A második világháború utáni Pápua Új-Guinea története nem egyszerűen egy gyarmati hatalom visszatérésének és a függetlenség késleltetett átadásának a története. A háború – amelyet a A második világháború alfejezet tárgyalt – gyökeresen megváltoztatta a helyi társadalmak viszonyát a gyarmati államhoz, az ausztrál kormányzathoz és a külvilághoz: a harctérré vált területeken a falvak százai pusztultak el, az őslakos lakosság tömegesen vett részt hordárként, munkásként, felderítőként vagy katonaként, és a háborús gazdaság új árukat, új eszméket és új egyenlőtlenségeket hozott. A dekolonizáció folyamata éppen ezért nem csak egy adminisztratív menetrend volt: egyszerre jelentett államépítést, a helyi politikai osztály megszületését, a területi és etnikai feszültségek nyilvánossá válását, valamint az ausztrál gyámsági politika lassú, sokszor vonakodó átalakulását. A függetlenséghez vezető út körülbelül harminc éve a gyarmati örökség, a helyi mozgalmak és a nemzetközi dekolonizációs nyomás hármas mezőjében értelmezhető.
A háborús megszállás és a japán előrenyomulás után az ausztrál kormány 1945-től fokozatosan visszaállította polgári közigazgatását Pápua és Új-Guinea területén, de a két gyarmat jogi helyzete továbbra is különböző maradt. A déli rész, Pápua Terület (Territory of Papua) formálisan brit fennhatóság alatt, ausztrál igazgatás alatt állt; az északi rész, az egykori német Új-Guinea (New Guinea) pedig a háború után az Egyesült Nemzetek gyámsági területe (Trust Territory) lett. Ezt a megbízatást az ENSZ 1946-ban erősítette meg, Ausztráliát gyámsági hatalomként nevezve meg. A két terület közigazgatási egyesítése először ideiglenes jelleggel történt; 1949-ben az ausztrál parlament elfogadta az Pápua és Új-Guinea törvényt (Papua and New Guinea Act), amely létrehozta a Pápua és Új-Guinea Területet (Territory of Papua and New Guinea). Ez a kettős jogi hagyaték – a brit korona alá tartozó Pápua és a nemzetközi gyámság alá tartozó Új-Guinea – a függetlenség előtti politikai vitákban is rendre előkerült, mert a pápua elit egy része saját múltjára és eltérő jogi helyzetére tekintettel külön államiságot is elképzelhetőnek tartott.
A gyámsági rendszer miatt az ausztrál igazgatás nemzetközi ellenőrzés alatt állt: az ENSZ Gyámsági Tanácsa rendszeres időközönként vizsgálta a terület politikai, gazdasági, oktatási és egészségügyi állapotát, és ajánlásokat fogalmazott meg. Ez a külső kontroll a tényleges gyarmati gyakorlatban gyakran csak formálisnak bizonyult, de a dekolonizáció felgyorsulása idején, az 1960-as évektől valódi politikai nyomást gyakorolt Ausztráliára. A gyámsági jelentések ma is az egyik legfontosabb forráscsoportot alkotják a korszak megismeréséhez, noha azokat mindig az ausztrál kormányzati érdekek és a nemzetközi szervezet retorikájának összefüggésében kell olvasni.
A háború utáni igazgatás elsősorban a rend helyreállítására, a japán megszállás által lerombolt infrastruktúra újjáépítésére és a járványok elleni küzdelemre összpontosított. Az ausztrál gyarmati politika ebben az időszakban még erősen paternalista maradt: a helyi lakosságot a hivatalos szóhasználat „bennszülöttként” vagy „natives” néven említette, és a politikai jogok, a mozgásszabadság, a munkavállalás és a földtulajdon terén faji alapú korlátozások maradtak érvényben. Ugyanakkor a háború tapasztalatai – például a Pápua Gyalogzászlóalj (Papuan Infantry Battalion) és a part menti őrszolgálatok őslakos tagjainak teljesítménye, valamint a civil falvak háborús áldozatvállalása – kikezdték a hivatalos rasszista hierarchiát, és a reformok iránti várakozást erősítették az ausztrál közvélemény egy részében is.
