Az új-guineai hadszíntér megértéséhez vissza kell nyúlni ahhoz a helyzethez, amelyet az ausztrál igazgatás hagyott hátra: egy hatalmas, infrastrukturálisan gyéren feltárt, betegségekkel sújtott, de stratégiailag kulcsfontosságú szigethez. A második világháború itt nem csupán a nagyhatalmak közötti távol-keleti harc epizódja volt, hanem olyan mélyreható törés, amely alapjaiban rengette meg a gyarmati uralom legitimitását, és új társadalmi, vallási és politikai folyamatokat indított el a melanéziai közösségekben. Ez az alfejezet a háború hadtörténeti eseményei mellett elsősorban a helyi lakosság részvételére, szenvedésére és a háború utáni világukra gyakorolt hatásaira összpontosít.
Az 1941. decemberi csendes-óceáni háború kezdetétől fogva Új-Guinea szigete kitüntetett helyet foglalt el a japán birodalmi haditengerészet és hadsereg terveiben. A sziget keleti fele két ausztrál igazgatású területre oszlott: délen a korábbi brit Pápua gyarmatra, északon pedig a volt német gyarmatból létrehozott, Népszövetségi mandátum alatt álló Új-Guinea területére. A japán stratégiai cél a sziget északi partvidékének és a Bismarck-szigetcsoportnak az elfoglalása volt, hogy ezzel elszigeteljék Ausztráliát, megszakítsák az Egyesült Államok és Ausztrália közötti hajózási útvonalakat, és támaszpontokat biztosítsanak a dél felé irányuló további hadműveletekhez. A régió értékét nem a nyersanyagok vagy a mezőgazdasági területek adták – Új-Guinea ebből a szempontból a környező gyarmatokhoz képest marginális volt –, hanem a tengeri és légi uralom szempontjából kritikus földrajzi helyzete. A sziget a korabeli japán katonai tervezésben a „déli erőforrás-körzet” külső védőgyűrűjének része volt, amely a holland Kelet-Indiák, a Maláj-félsziget és a Fülöp-szigetek felé vezető utakat biztosította.
A japán invázió a Bismarck-szigeteken kezdődött. 1942 januárjában japán csapatok szállták meg Rabaul kikötőjét Új-Britannián, amely az ausztrál gyarmati igazgatás egyik legfontosabb bázisa volt. A rabauli ausztrál helyőrség veresége és a japán előrenyomulás gyorsasága a gyarmati védelmi képességek teljes összeomlását mutatta meg a helyi lakosságnak. A hadtörténeti konszenzus szerint a rabauli csata és az azt követő japán berendezkedés egyik legjelentősebb következménye az volt, hogy az európai és ausztrál civil lakosságot viszonylag gyorsan evakuálták vagy internálták, míg a helyi melanéziai, tolaik és más közösségek a harcok és a megszállás közepette maradtak. A japánok Rabaulból jelentős haditengerészeti és légi bázist építettek, és Új-Britanniát, Új-Írországot és a Salamon-szigetek északi részét a „Dél-Csendes-óceáni Erőd” részeként kezelték.
1942 márciusában japán partraszállás történt Új-Guinea északkeleti partján, Lae és Salamaua térségében. Ez a művelet közvetlen fenyegetést jelentett Port Moresby-re, a Pápua terület székhelyére, amely Ausztrália északi előterében az egyetlen jelentős szövetséges támaszpont maradt. A 1942. májusi korall-tengeri csata – amely a hadtörténeti konszenzus szerint az első olyan tengeri ütközet volt, amelyben a szemben álló hajók nem látták egymást, és a csapást repülőgép-hordozókról mérték – meghiúsította Port Moresby közvetlen tengeri invázióját. Ennek a kudarcnak a nyomán a japán hadvezetés a szárazföldi útvonalat választotta: a hegyeken át vezető Kokoda-ösvény (kokodai ösvény) mentén kívánta elfoglalni a déli parton fekvő közigazgatási központot.
