A sziget keleti felének 1884-es kettéosztása nem egyszerűen két európai hatalom közötti jogi aktus volt. A német és a brit fennhatóság kijelölése olyan igazgatási, gazdasági és missziós mintákat hozott létre, amelyek évtizedekkel később is meghatározták a térség intézményeit, településszerkezetét és társadalmi feszültségeit. Az alábbiakban a Német Új-Guinea (Deutsch-Neuguinea) és a Brit Új-Guinea (British New Guinea), majd 1906-tól Pápua (Territory of Papua) párhuzamos, de egymástól sok tekintetben eltérő gyarmati berendezkedését vizsgáljuk. A két uralom összehasonlítása azért is tanulságos, mert nem csupán a gyarmatosítók szándékait, hanem a helyi társadalmak alkalmazkodási és ellenállási formáit is megvilágítja.
Az európai hatalmak hivatalos területfoglalását a 19. század utolsó évtizedeiben a kereskedelmi érdekeltségek, a missziós jelenlét és a nagyhatalmi versengés együttesen készítette elő. A német kormány 1884-ben Kaiser-Wilhelms-Land néven vette birtokba Új-Guinea északkeleti partvidékét, és a Bismarck-szigetcsoport (Bismarck-Archipel) egy részét, beleértve Új-Britanniát, Új-Írországot és az Admiralitás-szigeteket. A terület igazgatását a berlini Új-Guinea Társaság (Neuguinea-Kompagnie) kapta meg, amely 1884. november 3-án vonatta fel a német lobogót. Néhány nappal később, 1884. november 6-án a brit fél is kikiáltotta a protektorátust a sziget délkeleti részén, amelyet 1888. szeptember 4-én Brit Új-Guinea néven annektáltak. A nyugati, nagyobbik szigetfél már 1828-ban holland fennhatóság alá került; ennek határvonala a 141. keleti hosszúsági kör mentén futott, és a későbbi holland–német, illetve holland–brit határ alapját képezte.
A felosztás dokumentált ténye mögött fontos látni a gyarmati jogi érvelés jellegét. A német és a brit kormány egyaránt úgy tekintette a helyi közösségek területeit, mintha azok „gazdátlan” földek volnának, amelyek fölött nem létezett a nemzetközi jog által elismert állami főhatalom. Ezzel a konstrukcióval figyelmen kívül hagyták, hogy a szigeteken és a part menti sávokban működő faluközösségek, klánok és nyelvcsoportok saját földhasználati, háborús és cserekapcsolati rendszereket tartottak fenn. A gyarmati határokat asztalnál húzták meg, gyakran térképek alapján, anélkül hogy a helyi nyelvi, rokonsági vagy kereskedelmi határokat ismerték volna. A mai Pápua Új-Guinea belső, északkelet–délkeleti tagoltsága részben ennek az 1884-es kettéválasztásnak az öröksége.
A motivációk között szerepelt a dél-ázsiai és csendes-óceáni hajózási útvonalak ellenőrzése, a kopra- és trópusi termékpiacokhoz való hozzáférés, valamint a német oldalon az a törekvés, hogy a birodalmi kormány a gyarmati vállalkozásokon keresztül is kiterjessze befolyását a Csendes-óceán nyugati peremén. A brit protektorátus kikiáltásában az ausztrál gyarmatok nyomása is közrejátszott, mivel a queenslandi politikai és üzleti körök attól tartottak, hogy egy idegen hatalom közvetlenül a Torres-szoros túloldalán rendezkedik be. A két fennhatóság tehát részben egymás ellenében, részben a holland jelenlétre válaszul jött létre.
A német terület első évtizedét az Új-Guinea Társaság magánigazgatása jellemezte. A társaság a berlini bank- és kereskedőtőke képviselőiből alakult, és a császári kormánytól védlevelet, vagyis állami felhatalmazást kapott a terület kormányzására, a földhasználat szabályozására és a kereskedelmi monopóliumok megszervezésére. A gyakorlatban a társasági uralom számos nehézséggel küzdött: a part menti állomások fenntartása költséges volt, a malária és egyéb trópusi betegségek tizedelték az európai tisztségviselőket, a helyi közösségek pedig több helyen fegyveresen ellenálltak az idegen jelenléttel szemben. A társaság pénzügyi helyzete az 1890-es évekre fenntarthatatlanná vált, ezért 1899. április 1-jén a Német Császárság közvetlenül átvette a terület igazgatását.
