Az 1884-es esztendő fordulópontot jelentett Új-Guinea történetében: a sziget északkeleti és délkeleti része formálisan is európai nagyhatalmi ellenőrzés alá került. A korábbi évszázadok laza kereskedelmi és missziós kapcsolódásaihoz képest – amelyeket A 19. századi európai megjelenés mutatott be – ekkor jött létre az a gyarmati keret, amely alapvetően meghatározta a későbbi Pápua Új-Guinea területi szerkezetét, államhatárait és társadalmi konfliktusait. Az 1884-es felosztás nem a helyi közösségek kezdeményezésére, hanem London, Berlin és részben a holland Batavia közötti nagyhatalmi alkuk eredményeként történt, miközben a sziget belső területeinek lakói jórészt nem is értesültek a róluk hozott döntésekről. Ebben az alfejezetben azt vizsgáljuk, hogyan jött létre Német Új-Guinea és Brit Új-Guinea, milyen érdekek húzódtak meg a gyarmati felosztás mögött, és milyen – sokszor fegyveres – helyi válaszokkal találkoztak a gyarmatosítók. A hangsúlyt a nagyhatalmi logika és a helyi társadalmak perspektívájának ütköztetésére helyezzük, elkerülve azt a leegyszerűsítést, hogy a pápuai közösségeket egységes „ellenállókként” vagy passzív áldozatokként ábrázoljuk.
Új-Guinea formális gyarmati felosztása szorosan összefügg a 19. század végi európai imperializmussal. A sziget stratégiai helyzete – Ausztrália északi kapujában, a Csendes-óceán nyugati peremén – a 1870-es évektől egyre nagyobb figyelmet kapott a gyarmatosító hatalmak részéről. A hollandok már a 18. század végétől igényt tartottak a sziget nyugati felére, bár tényleges közigazgatásuk sokáig csak a part menti kereskedelmi állomásokra korlátozódott. A brit korona hosszú ideig vonakodott újabb gyarmati terheket vállalni, ám az ausztrál gyarmatok – különösen Queensland – politikusai attól tartottak, hogy egy rivális európai hatalom megvetheti a lábát a Torres-szoros közelében, és veszélyeztetheti a brit hajózási útvonalakat és a gyarmat biztonságát. Ez a félelem különösen azután erősödött fel, hogy Németország az 1880-as évek elején aktív gyarmatpolitikába kezdett.
A német gyarmati terjeszkedés gyökere részben a belpolitikai és gazdasági nyomásban, részben a nagyhatalmi presztízsben keresendő. Otto von Bismarck kancellár kezdetben óvatos volt, de az 1884-es évben sorra jelentette be a német protektorátusokat Afrikában és Óceániában. Új-Guinea esetében a német érdeklődés elsősorban kereskedelmi jellegű volt: a német kereskedőházak már az 1870-es évektől jelen voltak a sziget part menti területein, és koprát, kagylópénzt, teknőspáncélt, valamint – később – dohányt szereztek be. A német kormány 1884-ben a Neuguinea-Kompanie (Német Új-Guinea Társaság) nevű magánvállalatot bízta meg a terület megszerzésével és igazgatásával, hasonlóan ahhoz, ahogyan a Brit Kelet-indiai Társaság vagy a Holland Kelet-indiai Társaság működött korábban.
A brit válaszlépés gyorsan következett. Londonban a liberális kormány kezdetben nem akarta annektálni Új-Guineát, de a Queenslandből érkező nyomás és a német annexió híre arra kényszerítette, hogy formális protektorátust hirdessen a sziget délkeleti részén. A brit kormány számára a legfontosabb szempont az volt, hogy a Torres-szoros és az Ausztrália felé vezető tengeri útvonal ne kerüljön idegen nagyhatalom ellenőrzése alá. Ez a két, szinte egyidejű lépés – a német annexió és a brit protektorátus kikiáltása – 1884 novemberében rögzítette Új-Guinea nagyhatalmi felosztását.
A német fennhatóság kikiáltásának közvetlen előzménye a Neuguinea-Kompanie 1884. évi expedíciója volt. A társaság nevében fellépő képviselők 1884. november 3-án a sziget északkeleti partvidékén, a mai Madang környékén, valamint a Bismarck-szigeteken kitűzték a német birodalmi zászlót, és protektorátust hirdettek. A terület hivatalosan két részből állt: a sziget északkeleti partvidéke a Kaiser-Wilhelms-Land, a szigetvilág pedig a Bismarck-Archipel nevet kapta. A német hatóságok a sziget lakóit nem tekintették szuverén politikai közösségeknek, hanem a területet „gazdátlan” földnek minősítették, ami a korabeli európai nemzetközi jogban a gyarmatosítás szokásos igazolása volt.
