A délkelet-ázsiai és bengáli térség mai államhatárai alig érthetők meg a gyarmati hódítás és a dekolonizáció folyamata nélkül. A 19. század előtti politikai térben a hatalom gyakran nem éles határvonalak, hanem adóztatási, hűbéri és kereskedelmi körzetek, befolyási övezetek, valamint folyami és tengeri hálózatok mentén szerveződött. A mai, jogilag rögzített, lineáris határok nagy részét gyarmati adminisztrációk rajzolták meg, gyakran anélkül, hogy a tényleges nyelvi, vallási vagy etnikai viszonyokat pontosan ismerték volna. Ez az örökség a függetlenség elnyerése után megkerülhetetlenné tette a nemzetépítés (nation-building) kérdését: hogyan lehet egy közös politikai közösséget kialakítani olyan államokban, amelyekben több tucat különböző anyanyelvű, vallású és önazonosságú csoport él? A fejezet azt vizsgálja, miként jöttek létre a gyarmati határok, hogyan öröködték át ezeket a posztkoloniális államok, milyen állampolgársági modellek alakultak ki, és milyen kisebbségi konfliktusok következtek a nemzetépítési projektekből. Az elemzés a korábbi alfejezetekre, különösen a gyarmati modellek Brit, francia, holland, spanyol és amerikai gyarmati modellek és a gyarmati gazdaság örökségére A gyarmati gazdaság öröksége épít, és előkészíti a posztkoloniális elitek tárgyalását Posztkoloniális államok és elitek.
A gyarmati kor előtti Délkelet-Ázsiában az államhatalom fogalma alapvetően eltért a 19. század végi európai területi szuverenitástól. A nagy szárazföldi birodalmak – például Ayutthaya, Angkor vagy Konbaung – gyakran nem zárt, pontosan felmért határokat tartottak fenn, hanem a fővárosból sugárzó hatalmi hálókat, amelyek ereje a távolsággal csökkent. A hegyi völgyek, erdős területek és tengeri szorosok egyszerre választottak el és kötöttek össze; a határ menti népek gyakran egyszerre adóztak több hatalomnak, vagy váltogattak hűséget. A maláj világ politikai egységei, például Malacca vagy Johor, a tengerszorosok és a folyótorkolatok kereskedelmi csomópontjaira épültek, a belső területek feletti ellenőrzés pedig gyakran névleges maradt. Ez a rugalmas térhasználat nem jelenti azt, hogy ne lettek volna katonai védvonalak vagy adózási zónák, de a modern értelemben vett, természeti vagy mesterséges vonalon futó, kétoldalú államhatár ritka volt.
A 19. századi gyarmati terjeszkedés alapvetően új térfelfogást hozott. A brit, holland, francia, spanyol és amerikai gyarmati adminisztrációk a területet mérhető, felosztható és igazgatási egységekre bontható térként értelmezték. A térképészeti fordulat és a háromszögeléses felmérés technikái lehetővé tették, hogy a határokat pontok és vonalak alapján rögzítsék, akár olyan területeken is, amelyekre a gyarmati hivatalnokok soha nem tették a lábukat. Ennek a gyakorlatnak az egyik legismertebb példája a brit–holland 1824-es szerződés volt, amely a Malaka-szorosnál húzott választóvonalat a brit és a holland érdekszférák között: a mai Malajzia és Szingapúr területe brit befolyás alá került, míg a mai Indonézia szigetvilága holland érdekszférává vált. A szerződés nem a helyi közösségek önazonosságát követte, hanem a tengeri kereskedelmi útvonalak ellenőrzésére vonatkozó nagyhatalmi megállapodást rögzített.
Hasonló folyamat játszódott le a szárazföldön is. A franciák a 19. század második felében fokozatosan alakították ki Francia Indokínát, amely a mai Vietnám, Laosz és Kambodzsa területét foglalta magában. A francia adminisztráció belső határokat húzott a protektorátusok és a gyarmat között, és rögzítette a kínai, valamint a siámi (ma thaiföldi) határokat. Az 1893-as francia–siámi válság és a rákövetkező szerződések a Mekong folyót jelölték ki határként, ami jelentős számú lao nyelvű közösséget hagyott a folyó nyugati, siámi oldalán. Ez a mai Iszán vidéke, amelynek nyelvi és kulturális kapcsolatai a mai Laosszal a mai napig érezhetők. A határ tehát nem nyelvi határ volt, hanem a francia és a siámi katonai-politikai erőegyensúly terméke.
