A theraváda buddhizmus és az állam viszonya Délkelet-Ázsia szárazföldi országaiban nem érthető meg pusztán a vallási tanítások vagy a politikai intézmények felől. Mianmar, Thaiföld, Laosz és Kambodzsa történetében a szangha (szerzetesi közösség), a királyi hatalom és a világi társadalom közötti hosszú távú kölcsönhatások alakították ki azokat a mintázatokat, amelyek a gyarmati korszak után is meghatározzák az állam és a vallás közötti kapcsolatot. Ez a viszony nem statikus: a királyi legitimitás buddhista formái, a szerzetesi rend állami ellenőrzése és a vallási nacionalizmus modern jelenségei egyaránt olyan folyamatok, amelyekben a hatalom, a rituális rend és a közösségi identitás összefonódik. A fejezet ezt a viszonyt vizsgálja, szorosan kapcsolódva a Posztkoloniális államok és elitek fejezetben tárgyalt államépítési kérdésekhez: amíg az államhatalom intézményei és a gyarmati örökség a politikai kereteket határozzák meg, addig a buddhista intézmények gyakran a legitimitás, a társadalmi mobilitás és a nemzeti identitás forrásául szolgáltak.
A fejezetben elkülönítetten kezeljük a dokumentált történelmi folyamatokat, a régészeti és epigráfiai rekonstrukciókat, a tudományos konszenzust és a vitatott értelmezéseket. Az egyes országok buddhista állami modelljei nem azonosíthatók egymással automatikusan: a thaiföldi monarchia szakrális jellege, a mianmari buddhista nacionalizmus, a laoszi szocialista állam korlátozó-védelmező politikája és a kambodzsai poszt-genocid újjáépítés külön utakat jártak be.
A theraváda buddhizmus (a „vének tanítása”) a legkorábbi fennmaradt buddhista iskola, amely a páli kánonra épül, és a buddhista hagyomány szerint az i. e. 3. században, Asóka indiai császár missziói révén jutott el Srí Lankára. Innen délkelet-ázsiai elterjedése hosszabb, több évszázados folyamat volt, amelyben a tengeri kereskedelem, a szerzetesi utazások és a helyi uralkodók döntései egyaránt szerepet játszottak. A korai államokban (i. sz. 1–15. század) a buddhizmus nem kizárólagos vallásként volt jelen: a hinduizmus, a mahájána buddhizmus és a helyi szellemhitek párhuzamosan léteztek. A Pagan királyság (mai Mianmar területe) a 11. századtól vált a theraváda egyik fontos központjává, Anawrahta király (ur. kb. 1044–1077) uralkodása alatt. A páli krónikák és a feliratok szerint Anawrahta a buddhizmust támogatta, de a korabeli forrásokban a uralkodó vallási szerepe összetett volt: egyszerre volt hódító, aki a szellemhitű helyi kultuszok részleges megtűrésével stabilizálta hatalmát, és a buddhista kozmológia által igazolt királyi tekintély letéteményese. A Pagan korabeli feliratok a királyt gyakran dhammarádzsaként (a Tanítás királyaként) ábrázolják, de ennek értelmezése vitatott: egyes kutatók szerint ez a királyi ideológia része volt, mások szerint a szerzetesi elit retrospektív legitimációja.
A szárazföldi Délkelet-Ázsiában a theraváda fokozatosan vált meghatározóvá, de nem egységesen. A mai Thaiföld területén a Sukhothai királyság (kb. 13–14. század) hagyományosan a theraváda virágzó időszakaként szerepel a thai nemzeti történetírásban. Ramkhamhaeng király híres, 1292-esre datált felirata – amennyiben hiteles – a buddhista kegyes király képét mutatja, de a felirat eredetisége körüli viták rávilágítanak arra, hogy a modern thai állam a múltat gyakran nemzeti legitimációra használta. A dokumentált tény az, hogy a Sukhothai és a későbbi Ayutthaya királyság (1351–1767) udvari kultuszában a théraváda szerzetesi rend, a brahmanista rituálék és a helyi szellemhitek együtt éltek; a király legitimitása magában foglalta a buddhista erényeket (tíz királyi erény), a szerzetesi szangha védelmét és a jelentős templomépítkezéseket.
