Pápua Új-Guinea 1975. szeptember 16-i függetlensége nem egy győztes forradalom vagy hirtelen törés eredménye volt, hanem egy hosszabb, fokozatos politikai átmenet zárópontja. Az ország a gyarmati korszak végén nem egységes nemzeti mozgalomból, hanem az ausztrál igazgatás, az ENSZ dekolonizációs nyomása és a helyi elitek alkupozíciójának együtteséből született. A függetlenség előtti évtizedben az ENSZ gyámsági rendszerének logikája előírta, hogy Ausztrália készítse fel a területet az önkormányzatra, ám a felkészülés sebessége és tartalma folyamatos vita tárgya volt a nemzetközi szervezet, az ausztrál kormány és a pápuai politikai szereplők között. Az 1960-as években az ENSZ közgyűlésének dekolonizációs határozatai – elsősorban az 1960. évi 1514. számú, a gyarmati országok és népek függetlenségéről szóló nyilatkozat – nemzetközi jogi keretet adtak a terület önrendelkezési igényének, de a helyi politikai elit megerősödése nélkül ez kevés lett volna. Az 1968-ban alakult Pangu Pati (Pápua és Új-Guinea Egység Pártja) és más regionális, illetve etnikai alapú szervezetek fokozatosan a függetlenség követelését tették a politikai napirend középpontjába.
Az 1972-es ausztrál szövetségi választás után hivatalba lépő Gough Whitlam vezette Munkáspárt-kormány nyíltan támogatta a gyors dekolonizációt, és a terület önkormányzatának kiszélesítését tűzte ki célul. Az 1972. júniusi területi választások nyomán Michael Somare (ejtsd: [maɪkəl sɔmaːre], a könyvben Michael Somare alakban használatos) vezetésével koalíciós kormány alakult, amely 1973. december 1-jén belső önkormányzatot (self-government) kapott. Az önkormányzat idején a helyi kormány már ellenőrizte a belügyek jelentős részét, míg a védelem, a külügy és a pénzügyi stabilitás egy része ausztrál kézben maradt. A függetlenség kimondása tehát nem egyszeri aktus volt, hanem a hatalom átadásának jogi és adminisztratív folyamata, amely a gyarmati államapparátus fokozatos „pápua új-guineaiasításával” járt.
Az 1975. szeptember 16-án hatályba lépő alkotmány a területet szuverén államként definiálta, és a hivatalos nevet „Independent State of Papua New Guinea” (Pápua Új-Guinea Független Állam) alakban rögzítette. Az ünnepélyes ceremónián, amelynek helyszíne Port Moresby volt, részt vettek az ausztrál kormány képviselői és számos nemzetközi megfigyelő. Az ENSZ a területet korábban gyámsági területként tartotta nyilván, ezért a függetlenség egyben a gyámsági rendszer megszűnését is jelentette; az ország 1975. október 10-én az ENSZ tagjává vált. A gyarmati múlt azonban nem tűnt el: az ország területét az egykori német Új-Guinea, a brit Pápua és a két terület 1949-es közigazgatási egyesítése örökölte, ami eleve magában hordozta a „Pápua” és az „Új-Guinea” közötti történelmi különbségeket.
Pápua Új-Guinea alkotmánya formálisan a brit westminsteri parlamentarizmus modelljét követte, de számos helyi elemmel kiegészítve. Az ország alkotmányos monarchia lett: az államfő – a brit uralkodó, II. Erzsébet – tisztségét a főkormányzó (Governor-General) gyakorolja, akit a pápuai parlament jelölésére a királynő nevez ki. A tényleges végrehajtó hatalom a miniszterelnök kezében van, aki a parlament alsóházának – az egykamarás Nemzeti Parlamentnek – bizalmát bírja. A parlament tagjait általános választójog alapján választják; a választójog a függetlenség idején a 18 éven felüli állampolgárokat illette meg, bár a választási nyilvántartás hiányosságai miatt a tényleges részvétel becslése bizonytalan. Az alkotmány rendelkezett a Legfelsőbb Bíróság (Supreme Court) létrehozásáról, a bírói függetlenségről és az alapvető jogok védelméről.