A Neuguinea-Kompanie kezdetben kereskedelmi monopóliumot kapott a területen, de valójában sem a tőkéje, sem a katonai ereje nem volt elegendő a teljes ellenőrzéshez. A társaság elsősorban a part menti sávra koncentrált, ahol ültetvényeket próbált létesíteni. A legfontosabb termények a kopra (szárított kókuszdió), a dohány és később a kaucsuk voltak. A belső területek feltárása lassan haladt, és a társaság hamarosan pénzügyi nehézségekkel küzdött. A helyi lakosságot – amely a partvidéken sűrűn lakott falvakban élt – a német ültetvényesek munkaerőként próbálták alkalmazni, gyakran kényszerítéssel és erőszakkal. Ez közvetlenül hozzájárult a helyi ellenálláshoz, amelyről alább részletesen szólunk.
A német állam 1899-ben vette át a közvetlen közigazgatást a Neuguinea-Kompanie-tól, és ezután a terület hivatalosan Német Új-Guinea (Deutsch-Neuguinea) néven a Német Birodalom gyarmata lett. Bár ez az esemény kívül esik az 1884-es felosztás közvetlen időkeretén, fontos hangsúlyozni, hogy a német gyarmati uralom első másfél évtizede a magánvállalat kezében volt, és a tényleges állami ellenőrzés csak fokozatosan épült ki. A későbbi német közigazgatás – a Polizeitruppe nevű gyarmati rendfenntartó erő – kiépítése is ezt a folyamatot tükrözte.
A brit protektorátus kikiáltása 1884. november 6-án történt, alig három nappal a német zászlófelvonás után. A brit haditengerészet egyik hajója a délkeleti partvidéken, a mai Port Moresby térségében hirdette ki a brit fennhatóságot. A terület a Brit Új-Guinea (British New Guinea) nevet kapta. A protektorátus kezdetben nem jelentett teljes annexiót: a brit kormány csak a külügyi védelem felelősségét vállalta, az igazgatást pedig minimális létszámú, helyi bázisú tisztviselőkre bízta. A főváros Port Moresby lett, amely akkoriban kicsiny kereskedelmi és missziós település volt.
A brit gyarmati jelenlét első évtizede jelentősen különbözött a némettől. Míg Német Új-Guineában a magántársaság azonnal ültetvénygazdaságot próbált kiépíteni, Brit Új-Guinea protektorátusában az állami közigazgatás eleinte inkább a rend fenntartására és a kereskedők közötti viták rendezésére szorítkozott. A missziós társaságok – elsősorban a London Missionary Society és később az ausztrál metodisták – jelentős szerepet játszottak a part menti területek megismerésében és a helyi lakossággal való kapcsolattartásban. Ez nem jelentette azt, hogy a brit jelenlét ne lett volna erőszakos: a helyi közösségek adóztatására, munkatoborzására és a gyarmati jog kikényszerítésére irányuló intézkedések itt is konfliktusokhoz vezettek. Azonban a brit protektorátus területén a gyarmati gazdaság kiépítése lassabb ütemben haladt, részben a földrajzi adottságok (hegyvidékes belső terület, maláriaveszély), részben a brit kormányzat kisebb anyagi elkötelezettsége miatt.
Brit Új-Guinea 1888-ban formálisan brit gyarmattá alakult, ami kiterjesztette az annexiót a protektorátus teljes területére. A területet 1906-ban átadták az újonnan alakult Ausztrál Államszövetségnek, és attól kezdve Pápua terület néven ismerték. Ez a lépés azonban már a következő korszakba vezet át, és A gyarmati hatalmak megjelenése itt csak annyiban érinti, hogy rámutat a brit jelenlét kezdeti gyengeségére és későbbi átalakulására.
Az 1884-es felosztás egyik legfontosabb következménye az volt, hogy a sziget területét három, nagyjából észak–déli irányú övezetre osztotta: nyugaton a holland fennhatóság alatt álló Holland Új-Guinea (Nederlands-Nieuw-Guinea), északkeleten Német Új-Guinea, délkeleten pedig Brit Új-Guinea. Ez a felosztás nem vett figyelembe semmilyen helyi nyelvi, kulturális, rokonsági vagy kereskedelmi határt. A sziget belső területein élő közösségek – amelyek gyakran kisebb, falvakra tagolódó politikai egységeket alkottak – nem rendelkeztek olyan nagy területi államokkal, amelyek határait a gyarmatosítók elismerhették volna. A gyarmati hatalmak a saját térképeiket vetítették rá a terepre, és a határokat kizárólag a saját érdekeik szerint húzták meg.