A kokodai hadjárat (1942. július – november) a második világháború egyik legmostohább természeti környezetben vívott gyalogsági hadművelete volt, és a hadtörténeti munkák egyik kitüntetett témája. A Japán 17. hadsereg erői – a dokumentált hadműveleti naplók szerint elsősorban a Nankai Shitai (Déltengeri Különítmény) – a bázist jelentő Buna és Gona partjától befelé nyomulva szállták meg a hegyi falvak mentén húzódó gyalogösvényt, és dél felé törekedtek. A hadjárat a nehéz tüzérség és a járművek számára gyakorlatilag járhatatlan, meredek, sárral borított, maláriás esőerdőben zajlott. Mindkét fél esetében a logisztika, az élelmiszer-utánpótlás, a lőszerellátás és a sebesültszállítás határozta meg a harcok ütemét.
A csatákat – Isurava, Brigade Hill, Ioribaiwa, Imita Ridge – a hadtörténetírás dokumentált módon tárgyalja. Az ausztrál 39. milíciazászlóalj és a későbbi erősítések, köztük a 2. ausztrál birodalmi haderő reguláris alakulatai, visszavonuló harcokban lassították a japán előrenyomulást, amely 1942 szeptemberére már Port Moresby közelébe ért. A japán vereség kiváltó okai között a hadtörténeti elemzések elsősorban a túlfeszített ellátási vonalakat, a dzsungelbetegségek, a kiéhezés és az amerikai-ausztrál légi fölény okozta utánpótlási nehézségeket emelik ki, nem pedig egyetlen taktikai hibát. A japán csapatok visszavonulását ugyancsak a szövetséges ellentámadás, a Buna–Gona–Sanananda part menti erődítések ellen 1942 végén indított hadműveletek követték, amelyek rendkívül súlyos veszteségeket hoztak mindkét oldalon. A szövetséges hadműveletek folytatódtak 1943-ban: a Wau és Salamaua–Lae környéki harcok, a Huon-félszigeti hadjárat, majd a Madang és a Sepik felé történő előrenyomulás. Rabaul japán bázisát végül nem ostromolták meg szárazföldön, hanem a „kerülőút-stratégia” (leapfrogging) keretében elszigetelték és légi-tengeri blokád alá vonták. A háború Pápua Új-Guinea mai területén tehát nem ért véget 1942 végén; a kisebb-nagyobb harcok, járőrözések és partraszállások egészen 1944-ig, sőt a hegyi területeken és a szigeteken 1945-ig tartottak.
A háború eseményeinek helyi tapasztalata gyökeresen eltért a hadtörténeti munkákban gyakran előtérbe állított ausztrál vagy japán narratívától. A harcokban a pápuai és új-guineai közösségek nem egyszerűen passzív „helyszínt” adtak, hanem – részben kényszerből, részben saját érdekeiket követve – aktív szereplőkké váltak. A leginkább ismert munkavégzési forma a teherhordó szolgálat volt. Az ausztrál hadsereg a polgári igazgatás felfüggesztése után létrehozta az ANGAU-t (Australian New Guinea Administrative Unit), amely a harcokhoz közvetlenül kapcsolódó katonai igazgatási és munkaerő-szervező feladatokat látott el. Az ANGAU tisztjei feladatai közé tartozott a helyi férfiak toborzása teherhordásra, útépítésre, sebesültszállításra és hírszerzésre.
A hegyvidéki és part menti falvakból több tízezer férfi vett részt ebben a munkában; a pontos létszám a feljegyzések hiánya, a törzsek közötti mozgás és a harcok zűrzavara miatt nem ismert. A rendelkezésre álló szakirodalmi becslések széles skálán mozognak, és a becslések bizonytalansága alapvető probléma. A teherhordók nélkülözhetetlenek voltak a hegyi hadviselésben: ők szállították az élelmet, a lőszert és a sebesülteket a dzsungelösvényeken. A háború alatt és közvetlenül utána az ausztrál katonai hivatalosság és a sajtó a „Fuzzy Wuzzy Angels” (göndör hajú angyalok) képet terjesztette, amely a hordozók önfeláldozását a brit birodalmi lojalitás és a „jó bennszülött” patriarchális toposzaiba illesztette. Ez a megnevezés azonban utólagos, romantizáló és rasszizált konstrukció, amely a mai történeti kritika szerint eltakarja a toborzás gyakran kényszerjellegét, a szolgálat halálos kockázatait, a járványoknak való kitettséget és a családoktól való hosszú elszakítást. A helyi emlékezet és az újabb oral history kutatások árnyalják ezt a képet: a teherhordók maguk is éheztek, betegségekben haltak meg, és munkájukért gyakran nem kapták meg az ígért fizetséget vagy szabadságot.
