Az ausztrál igazgatás kezdetei Pápuában (1906–1914)
A brit fennhatóságú terület átadása Ausztráliának nem függetlenségi fordulat, hanem gyarmati keretek közötti hatalomátadás volt. Az 1906-os átvétellel az ausztrál szövetségi kormány egy olyan, alig feltérképezett és gazdaságilag törékeny terület igazgatását vállalta magára, amelyet a brit korona Brit Új-Guineaként 1888-ban annektált, majd politikai és költségvetési okokból készséggel átengedett a fiatal domíniumnak. Az ausztrál szerepvállalás nem helyi lakossági nyomásra, hanem londoni és sydney-i döntéshozói érdekekre vezethető vissza: a brit kormány csökkenteni akarta a csendes-óceáni kötelezettségeit, az ausztrál politikai elit pedig stratégiai, faji és gazdasági érvekkel igazolta a terjeszkedést.
A Pápua-törvény (Papua Act, 1905) rögzítette az új gyarmat jogi kereteit. A szövetségi parlament törvénye a területet Pápua Territórium (Territory of Papua) néven hozta létre, és a főkormányzói gyakorlatból ismert modellt követte: az ausztrál főkormányzó nevezte ki a terület adminisztrátorát, a törvényhozó tanács tagjai pedig többségükben hivatalból vettek részt a döntéshozatalban. A pápuai lakosság nem kapott választójogot, és a terület ügyeit elsősorban a canberrai – akkor még melbourne-i székhelyű – szövetségi kormány és az ausztrál közigazgatás szabályozta. Ez a jogi szerkezet nem számolt azzal a ténnyel, hogy Új-Guinea keleti felén több száz, egymástól eltérő nyelvű és társadalomszervezetű közösség élt, amelyeket a gyarmati jogrendszer csupán adminisztratív kategóriákként kezelt.
Az 1906-os átvétel gyakorlati következménye az volt, hogy a pápuai gyarmati igazgatás központja Port Moresbyben maradt, de a költségvetési források és a személyzet innentől döntően ausztrál kézből érkezett. A brit időszakra jellemző alacsony költségvetés továbbra is fennmaradt, ami azt jelentette, hogy a belső területek ellenőrzése lassan haladt. A gyarmati állomások hálózata a partvidéken és a nagyobb folyók mentén sűrűsödött, a hegyi belső területek nagy része azonban még az 1910-es években is ismeretlen maradt az ausztrál hatóságok számára. A missziók továbbra is az egészségügyi és oktatási szolgáltatások legfontosabb szolgáltatói voltak, miközben a kormányzati egészségügy és iskolaügy csak szigetszerűen működött.
Az ausztrál igazgatás korai szakaszában a gazdaságpolitika fókuszában a meglévő bányászati és ültetvényes ágazatok fenntartása állt. A pápuai aranybányászat, különösen a Yodda-völgyi és később a Lakekamu lelőhelyek, továbbra is európai kisvállalkozások és ausztrál befektetők érdeklődésére tarthatott számot, de a termelés ingadozó volt. A kopra, azaz a szárított kókuszdióbél, szintén fontos exportcikk maradt. Az ausztrál kormányzat nem indított nagy állami fejlesztési programokat, hanem a meglévő gazdasági struktúrákat próbálta szabályozni. A munkaerőtoborzás terén az 1907-es Native Labour Ordinance és későbbi rendeletek igyekeztek korlátozni a nyilvánvaló visszaéléseket, például a kényszerű toborzást, a bérek visszatartását és a munkások nem megfelelő ellátását. A szabályozás azonban nem szüntette meg a munkaviszonyok egyenlőtlenségét, és a pápuai munkásokat továbbra is alacsony bérrel, hosszú távolléttel és a családi közösségtől való elszakítással járó szerződések keretében alkalmazták.
Az ausztrál közvéleményben és a szövetségi politikában a Pápua terület sokáig marginális ügy maradt. Az újságokban alkalmanként megjelenő cikkek a „megmentendő bennszülöttek” képét és a terület gazdasági lehetőségeit vegyítették. Az ausztrál politikai retorikában a „fehér Ausztrália” politikával összhangban a pápuaiakat nem tekintették jövőbeli állampolgároknak; a gyarmati intézményrendszer a faji elkülönítés és a fokozatos asszimiláció egymásnak feszülő elképzelései között mozgott. A legfontosabb ausztrál szempont a terület stratégiai megtartása volt: a német Új-Guinea közelsége és a csendes-óceáni nagyhatalmi verseny miatt az ausztrál kormány biztonságpolitikai kérdésként kezelte a szigetet.