A britek a Bengáli-öböl térségében hasonló logika szerint rajzolták meg a határokat. Brit India keleti része a 19. század végén, a belső hegyi és síksági területek között húzott adminisztratív határokat, amelyek később az 1947-es felosztás után államhatárokká váltak. A mai Banglades és Mianmar határának egy része ilyen örökség, ahogyan a ma Mianmar északi és keleti hegyvidékein élő kisebbségek területeinek gyarmati felosztása is. A gyarmati határokat ráadásul sok esetben a helyi elitcsoportokkal kötött szerződések, adózási megállapodások vagy katonai expedíciók nyomán módosították, ezért a vonalak gyakran nem a lakosság, hanem a hódítás logikáját követték.
Fontos hangsúlyozni, hogy a gyarmati határok nem mindig voltak teljesen „mesterségesek” abban az értelemben, hogy minden helyi közösséget szétszakítottak volna. Egyes történészi munkák szerint a gyarmati adminisztrációk időnként figyelembe vettek meglévő helyi területi egységeket, folyókat vagy hegyvonulatokat, és a határok nem szakítottak meg minden korábbi kapcsolatot. Ugyanakkor a modern államhatárok elsődleges forrása mégis a gyarmati területszerzés és a nagyhatalmi versengés volt, nem pedig a helyi politikai közösségek kollektív döntése. Ezt a tényt a posztkoloniális államok örökölték, amikor a függetlenség elnyerésekor a legtöbb esetben a uti possidetis elvét követték: a gyarmati határokat államhatárként ismerték el, nem nyitva újra a területi vitákat. Ezt az elvet az ASEAN tagállamai is megerősítették, bár egyes határviták (például a thaiföldi–kambodzsai Preah Vihear körüli vita vagy a Dél-kínai-tengeri területi követelések) a 21. században is fennállnak, és külön tárgyalást igényelnek A Déli-kínai-tenger vitája.
A második világháború és a dekolonizáció után a régió államai egy alapvető kihívással szembesültek: a gyarmati határok által egyesített lakosságok nem alkottak eleve egységes „nemzetet”. A nacionalista mozgalmak a 20. század első felében ott is létrehoztak valamilyen közös politikai keretet, ahol a nyelvi és vallási sokféleség óriási volt, de a függetlenség elnyerése után a nemzetépítés hosszú távú, gyakran erőszakos folyamattá vált. A különbség a „nemzet” és az „állam” között a gyakorlatban akkor vált élessé, amikor az új politikai eliteknek el kellett dönteniük, ki tartozik a politikai közösséghez, milyen nyelv az államnyelv, és milyen állampolgársági szabályok érvényesek.
A nacionalista elitek többnyire a gyarmati adminisztráció által létrehozott egységekben gondolkodtak, de értelmezésükben a nemzeti identitás gyakran egyetlen domináns csoport kultúrájához kötődött. Indonéziában a holland korban kialakult, többnyire a javai és a szumátrai értelmiség által vezetett mozgalom a maláj-alapú bahasa Indonesia nyelvet tette államnyelvvé, és a Pancasila (öt alapelv) segítségével próbált egy olyan állameszmét megfogalmazni, amelyben a vallási és etnikai sokféleség a nemzet erőssége, nem pedig problémája. Ugyanakkor az indonéz nemzetépítés már a kezdetektől magában hordozta a feszültséget a „bennszülött” (pribumi) csoportok és a kínai vagy arab származású közösségek között, valamint a központi hatalom és a szigetvilági perifériák között.
Malajziában a brit gyarmati adminisztráció által ösztönzött gazdasági bevándorlás – kínai munkások az ónbányászatba, indiai munkások az ültetvényekbe – már a gyarmati korban létrehozott egy olyan etnikai megosztást, amelyet a függetlenség utáni állam intézményesített. Az 1957-es alkotmány a maláj etnikumhoz kötött különleges jogokat, például az állami hivatalok, a földtulajdon és az oktatási támogatások terén, és a bumiputera (szó szerint: „a föld fiai”) kategóriába sorolta a maláj és a bennszülött csoportokat. Ez a modell a nemzetépítést etnikai hierarchiával kapcsolta össze, ami a mai napig vita tárgya Malajziában: a maláj kormányzatok a társadalmi egyensúly helyreállításaként, a kínai és indiai kisebbségek egy része pedig diszkriminációként értelmezi. Az 1969-es zavargások után bevezetett Új Gazdaságpolitika (NEP) tovább mélyítette az etnikai alapú elosztási logikát Az 1969-es zavargások és a NEP.