Az 1950-es és az 1960-as években az ausztrál igazgatás fokozatosan bővítette a helyi részvételt a közigazgatásban és a törvényhozásban. A kezdeti intézmények – például a helyi tanácsok (local government councils) – elsősorban adminisztratív feladatokat láttak el, de lehetővé tették, hogy a falusi közösségek először tapasztalják meg a választott képviselet működését. Az oktatás bővítése – különösen a keresztény missziós iskolák, majd az ausztrál állami iskolák révén – egy vékony, de növekvő számú őslakos értelmiségi és tisztviselői réteget hozott létre. 1965-ben Port Moresbyben megnyílt a Pápua Új-Guineai Egyetem (University of Papua New Guinea), amely rövid idő alatt a nacionalista értelmiség egyik központjává vált.
A választójog és a képviseleti intézmények fejlődése fokozatos volt, és korántsem volt ellentmondásoktól mentes. Az 1964-es első általános választás – amelynek során a lakosság többsége először szavazhatott – a Házgyűlés (House of Assembly) létrehozásával járt. A testületben az őslakos tagok aránya ugyan többséget szerzett, de a tényleges végrehajtó hatalom továbbra is a Canberra által kinevezett adminisztrátornál (Administrator) maradt; a miniszteriális felelősség elvét nem vezették be. A választásokon a részvételi arány és a szavazás módja – a fejlettség szerint differenciált körzetek, a titkosság hiánya bizonyos területeken, az írástudatlanság miatt szimbólumokkal történő szavazás – komoly vitákat váltott ki. A választási adatok pontossága is kérdéses: a választói névjegyzékek hiányosságai és a távoli hegyi falvak elérésének nehézségei miatt a részvételi arányokat csak becslésként lehet értelmezni, és az egyes kerületek közötti különbségeket az ausztrál hatóságok jelentései is elismerik.
A pártpolitika kialakulása az 1960-as évek végére tehető. 1967-ben alakult meg a Pangu Pati (Pápua és Új-Guinea Párt), amely a gyorsított dekolonizációt, a nemzeti egységet és a helyi tisztviselők gyorsabb előléptetését követelte. A párt vezetői között találjuk Michael Somare-t (a későbbi első miniszterelnököt), John Guise-t, Albert Maori Kiki-t és Pita Lus-t; később csatlakozott hozzájuk Julius Chan is, aki a pénzügyi és gazdasági reformokat szorgalmazta. A Pangu Pati nem volt sem etnikailag, sem területileg egységes: a hegyvidéki, parti és szigeti tagok eltérő érdekei már a korai években feszültségeket okoztak. Vele szemben – illetve mellette – más politikai csoportosulások is megjelentek: a United Party, amely a hegyvidéki és konzervatívabb választókörzetekre támaszkodott, és a dekolonizáció lassabb ütemét helyeselte, valamint a Pápua Népi Szövetség (Papua Eklesia) és más helyi tömörülések. Az ausztrál hatóságok eleinte gyanakodva figyelték a pártosodást, és egyes tisztviselők a „gyarmati stabilitás” nevében akadályozták a választói mozgósítást; ezt a Politikai Rendőrség jelentései és a korabeli kormányzati levelezés is alátámasztják, bár a teljes kép még feltárásra vár.
A hivatalos dekolonizáció mellett a politikai ébredés számos nem-pártos formát is öltött. A háború utáni időszakban megerősödtek a munkásmozgalmak és a szakszervezeti kezdeményezések, különösen a kikötővárosokban, az ültetvényeken és a bányavidékeken. A munkásmozgalom egyik fontos előzménye az 1929-es rabauli tömegsztrájk volt, de az igazi áttörést a háború utáni bérkövetelések és a munkakörülmények elleni tiltakozások hozták. Az 1950-es és 1960-as években több sztrájk és munkabeszüntetés bontakozott ki Rabaulban, Port Moresbyben és a Wau melletti aranymezőkön; ezek részben a faji alapú bérkülönbségek ellen irányultak. A munkásság követelései gyakran összekapcsolódtak a földjogi panaszokkal, mert a bányák és az ültetvények az őslakos közösségek hagyományos területeit érintették.