A német terület megszállása és az 1914-es katonai fordulat
Az első világháború kitörése 1914 augusztusában alapvetően megváltoztatta Új-Guinea keleti felének helyzetét. A Német Új-Guinea (Deutsch-Neuguinea) gyarmat a Német Császárság távoli, gyéren védett területe volt. A német haditengerészet csendes-óceáni jelenléte korlátozott volt, a helyőrség pedig nem tudott volna hosszabb ellenállást kifejteni egy ausztrál támadással szemben. Az ausztrál kormány a brit hadüzenet után azonnal katonai lépéseket sürgetett: attól tartott, hogy a német rádióállomások és a kikötők az ellenséges haditengerészet logisztikai bázisaivá válhatnak, és ez veszélyeztetné a brit-ausztrál tengeri összeköttetéseket. Pápua új-guineai közösségei számára azonban az európai háború kitörése eleinte távolinak és érthetetlennek tűnt; a hatalmi váltást a helyi csoportok sok esetben nem a világháború, hanem a gyarmati rend logikáján belül érzékelték.
Az ausztrál hadsereg és a szövetségi kormány által szervezett Ausztrál Tengerészeti és Katonai Expedíciós Erő (Australian Naval and Military Expeditionary Force, AN&MEF) 1914 szeptemberében szállta meg a német terület kulcspontjait. Az expedíció elsősorban a vezeték nélküli távíróállomások elfoglalására irányult, mert ezek tették lehetővé a német haditengerészeti kommunikációt a térségben. Rabaulnál, a német gyarmat fővárosánál rövid fegyveres összecsapás zajlott; a német védők és az ausztrál erők veszteségei viszonylag csekélyek voltak, de az eseményt a korabeli ausztrál sajtó a fiatal nemzet első világháborús harci cselekményeként ünnepelte. A harcokban néhány ausztrál katona és tiszt, valamint német védő és helyi rendőr életét vesztette; a pontos áldozatszámok az egykori katonai jelentések és a későbbi emlékművek eltérő adatközlése miatt bizonytalanok.
A megszállás jogi kerete kezdetben egyszerű hadijog volt. Az ausztrál hadsereg a brit birodalmi érdeklődésnek megfelelően a területet ellenséges megszállás alatt tartotta, és a német igazgatási tisztviselőket, telepeseket és misszionáriusokat internálta vagy Ausztráliába szállította. A német missziós társaságok, például a Neuendettelsaui Misszió létesítményei az ausztrál katonai hatóságok kezelésébe kerültek. A misszió német személyzete elveszítette működési lehetőségét, és a közösségek hirtelen az ausztrál katonai adminisztrációval, valamint brit és ausztrál misszionáriusokkal találták magukat szemben. Ez a váltás új oktatási és egyházi irányokat hozott, de egyben felszakította a már kialakult helyi protestáns hálózatokat is.
Az ausztrál katonai igazgatás alatt a német korszak intézményei részben működtek tovább, de a személyzetet és a rendeleteket fokozatosan ausztrál mintára cserélték. A német közigazgatási iratok, telekkönyvek és ültetvény-nyilvántartások sok helyen a német telepesek távozása után rendezetlenül maradtak. A megszálló hatóságok a német tulajdonú ültetvényeket lefoglalták, majd részben katonai, részben későbbi polgári hasznosításra jelölték ki. A német nyelvet a hivatali érintkezésben felváltotta az angol, ami a helyi közösségekkel való kommunikációban újabb nyelvi törést okozott, hiszen a gyarmati pidzsin és a helyi nyelvek mellett a missziós iskolák egy része korábban németül is tanított.
Népszövetségi mandátum és a közigazgatás átalakítása (1919–1942)
A versailles-i békerendszer és a Népszövetség megalakulása új jogi keretet adott a volt német gyarmatoknak. Új-Guinea északkeleti részét a Népszövetség C osztályú mandátumként Ausztráliának ítélte. Ez a kategória a legszorosabb gyarmati ellenőrzést tette lehetővé: a mandátumterületeket a győztes hatalmak saját jogrendjük szerint, a mandátumbizottság felügyelete mellett igazgathatták. A Népszövetségi Mandátum Új-Guinea Territórium (Territory of New Guinea) elnevezés hangsúlyozta a nemzetközi felügyeletet, de a gyakorlatban az ausztrál adminisztráció alig különbözött a szomszédos Pápua gyarmati rendszerétől. Az ausztrál parlament 1920-ban fogadta el a New Guinea Act-et, amely a terület kormányzati szervezetét szabályozta.