Az alkotmány egyik legfontosabb újítása a Nemzeti célok és irányelvek (National Goals and Directive Principles) beépítése volt. Ez az öt cél – a teljes emberi fejlődés (Integral Human Development), az egyenlőség és részvétel (Equality and Participation), a nemzeti szuverenitás és önállóság (National Sovereignty and Self-Reliance), a természeti erőforrások és környezet védelme (Natural Resources and Environment), valamint a pápuai kultúrák tisztelete – nem bírósági úton kikényszeríthető jogokat tartalmazott, hanem az állami politika irányelveit fogalmazta meg. A célok a gyarmati korszakban hátrányos helyzetbe került helyi lakosság gazdasági és társadalmi felemelkedését szolgálták, és kifejezték az alkotmányozók azon törekvését, hogy az állam ne pusztán a brit modellt másolja, hanem a melanéziai társadalmi értékeket is beépítse. A „melanéziai szocializmus” kifejezést egyes korabeli politikai szereplők használták, de ez a fogalom nem jelentett szovjet típusú államszocializmust; inkább a közösségi tulajdon, a szolidaritás és a helyi hagyományos intézmények állami elismerését hangsúlyozta. Ezt az értelmezést azonban a későbbi történetírás vitatja: egyes szerzők szerint a célkitűzések inkább szimbolikusak maradtak.
A westminsteri modell alkalmazása szinte azonnal feszültségeket szült. A brit típusú pártverseny feltételezi a stabil, országos bázissal rendelkező pártok létezését, de Pápua Új-Guineában a politikai mobilizáció elsősorban nyelvi, rokoni és területi alapon szerveződött. Az alkotmány nem hozott létre felsőházat, így a tartományoknak nem volt alkotmányos képviselete a központi törvényhozásban, ami később a decentralizációs viták egyik forrása lett. Az alkotmány ugyan lehetővé tette tartományi kormányzatok felállítását, de a részleteket nem szabályozta, így a központ és a tartományok közötti hatalommegosztás hosszú ideig vitatott maradt.
Pápua Új-Guinea talán leggyakrabban idézett jellemzője a rendkívüli nyelvi sokféleség. A nyelvészek általában 800 és 850 közé teszik az országban beszélt anyanyelvek számát, attól függően, hogy mit tekintenek külön nyelvnek és mit dialektusnak; a pontos szám ezért módszertani és terepi adatgyűjtési bizonytalanságokkal terhelt. A nyelvek két nagy csoportra oszlanak: az ausztronéz nyelvekre, amelyek a part menti és szigeti területeken terjedtek el, és a pápuai (nem ausztronéz) nyelvekre, amelyek valójában több tucat, egymással nem rokon nyelvcsaládot alkotnak. A legtöbb nyelvet néhány száz vagy néhány ezer ember beszéli, és sok nyelv a függetlenség idején már veszélyeztetett helyzetben volt. A nyelvi sokféleség nem egyszerűen kulturális gazdagság, hanem a nemzeti identitás és az állami kommunikáció alapvető akadálya is: egy olyan államban, ahol a polgárok a hivatalos nyelvet csak iskolai vagy gyarmati intézményeken keresztül ismerik, a „nemzet” mint képzelt közösség megalkotása különösen nehéz.
A gyakorlati kommunikációt a függetlenség idején három nyelv szolgálta. Az angol a hivatalos államnyelv, az oktatás, a jog és a közigazgatás nyelve volt, de a lakosság többsége számára második vagy idegen nyelv maradt. A tok pisin (az angol „talk pidgin” kifejezésből) a gyarmati korszakban a kényszermunka, a misszió és az ültetvények világában kialakult pidginből fokozatosan kreollá vált: a függetlenségre már a városi és multietnikus közösségek napi nyelve volt, és a parlamentben is használták. A hiri motu (más néven rendőr motu) a déli, pápua régióban volt elterjedt, és a gyarmati rendőrség, valamint a közigazgatás által terjesztett kereskedelmi pidgin volt; használata azonban a függetlenség után fokozatosan visszaszorult a tok pisin és az angol javára. A háromnyelvűség tehát nem jelentett egyenlő nyelvi jogokat: az állam angolnyelvűsége a gyarmati elitek hatalmát konzerválta, miközben a tok pisin és a hiri motu a helyi közösségek önszerveződésének eszköze volt.
