedők által behurcolt fertőző betegségek – himlő, influenza, nemi betegségek – ismeretlen, pusztító járványokat okoztak. A demográfiai hatások pontos mértéke vitatott, mivel a kontaktus előtti népességre vonatkozó becslések bizonytalanok, de a források egybehangzóan számolnak be súlyos helyi veszteségekről.
A 19. század utolsó harmadának legellentmondásosabb jelensége a csendes-óceáni munkaerő-kereskedelem, amelyet a korabeli angol források gyakran labour trade néven emlegettek, míg a bírálók és később a történészek egy része a blackbirding (magyarul hozzávetőleg „feketerigó-vadászat”) kifejezést használta az erőszakos vagy megtévesztésen alapuló toborzás leírására. A gyakorlat lényege az volt, hogy melanéziai – új-guineai, Salamon-szigeteki, vanuatui és más csendes-óceáni – férfiakat, ritkábban nőket szerződtettek, gyakran kényszerítéssel vagy csellel, hogy ausztráliai, fidzsi, szamoai és más ültetvényeken dolgozzanak.
A munkaerő-toborzás a helyi közösségek és az európai hajóskapitányok, illetve toborzóügynökök közötti egyenlőtlen hatalmi viszonyon alapult. A toborzók gyakran a part menti falvak vezetőivel tárgyaltak, de a szerződések tartalmát a munkások ritkán értették, és a hajóra szállás gyakran erőszakkal, fogságba ejtéssel vagy a család fenyegetésével történt. A munkakörülmények az ültetvényeken kemények voltak: a trópusi mezőgazdasági munka, az elégtelen élelmezés és a betegségek magas halálozási arányt okoztak. A hazatérés ígérete gyakran nem teljesült, vagy a munkások hosszú évek után, legyengülve, betegen tértek vissza.
A mennyiségi becslések bizonytalanok, mivel a toborzási nyilvántartások hiányosak, és sokan soha nem kerültek be hivatalos listákba. A történészi szakirodalom azonban egyetért abban, hogy az 1860-as évektől az 1910-es évekig több tízezer melanéziai munkást szállítottak el, közülük sokan Új-Guinea északi partvidékéről és a Bismarck-szigetekről származtak. A munkaerő-kereskedelem nem volt egységesen államilag szervezett, de a gyarmati kormányzatok – különösen Queensland – hallgatólagosan támogatták, sőt szabályozták, mivel az ültetvényes gazdaság munkaerőigényét a helyi lakosság nem, vagy nem az európai elvárások szerint elégítette ki.
A „blackbirding” megítélése a mai történetírásban vitatott: egyes kutatók hangsúlyozzák, hogy a munkaerő-toborzás nem volt minden esetben erőszakos, és a helyi közösségek egy része saját érdekből, kereskedelemből vett részt benne; mások viszont a rendszer strukturális erőszakát, a csalásokat, a rabszolgasághoz közeli munkakörülményeket és a demográfiai károkat emelik ki. A „rabszolgaság” kifejezés használata ugyancsak vitatott, mivel a munkaerő-toborzás jogi formája szerint szerződéses munka volt, ám a gyakorlatban a kényszer, a megtévesztés és az embertelen bánásmód miatt sokan a rabszolgakereskedelemmel állították párhuzamba. A könyv álláspontja szerint a jelenséget a maga összetettségében kell bemutatni: a dokumentált tények – a hajók, a szerződések, a halálozási jelentések – mellett a helyi emlékezet és a későbbi antropológiai kutatások is azt jelzik, hogy a munkaerő-toborzás hosszú távú traumát okozott a közösségekben.
A munkaerő-toborzás következményei túlmutattak a közvetlen áldozatokon. A férfiak tömeges elszállítása felborította a falvak demográfiai egyensúlyát, meggyengítette a hagyományos mezőgazdasági és rituális ciklusokat, és új konfliktusokat szított a partvidéki és a belső területi csoportok között. A visszatérő munkások európai nyelvismerete és szerzett javai ugyanakkor új státuszt is teremthettek, ami a helyi társadalmi hierarchiák átalakulásához vezetett. A toborzás tehát nem egyszerűen „elrablás” volt, hanem a helyi társadalmak erőszakos bekapcsolása a globális ültetvényes gazdaságba.
A 19. századi európai megjelenésre adott helyi válaszok nem voltak egységesek, és a források alapján legalább három fő típus különböztethető meg. Az első a fegyveres ellenállás, amely a partvidéki közösségek egy részénél fordult elő, különösen akkor, amikor a toborzók erőszakkal próbáltak munkásokat szerezni, vagy a misszionáriusok a helyi szellemi tisztelet tárgyait, például a szent maszkokat és koponyákat támadták. Az ilyen összecsapásokból több dokumentált véres incidens ismert, amelyekben általában a helyiek szenvedtek nagyobb veszteségeket a tűzfegyverek miatt.
A második típus az aktív kereskedelmi együttműködés volt. Számos part menti közösség felismerte, hogy az európaiakkal való csere hozzáférést biztosít olyan javakhoz – fémszerszámok, szövetek, üveggyöngyök –, amelyek a helyi presztízsgazdaságban értékesek voltak. A motu hiri-kereskedők például az európai árukat beépítették a meglévő hálózatukba, és ennek révén megerősítették pozíciójukat más csoportokkal szemben. Ugyanakkor ez a fajta bekapcsolódás függőséget teremtett, mivel a helyi termelés és csere fokozatosan az európai kereslethez igazodott.