A mandátumrendszer fontos fejleménye volt, hogy az ausztrál kormány formálisan kötelezettséget vállalt a helyi lakosság jólétének előmozdítására, a kényszermunka és a rabszolgaság felszámolására, a vallásszabadság tiszteletben tartására, valamint a fegyverkezés korlátozására. A Népszövetség mandátumbizottsága évente jelentéseket kért, és kérdéseket intézett az ausztrál kormányhoz. A jelentésekben az ausztrál hatóságok gyakran a fejlődés, az egészségügy és az oktatás terén tett intézkedéseket hangsúlyozták, miközben a tényleges kormányzati kiadások továbbra is alacsonyak maradtak. A mandátumrendszer tehát nem szüntette meg a gyarmati egyenlőtlenségeket, de a nemzetközi nyilvánosság és a Népszövetség ellenőrző fóruma mégis új beszámolási kényszert teremtett.
A két terület, Pápua és az Új-Guinea Territórium, jogilag elkülönült, de az ausztrál kormányzati gondolkodásban egyre inkább közös csendes-óceáni ügyként jelent meg. A két terület élén más-más adminisztrátor és törvényhozó tanács állt, eltérő jogszabályi hagyománnyal és forrásgazdálkodással. Pápua részben a brit örökséget folytatta, míg Új-Guinea esetében az ausztrál katonai megszállás nyomán kialakult egyszerűbb, központosítottabb rendszer működött. A különállás a mindennapi életben is érzékelhető volt: a vámhatárok, a munkajogi szabályok, a missziói engedélyek és a rendőrségi szervezet eltérő mintát követett. A két terület egyesítésének gondolata már az 1920-as években felmerült, de politikai jogi akadályok miatt csak a második világháború után valósult meg.
A közigazgatás belső szerkezetét a járások (districts) és az azok alá rendelt állomások alkották. Az ausztrál tisztviselők, akiket gyakran patrol officernek vagy közkeletűbb nevükön kiapnak neveztek (a „captain” helyi kiejtéséből), járőröket vezettek a vidéki területekre, adót szedtek, vitás ügyekben közvetítettek, és igyekeztek a gyarmati jogrendet a helyi közösségekre kiterjeszteni. A járőrök útjai során készült jelentések az adminisztráció legfontosabb ismeretforrásai voltak a vidéki társadalmakról. Ezek a dokumentumok ma is értékes, de erősen gyarmati nézőpontú források: a járőrtisztek a helyi politikai viszonyokat gyakran „törzsi háborúként”, a közösségi vezetőket pedig a saját fogalmi keretük szerint minősítették. A járőrök hatalma a gyakorlatban jelentős volt, és nem egyszer erőszakos büntetőexpedíciók, falvak felégetése és túszok ejtése kísérte a „rendfenntartást”. Az ausztrál hatóságok ezt a folyamatot „pacifikációnak” nevezték; e kifejezés a gyarmati nyelvhasználat része, és elfedte, hogy a helyi társadalmaknak a fegyveres erőszakkal és a jogrend kényszerítő erejével való átalakítását is jelentette.
Az egészségügyi és oktatási intézmények továbbra is a missziók kezében összpontosultak. A katolikus, evangélikus, metodista és anglikán missziók versengtek a közösségekért, ami a gyarmati földrajzot felekezeti zónákra osztotta. Az ausztrál kormányzat a misszióknak nyújtott szerény támogatással igyekezett az oktatást és az egészségügyet kiterjeszteni, de ez a finanszírozás távolról sem volt elegendő. A missziós iskolákban a tanítás nyelve gyakran a helyi nyelv, a misszió nyelve (német, angol) vagy a tok piszin (Tok Pisin, a gyarmati pidzsin) valamely változata volt. A pápuai területeken a hiri motu (Hiri Motu) is szerephez jutott a rendőrségi és kormányzati közvetítésben. Ez a nyelvi sokszínűség a gyarmati adminisztráció számára egyszerre volt gyakorlati nehézség és a hierarchia fenntartásának eszköze: az európai tisztviselők ritkán tanultak helyi nyelveket, és a fordítók, rendőrök, missziós munkatársak közvetítő szerepe növekedett.