A közvetlen német gyarmati állam kiépítésében központi szerepet kapott a kormányzó (Gouverneur) hivatala. Az igazgatási központ kezdetben Herbertshöhe (ma Kokopo) volt, majd 1910-től a közeli Rabaul vált a német fennhatóság központjává. A kormányzó alá rendelt járási hivatalnokok (Bezirksamtmänner) a part menti körzeteket igazgatták, amelyeket fokozatosan kiterjesztettek a belső területek felé. A német gyarmati közigazgatás viszonylag kis létszámú európai személyzetet alkalmazott; a tényleges hatalomgyakorlás a helyi rendőri erők és a toborzott bennszülött rendfenntartók segítségére épült. A gyarmati törvénykezés külön szabályozta az európaiak és a bennszülött lakosság életét: az előbbiekre a birodalmi jog módosított változata, az utóbbiakra a gyarmati hatóság által kiadott rendeletek vonatkoztak.
A német gyarmati uralmat a források következetesen úgy írják le, mint amely a „béke” vagy „pacifikáció” nevében katonai és félkatonai eszközökkel törte le a helyi ellenállást. A büntetőexpedíciók (Strafexpeditionen) a német gyarmatigazgatás visszatérő eszközei voltak: amikor egy falu nem fizette be a kivetett adót, nem szolgáltatott munkaerőt, vagy megtámadott egy ültetvényt, a gyarmati hatóság rendőri erőkkel, gyakran más helyi csoportok harcosainak bevonásával csapást mért a településre. Ezek az akciók dokumentáltan házfelgyújtásokkal, termés pusztításával és emberek megölésével jártak. A német gyarmati levéltárak és missziós jelentések sok ilyen esetet rögzítettek, bár a becsült halálos áldozatok számáról nincs megbízható összegzés. A helyi közösségek oldaláról az ellenállás és a megtorlás emlékezete máig része a szóbeli történelemnek, különösen Új-Britannia és a Bismarck-szigetcsoport part menti térségében.
A német gyarmat határainak és igazgatási egységeinek jelentős része a 19. század végén még csak névleges volt. A hegyi belső területek nagy részét az európai hatóság nem, vagy alig ismerte, és az ott élő közösségek továbbra is a saját kapcsolati hálóik szerint éltek. A partvidéki ültetvényes zóna és a hátország viszonya ezért erősen egyenlőtlen volt: a gyarmati állam és a missziók elsősorban a part menti sávokban és a szigeteken építettek ki intézményeket, míg a belső területek benépesülése, ellenőrzése és térképezése csak részlegesen haladt előre.
A brit fennhatóság más pályát futott be. A délkeleti partvidéken és a Louisiade-szigeteken a brit jelenlétet hosszú ideig nem elsősorban az állami adminisztráció, hanem a missziós társaságok és a tengeri kereskedők hálózata képviselte. A Londoni Misszionárius Társaság (London Missionary Society, LMS) már az 1870-es évektől jelen volt a Torres-szoros környékén, és a brit protektorátus kikiáltásakor a déli part több missziós állomása működött. A brit kormány 1884-ben részben azért is vállalta a protektorátust, mert a queenslandi gyarmati kormányzat attól tartott, hogy a terület német vagy holland befolyás alá kerül, és ez veszélyeztetné az ausztráliai hajózási és gyöngyhalászati érdekeket.
Az 1888-as annexiót követően Brit Új-Guinea önálló gyarmati igazgatása Port Moresby központtal szerveződött. Az adminisztráció élén a kormányzó (Administrator, majd Lieutenant-Governor) állt, aki a brit gyarmatügyi minisztérium felügyelete alatt működött. A brit gyarmaton azonban az éves költségvetés rendkívül alacsony maradt, és az igazgatás létszáma jóval kisebb volt, mint a német területen. A britek kezdetben nem építettek ki nagy ültetvényes telepeket; a figyelem inkább a tengeri uborka (bêche-de-mer), a gyöngyhéj és kisebb mértékben a kopra kereskedelmére, valamint az aranylelőhelyek felkutatására irányult. Az 1880-as évek végétől a Louisiade-szigeteken és a Woodlark-szigeten kisebb aranyláz bontakozott ki, majd a Yodda-völgy bányái hoztak átmeneti fellendülést. A bányászat azonban nem teremtett széles gazdasági bázist, és a brit fennhatóság pénzügyi fenntarthatósága végig kérdéses maradt.