A Fülöp-szigeteken a gyarmati múlt eltérő utat jelölt ki. A spanyol, majd az amerikai uralom alatt kialakult, erősen katolikus és spanyol nyelvű alacsonyföldi elit a „filippínó” nemzet fogalmát elsősorban a keresztény többségre építette, és a déli Mindanao muszlim közösségeit, valamint a hegyvidékek őslakos csoportjait gyakran az integráció akadályának vagy perifériának tekintette. Ez a szemlélet a 20. században hozzájárult a mindanaói fegyveres konfliktusokhoz, amelyekben a Moro Nemzeti Felszabadítási Front és később más szervezetek a muszlim lakosság önrendelkezését vagy autonómiáját követelték. Az 1970-es években a kormány által támogatott betelepítési programok tovább változtatták a demográfiai viszonyokat, ami újabb feszültségeket szült.
Mianmarban a gyarmati korszakból örökölt etnikai kategóriák váltak a nemzetépítés központi problémájává. A brit adminisztráció a bamar (burmai) többség által lakott síkságot közvetlenül igazgatta, míg a hegyvidéki területeket – a főleg karen, kacsin, san és más népek által lakott régiókat – elkülönült adminisztratív egységekként kezelte. A függetlenség utáni állam, amely a bamar dominanciájú nacionalista elit irányítása alatt állt, gyakran centralizáló, asszimiláló politikát folytatott, ami fegyveres etnikai ellenállásokhoz vezetett. Az 1948 óta tartó polgárháború egyes szakaszaiban több tucat etnikai alapú fegyveres csoport harcolt a kormányerőkkel, illetve egymással is. A konfliktusok nem kizárólag etnikai jellegűek, hanem erőforrás- és hatalmi kérdésekbe is beágyazódnak, ám a gyarmati örökségből táplálkozó bizalmatlanság a kisebbségi csoportok és a bamar elit között alapvető tényező maradt A polgárháború és a Ne Win-rezsim.
Banglades esete azért különleges, mert a nemzetépítés kezdetben nyelvi, nem pedig gyarmati belső határok mentén szerveződött. A brit Bengália 1947-es felosztása vallási alapon húzta meg az új határokat India és Pakisztán között, Banglades (akkor Kelet-Pakisztán) így egy vallási közösség, a bengáli muszlimok nagy része került a nyugat-pakisztáni vezetés alá. Az 1952-es nyelvi mozgalom, amely a bengáli nyelv hivatalossá tétele mellett állt ki, majd az 1971-es felszabadító háború a nyugat-pakisztáni állam ellenében egy nyelvi alapú bengáli nemzeti azonosság megerősödéséhez vezetett. A független Banglades nemzetépítésében azonban az 1971-es háború emlékezete, valamint a muszlim többség és a hindu kisebbség viszonya továbbra is vitatott. Az 1971-es bengáli nemzeti felszabadító háború értelmezése ma is érzékeny pont a bangladesi és a pakisztáni történetírásban, és a bihari (strandospak) közösség állampolgársági helyzete hosszú ideig rendezetlen maradt A nyelvi mozgalom és az 1971-es felszabadító háború.
A hidegháború idején a nemzetépítést nagyhatalmi érdekek is formálták. A dél-vietnámi és a laoszi államépítés, a kambodzsai királyi, majd kommunista állam, valamint az indonéz és a Fülöp-szigeteki autoriter rezsimek mind egyrészt a helyi elitek, másrészt a külföldi támogatók (USA, Szovjetunió, Kína, India, Ausztrália) által kialakított programokra épültek. Ezek a programok gyakran erőszakosan homogenizáltak, egyházi vagy világi ideológiák köré szerveződtek, és nem egyszer az önrendelkezési törekvésekkel szemben léptek fel. A nemzetépítés tehát nem semleges adminisztratív folyamat volt, hanem hatalmi versengés a lakosság hűségéért, földjeiért és erőforrásaiért.