Gazdaság, munkaerő és társadalmi átalakulások a két területen
A két világháború közötti gazdaság továbbra is a kopra és a bányászat körül forgott, de új ágazatok is megjelentek. A német időkből megörökölt új-guineai kopraültetvények az ausztrál katonai megszállás és a német telepesek távozása után fokozatosan ausztrál kézbe kerültek. Az új-guineai ültetvényesek szövetsége és a kereskedelmi cégek, például a Burns, Philp & Co., jelentős befolyást gyakoroltak a terület gazdasági és politikai életére. A vállalat hajói kötötték össze a tengerparti állomásokat, és a gyarmati világkereskedelembe ágyazott tranzakciós hálózatot működtettek. A pápuai oldalon a gazdaság továbbra is a kisebb kitermelő vállalkozásoktól és a bányászati koncesszióktól függött, amelyek időszakos fellendülést és gyakori visszaesést mutattak.
A munkaerőigény a gyarmati rendszer egyik legterhesebb eleme volt. Az ültetvényesek folyamatosan panaszkodtak a munkaerőhiányra, miközben a hatóságok a toborzást és a munkafeltételeket szabályozó rendeleteket alkottak. A munkaszerződések általában rövid távúak voltak, de a munkások a bérük egy részét késve kapták meg, gyakran árukban, nem készpénzben. A családi és közösségi kötelékekből való kiszakadás, a szállás és az élelmezés rossz minősége, valamint a trópusi betegségeknek való kitettség súlyos terhet jelentett. A gyarmati rendelkezések tiltották a kényszermunkát, de a toborzási gyakorlatban a családi nyomás, a hatósági kijelölés és a szankciók fenyegetése miatt a „szabad” munkavállalás határai sokszor elmosódtak. A munkások panaszait ritkán vizsgálták ki, és a bírósági hozzáférés a helyi közösségek számára gyakorlatilag korlátozott volt.
A gyarmati társadalmi rend átrajzolta a nemi szerepeket és a családi gazdaságokat is. A férfiak ültetvényre vagy bányába való távozása a falvakban a nőkre hárította a kertgazdálkodás, a gyermeknevelés és a közösségi rituális feladatok nagy részét. A nők a missziós oktatásban és az egészségügyi szolgáltatásokban sajátos helyet foglaltak el: az anyák és lányok oktatása a missziós politika fontos eleme volt, de a tananyag gyakran a háztartási szerepekre és a keresztény erkölcsre szűkült. A gyarmati közigazgatás a női tapasztalatokat alig dokumentálta, így a mai történeti rekonstrukcióban a missziós jelentések, az egyházi iskolai évkönyvek és a kései elbeszélő interjúk válnak elsődleges forrássá.
A belső területek „felfedezése” és az első érintkezés a felföldi közösségekkel
Az ausztrál igazgatás történetének egyik legnagyobb hatású fordulata az új-guineai felföld sűrűn lakott völgyeinek európaiak általi „felfedezése” volt az 1930-as években. Míg a partvidéki és szigeti közösségek évtizedek óta érintkeztek az európai hajózással, kereskedelemben vettek részt, és missziós iskolákba küldték gyermekeiket, addig a felföldi völgyek lakói sokáig kívül maradtak a közvetlen gyarmati hatóság látókörén. Ennek oka nem a terület lakatlansága, hanem a gyarmati adminisztráció kapacitáshiánya és a felföldi utak hiánya volt. Az ausztrál aranykutatók, mint Michael Leahy és társai, 1933-ban jutottak el a Wahgi-völgy és a Goroka környéki sűrűn lakott településterületre. A repülőgépes felderítés és a gyalogos expedíciók nyomán kiderült, hogy a területen több százezer ember él, intenzív kertgazdálkodást folytat, és a gyarmati adminisztráció számára ismeretlen politikai hálózatokkal rendelkezik.
A felföldi kapcsolatfelvétel folyamatát a felek teljesen eltérő módon értelmezték. Az ausztrál felfedezők és járőrtisztek a bennszülött lakosság „első érintkezését” a civilizáció és a modern világ megérkezéseként írták le. A felföldi közösségek számára a fehér jövevények megjelenése a szellemvilággal, a fertőzésekkel és a halott ősök visszatérésével kapcsolatos értelmezéseket is mozgósította. A helyi elbeszélések és a kései interjúk arra mutatnak, hogy a felföldi emberek nem passzív szemlélői voltak az európaiak érkezésének, hanem saját politikai és vallási fogalmaik szerint próbálták értelmezni és befolyásolni az eseményeket. A „felfedezés” kifejezést ezért ma már pontatlan és gyarmati szemléletű fogalomnak tekintik: a völgyek lakói természetesen ismerték saját földjüket, és a jövevények csak a gyarmati térképezés számára találtak „új” területet.