A mai Laosz területén a Lan Xang királyság (14. századtól) alapítója, Fa Ngum (ur. kb. 1353–1372) hozta létre a buddhista államot, de a királyság vallási viszonyai csak a későbbi krónikákból ismertek, amelyeket gyakran évszázadokkal később írtak, és dinasztikus érdekeket szolgáltak. A Vientiane és Luang Prabang központú királyságokban a szerzetesi rend és a királyi hatalom szorosan összefonódott: a király a szangha patrónusa volt, a szangha pedig a királyi legitimitás vallási alapját biztosította. A laoszi történetírásban vitatott, hogy a buddhizmus mennyire terjedt el a falusi lakosság körében a korai újkor előtt; a régészeti és krónikai források ellentmondásosak.
Kambodzsában az Angkor Birodalom (kb. 9–15. század) korai időszakában a hinduizmus, különösen a Siva-kultusz, valamint a mahájána buddhizmus uralkodott. A theraváda csak a 13. századtól vált meghatározóvá, párhuzamosan a birodalom politikai átrendeződésével. A khmer templomok, például a Bayon, a mahájána buddhista Avalókitésvara és a királyi kultusz keveredését mutatják. A 15. században, a főváros délre költözése után a theraváda lett a domináns forma, és a királyi udvarral szemben a falusi szerzetesi közösségek váltak a vallási élet központjaivá.
A korai államok esetében tehát a theraváda buddhizmus és az állam kapcsolata nem írható le a későbbi nemzetállami modellekkel. A királyi hatalom vallási legitimációja, a szerzetesi elit támogatása és a helyi kultuszokkal való kiegyezés együttesen jellemezte ezt a korszakot. A források – feliratok, krónikák, templomi alapítások – mind a királyi udvar és a szerzetesi elit perspektíváját tükrözik; a falusi vallásosságról keveset tudunk.
A 19. századi gyarmati hódítások alapjaiban alakították át a buddhista intézmények helyzetét. Mianmarban a brit gyarmatosítás (1824–1885) felszámolta a Konbaung-dinasztiát, és ezzel megszüntette a királyi patronátus intézményét, amely a szangha egységének egyik pillére volt. A brit gyarmati állam vallási ügyekben főként a rend fenntartására törekedett, és nem vállalta a buddhista egyház támogatását, ami a szerzetesi közösség széttagolódásához és új reformmozgalmak kialakulásához vezetett. A „burmai buddhizmus hanyatlása” a gyarmati korszakban vitatott tézis: egyes kutatók szerint a brit politika valóban aláásta a hagyományos intézményeket, mások szerint a buddhizmus éppen a gyarmati uralom alatt vált a burmai nemzeti identitás központi elemévé, és a szerzetesi hálózatok a modern oktatás és a politikai mozgósítás tereivé váltak.
A függetlenségi mozgalmakban a buddhista intézmények kulcsszerepet játszottak. Mianmarban az 1920-as évektől a buddhista Young Men’s Buddhist Association (YMBA) és a későbbi Thakin mozgalom egyaránt merített a buddhista szimbólumokból; a szerzetesek, mint például U Ottama és U Wisara, a brit uralom elleni ellenállás ikonjai lettek. Fontos azonban megjegyezni, hogy a gyarmatiellenes buddhista nacionalizmus nem volt egységes: egyes szerzetesi csoportok a nemzeti függetlenséget, mások a vallási megújulást vagy éppen a hagyományos királyi legitimitás helyreállítását helyezték előtérbe.