A vidéki társadalomban az 1940-es évek végétől kibontakoztak azok a mozgalmak, amelyeket a nyugati megfigyelők cargo cult-ként (kargó-mozgalomként) címkéztek. Ez a fogalom – amelyet a történeti irodalom ma gyakran félrevezetőnek tart – olyan vallási-társadalmi mozgalmakat jelölt, amelyek a nyugati áruk, hajók vagy repülőgépek eljövetelét várták egy megváltó vezető irányításával. A háború alatt tapasztalt bőség – a katonai ellátmány, a gépek és a kórházi felszerelés – sok közösségben azt a hitet erősítette, hogy a fehérek gazdagsága nem természetes rend, hanem megszerezhető vagy visszaszerezhető szellemi erő révén. A legismertebbek közé tartozik a Yali-mozgalom a Madang környékén és a Paliau-mozgalom a Manus-szigeteken. A mozgalmakat nem lehet pusztán „babonás tévedésként” elutasítani: a résztvevők számára ezek a gyarmati rend megkérdőjelezésének, az anyagi és politikai egyenlőtlenség felszámolásának kísérletei voltak, akár vallási nyelvre fordítva is. Az ausztrál hatóságok gyakran erőszakkal léptek fel ellenük, és a rendfenntartás jegyében vezetőiket bebörtönözték; ezek az intézkedések a helyi ellenállás emlékezetében máig elevenek.
A területi identitások is a gyarmati határok elleni tiltakozás hordozóivá váltak. Az Új-Britannián 1969–1970 körül kibontakozó Mataungan szövetség a fehérek által birtokolt földek újraelosztását és a helyi adók eltörlését követelte, és összecsapott a gyarmati rendőrséggel. A mozgalom neve a „szemtől szemben” jelentésű tolar kifejezésre utalt, ami a közvetlen, nyílt konfrontációt hangsúlyozta. A Mataungan akciói – útlezárások, adóbojkott, a kormányzati épületek blokádja – a gyarmati igazgatás számára komoly válságot jeleztek.
A legélesebb területi kérdés azonban Bougainville-hez kapcsolódott. A szigeten a 1960-as években kezdődött a rézkitermelés előkészítése; a Bougainville Copper Limited (a Rio Tinto leányvállalata) által működtetett Panguna-bánya 1972-ben kezdte meg a termelést. A bánya a függetlenség utáni állam egyik fő bevételi forrása lett, de a helyi földtulajdonosok közösségei a földkisajátítás, a környezeti károk és a bevételek elosztása miatt már a kezdetektől ellenállást tanúsítottak. Ez az elégedetlenség már a függetlenség előtt megfogalmazta a szeparatista követelések alapjait, és később, az 1980-as évek végén fegyveres konfliktushoz vezetett.
Külön említést érdemel a pápua területi öntudat megerősödése. A déli, egykori brit–ausztrál Pápua és az északi, egykori német Új-Guinea közötti jogi és kulturális különbség a dekolonizációs vitákban felszínre tört. Az 1973-ban alapított Papua Besena mozgalom Josephine Abaijah vezetésével Pápua külön függetlenségét követelte, arra hivatkozva, hogy a két területet Ausztrália mesterségesen egyesítette, és a pápua lakosságot hátrányosan érintené az északi területek által dominált új állam. A mozgalom támogatottsága elsősorban a déli parti városokban volt számottevő, de soha nem szerezte meg a lakosság többségét. A Papua Besena mégis fontos emlékeztető arra, hogy a mai Pápua Új-Guinea államhatárai nem természetes adottságok, hanem gyarmati és politikai döntések eredményei.