A japán oldal is igénybe vette a helyi lakosságot, különösen a part menti ültetvények és az északi területek elfoglalása után. A japán katonai igazgatás munkaszolgálatra, élelmiszer-beszolgáltatásra kényszerítette a falvakat, és súlyos büntetéssel sújtotta azokat, akiket a szövetségesekkel való együttműködéssel gyanúsítottak. A tolak, a sepikiek és más népek körében a megszállás időszaka a kényszermunka, az éhezés, a betegségek és a kivégzések emlékezetét hagyta hátra. A japán különítmények által elkövetett visszaélések dokumentálása a háború után megindult, de a helyi áldozatok száma soha nem lett pontosan megállapítva. A harcoktól távolabb eső területeken a helyi közösségek mozgástere eltérő volt: voltak, akik családi vagy törzsi okokból együttműködtek a japánokkal, mások a szövetségeseket támogatták, ismét mások igyekeztek teljesen kivonni magukat a háborúból, és a hegyek közé, elszigetelt kertekbe menekültek. A háború tehát nem egyetlen, hanem sokféle, egymással párhuzamosan futó helyi tapasztalatot eredményezett.
A második világháború új-guineai szakaszának civil áldozatai a mai napig vita tárgyát képezik, mivel a rendelkezésre álló források nem teszik lehetővé pontos statisztika felállítását. A tudományos munkák általában azt a becslést ismertetik, hogy a harcok, a betegségek, az éhínség és a kitelepítettség következtében a terület lakosságának tízezrei haltak meg; egyes becslések 15 000 és 50 000 közé teszik a civil veszteségeket, de ezeket az adatokat óvatosan kell kezelni, mert a gyarmati adminisztráció népszámlálási adatai a háború előtt is hézagosak voltak, és a háború alatt a mozgó lakosság egy részét nem regisztrálták. A bizonytalanságot növeli, hogy az áldozatok jelentős része a harcok közvetlen erőszakától függetlenül, a járványok, a malária, a tüdőgyulladás és az éhezés következtében halt meg.
A civil lakosság szenvedéséért a felelősség nem egyetlen félre hárítható. A japán megszálló hatóságok rendszeresen rekvirálták az élelmiszert, a vetőmagot és a munkaerőt, ami több területen éhínséget okozott; a kivégzések és a nemi erőszak esetei a helyi emlékezet és a háborús bűnöket vizsgáló szövetséges iratok szerint számos körzetben előfordultak. A szövetséges – elsősorban ausztrál és amerikai – légitámadások, a japán állások elleni tüzérségi csapások és az „elszigetelő” hadműveletek azonban ugyancsak pusztítottak falvakat, kerteket és ölték meg a civil lakosságot. A háború első hónapjaiban az ausztrál gyarmati adminisztráció összeomlása azt is jelentette, hogy a helyi rendfenntartó és egészségügyi szolgáltatások megszűntek. A harcok közeledtével sok fehér ausztrál hivatalnok, ültetvényes és misszionárius elhagyta állomáshelyét, és a helyi alkalmazottakat, munkásokat, hittérítő iskolák diákjait magukra hagyta. Ez a magatartás a háború után jelentős szerepet játszott abban, hogy a melanéziai közösségek megkérdőjelezték az európai uralom korábbi erkölcsi és faji alapjait.
A második világháború Pápua Új-Guinea mai területén a gyarmati kor legnagyobb társadalmi sokkját okozta. A harcok során a szigetre érkező szövetséges katonák száma időszakosan meghaladta a helyi lakosságét. A harcokhoz kapcsolódó infrastrukturális beruházások – repülőterek, utak, kikötők, híradóállomások, kórházak – soha nem látott mértékben szabdalták fel a korábbi tájat. A helyi lakosok először találkoztak tömegesen olyan technikai eszközökkel, mint a rádió, a repülőgép, a mozgóképszínház, a lánctalpas jármű és a tüzérségi eszköz. A korábbi, elkülönített ültetvényes és missziós jelenléthez képest a háború a külső világgal való érintkezés intenzitásának radikális ugrását jelentette.