A harmadik típus a migráció és a visszavonulás volt: egyes belső területi csoportok tudatosan elkerülték a partvidéki európai jelenlétet, és a hegyvidékek felé húzódtak, hogy megőrizzék függetlenségüket. Ez a stratégia rövid távon hatékony lehetett, de hosszú távon hozzájárult ahhoz, hogy a belső területek kimaradtak a partvidéki gazdasági és politikai változásokból, ami a későbbi gyarmati korszakban és a függetlenség után is éreztette hatását.
A helyi társadalmak átalakulása nem írható le egyszerűen a „hagyományos” és a „modern” szembenállásaként. Az európaiakkal való érintkezés új vallási, nyelvi és gazdasági lehetőségeket nyitott meg, de egyúttal felgyorsította a belső társadalmi különbségek kialakulását is. A missziós iskolákban tanult fiatalok, a toborzásból visszatért munkások és a kereskedőcsaládok új elitcsoportokat alkottak, amelyek később a gyarmati igazgatás közvetítőivé váltak. A nők helyzete különösen ellentmondásosan változott: a missziós erkölcsi normák egyes területeken korlátozták a nők hagyományos gazdasági szerepét, míg másutt az oktatás és az egészségügy révén új lehetőségeket teremtettek.
A 19. század utolsó évtizedeiben az európai jelenlét fokozatosan intézményesült, és a felfedezők, misszionáriusok, kereskedők és toborzók tevékenysége együttesen előkészítette a gyarmati területi felosztást. Az 1880-as években a német és a brit kormány, valamint az ausztrál gyarmatok közötti tárgyalások során megszülettek azok a határmegállapodások, amelyek a szigetet három részre osztották: 1884-ben a német Új-Guinea Társaság kapta meg az északkeleti részt és a Bismarck-szigeteket, míg a délkeleti rész brit protektorátus lett. A sziget nyugati fele ekkor már holland fennhatóság alatt állt, ami a 17. századi holland kelet-indiai társasági jelenlét öröksége volt. Ez a felosztás a helyi társadalmak megkérdezése nélkül, a berlini konferenciákhoz hasonló logikával, az európai hatalmi egyensúly jegyében történt.
A 19. századi európai megjelenés tehát nem egyetlen „hódítási” esemény volt, hanem több évtizedes, egyenlőtlen találkozási folyamat, amelyben a helyi közösségek aktív szereplőkként, de rendkívül korlátozott mozgástérrel vettek részt. A korszak végére a korábban széttagolt, autonóm társadalmak egy globális gyarmati rendszer peremére kerültek, és a 20. századi gyarmati állam kialakulása már ezen az alapon ment végbe. A következő alfejezet ezt a gyarmati átmenetet vizsgálja a német és brit közigazgatás bevezetésével.
A 19. századi európai megjelenés történetének rekonstruálása során a történész alapvetően egyenlőtlen forrásadottságokkal szembesül. Az európai szereplők – felfedezők, misszionáriusok, kereskedők, toborzók, gyarmati tisztviselők – viszonylag bőséges írásos anyagot hagytak hátra: hajónaplókat, missziós jelentéseket, üzleti levelezést, kormányzati iratokat, térképeket és útleírásokat. Ezek az elsődleges források azonban mindig az európai megfigyelő szempontjait tükrözik, és gyakran a helyi társadalmak leegyszerűsítő, rasszista vagy orientalista ábrázolását adják.
A helyi közösségek perspektívája a 19. századból csak közvetetten, későbbi szóbeli hagyományok, kollektív emlékezet és tárgyi kultúra révén kutatható. A pápuai nyelvek írásbelisége ekkor még nem létezett, és a misszionáriusi nyelvi lejegyzések is elsősorban az európai célokat szolgálták. A szóbeli hagyományok értékesek, de értelmezésük során figyelembe kell venni, hogy azokat generációkon át formálták, és a gyarmati és posztkoloniális kontextus befolyásolhatta a történetek hangsúlyait.
A legnagyobb bizonytalanság a demográfiai adatok terén jelentkezik. A kontaktus előtti népességre vonatkozó becslések rendkívül széles skálán mozognak, mivel a belső területek egy része csak a 20. században vált ismertté az európaiak számára. A betegségek által okozott halálozás, a munkaerő-toborzás veszteségei és a helyi konfliktusok áldozatainak száma ezért csak hozzávetőlegesen rekonstruálható, és a modern történészi becslések is egymástól jelentősen eltérhetnek. Ahol konkrét számadat jelenik meg – például a toborzott munkások létszámára –, azt mindig az adott forrás és a becslés bizonytalanságának jelzésével kell kezelni.
A vitatott értelmezések közé tartozik a munkaerő-toborzás természetének megítélése: egyes kutatók a „rabszolgaság” kifejezést tartják pontosnak, mások a szerződéses munka jogi formáját hangsúlyozzák, megint mások a kettő közötti átmenetet, a kényszer és a „választás” sajátos keverékét emelik ki. Hasonlóképpen vitatott, hogy a misszionáriusok mennyiben szolgálták a gyarmati terjeszkedést, és mennyiben védték meg a helyi közösségeket a kereskedők és toborzók visszaéléseitől. A könyv ezekben a kérdésekben nem foglal egyoldalúan állást, hanem bemutatja a fő érveket és a mögöttük álló bizonyítékokat.