A dekolonizáció ütemét nem csak a belső mozgalmak és a helyi elitek nyomása gyorsította, hanem a nemzetközi környezet is. Az ENSZ 1960-as dekolonizációs nyilatkozata (Declaration on the Granting of Independence to Colonial Countries and Peoples) elítélte a gyarmati uralom fenntartását, és a gyors önrendelkezést szorgalmazta. Ausztrália, amely a hidegháborúban a „nyugati” szövetségi rendszer tagjaként igyekezett hiteles antikolonialista képet mutatni, nem kerülhette meg a gyámsági terület függetlenségének kérdését. A konzervatív ausztrál kormányok azonban sokáig a fokozatos, ellenőrzött átmenet politikáját követték, arra hivatkozva, hogy a terület etnikai sokszínűsége és alacsony iskolázottsági szintje nem teszi lehetővé a gyors államalapítást.
A fordulatot az 1972-es ausztrál választás hozta el, amelyen a Gough Whitlam vezette Munkáspárt került hatalomra. Whitlam kormánya a dekolonizáció felgyorsítását hirdette, és a terület számára a belső önkormányzat gyors kiépítését ígérte. 1972-ben létrehozták a főminiszteri (Chief Minister) tisztséget, amelyet a választott Házgyűlés tagjai közül választottak; a posztot először Michael Somare töltötte be. Az adminisztrátor szerepe fokozatosan ceremoniálissá vált, és a miniszteri felelősség elve – amely szerint a miniszterek a választott testületnek tartoznak beszámolással – 1973-tól érvényesült.
Ezzel párhuzamosan megkezdődött az alkotmányozás folyamata. Az 1974–1975-ben ülésező alkotmányozó gyűlés (Constitutional Planning Committee) kidolgozta a független állam alaptörvényét. A testületben helyet kaptak a főbb politikai pártok, a területi képviselők és a közösségi vezetők, de a tényleges döntési súly elsősorban a Pangu Pati és a szövetséges csoportok kezében volt. Az alkotmány a westminsteri parlamentáris rendszert követte: a miniszterelnök a kormány feje, az államfő a brit uralkodó – akit a főkormányzó (Governor-General) képvisel –, a törvényhozás pedig egykamarás, Nemzeti Parlament (National Parliament) néven. Az alkotmány garanciákat fogalmazott meg a földtulajdonra, a tartományi autonómiára és a szokásjog elismerésére, de ezek a garanciák a későbbi vitákban sokszor ütköztek a központi kormányzati érdekekkel.
A függetlenség időpontját 1975. szeptember 16-ában határozták meg. Az alkotmányos előkészületek közepette azonban a területi feszültségek nem csillapodtak: a Bougainville-i vezetők egy része a függetlenség előtti hónapokban kinyilvánította, hogy nem kíván csatlakozni az új államhoz, és a sziget számára külön államiságot követelt. A Papua Besena is tiltakozott a feltételek ellen. A Somare-kormány és az ausztrál hatóságok ezeket a követeléseket elutasították, de a tárgyalások során ígéretet tettek a tartományi kormányzatok létrehozására és a bányabevételek egy részének visszajuttatására. Ez az ígéret azonban már az első években kudarcot vallott, és a Bougainville-kérdés a független állam egyik legsúlyosabb belső konfliktusává vált.
A függetlenség nemzetközi elismerése gyorsan megtörtént: az ENSZ 1975. október 10-én felvette az országot tagjai sorába, és Pápua Új-Guinea a Nemzetközösség (Commonwealth of Nations) tagja is lett. A gyarmati múlt intézményi öröksége azonban továbbra is meghatározó maradt: a közszolgálat felső rétege nagyrészt ausztrál tisztviselőkből állt, a költségvetés jelentős részét ausztrál támogatás fedezte, és a hadsereg, a rendőrség, valamint az oktatási és egészségügyi rendszer kiépítése még évtizedekig tartott. A pápuásítás (localisation) folyamata – vagyis a helyi személyzet arányának növelése a közintézményekben – a függetlenség utáni első évtized egyik legfontosabb, de sokszor konfliktusokkal terhelt programja volt, mert a gyors előléptetések egyszerre szolgálták a nemzeti önállóságot és teremtettek új egyenlőtlenségeket a képzett és a kevésbé képzett rétegek között.
