Az Államhatárok és nemzetépítés alfejezet azt mutatta be, hogyan lettek a gyarmati határok az új államok keretévé, és milyen nemzetépítési kísérletek indultak meg. Ez az alfejezet a kérdést az állam és az elitek szintjén viszi tovább: kik irányították a függetlenné vált vagy modernizálódó államokat, milyen intézményi és gazdasági eszközöket örököltek, és miért lett a régió sok államában a gyarmati kor utáni politikai rendszer a nyílt versengő demokrácia helyett bürokratikus autoritarizmus (bureaucratic authoritarianism), domináns pártrendszer (dominant-party system) vagy katonai rezsim (military regime). A tíz tárgyalt állam pályája nem egyetlen modellt követ: a hasonlóságok mellett éppen a különbségek magyarázzák, miért vált Malajziából viszonylag stabil választási autoriter rendszer, míg Mianmarból évtizedes katonai diktatúra, Indonéziában pedig 1998 után demokratizálódó rezsim.
A fejezet nem tekinti a gyarmati örökséget mechanikus sorsnak. Az új elitek nem egyszerűen „átvették” a gyarmati államot, hanem átalakították, kisajátították vagy éppen újratermelték annak intézményeit. Ugyanakkor a bürokrácia, a hadsereg, a jogrend, a földtulajdon, az iskolarendszer és az etnikai kategorizáció olyan mintázatai, amelyek a gyarmati korszakban szilárdultak meg, hosszú időre behatárolták a politikai döntések mozgásterét.
A függetlenné válás módja alapvetően befolyásolta, hogy milyen állam jött létre. A békés átadás, a tárgyalásos dekolonizáció és a fegyveres függetlenségi háború eltérő eliteket és intézményi viszonyokat hagyott maga után. A Fülöp-szigetek 1946-ban, Malajzia 1957-ben, Laosz és Kambodzsa 1953–1954-ben, Pápua Új-Guinea pedig 1975-ben viszonylag rendezett átmenettel, de gyakran a korábbi gyarmati bürokrácia fenntartásával nyerte el függetlenségét. Ezzel szemben Indonézia 1945–1949 között fegyveres konfliktusban harcolta ki a holland elismerést, Vietnam 1945 után három évtizedes háborúban egyesült, Banglades 1971-ben polgárháború és pakisztáni katonai megtorlás révén vált le Nyugat-Pakisztánról, Mianmar 1948-ban pedig azonnal többfrontos belső fegyveres konfliktussal szembesült. Thaiföld kivételes eset: nem volt formális gyarmat, de a 19–20. század fordulóján az európai nyomásra kiépített centralizált bürokratikus állam sok tekintetben a gyarmati államokhoz hasonló szerkezetet hozott létre.
A posztkoloniális államok a legtöbb esetben átvették a gyarmati közigazgatás alapintézményeit: a központi minisztériumokat, a rendőrséget, a bírósági hierarchiát, az anyakönyvi és népszámlálási rendszert, valamint a rendkívüli állapotra hivatkozó belső biztonsági törvényeket. A maláj függetlenség után is hatályban maradt a brit gyarmati időszakból származó belső biztonsági törvény (Internal Security Act), amely lehetővé tette a bírósági eljárás nélküli őrizetbe vételt. Banglades és Pakisztán hasonlóképpen örökölte a Speciális Hatalmi Törvényt (Special Powers Act), amelyet később mindkét állam ellenzékiek és kisebbségek ellen is alkalmazott. A burmai/mianmari állam a gyarmati rendőrségi és büntetőjogi szabályokat részben megtartotta, részben a katonai kormányzás eszközévé alakította. Az indonéz állam a holland közigazgatási jogot és a területi igazgatást vitte tovább, de a függetlenségi háború után saját hadsereget és rendőrséget épített. Vietnam északi fele 1954 után a francia gyarmati bürokrácia helyett szovjet és kínai mintákat követő pártállamot hozott létre, míg a déli állam az amerikai támogatású köztársasági intézményeket és a francia eredetű közigazgatási kereteket vegyítette.