Az 1930-as évek második felében az ausztrál adminisztráció fokozatosan járőrállomásokat létesített a felföldön, és hozzákezdett a helyi lakosság közigazgatási kategorizálásához. A járőrtisztek népszámlálási listákat vezettek, adót vetettek ki, és igyekeztek a klánközi háborúkat letörni. A felföldi társadalmak politikai szerveződése, a nagy férfiak (big man) vezetői stílusa és a sertéscsere ünnepi rendszerei a gyarmati tisztviselők számára nehezen illeszkedtek a „törzsfőnöki” modellbe. A hatóságok mégis igyekeztek hivatalos vezetőket kijelölni, akiket a gyarmati közigazgatás partnereként kezeltek. Ez a kinevezett vezetői réteg nem mindig egyezett a helyi közösségek tényleges tekintélyi viszonyaival, ami hosszú távú feszültségeket teremtett.
A felföldi társadalmaknak a gyarmati gazdaságba való bekapcsolása lassan indult. Az aranybányászat központjai, például Wau és Bulolo, a környező közösségeket munkavállalóként, élelmiszer-beszállítóként és szolgáltatóként vonták be. A repülőgép-használat a felföldi ellátásban gyorsan elterjedt, mert az utak hiánya miatt a bányászati gépek és az élelmiszer szállítása a levegőből olcsóbbnak és gyorsabbnak bizonyult. A gyarmati adminisztráció a felföldi járőröket is repülővel kezdte el látogatni, ami új logisztikai mintákat hozott. A repülőterek és a leszállópályák a felföldi táj állandó elemeivé váltak, és a helyi közösségek a levegőből érkező utasok, áruk és hivatalos személyek jelenlétéhez fokozatosan hozzászoktak.
Az igazgatás jogi valósága és a helyi társadalmak
Az ausztrál igazgatás jogrendje a gyarmati hierarchiát intézményesítette. A terület lakóit ausztrál jogi kategóriákba sorolták: az európaiak és ázsiaiak, a „bennszülöttek” és a félvérnek minősített csoportok eltérő jogokkal rendelkeztek. A házasság, a földtulajdon, a munkavállalás és a mozgásszabadság terén eltérő szabályok vonatkoztak a helyi lakosságra. A gyarmati jogrendszer büntetőjogi gyakorlata a helyi közösségek szokásjogát csak annyiban vette figyelembe, amennyiben az nem ütközött a gyarmati rend szempontjaiba. A „törzsi háborúk” kriminalizálása, a hagyományos vitarendezési rituálék betiltása és a fegyverviselés korlátozása a közösségi önszabályozás gyengítéséhez vezetett. A helyi társadalmak vezetői gyakran a gyarmati bíróságok előtt próbáltak érvényt szerezni jogaiknak, de a nyelvi és kulturális távolság miatt az eljárások számukra átláthatatlanok maradtak.
A földkérdés már a két világháború közötti időszakban is éles vitákat váltott ki. Az ausztrál adminisztráció a gyarmati célokra szükséges területeket kisajátíthatta, és az ültetvények, missziós állomások, bányászati koncessziók terjeszkedése folyamatos nyomást gyakorolt a helyi földhasználatra. A pápuai és új-guineai közösségek földjeihez való viszonya vallási, rokonsági és gazdasági elemeket egyaránt magában foglalt, amit a gyarmati jogrend nem tudott leképezni. A kisajátításokért fizetett kárpótlások elve és gyakorlata egyenetlen volt: míg egyes európai bírósági döntések a helyi földhasználati jogokat is elismerték, addig a mindennapi gyakorlatban a közösségek gyakran elveszítették a hagyományos területekhez való hozzáférésüket. Ez a folyamat hosszú távú konfliktusok magvát vetette el.
Az adminisztráció és a missziók együttműködése a bennszülöttpolitika terén nem volt konfliktusmentes. A kormányzat gyakran a missziókat tekintette a legolcsóbb szolgáltatónak, a missziók pedig a kormányzati támogatást saját terjeszkedésük finanszírozására használták. A missziós intézményekben kialakult fegyelem, a keresztény erkölcs számonkérése és a helyi szokások elítélése ugyanakkor sok közösségben ellenállást váltott ki. A kereszténység terjedése nem egyszerűen a misszionáriusok akaratának érvényesülése volt: a helyi közösségek saját tapasztalataik, járványok, kereskedelmi érdekek és belső politikai küzdelmeik szerint fogadták el vagy utasították el az új vallást. A gyarmati időszak vallási átalakulása tehát nem egyirányú „térítés”, hanem bonyolult kulturális alkufolyamat volt, amelyben a helyi oldal aktív szerepet játszott.