A brit gyarmat 1906. szeptember 1-jén ausztrál igazgatás alá került, és hivatalosan felvette a Pápua (Territory of Papua) nevet. Az átadás dokumentált tény, amelyet az ausztrál szövetségi kormány és a brit gyarmatügyi minisztérium közötti megállapodás rögzített. Az átadás után a terület jogilag ausztrál külső terület lett, de a mindennapi igazgatás szerkezete kezdetben alig változott. A brit korszak örökségeként Pápuában a gyenge állami jelenlét, a missziós intézmények kiemelt szerepe és a bányászati-kereskedelmi mozaikosság maradt meghatározó.
A két gyarmat gazdasága éles kontrasztot mutatott. A német területen a kopra, vagyis a kókuszdió szárított húsa volt a legfontosabb exportcikk. Az Új-Guinea Társaság és a magánültetvényesek nagy területeket vontak be a part menti és szigeti térségekből, ahol kokospálma-ültetvényeket telepítettek. A kopra mellett a trópusi faanyag, a dohány, a gumifa és később a kakaó is megjelent, de a német gyarmat gazdasági alapja mindvégig az ültetvényes mezőgazdaság maradt. Az ültetvényesek a földterületet gyakran a helyi közösségekkel kötött, utólag vitatott megállapodások révén szerezték meg; a földkisajátítás dokumentált vitákat és helyi sérelmeket eredményezett.
A német gyarmati gazdaság legsúlyosabb kérdése a munkaerő volt. A helyi lakosságot a gyarmati hatóság és az ültetvényesek toborzóutak révén igyekeztek munkára bírni. A toborzás formálisan szerződéses jellegű volt, a gyakorlatban azonban sok esetben kényszerrel, félrevezetéssel és embertelen körülményekkel járt. A munkások közül sokan a Bismarck-szigetcsoport és a mai Pápua Új-Guinea északkeleti partvidékének falvaiból érkeztek, de a német ültetvényeken más csendes-óceáni szigetekről és kínai munkások is dolgoztak. A dokumentált visszaélések közé tartozott a bérek visszatartása, a rossz lakhatás és élelmezés, valamint a betegségek terjedése a munkásszállásokon. A toborzás rendszere a családok szétszakításához és egyes falvak demográfiai veszteségéhez is hozzájárult.
A brit Pápua gazdasága ezzel szemben bányászati-kereskedelmi jellegű volt. Az arany és más fémek kitermelése időszakos fellendüléseket hozott, de a bányák gyakran kimerültek, a termelés pedig nem vált tartósan jövedelmezővé. A part menti kereskedelemben a tengeri uborka, a gyöngyhéj és a kopra szerepelt, de az ültetvényes ágazat a brit oldalon kevésbé fejlődött ki, mint a német területen. A brit igazgatás alacsony költségvetése miatt a közlekedési infrastruktúra is fejletlen maradt: kevés út, kikötő és távíróvonal épült, a belső területek megközelítése nehéz volt. A munkaerőhiány itt is jelen volt, de a brit hatóságok a toborzást kisebb mértékben szabályozták, és a visszaélések dokumentálása még hiányosabb, mint a német területen.
A két gyarmat gazdasági különbsége a településszerkezetben is tükröződött. A német oldalon Rabaul és Herbertshöhe környékén ültetvényes és kereskedő központok alakultak ki, míg a brit oldalon Port Moresby hosszú ideig kis lélekszámú igazgatási és missziós település maradt. A német gyarmat nagyobb adóbevételekre és befektetésekre építhetett, a brit Pápua pedig folyamatosan külső támogatásra szorult; ez a későbbi ausztrál átvétel egyik fontos oka volt.
A gyarmati korszak egyik legmélyrehatóbb kulturális változását a keresztény missziók hozták. A missziós társaságok sok helyen megelőzték a gyarmati állam kiépülését, és a fennhatóság kijelölése után is az oktatás, az egészségügy és a nyelvlejegyzés legfontosabb intézményei maradtak. A német területen a Neuendettelsaui Evangélikus Misszió (Neuendettelsauer Missionsgesellschaft) és a Legszentebb Szív Misszionáriusai (Missionare vom Heiligsten Herzen Jesu, MSC) működött; az előbbi különösen a Finschhafen környéki partvidéken és a Huon-félszigeten épített ki iskolákat és gyülekezeteket. A brit oldalon a Londoni Misszionárius Társaság mellett a Wesleyánus Metodista Misszió és az Anglikán Egyház jelenléte volt meghatározó. A misszionáriusok gyakran fordították le a Biblia egyes részeit helyi nyelvekre, és ezzel akaratlanul is hozzájárultak a nyelvek írásbeliségének megteremtéséhez, de sok helyen a tok piszin (Tok Pisin) terjedését is támogatták, mivel a soknyelvű közösségekben egy egyszerűsített közvetítőnyelvre volt szükség.