A nyelvi sokféleségnél is mélyebb hatással volt az államépítésre a wantok rendszer, vagyis a rokoni-nyelvi szolidaritás hálózata. A tok pisin „wantok” (one talk, azaz „egy nyelv/beszéd”) kifejezés arra utal, hogy az egyén elsősorban ahhoz a közösséghez lojális, akivel közös nyelvet beszél. A wantok-hálózat a gyarmati kor előtt a túlélés, a biztonság és a társadalmi újraelosztás alapintézménye volt; a modern államban azonban egyszerre lett erőforrás és teher. Egyrészt szociális védőhálót és bizalmi alapot jelentett a gyenge állami szolgáltatások mellett, másrészt a közpénzek, a közszolgálati állások és a politikai döntések elosztásában a nepotizmus és a klientelizmus forrása lett. A korrupcióval foglalkozó kutatások – például a Transparency International későbbi indexei – a wantok-hatást gyakran a közszféra alacsony hatékonyságának okaként említik, de ezt az értelmezést a helyi társadalomtudósok vitatják, hangsúlyozva, hogy a wantok a túléléshez szükséges szolidaritás intézménye, és a modern állami szabályokhoz való ütközése nem a „hagyomány” bűne, hanem a gyarmati intézményépítés hiányosságainak következménye.
Az etnikai-nyelvi csoportok közötti feszültségek a függetlenség pillanatában már megfigyelhetők voltak. A gyarmati korszak adminisztratív kategóriái – „törzs”, „klán”, „hegyi népek”, „parti népek” – nem tükrözték a helyi identitások sokféleségét, de a politikai mobilizációban mégis szerepet játszottak. A Pápua-félsziget és az egykori Új-Guinea terület közötti történelmi különbség (a német, majd ausztrál igazgatás eltérő hagyománya, a missziós iskolák különböző nyelvi politikája) a függetlenség utáni politikai vitákban is visszaköszönt. A legélesebb konfliktus azonban Bougainville szigetén bontakozott ki, ahol a Panguna rézbányászathoz kapcsolódó elégedetlenség már az 1960-as évek végétől kezdve a tartományi autonómia és később a függetlenség követelésévé alakult. Ez a konfliktus a függetlenség és az államépítés alfejezet időkeretén túlnyúlik, de az államépítés kezdeti szakaszában jól mutatja, hogy a központi kormányzat milyen nehezen tudta kezelni a bányászati bevételek elosztását és a helyi földtulajdonjogok kérdését. A Bougainville-i feszültség a későbbi fejezetben h133 Bougainville és a polgárháború részletes tárgyalást kap, itt csak arra utalunk, hogy az alkotmányos rendezés nem oldotta meg a bányaregionális konfliktusokat.
A függetlenség utáni államépítést alapvetően meghatározta a gyarmati korszak öröksége: a terület földrajzi széttagoltsága, a közúti és tengeri infrastruktúra hiánya, az oktatási és egészségügyi rendszer gyengesége, valamint a képzett helyi munkaerő szűkössége. A gyarmati igazgatás – különösen az ausztrál fennhatóság idején – a területet elsősorban stratégiai és bányászati érdekeltségként kezelte, nem pedig integrált gazdasági egységként. Ennek következtében a függetlenség pillanatában az ország úthálózata a part menti városokra koncentrálódott, a hegyvidéki régiók megközelítése légi úton vagy gyalogösvényeken történt, és sok közösség nem kapcsolódott be az áru- és pénzgazdaságba. A kormányzatnak tehát nemcsak új intézményeket kellett létrehoznia, hanem a meglévő, ám súlyosan alulfinanszírozott közigazgatást is működtetnie kellett.
Az oktatás területén a gyarmati időszakban a missziós iskolák domináltak, és az állami iskolahálózat csak fokozatosan épült ki. A függetlenségkor a felnőtt lakosság írástudási arányát – a különböző források szerint – 10 és 20 százalék közé tették, de ezek a számok becslések, mivel a felnőttoktatás statisztikái hiányosak. A kormány az 1970-es években ambiciózus oktatási programokat hirdetett, de a férőhelyek, a tanárok és a tananyag hiánya miatt a valós eredmények elmaradtak a tervektől. Az egészségügyben a legnagyobb kihívást a trópusi betegségek, a malária, a tuberkulózis és a csecsemőhalandóság magas aránya jelentette; a vidéki kórházak és a védőnői hálózat fejlesztése lassan haladt. A nemzetközi szervezetek – az Egészségügyi Világszervezet, az UNICEF és a Világbank – a függetlenség utáni évtizedben jelentős segélyprogramokat indítottak, de ezek hatékonysága és fenntarthatósága vitatott maradt.