A helyi társadalmak szempontjából ez a felosztás sokáig alig volt érzékelhető. A part menti falvak lakói, akik kapcsolatban álltak a kereskedőkkel és misszionáriusokkal, közvetlenül megtapasztalták az új hatalom jelenlétét: zászlófelvonásokat, hajók érkezését, idegen tisztségviselők megjelenését. A belső területek lakói azonban gyakran csak évekkel vagy évtizedekkel később szembesültek azzal, hogy egy „gyarmat” részei lettek. Ez a késleltetett érintkezés megnehezíti annak a kérdésnek a megválaszolását, hogy vajon a helyi közösségek mikor és hogyan értelmezték saját helyzetüket a gyarmati rendszerben. A szóbeli hagyományokban a gyarmatosítás emlékezete gyakran a konkrét erőszakos eseményekhez – razzia, büntetőexpedíció, adóztatás – kötődik, nem magához a jogi aktushoz.
Fontos óvakodni attól a visszavetítéstől, hogy az 1884-es határok azonosak a mai államhatárokkal, vagy hogy a mai Pápua Új-Guinea területe valamiféle „természetes” egységet alkotott volna. A gyarmati felosztás utólag teremtett olyan közigazgatási kereteket, amelyek a későbbi államalakulás alapjává váltak. Ezért a 20. századi nemzetépítés során az 1884-es határokat gyakran úgy mutatták be, mint amelyek „adottak” voltak, holott valójában nagyhatalmi döntések termékei.
A gyarmati hatalmak megjelenése nem találkozott egységes, szigetszerte szervezett helyi ellenállással. A pápuai közösségek politikai szerveződése alapvetően lokális volt: egy-egy falu, klán vagy nyelvi csoport irányítása alatt álló terület. A gyarmatosítók elleni reakciók ezért sokfélék voltak, és nem egyetlen „háborúként” vagy „felkelésként” írhatók le. A helyi közösségek válasza függött attól, hogy mennyire voltak kitéve a gyarmati jelenlétnek, milyen korábbi kapcsolataik voltak a kereskedőkkel és misszionáriusokkal, és milyen belső konfliktusaik voltak más csoportokkal.
A leghevesebb fegyveres összecsapások a német területen alakultak ki, ahol az ültetvénygazdaság gyors terjeszkedése közvetlenül fenyegette a helyi földhasználatot és munkaerő-önállóságot. A Neuguinea-Kompanie és a későbbi német állami hatóságok módszeresen büntetőexpedíciókat indítottak azok ellen a falvak ellen, amelyek megtagadták az együttműködést, vagy megtámadták az ültetvényeket. A gyarmati jelentések ezeket az akciókat gyakran „büntető intézkedésként” vagy „rendteremtésként” tüntették fel, de valójában a cél a helyi közösségek megfélemlítése és a gyarmati munkaerő- és földigények kikényszerítése volt. A német gyarmati erők falvakat égettek fel, terményt koboztak el, és túszokat szedtek. Az áldozatok számáról nincs megbízható statisztika: a német hivatalos jelentések általában alulbecsülték a helyi veszteségeket, míg a szóbeli hagyományok – amelyeket később gyűjtöttek össze – súlyos véráldozatokról emlékeznek meg. A történész számára a pontos számok rekonstruálása ma is nehéz, mert a német irattárak elbeszélései és a helyi emlékezet eltérő hangsúlyokat jelenítenek meg.
A Bismarck-szigeteken, különösen a Gazelle-félszigeten (a mai Új-Britannia) a helyi lakosság ellenállása az 1880-as években többször fegyveres összecsapásokba torkollott. A német ültetvényesek földfoglalásai és a helyi lakosság munkára kényszerítése miatt több falu szervezett támadásokat hajtott végre. A német hatóságok ezekre rendkívüli erőszakkal válaszoltak. A konfliktusok részletei bizonytalanok, mert az egykorú német beszámolók a helyi lakosokat „ellenséges bennszülöttekként” ábrázolják, és ritkán rögzítik a helyi közösségek saját motivációit vagy szempontjait.
Brit Új-Guineában a helyi ellenállás intenzitása alacsonyabb volt, de nem volt ismeretlen. A part menti falvak és a gyarmati járőrök között adóztatás, toborzás és földviták miatt alakultak ki fegyveres konfliktusok. A brit hatóságok ugyanúgy alkalmaztak büntető intézkedéseket, bár – részben a kisebb gyarmati jelenlét miatt – ezek gyakran korlátozottabb hatókörűek voltak. A brit protektorátusban a misszionáriusok jelenléte kettős hatást gyakorolt: egyes helyeken közvetítettek a gyarmati hatóságok és a helyi közösségek között, másutt viszont maguk is részt vettek a helyi társadalmak átalakításában, ami újabb feszültségeket szült.