A gyarmati állam egyik legtartósabb öröksége a központosítás volt. A gyarmati hatalmak a területet a fővárosból, írott szabályok és hierarchikus hivatalok révén igazgatták, és a helyi hatalmasságokat alárendelték vagy beépítették a közigazgatásba. A függetlenség után sok új kormányzat ezt a központosítást erősítette tovább, mert a határok megszilárdításához és az adóztatáshoz hatékony állami jelenlétre volt szüksége. Ennek következménye a főváros-központúság: Bangkok, Jakarta, Manila, Hanoi, Rangun/Jangon, Kuala Lumpur, Daka, Vientián és Phnompen aránytalanul nagy gazdasági és politikai súlya a gyarmati korszakban létrehozott közigazgatási és kereskedelmi központok továbbélését tükrözi. Pápua Új-Guinea esetében ez a folyamat gyengébb: Port Moresby ugyan főváros, de a hegyvidéki és szigeti közösségek állami elérése sokáig korlátozott maradt.
Az állam kapacitása tehát nem volt egyenletes. Azok az országok, amelyek a gyarmati korszakban nagyobb adóztató és ellenőrző apparátust örököltek, könnyebben tudták központi fejlesztési terveiket végrehajtani; a gyenge infrastruktúrájú és széttagolt területeken viszont az állam gyakran csak a hadsereg és a rendőrség révén tudott jelen lenni. Ennek következménye lett a bürokratikus autoritarizmus és a katonai kormányzás térnyerése, de ezt nem lehet kizárólag a gyarmati múltra visszavezetni: a hidegháború, a fegyveres konfliktusok és az elitek közötti hatalmi harc ugyanilyen fontos tényező volt.
Az új államok élén álló posztkoloniális elitek társadalmi összetétele tükrözte a gyarmati korszakban kialakult iskolázottsági és foglalkozási hierarchiákat. A nacionalista vezetők jelentős része a gyarmati oktatási rendszerben, gyakran európai egyetemeken tanult, és jogot, orvostudományt, mérnöki vagy tanítói pályát választott. Az iskolázottság egyszerre adott szakértelmet az állam irányításához és tette őket a gyarmati hatalom számára is elfogadható tárgyalópartnerré. Sukarno (Indonézia), Ho Si Minh (Vietnam), Aung Szan (Mianmar), José Rizal (Fülöp-szigetek) és Mudzsibur Rahmán (Banglades) példája azt mutatja, hogy a függetlenségi mozgalmak vezetői nem egyetlen társadalmi rétegből kerültek ki: volt köztük arisztokrata származású, vidéki középosztálybeli, városi értelmiségi és gyarmati tisztviselőcsaládból jött személy is. A maláj Tunku Abdul Rahman hercegi családból származott, Norodom Szihanuk pedig királyként lett a kambodzsai függetlenségi politika központi alakja, ami arra figyelmeztet, hogy a „gyarmati elnyomó” és a „helyi elit” szembenállás nem volt merev: a helyi arisztokrácia egyes tagjai a gyarmati rendszerrel együttműködtek, mások annak ellenében nacionalista vezetőkké váltak.
A függetlenség után az elitek három, egymással összefonódó csoportja vált meghatározóvá: a politikai-bürokratikus elit, a katonai elit és a gazdasági elit. A politikai-bürokratikus elit a gyarmati közigazgatásban iskolázott tisztségviselőkből, tanítókból és pártfunkcionáriusokból állt; ők foglalták el a minisztériumi, tartományi és helyi tanácsi pozíciókat, és ők irányították az állami fejlesztési terveket. A katonai elit jelentősége ott nőtt meg, ahol a függetlenségi harc vagy a hidegháborús belső konfliktus során a hadsereg az állam legerősebb intézményévé vált: Burmában/Mianmarban, Indonéziában, Thaiföldön, a Fülöp-szigeteken Marcos idején, valamint Dél-Vietnamban és a bangladesi katonai rezsimek alatt. A gazdasági elit nem volt egységes: egyes családok a gyarmati kereskedelemben, ültetvényekben vagy ingatlantulajdonban gazdagodtak meg, mások a függetlenség után állami engedélyekből, privatizációból és importengedélyekből építettek vagyont.