A nemzetépítés központi kérdése az állampolgárság meghatározása. A gyarmati államok az állampolgárságot és a jogi státuszt etnikai, vallási és faji kategóriák szerint osztályozták. A holland igazgatás Indonéziában külön jogrendszert alkalmazott az európaiakra, a „külföldi ázsiaiakra” (főleg kínaiakra) és a „bennszülöttekre” (inlanders); a gyarmati jog öröksége a függetlenség után is éreztette hatását a kínai- és indonéz kisebbségek jogi helyzetében. A brit gyarmatokon a maláj, kínai, indiai és „bennszülött” kategóriák a népszámlálásokban és a munkamegosztásban is intézményesültek. A francia Indokínában az asszimilációs ideológia formálisan egyenlő jogokat ígért, ám a gyakorlatban a vietnámi, kambodzsai és laoszi lakosság alárendelt státusza, valamint a hegyi népek „törzsi” kategorizálása fenntartotta a hierarchiát.
A függetlenség utáni állampolgársági törvények ezeket a gyarmati kategóriákat részben átörökítették, részben új politikai célok szerint alakították át. Malajziában az 1957-es alkotmány az állampolgárságot a származás alapján rendezte, és a maláj etnikumhoz kapcsolta a bumiputera előjogokat. A kínai és indiai közösségek azonban teljes állampolgárságot kaptak, ugyanakkor a maláj etnikai előjogok miatt sokan másodrendű állampolgárként élték meg helyzetüket. Az alkotmány kényes egyensúlyt teremtett, amely az etnikai feszültségeket nem szüntette meg, csupán menedzselte. Az 1963-as malajziai államalakulás után Szingapúr rövid ideig tartó csatlakozása is mutatta, hogy az etnikai-alapú politikai rendszer hogyan befolyásolhatja az államhatárokat Malajzia megalakulása 1963.
Indonéziában a függetlenségi alkotmány formálisan nem tett különbséget etnikumok között, a gyakorlatban azonban a pribumi fogalma a „bennszülött” indonézekre utalt, és a kínai származásúak jogait időnként korlátozták. Az 1965–66-os kommunistaellenes tisztogatás után a „kommunista” megbélyegzés öröklődött: a megtisztított politikai foglyok és családtagjaik évtizedekig csak korlátozottan férhettek hozzá bizonyos állami szolgáltatásokhoz és állásokhoz. A Reformasi (1998 utáni reformkorszak) eltörölt néhány diszkriminatív szabályt, de a kínai kisebbség helyzete a mai napig érzékeny kérdés Reformasi és a demokratizálódás.
Mianmarban a nemzetépítés legsúlyosabb állampolgársági kérdése a rohingják körül alakult ki. Az 1982-es állampolgársági törvény a rohingjákat nem ismerte el a hivatalosan elismert etnikai csoportok között, és így a többségük hontalanná vált. A törvény a gyarmati korszakból származó etnikai kategóriákra épült, és bár a mianmari kormányzat szerint a rohingják a gyarmati időszakban bevándorolt csoportok leszármazottai, független történészek és nemzetközi szervezetek szerint a közösség gyökerei évszázadokra, a Bengáli-öböl partvidéki és a rakini (arakani) területekre nyúlnak vissza. A 2017-es erőszakot az ENSZ és több nyugati állam etnikai tisztogatásként, illetve részben népirtásként minősítette; az események részletesbemutatása a mianmari fejezetben található A 2010-es átmenet és a rohingja válság. Itt elegendő annyit rögzíteni, hogy a rohingja konfliktus a gyarmati határvonások, a bengáli migráció, valamint a mianmari nemzetépítés etnikai kizáró modelljének következményeit egyesíti.
Thaiföldön, amely soha nem vált formális gyarmattá, a nemzetépítés sajátos utat járt be. Az 1932-es alkotmányos forradalom és a későbbi katonai rezsimek a thai nyelvet, a buddhizmust és a monarchiát jelölték ki a nemzeti identitás alapelemeiként. Az északi hegyi törzsek (hmong, karen, lahu, akha) és a déli, túlnyomórészt muszlim maláj közösségek a thai állam számára integrációs problémaként jelentek meg. A déli tartományokban (Pattani, Yala, Narathiwat) a thaiföldi kormányzati politika és a helyi muszlim lakosság közötti feszültség a 2000-es években fegyveres felkelésbe torkollott, amelynek hátterében a nyelvi és vallási kisebbség kirekesztése, a helyi elitek háttérbe szorítása és a központi állam asszimilációs törekvései állnak. A thai állam a hivatalos diskurzusban a „thai” identitást gyakran összeköti a buddhizmussal, ami a muszlim és más vallási kisebbségek számára kirekesztő üzenetet hordoz. Ezt a feszültséget a 2020-as tiltakozások és a monarchia szerepéről folyó viták is felszínre hozták A monarchia és a 2020-as tiltakozások.