Thaiföld kivételes helyzetben volt, mert elkerülte a közvetlen gyarmati uralmat, de a 19. század második felétől a Chakri-dinasztia reformjai (IV. Ráma, V. Ráma, azaz Csulalongkorn) a modern államépítés részeként központosították a szanghát. A Thammayut reformirányzat (1830-as évektől) a szerzetesi fegyelem szigorítását és a kanonikus tanításokhoz való visszatérést hirdette, és szoros kapcsolatba került az udvarral. A szangha-törvények (1902, majd 1941, 1962) állami felügyelet alá vonták a szerzetesi közösséget, és létrehoztak egy hierarchikus, az állam által ellenőrzött egyházszervezetet. Ez a modell a thai államhatalom legitimációját szolgálta, és a „buddhizmus, nemzet, király” hármas eszméjének alapjává vált. A thai buddhizmus modernizációja azonban nem volt ellentmondásmentes: a vidéki szerzetesek egy része saját, nem hivatalos gyakorlatokat őrzött, míg a központosított rend a királyi udvar és a bangkoki elit érdekeit tükrözte.
Laosz a francia gyarmati uralom alatt (1893–1954) a buddhista intézmények részleges védelmét élvezte, mert a franciák a buddhizmust a vietnámi befolyással szembeni kulturális ellensúlynak tekintették. A francia gyarmati hatóságok támogatták a luang prabangi királyi udvart és a buddhista oktatást, de a szangha állami ellenőrzés alatt maradt. A laoszi nacionalizmus a buddhista identitásra épített, de gyengébb volt, mint a szomszédos országokban, mert a laoszi társadalom etnikai és regionális tagoltsága, valamint a franciák által fenntartott királyság korlátozta a politikai mozgósítást.
Kambodzsa francia protektorátusként (1863–1953) hasonló helyzetben volt: a franciák a khmer királyságot és a buddhizmust a vietnámi és thai terjeszkedéssel szembeni ütközőzónaként használták. A buddhista intézmények megőrizték a királyi patronátus hagyományát, de a francia hatóságok a szangha oktatási és adminisztratív ellenőrzésére törekedtek. A kambodzsai buddhizmus a gyarmati időszakban a nemzeti identitás egyik alapeleme lett, különösen az 1930-as évektől, amikor a modern khmer nyelvű oktatás és a buddhista újjáéledési mozgalmak megerősödtek. Az 1953-as függetlenség után Szihanuk herceg, majd király, a „buddhista szocializmus” eszméjével igyekezett összekapcsolni a nemzetépítést és a buddhista hagyományt.
A dekolonizáció után a négy országban eltérő módon alakult a buddhizmus állami helyzete. A közös vonás az volt, hogy a buddhizmus valamilyen formában államvallássá vagy privilegizált vallássá vált, de a politikai rendszerek különbségei miatt a szangha szerepe is eltérően intézményesült.
Mianmarban a függetlenség (1948) után az állam a buddhizmust nem tette hivatalos államvallássá, de a buddhista intézmények szorosan összefonódtak a nemzetépítéssel. A Ne Win tábornok vezette katonai rezsim (1962–1988) szekuláris, szocialista retorikát használt, ugyanakkor a buddhista szertartásokat és a szerzetesi hierarchiát saját hatalma legitimálására is felhasználta. A szangha állami ellenőrzés alá került, és a rezsim 1980-ban létrehozta a State Sangha Maha Nayaka Committee (Állami Szangha Nagy Vezető Bizottság) nevű testületet, amely a szerzetesi közösség hivatalos felügyeletét végezte. A dokumentált tény, hogy a katonai kormányzatok a buddhista nacionalizmust időnként támogatták, különösen az 1990-es évektől, amikor a katonai junta a demokratikus ellenzékkel szemben a buddhista identitásra apellált. A 2007-es sáfrányos forradalom – amikor szerzetesek tömegei tüntettek a katonai junta ellen – megmutatta, hogy a szangha nem egységesen a rezsim eszköze, hanem a társadalmi elégedetlenség hordozója is lehet. A tüntetéseket a katonai erők brutálisan leverték; a pontos áldozatszámok becslések, és a rezsim hivatalos adatai jelentősen eltérnek az emberi jogi szervezetek becsléseitől.