A helyi ellenállás formái közé tartozott a fegyveres összecsapáson túl a passzív ellenállás is: falvak elhagyása, a munkatoborzás elkerülése, a termény elrejtése, a gyarmati tisztviselőkkel való kapcsolat megtagadása. A gyarmati hatalmak ezeket a magatartásokat gyakran „rendellenességként” vagy „lustaságként” értelmezték, nem pedig a helyi autonómia védelmének stratégiájaként. A 20. századi történetírásban – különösen a dekolonizáció utáni posztkoloniális irodalomban – ezeket a passzív ellenállási formákat újraértelmezték, és a helyi cselekvőképesség jeleiként mutatták be.
Fontos hangsúlyozni, hogy a gyarmati hatalmak „pacifikációja” nem volt egységes, egyirányú folyamat. A helyi közösségek közötti konfliktusokat a gyarmatosítók gyakran kihasználták: szövetségeket kötöttek egyes csoportokkal, amelyeket mások ellen fordítottak. Ez a gyakorlat nemcsak a gyarmati uralom megszilárdítását szolgálta, hanem hosszú távon átrajzolta a helyi hatalmi viszonyokat is, és hozzájárult ahhoz, hogy a 20. században a pápuai társadalmak politikai szerveződése jelentősen átalakult.
Ennek az alfejezetnek a forrásbázisa erősen egyenlőtlen. A gyarmati hatalmak oldaláról viszonylag gazdag írott anyag áll rendelkezésre: német birodalmi irattárak, a Neuguinea-Kompanie üzleti levelezése és jelentései, brit gyarmati minisztériumi dokumentumok, haditengerészeti naplók, misszionáriusi beszámolók és kereskedelmi cégek feljegyzései. Ezek a források azonban szinte kizárólag a gyarmatosítók perspektíváját tükrözik: a helyi lakosságot gyakran passzív háttérként, „munkaerőként” vagy „fenyegetésként” ábrázolják, és ritkán rögzítik a helyi közösségek saját értelmezéseit.
A helyi nézőpont rekonstruálása elsősorban a szóbeli történelem (oral history) módszerével lehetséges. A 20. század során – részben ausztrál antropológusok, részint a függetlenség után pápua új-guineai kutatók – számos interjút készítettek olyan közösségek idős tagjaival, akiknek családi emlékezete visszanyúlt a 19. század végi eseményekhez. Ezek a szóbeli hagyományok fontos kiegészítő források, de óvatosan kezelendők: az emlékezet torzíthat, a történetek szóról szóra való átadása generációkon keresztül nem mindig biztosított, és a gyarmati események összemosódhatnak korábbi vagy későbbi konfliktusokkal. Ráadásul a szóbeli hagyományok gyakran a saját közösség hősiességét hangsúlyozzák, miközben a belső megosztottságot, a gyarmatosítókkal való kollaborációt elhallgatják.
Különösen bizonytalanok az áldozatszámokra vonatkozó adatok. Az 1884-es felosztás utáni első évtizedekben sem a német, sem a brit hatóságok nem vezettek megbízható statisztikát a helyi lakosság veszteségeiről. A gyarmati jelentések gyakran csak annyit jegyeznek fel, hogy „több falu megbüntetve”, vagy „ellenséges elemek megsemmisítve”, konkrét számok nélkül. A helyi szóbeli hagyományok viszont időnként túlzó becsléseket tartalmazhatnak, részben az emlékezet felnagyító hatása miatt. A történészi konszenzus szerint a gyarmati pacifikáció során elkövetett erőszak mértéke jelentős volt, de a pontos számadatokat lehetetlen megállapítani.
Az 1884-es felosztás jogi aktusa dokumentált: a német és a brit protektorátus kikiáltásának időpontja és helye a hivatalos iratokban rögzítve van. Az viszont vitatott, hogy a helyi közösségek mennyire voltak tudatában ennek a jogi aktusnak, és hogy mikor kezdték el saját életüket a gyarmati rendszer részeként értelmezni. A gyarmati levéltárak és a szóbeli hagyományok közötti szakadék miatt a helyi percepció rekonstruálása csak töredékesen lehetséges.
Végül meg kell említeni a fogalmi bizonytalanságot is: a „gyarmati béke” (Pax colonialis) kifejezés a gyarmatosítók saját legitimációs nyelvezetéből származik, és azt sugallja, hogy a gyarmati uralom rendet és biztonságot hozott. Ez az értelmezés vitatott: a posztkoloniális történetírás rámutatott arra, hogy a „béke” gyakran a helyi ellenállás katonai leverésén és a társadalmak erőszakos átalakításán alapult. Ugyanakkor az is tény, hogy a gyarmati uralom visszaszoríthatott bizonyos helyi háborúkat és fejvadász gyakorlatokat – ám ez nem semlegesíti az alkalmazott erőszakot, és nem igazolja a gyarmatosítás egészét.