Pápua Új-Guineában és a Nyugat-Pápuán (Indonézia része) a nemzetépítés nehézségei merőben mások. Pápua Új-Guinea 1975-ben nyerte el függetlenségét Ausztráliától; a határok a gyarmati felosztásból származnak, és átvágnak nyelvi, rokonsági hálózatokat. A több mint 800 nyelvet beszélő országban a nemzeti identitás megteremtése folyamatos kihívás, amit a Bougainville polgárháború (1988–1998) és az azt lezáró autonómiamodernek is megmutattak Bougainville és a polgárháború. Indonézia Pápua tartományaiban a jakartai kormányzati törekvések és a pápuai önrendelkezési mozgalmak közötti konfliktus az 1960-as évek óta ismétlődő emberi jogi jogsértésekkel jár; ezeket a függetlenségi vitát nem foglaljuk állásba, de a nemzetépítés etnikai kizáró és erőforrás-központú politikái itt is meghatározóak. A nemzetközi jelentések szerint a pápuai lakosság egy része diszkriminációt érez a transzmigrációs programok és a nagyvállalati kitermelés kapcsán Pápua és Nyugat-Pápua.
A Fülöp-szigeteken a nemzetépítés hagyományosan a katolikus keresztény többség kulturális mintáin alapult, ám az ország több mint 170 nyelvet beszélő lakosságában az alacsonyföldi elitek és a hegyi, valamint muszlim kisebbségek viszonya régóta feszült. A Muslim Mindanao tervezet, majd a Bangsamoro autonóm régió létrehozása azt mutatja, hogy a földrajzi és etnikai autonómia egy lehetséges válasz a nemzetépítés centralizáló nyomására. Az autonómia azonban nem oldotta meg a földtulajdon, a fegyveres leszerelés és a helyi elitek közötti erőforrásverseny minden kérdését A Mindanao-konfliktus.
A gyarmati határok átöröklése nem szüntette meg a területi vitákat, sőt, számos helyen új konfliktusforrást teremtett. A posztkoloniális államok gyakran a gyarmati korban rögzített határok pontos vonalát vitatták, különösen ott, ahol a gyarmati szerződések szövege homályos volt, vagy a határ mentén élő közösségek hagyományos jogaival ütközött. A Dél-kínai-tenger vitája, amelyben a Fülöp-szigetek, Vietnám, Malajzia, Brunei és Kína is érintett, részben a gyarmati korban rögzített szigetbirtoklási és tengeri jogi igényekre vezethető vissza A Déli-kínai-tenger vitája. Az ENSZ Tengerjogi Egyezménye (UNCLOS) lehetőséget ad a part menti államoknak kizárólagos gazdasági övezetek (EEZ) kihirdetésére, de a Dél-kínai-tengeri szigetek szuverenitása feletti viták nem zárultak le. E vitákban a gyarmati térképek és a korai független államok jogi nyilatkozatai kiemelt szerepet kapnak.
A szárazföldi határviták közül a Preah Vihear templom körüli thaiföldi–kambodzsai vita a legismertebb. A Nemzetközi Bíróság 1962-ben Kambodzsának ítélte a templom területét, de a határvonal pontos meghúzása a környéken 2008 után fegyveres összecsapásokhoz vezetett. A vita a gyarmati francia–siámi határmegállapodások eltérő értelmezéseiből fakad, és mutatja, hogy a gyarmati határok a mai napig érzelmi és politikai töltettel bírnak a nemzeti identitás szempontjából. A bírósági döntések betartása és a határ demilitarizálása hosszú folyamat.
A szeparatista mozgalmak közül a legtöbb a gyarmati határok és a nemzetépítési politikák kettős örökségéből táplálkozik. Aceh (Indonézia) 2005-ben a helsinki békefolyamattal részleges autonómiát kapott, amelyet a Gerakan Aceh Merdeka (GAM) és a jakartai kormány közötti tárgyalások tettek lehetővé. Az acehi béke a 2004-es cunami után bekövetkező politikai nyitás és a nemzetközi közvetítés eredménye volt; a tartomány azóta alkalmazhatja az iszlám jog egyes részeit, és nagyobb részesedést kap a földgázbevételekből. Ez a példa mutatja, hogy a nationalizmus és a regionális autonómia nem zárja ki egymást, és a nemzetépítés eredményesebb lehet, ha az állam enged a központi hatalomból.