Az új állam azonnal szembesült a területi integritás kihívásaival is. A Bougainville-i vezetők egy része nem fogadta el a függetlenségi alkut, és a sziget egyoldalúan kikiáltotta a Észak-Salamon-szigeteki Köztársaságot (Republic of the North Solomons), amelyet azonban sem Ausztrália, sem az ENSZ nem ismert el. A konfliktust tárgyalásokkal ideiglenesen sikerült kezelni, és Bougainville 1977-ben tartományi státuszt kapott, de a Panguna-bánya tulajdonviszonyai, a bevételek elosztása és a környezeti károk miatt a feszültség nem szűnt meg. Hasonlóan, a pápua szeparatista mozgalom sem tűnt el teljesen, bár befolyása az 1975 utáni években csökkent.
A függetlenség tehát nem egy egyszeri esemény, hanem egy hosszú, töredezett folyamatként értelmezhető. A hatalom átadása a helyi politikai osztálynak megtörtént, de a gazdasági függőség, a földjogi kérdések, a területi és etnikai feszültségek, valamint az intézményi kapacitás hiánya mind azt mutatták, hogy a gyarmati örökség nem szűnt meg a zászlófelvonással. A dekolonizáció pápua új-guineai útja ezért jól példázza a posztkoloniális államok általános kettősségét: a politikai függetlenség megszerzése a nemzetközi státusz szintjén gyors és egyértelmű volt, de a belső gyarmati struktúrák lebontása és a fenntartható államiság megteremtése sokkal hosszabb, napjainkig is tartó feladat maradt.
Az 1945–1975 közötti időszak története elsődlegesen ausztrál kormányzati iratokra – a gyámsági jelentésekre, a közigazgatási és rendőrségi aktákra, a parlamenti viták jegyzőkönyveire –, valamint ENSZ-dokumentumokra és helyi újságokra támaszkodik. A helyi politikai szereplők visszaemlékezései – például Michael Somare, Albert Maori Kiki és Josephine Abaijah írásai – fontos, de szubjektív források, amelyeket az ausztrál levéltári anyagokkal és a korabeli sajtóval együtt kell olvasni. Az egyes események, így a sztrájkok vagy a Mataungan-konfliktus pontos lefolyása a résztvevői beszámolók és a kormányzati jelentések közötti eltérések miatt részben vitatott.
A választási részvételre, az írástudás arányára és a gazdasági mutatókra vonatkozó adatok korlátozottan megbízhatók: a népszámlálási körzetek hiányosságai és a hegyi területek elérésének nehézségei miatt ezeket a számokat becsléseknek kell tekinteni. A Panguna-bánya körüli földjogi és jövedelemelosztási viták hosszú távú hatása máig vitatott: az ausztrál bányavállalati jelentések, a függetlenség utáni kormányzati álláspontok és a helyi közösségek elbeszélései eltérően értelmezik a károkat és a felelősséget. A „cargo cult” kifejezés maga is gyarmati eredetű, ezért használatát a történeti irodalom egy része problematikusnak tartja; a mozgalmak értelmezése máig élénk tudományos vita tárgya.
A legnagyobb értelmezési vita az ausztrál dekolonizáció ütemére és motivációjára vonatkozik. Egyes történészek szerint Ausztrália a nemzetközi nyomásnak engedve, de a helyi elitek kialakulását támogatva hajtotta végre a békés átmenetet; mások hangsúlyozzák, hogy a folyamat sokáig vonakodó és faji alapú ellenállást tükrözött, és a függetlenség megadása sem szüntette meg a gazdasági és intézményi függőséget. A gyámsági iratok és a helyi tiltakozó mozgalmak anyagának további feldolgozása a jövőben árnyalhatja ezt a képet.