A 2010-es években a mianmari buddhista nacionalizmus új szakasza bontakozott ki. A 969 mozgalom és a Ma Ba Tha (Organisation for the Protection of Race and Religion, Nemzet és Vallásvédő Szervezet) nevű csoportok buddhista szerzetesek vezetésével a muszlim kisebbségek, különösen a rohingják elleni uszítást és diszkriminatív törvényeket szorgalmaztak. A dokumentált tény, hogy 2012-ben Rakhine államban buddhisták és rohingja muszlimok közötti erőszak tört ki, és 2017-ben a mianmari hadsereg (Tatmadaw) nagyszabású katonai hadműveletet hajtott végre a rohingják ellen. Az ENSZ és több nemzetközi szervezet ezt etnikai tisztogatásnak, illetve egyes cselekményeket népirtásnak minősítette; ezek a minősítések azonban nem a könyv saját álláspontja, hanem a nemzetközi testületek attribúciója. A mianmari katonai vezetés tagadja a népirtás vádját, és a műveletet a terrorizmus elleni fellépésként mutatja be. A buddhista nacionalizmus szerepe a rohingjaellenes erőszakban vitatott: egyes kutatók szerint a buddhista szerzetesi csoportok döntő szerepet játszottak a gyűlöletkeltésben, mások szerint a hadsereg a szerzetesi hálózatokat csak eszközként használta, és a fő felelősség a katonai parancsnokságé. A 2021-es katonai puccs után a buddhista intézmények megosztottak: egyes szerzetesi vezetők a juntához lojálisak, mások a demokratikus ellenállást és a polgári engedetlenségi mozgalmat támogatják. A helyzet változó, és a friss események dokumentálása még nem teljes.
Thaiföldön a buddhizmus állami szerepe a monarchiával szorosan összekapcsolódik. A thaiföldi alkotmányok a királyt buddhista uralkodónak nyilvánítják, és a király a vallás védelmezője. A szangha hierarchikus, az állam által felügyelt szervezete a 20. században megerősödött. A lese-majeste törvény (a királyság megsértésének tilalma) a modern thai jogrendszerben kiemelt védelmet biztosít a monarchiának, és a buddhista szimbolikát is érinti. A könyv nem foglal állást a monarchia szentségének vagy bírálatának vitájában, de bemutatja a tényeket: a thai állam a buddhizmust a nemzeti identitás központi elemeként kezeli, a szerzetesi intézmény pedig a királyi hatalom rituális legitimációját szolgálja. A 2020-as tömegtüntetések során a fiatalok egy része a monarchia reformját és a buddhista intézmények átláthatóságát követelte; ezek a követelések a thai politikai rendszer alapjait érintették, és a kormányzat a lese-majeste törvényre hivatkozva lépett fel ellenük. A thai buddhista nacionalizmus azonban nem egységes: a dél-thaiföldi, többségében muszlim tartományokban a buddhizmus állami szerepe feszültséget okoz, és a kormányzati politika a nemzetbiztonsági narratívát erősíti. A szerzetesi közösség politikai szerepe Thaiföldön is vitatott: egyes szerzetesek a kormányzati politikát támogatják, mások a társadalmi igazságosságot hirdetik, de a nyílt politikai fellépés a szerzetesi fegyelembe ütközhet, és a hatóságok felléphetnek velük szemben.