A régióban különösen fontos volt a kínai és indiai származású üzleti közösségek helyzete. A gyarmati korszakban a bányászat, a rizskereskedelem, a kiskereskedelem és a pénzkölcsönzés egy részét kínai és indiai vállalkozók irányították, részben a gyarmati hatalmak által kijelölt közvetítő szerepben. A függetlenné váló nemzetállamokban ez a gazdasági szerep gyakran ütközött a többségi nacionalista diskurzusokkal, amelyek a kínai közösséget külső vagy nem lojális elemként ábrázolták. Malajziában az 1969-es zavargások után bevezetett új gazdaságpolitika (New Economic Policy, NEP) intézményesítette a maláj többség gazdasági részesedésének növelését, Indonéziában a Suharto-korszak politikai retorikája egyszerre használta és korlátozta a kínai származású üzleti köröket, a Fülöp-szigeteken pedig a kínai filippínó közösség gazdasági szerepe a nacionalista politika időszakos célpontja volt. Ugyanakkor a mai kutatások hangsúlyozzák, hogy a „kínai gazdasági dominancia” képe gyakran leegyszerűsítés: a vagyon és a szegénység a kínai származású lakosságon belül is erősen megoszlott, és a nagyvállalati érdekeltségek gyakran politikai kapcsolatokhoz, nem etnikai hovatartozáshoz kötődtek.
A hagyományos és vallási elitek sem tűntek el. A buddhista szangha, az iszlám vallási vezetők, a katolikus egyházi hierarchia és a helyi törzsi főnökök számos helyen megtartották közösségi befolyásukat. Thaiföldön a monarchia és a buddhista egyház a nemzeti identitás középpontjában maradt; Mianmar és Laosz szocialista rendszerei viszont korlátozták a vallási intézmények önállóságát, bár a buddhizmus társadalmi tekintélye nem szűnt meg. A Fülöp-szigeteken a katolikus egyház a Marcos-diktatúra elleni 1986-os tömegmozgalomban vált nyílt politikai tényezővé, míg Bangladesben az iszlám és a szekuláris nacionalizmus közötti feszültség időről időre az állam önmeghatározásának vitájává vált.
Délkelet-Ázsia posztkoloniális államai közül több hosszú időre tekintélyelvű kormányzás alatt állt, de ennek formái jelentősen különböztek. A politikatudomány a régiót gyakran említi a bürokratikus autoritarizmus példájaként: olyan rendszerként, amelyben a választott testületek gyengék vagy formálisak, a döntéshozatalt a bürokrácia és a hadsereg csúcsai irányítják, a gazdasági fejlődést pedig felülről vezérelt modernizációként kezelik, miközben a társadalmi ellenzéket elnyomják. Ez a kategória ugyanakkor vitatott: a régióban működő rezsimek közül egyesek inkább egypárti államok voltak, mások katonai junta alatt álltak, megint mások domináns pártrendszerként megtartották a választások látszatát, de a politikai versenyt súlyosan korlátozták.
Vietnám és Laosz a kommunista párt által irányított egypárti állammá vált. Vietnam északi részén 1945 után, az 1975-ös újraegyesítés után pedig az egész országban a Vietnami Kommunista Párt ellenőrizte az állami intézményeket, a médiát, a szakszervezeteket és a tömegszervezeteket; a Đổi Mới (megújulás) 1986-tól a gazdaságban piaci elemeket engedett, de a politikai monopóliumot nem adta fel. Laoszban 1975 után hasonló szerkezet jött létre a Laoszi Népi Forradalmi Párt vezetésével. Kambodzsa a Kmer Rouge 1975–1979 közötti radikális agrárforradalmi diktatúrája után vietnámi támogatással állt helyre, majd 1993-tól formálisan többpárti királyságként működött, ám a Kambodzsai Néppárt és Hun Szen fokozatosan felszámolta a valódi politikai versenyt: a választási eljárások megmaradtak, de az ellenzéki tér beszűkült. Ezt a modellt a szakirodalom gyakran választási autoriter rezsinként írja le.
Indonézia pályája a bürokratikus autoritarizmus klasszikus esetét mutatja. Sukarno elnök időszakában a parlamentáris kísérlet után bevezetett irányított demokrácia (Guided Democracy) 1959-től a hadsereg, a kommunista párt és az elnök közötti egyensúlyozásra épült. Az 1965–1966-os erőszakhullámot követően Suharto új rendje (New Order) 1966–1998 között a hadsereg, a bürokrácia és a kormánypárt, a Golkar hatalmát intézményesítette; a választásokat megtartották, de a pártrendszert szigorúan korlátozták. A rendszer egyik pillére a kettős funkció (dwifungsi) tana volt, amely a hadseregnek a biztonsági feladatok mellett politikai és gazdasági szerepet is biztosított. A másik pillér a külföldi befektetésekre és nyersanyagkivitelre épülő gyors gazdasági növekedés, amely az 1997–1998-as ázsiai pénzügyi válságig fennmaradt. A Suharto-rendszer bukásához a válság, a diákmozgalmak és a hadseregen belüli átrendeződés együttesen vezetett.