A missziók szerepét a történetírás vitatottan ítéli meg. Nem vitatható, hogy az iskolák, az egészségügyi ellátás és az írásbeliség bevezetése új lehetőségeket nyitott, ám a missziók egyúttal a helyi vallási gyakorlatokat, a rokonsági szabályokat és a közösségi rituálékat elmaradottnak vagy bűnösnek bélyegezték. A missziós nevelés gyakran követelte a hagyományos életmód elhagyását, és a gyarmati hatalommal való együttműködésre nevelt. A helyi közösségek válaszai változatosak voltak: egyesek felvették a kereszténységet, és a missziós iskolákon keresztül új szerepekhez jutottak, mások párhuzamosan őrizték korábbi vallási hagyományaikat, megint mások nyíltan ellenálltak a térítésnek. A missziós források ezért egyszerre értékesek és torzítóak: részletes leírásokat adnak a helyi társadalmakról, de saját áttérítő céljuk és európai értékrendjük felől értelmezik azokat.
A német gyarmati hatóság és a missziók viszonya nem volt feszültségmentes. A kormányzó időnként korlátozta a missziós terjeszkedést, mert attól tartott, hogy a térítés zavargásokat szül, vagy hogy a missziók túl nagy befolyást szereznek a helyi lakosságra. Ugyanakkor a gyarmati állam az oktatás és az egészségügy területén nagymértékben támaszkodott a missziós intézményekre, mert saját iskolákat és kórházakat alig tartott fenn. A brit Pápuában hasonló helyzet alakult ki: a missziós iskolák jelentették szinte az egyetlen oktatási lehetőséget a helyi közösségek számára, és az adminisztráció gyakran a misszionáriusok nyelvismeretére és közvetítő szerepére épült.
A gyarmati uralom a helyi közösségek számára nem egységesen érkezett el. A part menti és szigeti térségek népei korán, a 19. század utolsó harmadában találkoztak európai tengerészekkel, kereskedőkkel és misszionáriusokkal, és e kapcsolatok a cserekereskedelmet, a betegségeket és az új eszközöket egyszerre hozták magukkal. A hegyi belső területek közösségei ezzel szemben a 20. század elején is alig ismerték a gyarmati államot; több völgyet csak az 1930-as években, sőt esetenként később ért el az európai jelenlét. A gyarmati határok tehát nem jelentették azt, hogy a terület egésze ténylegesen a hatóság ellenőrzése alatt állt.
A helyi társadalmak szerveződése túlnyomórészt rokonsági alapon működött. A faluközösségek, a klánok és a nagyember (big man) típusú vezetők rendszere a vagyoni újraelosztáson, a szövetségi hálókon és a rituális cserén nyugodott. A gyarmati hatóság kísérlete arra, hogy a helyi vezetőket közvetítőkké tegye, gyakran megváltoztatta a belső hatalmi viszonyokat: a gyarmatbarát vezetőket az állam megerősítette, és fegyverrel vagy adókedvezménnyel emelte ki a többiek közül. Ez a közvetett uralom sok helyen új egyenlőtlenségeket és vitákat szült, mert a gyarmati hatóság által elismert „főnök” nem feltétlenül rendelkezett hagyományos tekintéllyel.
A gyarmati időszak demográfiai hatásairól csak becslések állnak rendelkezésre. A trópusi betegségek, elsősorban a himlő, a vérhas, a malária és az influenza, a 19. század végétől több hullámban pusztították a part menti közösségeket. A betegségek terjedését a munkatoborzás, a falvak kitelepítése és az ültetvényes telepek közelsége felgyorsította. A demográfiai veszteségek számszerűsítése vitatott, mert a gyarmati népszámlálások a belső területeket alig fedték le, és a szóbeli hagyományokból rekonstruált veszteségek nehezen egyeztethetők a missziós és kormányzati jelentésekkel. A tudományos szakirodalom annyiban konszenzusos, hogy a part menti térségekben a 20. század első évtizedeiben több helyen is jelentős népességcsökkenés következett be, de a teljes szigetre vonatkozó becslések széles sávban mozognak.