Laoszban a buddhizmus állami helyzete a szocialista forradalom után alapvetően megváltozott. A Pathet Lao 1975-ös hatalomátvétele után a buddhizmust nem tiltották be, de a szerzetesi intézményeket állami ellenőrzés alá vonták, és a buddhizmus mint „a laoszi nemzeti kultúra része” kapott helyet a hivatalos ideológiában. A kormányzat csökkentette a szerzetesi létszámot, és a vallási tevékenységet a nemzeti egység és a szocialista állam szolgálatába állította. A laoszi alkotmány (1991, módosítva) garantálja a vallásszabadságot, de a buddhista intézmények továbbra is az állami felügyelet alatt állnak. A laoszi buddhizmus a mindennapi életben azonban továbbra is fontos: a falusi templomok, a szerzeteseknek való alamizsnaadás és a fesztiválok a társadalmi élet szerves részei. A laoszi állam és a buddhizmus viszonya kevésbé kutatott, mint a thai vagy mianmari eset, és a rendelkezésre álló források gyakran állami propagandát tükröznek; a független kutatások száma korlátozott.
Kambodzsában a buddhizmus a 20. század második felében szélsőséges állapotváltozásokon ment keresztül. A Khmer Rouge uralma (1975–1979) alatt a buddhizmust hivatalosan felszámolták: templomokat romboltak le, szerzeteseket öltek meg vagy kényszerítettek visszavonulásra, és a vallásgyakorlást betiltották. A dokumentált tény, hogy a khmer rouge a buddhista intézményeket a „régi társadalom” szimbólumaként kezelte, és a szangha létszáma drasztikusan csökkent. Az áldozatok száma becslés, és a nemzetközi bírósági eljárások (az ENSZ által támogatott Rendkívüli Kamarák a Kambodzsai Bíróságokon, ECCC) megerősítették a buddhista közösség elleni cselekmények bűncselekményi jellegét. A vietnami megszállás (1979–1989) után a buddhizmus fokozatosan újjáéledt, de a kormányzat az állami ellenőrzést fenntartotta. Az 1993-as alkotmány a buddhizmust államvallássá nyilvánította, és a szerzetesi közösség azóta ismét fontos társadalmi szerepet tölt be, különösen az oktatásban és a szociális szolgáltatásokban. A kambodzsai buddhizmus politikai szerepe azonban továbbra is vitatott: egyes szerzetesek a kormánypártot támogatják, mások a társadalmi igazságosság és a környezetvédelem ügyét képviselik, ami időnként összeütközésbe hozza őket a hatóságokkal. A 2010-es években a szerzetesi aktivizmus a földfoglalások és az erdőirtások elleni tiltakozásokban is megjelent, de a kormányzat ezeket gyakran politikai fenyegetésként kezelte.
A buddhista nacionalizmus kifejezés a 20. század végén és a 21. század elején vált a nemzetközi tudományos diskurzus részévé, de használata vitatott. Egyes kutatók szerint a buddhizmus eredeti tanításaival ellentétes a nacionalista mozgósítás, ezért a „buddhista nacionalizmus” fogalma önellentmondás; mások azonban rámutatnak, hogy a történelmi buddhista államokban a vallás és a politikai közösség sohasem vált el élesen, és a modern nacionalizmusok gyakran merítettek vallási szimbólumokból. A könyv a fogalmat attribúcióval használja: jelzi, hogy a mianmari, thai, laoszi és kambodzsai politikai mozgalmak esetében a szerzetesi intézmények és a nemzeti identitás összefonódása dokumentált, de az értelmezés – hogy ez buddhista nacionalizmusnak nevezhető-e, és milyen kauzális szerepet játszott az erőszakban – vita tárgya.