Thaiföldön a katonai elit 1932 óta megszakításokkal közvetlenül vagy közvetve irányította a politikát. Az abszolút monarchia alkotmányos monarchiává alakítása után a hadsereg és a polgári bürokrácia egymással versengve hozott létre rezsimeket; a 1950–1970-es években az antikommunista katonai kormányzatok az Egyesült Államok szövetségeseként szilárdították meg hatalmukat. A mindenkori alkotmányok gyakran erős végrehajtó hatalmat és korlátozott pártversenyt intézményesítettek. A 2000-es években a Thakszin Sinavatra köré szerveződő választási többség és a hagyományos királyi-katonai-bürokratikus elit közötti konfliktus mutatta meg, hogy a formális demokrácia és a hagyományos hatalmi hálózatok közötti feszültség milyen mély. A hadsereg 2006-ban és 2014-ben puccsal távolította el a kormányt, és a 2014 utáni időszakban a katonai junta által elfogadott alkotmányok tartósan korlátozták a választott kormány mozgásterét.
Mianmar a leghosszabb katonai kormányzás példája. Ne Win tábornok 1962-es puccsa után a hadsereg burmai út a szocializmushoz programjával államosította a gazdaságot, bezárta az országot a külső tőke előtt, és a Tatmadaw (a mianmari hadsereg) az állami hatalom középpontja lett. A 1988-as tömegtüntetések leverését követő katonai junta a 2010-es évek elején ellenőrzött átmenetet indított, amelynek során 2011–2021 között formálisan polgári kormány működött, de az alkotmány a hadseregnek vétójogot biztosított a politikai rendszerben. A 2021-es puccs óta a hadsereg ismét közvetlenül kormányoz, és az ország polgárháborús állapotba került. Ezt a fejezetben hivatkozott A 2021-es puccs és Mianmar 2026-ban alfejezet részletesen tárgyalja.
A Fülöp-szigeteken a posztkoloniális állam viszonylag korán bevezette az amerikai mintájú elnöki rendszert és kétpárti kongresszust, ám a vidéki földbirtokos családok, a tartományi politikai dinasztiák és a hadsereg befolyása fokozatosan aláásta a demokratikus intézményeket. Ferdinand Marcos hadijogi rendszere 1972-től a személyes diktatúra és a bürokratikus centralizáció elemeit ötvözte: a hadsereg megerősödött, az állami vállalatokat a Marcos-körhöz hű szövetségesek irányították, a külföldi adósság pedig ugrásszerűen nőtt. A Marcos-rendszer bukása után a demokrácia visszatért, de a politikai dinasztiák tovább élnek, és a rendőrség, a hadsereg, valamint a helyi fegyveres csoportok közötti kapcsolatok továbbra is befolyásolják a választási versenyt.
A posztkoloniális államok gazdaságpolitikája szorosan összefüggött az elitek hatalmi törekvéseivel. A függetlenség utáni első évtizedekben több kormány importhelyettesítő iparosítást (import-substitution industrialization) hirdetett: vámokkal és engedélyekkel védték a hazai feldolgozóipart, állami bankokat és vállalatokat hoztak létre, és a bürokrácia révén osztották el a piaci lehetőségeket. Ennek a modellnek a célja a gyarmati nyersanyagkiviteltől való függés csökkentése volt, ám gyakran alacsony hatékonyságú iparágakat, feketepiaci és engedélyezési járadékokat, valamint a politikai lojalitás szerinti elosztást eredményezett. Malajzia és Thaiföld az 1970-es évektől fokozatosan az exportorientált iparosítás (export-oriented industrialization) felé fordult: külföldi működőtöke-befektetéseket vonzott az elektronikai, textil- és autóipari összeszerelésbe, ami gyors növekedést és városi munkásosztály létrejöttét hozta. Indonézia az 1970-es olajár-emelkedés bevételeiből épített út- és öntözési programokat, majd az 1980-as években deregulációval és munkaerő-intenzív kivitelre épülő iparosítással növelte a feldolgozóipart. Vietnam az 1986-os Đổi Mới reform után a mezőgazdaság kollektivizálásának lazításával, majd az 1990-es évektől külföldi befektetések beengedésével indult el ugyanezen az úton. Kambodzsa az 1990-es évek végétől a textil- és ruházati iparra, az idegenforgalomra és a kínai infrastrukturális hitelekre alapozta növekedését; Laosz a vízenergia-exportra és a kínai vasút- és bányaipari beruházásokra.