A második világháború előtti években az ausztrál kormányzat stratégiai gondolkodását a japán terjeszkedéstől való félelem egyre jobban meghatározta. Az 1930-as évek végén készült katonai értékelések Új-Guineát a lehetséges északi támadási útvonal részének tekintették. Ennek ellenére a terület védelmi kiépítése és a polgári közigazgatás háborús felkészítése lassan haladt. A helyi lakosság mozgósíthatósága, a repülőterek hálózata és a kikötők kapacitása ugyan számba vehető volt, de az ausztrál kormány költségvetési forrásokat továbbra sem szívesen csoportosított át a távoli gyarmatokra. A háború kitörése Európában 1939-ben egyelőre nem érintette közvetlenül a területet; a japán előrenyomulás azonban 1941 végétől alapvetően írta felül az ausztrál igazgatás addigi működését.
Az ausztrál igazgatás történetére vonatkozó ismereteink alapvetően három forráscsoportra támaszkodnak: a kormányzati és mandátumjelentésekre, a missziós levéltárakra és publikációkra, valamint a helyi közösségek emlékezetére, elbeszéléseire és a kései oral history gyűjtésekre. A kormányzati források közé tartoznak az ausztrál szövetségi parlament elé terjesztett éves jelentések, a Népszövetség mandátumbizottságának jegyzőkönyvei, a pápuai és új-guineai törvényhozó tanács iratai, valamint a járőrtisztek útijelentései. Ezek a dokumentumok a gyarmati adminisztráció szempontjait rögzítik, és a helyi lakosság cselekvéseit gyakran csak áttételesen, a „rendzavarás”, „munkamegtagadás” vagy „együttműködés” kategóriáiban mutatják.
A népszövetségi mandátum működésével kapcsolatos ausztrál jelentések rendszeresek, de önigazoló műfajúak. A mandátumbizottság tagjai kritikai kérdéseket tettek fel, ám a helyi közösségek saját hangja ezekben a forrásokban alig jelenik meg. A missziós források – például a Neuendettelsaui Misszió, a Londoni Missziós Társaság, a Metodista Misszió és a katolikus egyház iratai – részletes leírásokat adnak az oktatásról, az egészségügyről, a nyelvtanulásról és a vallási átalakulásról, de ezek is a missziós intézmények érdekeit tükrözik. A helyi történeti elbeszélések, amelyeket a 20. század második felében és a 21. század elején rögzítettek, nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy a gyarmati források képét árnyaljuk, de az emlékezetpolitikai és generációs átszűrődés miatt ezeket is kritikával kell kezelni.
A legnagyobb bizonytalanságok közé tartozik a gyarmati erőszak áldozatainak száma. Az egyes büntetőexpedíciók, járőrincidensek és munkatábori események embervesztesége gyakran csak hozzávetőleges, és a felek eltérő számokat őrizhetnek. A felföldi „első érintkezés” időszakában a behurcolt betegségek, különösen a légúti fertőzések és a kanyaró, súlyos halálozást okozhattak, de a demográfiai hatások mértéke nem ismert pontosan. A pápuai és új-guineai gazdasági adatok, például a kopra-, arany- és munkaerő-statisztikák, hivatalos jelentésekből származnak, ám az adminisztráció adatgyűjtése hiányos és egyenetlen volt; a termelési adatok a vállalati bevallásokon és a kikötői nyilvántartásokon alapultak, amelyek nem feltétlenül tükrözik a helyi termelők valós hozzájárulását.
A két terület egyesítésének előtörténetét a jogi viták és a politikai döntéshozatal szempontjából a parlamenti iratok és a minisztertanácsi előterjesztések dokumentálják, de a helyi lakosság véleménye az egyesítésről nem képezi e források részét. A második világháború előestéjén készült katonai értékelések egy része csak később került nyilvánosságra, így a stratégiai tervezés megítélése is folyamatos kutatás tárgya. Ahol a források eltérnek, a tankönyv a főbb értelmezéseket és azok okait mutatja be, nem pedig egyetlen rekonstrukciót tesz abszolút igazsággá.