Ennek a tapasztalatnak az egyik legismertebb következménye a kargókultuszok (cargo cults) elterjedése és megerősödése volt a háború utáni évtizedekben. A melanéziai társadalom számos régiójában – például a Sepik-vidéken, Manuson, Új-Írországon és a mai Madang környékén – olyan vallási és társadalmi mozgalmak bontakoztak ki, amelyek a szövetséges katonai utánpótlás, a konzervdobozok, repülőgépek és gyógyszerek tömeges megjelenését a fehér ember által visszatartott ősi hatalom jeleként értelmezték. E mozgalmak egy része – mint a Yali-mozgalom a Madang-vidéken vagy a John Frum-jelenség a közeli Új-Hebridákon – a háború után a gyarmati hatalommal szembeni politikai tiltakozás és a gazdasági önállóság igényének kifejeződésévé vált. A kargókultuszok történeti értékelése vitatott; a korabeli gyarmati hatóságok irracionális, zavaros jelenségként kezelték, míg az antropológiai és történeti szakirodalom egy része a gyarmati kapitalizmus és a háborús sokk egyenlőtlenségeire adott kreatív, vallási formába öntött válaszként értelmezi.
A háború a helyi politikai tudat formálódására is hatott. A melanéziai férfiak, akik teherhordóként, tolmácsként, őrként vagy kórházi segédként szolgáltak, közvetlenül tapasztalták a szövetséges hadseregek szervezettségét, fegyverzetét és bőséges ellátását. Ugyanakkor tapasztalták az ausztrál katonai hatóságok rasszizmusát, az eltérő bérezést és bánásmódot is. A háborúban szolgáló afroamerikai katonák jelenléte – akik egyes visszaemlékezések szerint közvetlenebbül viselkedtek a helyiekkel, mint a fehér ausztrál vagy amerikai katonák – szintén hozzájárult a faji hierarchiák megkérdőjelezéséhez. A háború után hazatérő helyi szolgálatot teljesítők – akiket gyakran „hadfiak” (ex-servicemen) néven emlegettek – számos későbbi helyi önkormányzati és nacionalista mozgalom magját alkották, mert olyan tapasztalatokat és kapcsolatokat szereztek, amelyekre a gyarmati rendszer nem kínált megfelelő politikai csatornát.
A gazdasági következmények kettősek voltak. A háború elpusztította a gazdaság gerincét adó kopra- és kakaóültetvények, aranymezők és kikötők jelentős részét. A harcok és a japán megszállás nyomán a korábbi export szinte nullára esett vissza. Ugyanakkor a szövetséges katonai építkezések – repülőterek, utak, hidak – később a gyarmati fejlesztéspolitika és a feltáró igazgatás kiindulópontjai lettek. A háború alatt megerősödött kormányzati jelenlét és a sebesültek ellátására létrehozott ideiglenes egészségügyi hálózat a háború után az ausztrál adminisztráció által bevezetett „Új Rend” (New Deal) alapját képezte. Ez a politika – amelyet a későbbi fejezet tárgyal – a háború előtti, szűkös és paternalista gyarmati adminisztrációval szemben a fejlesztést, az oktatást és az egészségügyet helyezte előtérbe, nem utolsósorban azért, hogy leszerelje a háború után a melanéziai társadalomban megjelenő elégedetlenséget.