A mianmari rohingja válság kapcsán a buddhista nacionalizmus szerepe a legélesebben vitatott. A nemzetközi emberi jogi szervezetek, mint például a Human Rights Watch és az Amnesty International, jelentéseikben a buddhista szerzetesi csoportok uszító szerepét hangsúlyozzák, és azt állítják, hogy a rohingjaellenes erőszakot részben buddhista ideológia indokolta. Mianmar kormányzata és a katonai vezetés ezt a narratívát elutasítja, és a konfliktust a terrorizmus elleni harc és az illegális migráció kérdéseként keretezi. A tudományos irodalomban is megoszlanak a vélemények: egyesek szerint a buddhista nacionalizmus a rohingjaellenes erőszak egyik elsődleges oka volt, míg mások szerint a fő mozgatóerő a katonai rezsim hatalomtechnikája és a Rakhine államban régóta fennálló etnikai-nemzeti feszültség volt, amelybe a buddhista retorika csak beépült. A könyv nem foglal állást, de hangsúlyozza, hogy a vallási identitás politikai célú felhasználása dokumentált, és a szerzetesi közösség egy része aktívan részt vett az uszításban.
A thaiföldi esetben a buddhista nacionalizmus a monarchy szentségével kapcsolódik össze. A thai állami ideológia a buddhizmust, a nemzetet és a királyt szerves egységként kezeli, és a buddhista intézmények a királyi hatalom rituális alátámasztását szolgálják. A 2020-as tiltakozásokban a fiatalok egy része ezt a hármas kapcsolatot kérdőjelezte meg, ami a thai politikai rendszer alapjait érintette. A kormány válasza a lese-majeste törvény szigorú alkalmazása volt, ami a kritikusok szerint a szólásszabadság korlátozását jelenti, míg a kormány álláspontja szerint a monarchia védelme a nemzeti stabilitás feltétele. A buddhista nacionalizmus thaiföldi formája vitatott, mert a monarchia és a vallás kapcsolata hagyományosan szentnek tekintett, és a modern politikai vitákban nehezen tárgyalható.
Laoszban a buddhista nacionalizmus jelensége kevésbé kutatott, mivel a szocialista állam a vallási identitást a nemzeti egység alá rendelte. A laoszi állami narratívában a buddhizmus mint kulturális örökség jelenik meg, nem mint politikai mozgósító erő. Ugyanakkor a laoszi etnikai kisebbségek – például a hegyi közösségek – körében a buddhizmus térhódítása és a kormányzati politikák közötti feszültségek dokumentáltak, de ezek nem kapnak akkora nemzetközi figyelmet, mint a mianmari eset.
Kambodzsában a buddhista nacionalizmus a poszt-genocid újjáépítés során kapott szerepet. A kambodzsai állam a buddhizmust a nemzeti identitás helyreállításának eszközeként használta, és a szerzetesi közösség az állami ideológia része lett. Ugyanakkor a kambodzsai buddhizmus politikai szerepe korlátozottabb, mint Mianmarban vagy Thaiföldön, mert a kormányzó párt erős ellenőrzést gyakorol a szerzetesi intézmények felett, és a nyílt politikai aktivizmust elnyomja. A buddhista nacionalizmus kambodzsai formái a 2010-es években a thaiföldi és mianmari mintákhoz képest mérsékeltebbek voltak.
A négy ország összehasonlítása azt mutatja, hogy a theraváda buddhizmus és az állam viszonya nem vezethető le egyetlen modellből. A közös történeti alap ellenére az állami ellenőrzés mértéke, a szerzetesi közösség politikai szerepe és a buddhista nacionalizmus intenzitása jelentősen eltér. Thaiföldön a monarchia szakrális legitimitása a legmeghatározóbb; Mianmarban a buddhista nacionalizmus a katonai rezsim és a civil társadalom konfliktusában éleződik ki; Laoszban a szocialista állam a buddhizmust a nemzeti egység eszközeként kezeli; Kambodzsában a buddhizmus a poszt-genocid újjáépítés központi eleme, de erős állami kontroll alatt.