A gazdasági szerkezet a gyarmati mintát követte: a mezőgazdaság (kávé, kakaó, kókuszdió, pálmaolaj) és a bányászat (a bougainville-i réz, később az ok tedi arany- és rézkitermelés) adta az exportbevételek zömét. A bányászati bevételek koncentráltan jelentkeztek, és a központi költségvetés nagy részét tették ki, ami a politikai hatalom és a természeti erőforrások közötti összefonódás kockázatát hordozta. Már a függetlenség idején is éles vita folyt arról, hogy a természeti erőforrások jövedelmét a helyi közösségek vagy a központi állam kapja-e, és ez a vita a későbbi konfliktusok – különösen Bougainville – egyik gyújtópontja lett. A gazdaság egésze erősen importfüggő maradt, és az ország a rendszeres ausztrál költségvetési támogatástól való függőséget örökölt, ami a politikai szuverenitás korlátozott jellegére hívta fel a figyelmet.
A közigazgatás kiépítése során a kormány a gyarmati közszolgálatban dolgozó ausztrál tisztviselők fokozatos pápua új-guineaiakkal való felváltására törekedett. Ez a folyamat azonban nemcsak a szakképzett helyi munkaerő hiánya miatt volt nehézkes, hanem a wantok-hálózat miatt is: a kinevezések gyakran nem a szakmai teljesítmény, hanem a rokoni kapcsolatok szerint történtek, ami a közszolgálat tekintélyét és hatékonyságát aláásta. A kormányzat a decentralizáció jelszavával próbálta a helyi közösségeket bevonni, de a tartományi kormányzatok hatásköre és finanszírozása évekig tisztázatlan maradt, ami a központi bürokrácia és a tartományi elitek közötti konfliktusokhoz vezetett.
A függetlenséget követő első évek politikai gyakorlata megmutatta, hogy a formális westminsteri intézmények miként alakulnak át a helyi társadalmi logika szerint. A parlament pártjai – mindenekelőtt a Pangu Pati, valamint a később alakult Néppárt (People’s Progress Party) és a Nemzeti Párt – országos szervezet hiányában elsősorban választási szövetségek voltak, nem ideológiai alapú tömegpártok. A képviselők lojalitása sokkal inkább a választókerületük nyelvi-rokoni csoportjaihoz, mint a pártvezetéshez kötődött, ezért a kormánykoalíciók állandóan újratárgyalásra szorultak. A parlamentben a bizalmatlansági indítvány intézménye – amely a brit modellben a kormány elszámoltathatóságának eszköze – Pápua Új-Guineában a politikai zsarolás és a koalícióváltás gyakori eszközévé vált. Ennek következtében a kormányok átlagos élettartama rövid volt, és a politikai stabilitás a miniszterelnök személyes hálózatának erején múlt.
Michael Somare, az első miniszterelnök (1975–1980, később további időszakokban is) a függetlenségi narratívában „a nemzet atyja” megjelölést kapta. Ez az elnevezés emlékezetpolitikai állítás, nem dokumentált tény, és használata a Somare-kormányok hivatalos retorikájában, valamint a nemzeti nyilvánosság egy részében terjedt el. A történészi értékelések ugyanakkor árnyaltabbak: Somare kétségkívül központi szerepet játszott a dekolonizáció folyamatában és az alkotmány céljainak megfogalmazásában, de kormányzását korrupciós vádak és a központi hatalom centralizáló törekvései is kísérték. A „nemzet atyja” cím tehát a nemzetépítés szimbolikus szükségletét tükrözi, nem pedig objektív történelmi ítéletet.
A korai politikai rendszer másik jellemzője a civil társadalom és a média viszonylagos szabadsága volt. A függetlenségi alkotmány biztosította a szólás- és sajtószabadságot, és bár a kormányok időnként megpróbálták befolyásolni a nyilvánosságot, a nyílt politikai elnyomás nem vált rendszerré. Az alkotmányos garanciák ellenére azonban a gyakorlatban a nők politikai részvétele rendkívül alacsony maradt: a parlamentben szinte egyáltalán nem volt női képviselő, és a nők földtulajdonhoz, oktatáshoz és egészségügyi ellátáshoz való hozzáférése a gyarmati időszakhoz képest alig javult. A női tapasztalatok megjelenítése a forrásokban hiányos, ami a korszak történetírásának egyik vakfoltja.
A hadsereg – a Pápua Új-Guineai Védelmi Erő (Papua New Guinea Defence Force) – a függetlenség idején kicsi és rosszul felszerelt volt, és nem játszott közvetlen politikai szerepet. Ez részben az ausztrál gyarmati hagyománynak volt köszönhető, amely a katonaságot a belső rend fenntartásának eszközeként, nem pedig hatalmi tényezőként kezelte. A későbbi évtizedekben azonban a hadsereg több alkalommal beavatkozott a politikai életbe, ami a westminsteri polgári ellenőrzés gyengeségére utal. A függetlenség és az államépítés alfejezet keretében elegendő annyit rögzíteni, hogy a függetlenség pillanatában a katonai hatalom még nem volt meghatározó szereplő.