A második világháború új-guineai eseményei eltérő módon épültek be az ausztrál és a helyi emlékezetbe. Ausztráliában a kokodai hadjárat a nemzeti identitás egyik alapvető történetévé vált, különösen az 1980-as évektől kezdődő emlékezetpolitikai újraértékelés során. Az ausztrál narratíva a kokodai harcokban a fiatal, felkészületlen milicisták áldozatvállalását, a „hazai föld” védelmét és a nehéz tereppel való küzdelmet hangsúlyozza. Ez az emlékezet gyakran a Gallipoli-hagyománnyal állítja párhuzamba, és a nemzeti érettség pillanataként mutatja be. Ez az emlékezetpolitikai keret azonban a posztkoloniális kritika szerint erősen ausztrál-központú: a helyi lakosság szerepét a „hordozó angyalok” romantizált képére redukálja, és nem foglalkozik a helyi közösségek szenvedésével, a kényszermunkával vagy a gyarmati igazgatás háborús kudarcaival. A melanéziai helyi emlékezet ezzel szemben sokkal kevésbé egységes, és nagymértékben függ az adott közösség háborús tapasztalatától. A part menti, japán megszállás alatt élő falvak emlékezetében a kényszermunka, az éhség és a kivégzések dominálnak. A hegyvidéki területeken, ahol a szövetséges teherhordókat toborozták, a háború a dicsőséges szolgálat és az idegenekkel való együttműködés emlékeként jelenik meg. A harcoktól távolabb eső területeken a háború elsősorban a járványok, a menekülés és a társadalmi rend felbomlásának időszakaként rögzült. A helyi nyelveken, pidgin angolban és a későbbi visszaemlékezésekben fennmaradt elbeszélések éppen ezért nem alkotnak egyetlen közös nemzeti narratívát; a háború emlékezete ma is a pápua új-guineai társadalom regionális és törzsi tagoltságát tükrözi.
A második világháború új-guineai szakaszának rekonstrukciója eltérő típusú forrásokra támaszkodik. A hadműveleti események, a csapatmozgások, a felszerelés és a harcok kronológiája viszonylag jól dokumentált: az ausztrál hadsereg, a japán birodalmi hadsereg és az amerikai szövetséges erők hadműveleti naplói, jelentései, térképei és hivatalos hadtörténeti sorozatai alapján. Az ausztrál oldalról a hivatalos második világháborús hadtörténeti sorozat, a japán oldalról pedig a háború után hozzáférhetővé vált hadműveleti iratok és visszaemlékezések képezik a katonai rekonstrukció alapját. A polgári igazgatás szempontjából az ANGAU jelentései, járőrjelentések, egészségügyi feljegyzések és a missziós levelezések fontosak.
A legnagyobb bizonytalanság a civil lakosság áldozataival, a helyi közösségek háborús tapasztalatával és a toborzás mértékével kapcsolatos. A rendelkezésre álló adatok hézagosak, mert a háború előtti népszámlálási felmérések nem fedték le a sziget teljes területét, a háború alatti mozgások miatt a lakosság egy része nem volt regisztrálva, és a gyarmati adminisztráció a háború utáni első években nem helyezte előtérbe a civil áldozatok pontos felmérését. Az áldozati számokra vonatkozó becslések ezért csak hozzávetőlegesek, és a források közötti eltérések mögött módszertani problémák húzódnak. A japán megszállás alatti helyi tapasztalatok rekonstruálása nagyobb részben szóbeli történeti forrásokra, később rögzített visszaemlékezésekre és szórványos szövetséges kihallgatási jegyzőkönyvekre épül. Az oral history anyagok ugyanakkor a háború utáni társadalmi változások, a kargókultuszok és a politikai mozgalmak kontextusában születtek, ezért értelmezésüknél figyelembe kell venni az emlékezet utólagos formálódását.
A háborús bűncselekmények, a kényszermunka és a civilek elleni erőszak megítélése is részben vita tárgyát képezi. A szövetséges háborús bűnöket vizsgáló perek a japán megszálló erők egyes tagjai ellen zajlottak, de a perek célja a felelősségre vonás volt, nem pedig a helyi áldozatok teljes körű számbavétele. A szövetséges bombázások civil áldozataira vonatkozóan csak szórványos feljegyzések állnak rendelkezésre. Módszertani szempontból fontos kiemelni, hogy a háború helyi történetét a források egyenlőtlensége miatt csak részben lehet rekonstruálni: míg a katonai eseményekről bőséges írott anyag maradt fenn, addig a pápua és új-guineai falvak lakóinak tapasztalatairól a legtöbb esetben csak a későbbi generációk emlékezete, terepmunka és a missziós iratok közvetett utalásai állnak rendelkezésre.