A 21. században a buddhista intézmények és az állam kapcsolata új kihívásokkal szembesül. A demográfiai változások, a városiasodás, a világi oktatás terjedése és a tömegmédia hatására a szerzetesi létszám csökkenése vagy stagnálása figyelhető meg egyes országokban, bár a pontos statisztikák bizonytalanok. A buddhista intézmények szerepe a szociális ellátásban, az oktatásban és a környezetvédelemben továbbra is jelentős, de a politikai instrumentalizáció veszélye fennáll. A vallási és etnikai konfliktusok – különösen Mianmarban, de Thaiföld déli tartományaiban és Kambodzsa egyes régióiban is – azt mutatják, hogy a buddhista identitás politikai célú felhasználása káros következményekkel járhat.
A theraváda buddhizmus és az állam viszonyának történeti vizsgálata számos forrásra támaszkodik, de ezek elérhetősége és értelmezése egyenetlen. A korai államok (Pagan, Sukhothai, Lan Xang, Angkor) esetében a fő források a feliratok, a templomi alapítások, a krónikák és a régészeti leletek. Ezek azonban gyakran töredékesek, és az utólagos átírások, másolások során torzulhattak. A királyi legitimitás buddhista formáira vonatkozó ismereteink elsősorban udvari és szerzetesi szövegekből származnak; a falusi vallásosságról alig tudunk valamit. A krónikák – például a burmai Hmannan Yazawin (Üvegpalota krónika) vagy a laoszi Nithan Khun Borom – évszázadokkal később íródtak, és dinasztikus legitimációs célokat szolgáltak, ezért kritikával kezelendők.
A gyarmati korszakra vonatkozóan bőségesebb levéltári anyag áll rendelkezésre, de ezek a gyarmati hatóságok nézőpontját tükrözik, és gyakran leegyszerűsítik a helyi vallási viszonyokat. A brit, francia és holland gyarmati jelentések, népszámlálások és misszionáriusi beszámolók értékes adatokat tartalmaznak, de a vallási kategóriákat gyakran mereven alkalmazták, és nem vették figyelembe a helyi gyakorlatok sokszínűségét. A nacionalista mozgalmak buddhista vonatkozásairól szóló kutatások a 20. század második felétől gyarapodtak, és mára jelentős tudományos konszenzus alakult ki arról, hogy a buddhizmus a gyarmati uralom elleni ellenállás fontos ideológiai erőforrása volt. Ugyanakkor a mozgalmakon belüli vallási és világi irányzatok közötti viták, valamint a szerzetesi politikai aktivizmus pontos szerepe továbbra is vitatott.
A jelenkori eseményekre vonatkozó adatok – különösen a mianmari rohingja válság, a 2021-es puccs utáni helyzet, a thaiföldi tüntetések és a kambodzsai szerzetesi aktivizmus – gyakran ellentmondásosak. Az emberi jogi szervezetek jelentései, az ENSZ-dokumentumok és a kormányzati közlemények eltérő értelmezéseket adnak. A rohingja áldozatok számára vonatkozó becslések széles skálán mozognak, és a hozzáférés korlátozottsága miatt a pontos számok nem ismertek. A buddhista nacionalizmus fogalmának tudományos vitája azt jelenti, hogy a „buddhista nacionalizmus” kifejezés használata önmagában is értelmezési állásfoglalást jelenthet, ezért a könyv a fogalmat idézőjelesen vagy attribúcióval használja.
A szerzetesi létszámra, a templomok számára és a vallási gyakorlatokra vonatkozó statisztikák országonként eltérő megbízhatóságúak. Thaiföldön és Kambodzsában rendszeresebb állami statisztikák állnak rendelkezésre, de ezek is csak részleges képet adnak, mivel a nem regisztrált szerzetesek és a világi közösségek gyakorlatai kimaradnak. Laoszban a szocialista állami statisztikák a politikai ideológia függvényében módosulhattak, és a független felmérések ritkák. A 2020-as évek folyamatairól – például a mianmari buddhista intézmények megosztottságáról a puccs után – még kevés megbízható, ellenőrzött forrás áll rendelkezésre; a jelenlegi helyzet leírása ezért előzetes, és további kutatást igényel.