Mindanao esetében a Bangsamoro Organic Law (2018) lehetővé tette egy megnövelt autonómiájú muszlim régió létrejöttét, amely a moro politikai pártok és a Fülöp-szigeteki kormány közötti béketárgyalások eredménye. A békefolyamat azonban törékeny, és a szélsőséges fegyveres csoportok, például a Maute-csoport vagy az Abu Sayyaf jelenléte továbbra is veszélyt jelent. A nemzetépítés szempontjából ez azt mutatja, hogy az etnikai-vallási autonómia jelentős javulást hozhat, de nem szünteti meg a fegyveres erőszak és a helyi klientelizmus minden formáját.
Mianmarban a katonai junta 2021-es puccsa után a fegyveres ellenállás újra fellángolt, és az etnikai fegyveres csoportok egy része de facto ellenőrzést gyakorol a határ menti régiókban. A Nemzeti Egységkormány (NUG) és a különböző etnikai szervezetek közötti szövetségek a bamar dominanciájú centralizáció ellen jöttek létre, és a konfliktusban az ország jövője szempontjából az is kérdés, hogy a polgárháború után milyen föderatív vagy autonóm modellek lehetségesek A 2021-es puccs és Mianmar 2026-ban. A nemzetépítés tehát itt jelenleg a folyamatos erőszak és az állami legitimitás hiánya miatt gyakorlatilag megrekedt.
Indonéziában a Nyugat-Pápua konfliktus és a régió emberi jogi helyzete a nemzetépítés árnyoldalának tekinthető. A jakartai kormány rendszerint hangsúlyozza, hogy Pápua indonéz terület, és a fejlesztési programok az integrációt szolgálják; a pápuai aktivisták és nemzetközi emberi jogi szervezetek viszont rendszeresen diszkriminációról, földelvételről és a helyi lakosságot sújtó erőszakról számolnak be. Az önrendelkezési mozgalmak elnyomása és a sajtószabadság korlátozása Nyugat-Pápuában a posztkoloniális nemzetépítés egyik legvitatottabb kérdése. A téma tárgyalása annál is bonyolultabb, mert Indonézia területi integritásának védelme, a pápuai jogos sérelmek és a nemzetközi emberi jogi normák között feszültség van Pápua és Nyugat-Pápua.
A nemzetépítés a határokon átnyúló migráció és a diaszpórák miatt is új dimenziókat kapott. A délkelet-ázsiai kínai diaszpórák állampolgársági helyzete, gazdasági szerepe és a velük szemben időnként fellángoló ellenségeskedés a nemzetépítés egyik visszatérő témája. A 2010-es években Mianmarban a kínai közösség elleni erőszak a gazdasági nehézségekkel és a bamar nacionalista retorikával kapcsolódott össze; Indonéziában a kínai kisebbség jogi és kulturális helyzete a Reformasi után javult, de a társadalmi előítéletek nem tűntek el. Az indiai diaszpóra Malajziában és Mianmarban – bár létszámát tekintve kisebb – hasonló kihívásokkal szembesült. Az ASEAN-tagállamok közötti munkaerő-migráció pedig azt mutatja, hogy a nemzetépítés már nemcsak a helyi kisebbségekről, hanem a határokon átnyúló munkavállalókról és a menekültekről is szól Migráció, menekültek és diaszpóra.
A régió államhatárai és nemzetépítési tapasztalatai néhány közös mintát mutatnak, ugyanakkor országonként és gyarmati múlttól függően jelentősen eltérnek. Először is, a mai határok alapvetően gyarmati alkotások, és bár időnként tárgyalásokkal módosultak, a posztkoloniális államok a legtöbb esetben fenntartották a gyarmati felosztást, mert annak megváltoztatása még nagyobb káoszt és hatalmi versengést okozott volna. Másodszor, a nemzetépítési projektek gyakran egy domináns etnikai vagy vallási csoport mintájára képzelték el az egységes nemzetet, ami a kisebbségek diszkriminációjához vagy kirekesztéséhez vezetett. Harmadszor, az állampolgársági modellek döntően meghatározzák a kisebbségek jogait: ahol az állampolgárság nyitottabb és a kultúra többpólusú, ott több esély van a békés együttélésre; ahol kirekesztő, ott a konfliktusok hosszú távon eszkalálódnak. Negyedszer, a nemzetépítés erőszakos formái – asszimiláció, kényszerbetelepítés, állampolgárság-megvonás – nem szüntették meg az etnikai önazonosságot, hanem gyakran erősítették a kisebbségi politikai mozgalmakat.