A nők helyzete külön figyelmet érdemel. A gyarmati gazdaság a férfiak távollétére épült: a munkatoborzás idején a férfiak hónapokra elkerültek az ültetvényekre vagy bányákba, a nők pedig a falvakban a mezőgazdasági termelés, a gondoskodás és a közösségi rituálék fenntartásának terheit viselték. A missziós iskolák a nemi szerepeket is átalakították: a lányok oktatása gyakran a háztartási ismeretekre és a keresztény erkölcsre irányult, ami a hagyományos női szerepekkel részben ütközött. A források a nők tapasztalatairól azonban töredékesek, mert a gyarmati iratok és a missziós jelentések elsősorban a férfiak tevékenységét rögzítették.
A német és a brit fennhatóság 1914-ig eltérő intézményi és területi mintát alakított ki. A német gyarmat erősebb állami jelenlétet, központosítottabb közigazgatást és ültetvényes gazdasági bázist hozott létre; Rabaul és a környező ültetvényes telepek a német fennhatóság súlypontját képezték. A brit Pápua ezzel szemben szétszórt, alacsony költségvetésű adminisztrációt és bányászati-kereskedelmi mozaikot mutatott, amelyben a missziós intézményeknek nagyobb volt a mindennapi szerepük. A két oldal közötti különbségeket tovább mélyítette, hogy a német terület kiterjedt a Bismarck-szigetcsoportra és a Salamon-szigetek északi részére, így a tengeri és szigeti kapcsolatok sűrűbbek voltak, míg a brit Pápua inkább a szárazföldi délkeleti partvidékre és a közeli szigetekre összpontosult.
Ez a kettősség a későbbi ausztrál igazgatás számára is örökség maradt. Amikor az első világháború kitörése után, 1914 őszén az ausztrál haderő megszállta a német gyarmatot, a két terület jogi és igazgatási hagyománya nem olvadt össze automatikusan. A mai Pápua Új-Guinea északkeleti és délkeleti része közötti gazdasági, oktatási és infrastrukturális különbségek jó része a német és a brit gyarmati korszak eltérő berendezkedésére vezethető vissza. A német és a brit gyarmat alfejezetbeli alfejezet szempontjából azonban a legfontosabb felismerés az, hogy a gyarmati uralom nem egyszerűen „külső beavatkozás” volt, hanem folyamatos alkudozás, erőszak és alkalmazkodás eredője, amelyben a helyi közösségek nem passzív elszenvedői, hanem aktív szereplői voltak a változásoknak.
A német és a brit gyarmati időszakra vonatkozó ismereteink több forrástípusra támaszkodnak. A német gyarmati levéltárak, különösen a berlini Bundesarchiv állománya, tartalmazzák a gyarmati hivatalok jelentéseit, a kormányzói iratokat, a földbirtok-nyilvántartásokat és a büntetőexpedíciókról szóló feljegyzéseket. A brit gyarmati jelentések, a queenslandi és az ausztrál szövetségi iratok, valamint a londoni gyarmatügyi hivatal anyagai a Pápua terület igazgatásáról adnak képet. A missziós archívumok, például a Neuendettelsaui Misszió és a Londoni Misszionárius Társaság iratai, a helyi társadalmakról szóló legrészletesebb, de erősen szűrt leírásokat nyújtják. A szóbeli történelem és a helyi közösségek emlékezete olyan eseményeket őriz, amelyek a gyarmati írásos forrásokból hiányoznak vagy egyoldalúan jelennek meg.
A források bizonytalansága több ponton is komoly. A demográfiai adatok hiányosak: a gyarmati népszámlálások a belső területeket alig érték el, és a helyi lakosság egy részét nem vették számba. A munkások számára, a büntetőakciók áldozataira és a járványok halálos áldozataira vonatkozó becslések ezért nagy tartományban mozognak, és a gyarmati iratok gyakran alulbecsülték a veszteségeket. A vitatott értelmezések közé tartozik a gyarmati uralom összhatásának megítélése: egyes szerzők a német ültetvényes gazdaságot a későbbi gazdasági fejlődés alapjaként, mások a helyi közösségek rovására elkövetett rendszeres erőszak rendszereként értékelik. A missziók szerepéről szintén nincs egységes álláspont: a missziós iskolák és kórházak tényleges hatását a helyi közösségek életére a kutatás ma már inkább a helyi válaszok felől vizsgálja, nem pedig a missziós jelentések sikerbeszámolói felől.
Ahol a szakirodalom hivatkozott becsléseket közöl, ott mindig jelezni kell a forrás évszámát és a becslés alapját. Jelen alfejezet ezért kerüli a pontatlan számszerűsítést, és hangsúlyozza, hogy a gyarmati korszak demográfiai, gazdasági és erőszakstatisztikái további forráskritikát igényelnek.