A tartományi kormányzatok és a központi hatalom közötti feszültség a korai politika egyik legfontosabb törésvonala volt. Az alkotmány ugyan elismerte a tartományi szintet, de a hatáskörök és a bevételek elosztása nem volt egyértelmű. Bougainville mellett más régiók – például az Új-Britanniában lévő Gazelle-félsziget, vagy a Pápua-félsziget déli része – is autonómiatörekvéseket fogalmaztak meg, részben a gyarmati időkben kialakult regionális gazdasági különbségekre hivatkozva. A központi kormányzat ezeket a törekvéseket gyakran a nemzeti egység veszélyének tekintette, és a decentralizációt késleltette, ami tovább mélyítette a bizalmatlanságot.
Az alfejezet fő elsődleges forrásai közé tartozik Pápua Új-Guinea 1975. évi alkotmányszövege, az ausztrál gyarmati adminisztráció iratanyaga, az ENSZ gyámsági tanácsának jegyzőkönyvei, valamint a függetlenség körüli választási jegyzőkönyvek és népszámlálási adatok. Az alkotmány szövege pontosan ismert és nyilvánosan hozzáférhető, így a jogi keretek leírása dokumentált ténynek tekinthető. Ugyanakkor a jogi szöveg és a gyakorlati megvalósulás közötti szakadék értelmezése már vitatott: a korabeli politikai nyilatkozatok, a kormányzati jelentések és a későbbi interjúk eltérően ítélik meg, hogy a „nemzeti célok” mennyire valósultak meg. A „sikeres államépítés” vagy „kudarc” kategóriái tehát nem semleges leíró fogalmak, hanem értékítéletet hordoznak.
A nyelvi adatok esetében a forráskritika kulcsfontosságú. A 800-850 nyelv számát a nyelvészek a terepi felmérések alapján becsülik, de a nyelv és dialektus közötti határ megvonása önkényes, és az utolsó teljes körű nyelvi összeírás a függetlenség idején nem állt rendelkezésre. A tok pisin, hiri motu és angol beszélőszámára vonatkozó becslések is nagy bizonytalansággal terheltek, mivel a népszámlálások nem mindig kérdeztek rá az anyanyelvre és a mindennapi nyelvhasználatra. A wantok rendszer hatásának mérése ugyancsak problematikus: a korrupciós statisztikák – például a Transparency International későbbi indexei – nem a függetlenség korai időszakára vonatkoznak, és módszertani korlátai miatt nem alkalmasak a „kulturális determinizmus” alátámasztására. A helyi társadalomtudósok és a nyugati kutatók közötti vitát érdemes külön jelezni: amit a nyugati szakirodalom gyakran „hagyományos lojalitásnak” vagy „a modern állam akadályának” nevez, azt a pápua új-guineai értelmezések gyakran a túlélés és a szolidaritás észszerű intézményeként írják le.
A politikai rendszer működéséről szóló ismereteink forrásbázisa egyenlőtlen. A választási eredmények, a parlamenti jegyzőkönyvek és a kormányzati rendeletek dokumentáltak, de a pártok belső szervezetére, a képviselők választói motivációira és a wantok-hálózatok tényleges politikai szerepére vonatkozó adatok szűkösek. A közvélemény-kutatások a függetlenség idején szinte nem léteztek, ezért a választói magatartás leggyakrabban antropológiai terepmunkákon és későbbi interjúkon alapul. A Somare-kormányok megítélése is erősen emlékezetpolitikai keretezésű: a „nemzet atyja” kép a hivatalos állami narratíva része, míg a kritikai történetírás a korrupciós botrányokat és a hatalom koncentrációját hangsúlyozza. A két álláspont közötti feszültség nem oldható fel pusztán „tényekkel”, mert a politikai értékelés normatív kérdéseket is felvet.
A gyarmati örökség és a függetlenség közötti folytonosság értelmezése szintén vitatott. Az ausztrál történetírás egy része a dekolonizációt a gyámsági rendszer sikereként mutatja be, hangsúlyozva a békés átmenetet és az alkotmányos folyamatot; a posztkoloniális kritika ezzel szemben arra hívja fel a figyelmet, hogy a gyarmati államapparátus, a gazdasági függőség és a hierarchikus etnikai kategorizáció tovább élt a függetlenség után. E két értelmezés egyike sem tekinthető semlegesnek: mindkettő a jelen politikai és morális pozíciójából szól.