Ugyanakkor a régióban akadnak példák arra is, hogy a nemzetépítés nem zárja ki a regionális autonómiát és a kulturális pluralizmust. Az acehi béke, a Fülöp-szigeteki Bangsamoro régió és a Bougainville-i autonómia azt jelzi, hogy a decentralizáció és a kisebbségi jogok intézményesítése csökkentheti a fegyveres konfliktusok kockázatát. A thaiföldi déli tartományokban, Mianmarban vagy Nyugat-Pápuán azonban a központi állam mély bizalmatlansága és a fegyveres erőszak ördögi köre még messze van a megoldástól. A nemzetépítés és az állampolgárság kérdése így továbbra is nyitott folyamat, amelyben a történelmi sérelmek, a mai politikai harcok és a regionális nagyhatalmi versengés egyszerre játszik szerepet.
A fejezetben tárgyalt folyamatok forrásbázisa erősen rétegzett. A gyarmati határok kialakulása elsősorban levéltári forrásokból – szerződések, térképek, gyarmati kormányzati levelezés, valamint a 19. századi földrajzi folyóiratok – rekonstruálható. Az ilyen források azonban a gyarmati adminisztráció nézőpontját tükrözik, és gyakran nem szólaltatják meg az érintett helyi közösségeket. A határ menti lakosság tapasztalataira vonatkozóan néprajzi és szóbeli történeti források adnak kiegészítő információt, ezek azonban pontosan ezért a hagyományos levéltári forrásokkal nehezen egyeztethetők össze.
A nemzetépítés és az állampolgárság jogi kereteit alkotmányok, állampolgársági törvények és bírósági döntések dokumentálják; ezek szövege általában megbízható, de a jogi normák és a gyakorlati érvényesítés közötti szakadék sok esetben jelentős. A kisebbségi csoportok lélekszámára és a konfliktusok áldozataira vonatkozó adatok gyakran statisztikai becslések, amelyek a forrástól függően jelentősen eltérhetnek. Például a rohingja közösség aránya Mianmarban a hivatalos mianmari statisztikák szerint jóval alacsonyabb, mint amennyit független demográfusok vagy segélyszervezetek becsülnek; az eltérés oka részben módszertani, részben politikai.
A rohingják elleni erőszak minősítése – etnikai tisztogatás vagy népirtás – nem pusztán jogi kategória, hanem a nemzetközi jogi eljárások és a tagállamok politikai álláspontjai által alakított, vitatott értelmezés. A könyv a nemzetközi szervezetek és a Nemzetközi Bíróság dokumentált álláspontját közli, de jelzi, hogy a mianmari kormány és egyes szövetségesei ezeket a minősítéseket elutasítják. Hasonlóképpen, az 1971-es bangladesi háború és a bengáli erőszak áldozatainak száma becslés, amely 300 ezer és 3 millió között mozog a forrástól függően; a szám attól függ, hogy kit és milyen időszakból számítanak áldozatnak. A fejezet ezért a pontos szám közlése helyett a becslések tartományát és az eltérés okait érzékelteti.
A határviták jogi lezárása (például a Preah Vihear ügyben) dokumentált, azonban a határok helyi elfogadottsága, a határ menti közösségek mindennapi határátlépése és a tényleges ellenőrzés kérdése sokkal kevésbé dokumentált. A szeparatista mozgalmak és a kormányzati válaszlépések esetében mind az állami, mind a nem kormányzati szereplők forrásai elfogultak lehetnek, ezért a tényeket több független forráson át kell ellenőrizni. A friss konfliktusok – Nyugat-Pápua, Mianmar, a dél-thaiföldi felkelés – eseményeinek rekonstrukciója folyamatosan változik, és a 2025–2026-os állapotokra vonatkozó adatok csak korlátozottan ellenőrizhetők.