A gazdasági növekedés azonban nem járt automatikusan a szegénység csökkenésével vagy a politikai nyitással. A fejlesztő állam (developmental state) fogalma, amelyet eredetileg Japán és Dél-Korea leírására használtak, a régióban részben alkalmazható Malajziára és Thaiföld korai iparosítására, de Indonézia, a Fülöp-szigetek vagy Banglades esetében a növekedéshez gyakran klienshálózatok és járadékvadászat (rent-seeking) társult, nem pedig erős bürokratikus önállóság. A Fülöp-szigeteken a földreform elmaradása, a kongresszusi dinasztiák és az elnöki családok üzleti érdekeltségei tartósan újratermelték az egyenlőtlenséget, miközben a kivándorlók hazautalásai és a szolgáltató szektor váltak a gazdaság támaszává. Banglades az 1970-es években aszály, háború és politikai instabilitás után lassú iparosításba kezdett; a készruhaipar (ready-made garment industry) az 1980-as évektől nőtt meg, és a női munkaerő tömeges alkalmazásával millióknak adott jövedelmet, de a munkafeltételek és a bérek körüli viták ma is élesek. Mianmar hosszú bezárkózása miatt lemaradt a regionális iparosodásban, és a 2010-es évek nyitása is elsősorban nyersanyag- és földgázexportra, valamint a hadsereghez kötődő vállalatokra épült. Pápua Új-Guinea gazdaságát az ásványi anyagok, az olaj és a földgáz kitermelése uralja, miközben a vidéki lakosság jelentős része továbbra is önellátó mezőgazdaságból él; az állami bevételek és a kitermelési projektek elosztása körüli viták a helyi politika állandó elemei.
A hidegháború erősen formálta ezeket a gazdasági pályákat. A nyugati szövetségesek a Fülöp-szigeteket, Thaiföldet, Malajziát és Dél-Vietnamot fejlesztési segélyekkel és katonai támogatással igyekeztek a „szabad világ” oldalán tartani; a szovjet és kínai támogatás elsősorban Észak-Vietnamot, Laoszt és Kambodzsa egyes szakaszait érte el. A gazdaságpolitikai döntések tehát nem csak technikai szakértői kérdések voltak: a földreform elmaradása vagy bevezetése, a szakszervezetek elnyomása vagy engedélyezése, a külföldi tőke beengedése vagy korlátozása mind kapcsolódott a belső hatalmi egyensúlyhoz. A függetlenség utáni elitek egy része a hidegháborús retorikát használta a belső ellenzék elnyomására; ezt a későbbi Autoritarizmus, demokrácia és emberi jogok fejezet tárgyalja részletesebben.
A gyarmati örökség a posztkoloniális államokban nem egyszerűen fennmaradt, hanem a hatalmi viszonyok szerint újrafogalmazódott. A jogrendszer területén a brit, francia, holland, spanyol és amerikai minták keveredtek a helyi szokásjoggal és vallási joggal. Malajziában és Bangladesben a személyi jog egy részét az iszlám jog, Mianmarban és Thaiföldön a buddhista szerzetesi szabályozás, a Fülöp-szigeteken a katolikus egyházjog befolyásolja. A gyarmati büntető törvénykönyvek és rendőrségi szabályok gyakran változatlanul vagy kisebb módosításokkal maradtak hatályban, és a gyarmati időszakban bevezetett megelőző őrizet (preventive detention) eszközét az új kormányok is alkalmazták ellenzéki mozgalmakkal szemben. Ez a folyamatosság nem egyszerűen bürokratikus tehetetlenség: a belső biztonsági jogszabályok az új elitek számára hasznos eszköznek bizonyultak a politikai verseny korlátozására, amint azt a malajziai, bangladesi, mianmari és szingapúri példák mutatják.
A népszámlálási és etnikai kategóriák szintén hosszú életűek. A gyarmati hatalmak által létrehozott kategóriák, mint például a „maláj”, a „kínai”, az „indiai”, a „hegyi törzs”, a „moro” vagy a „pribumi” nem azonosak a mai etnikai identitásokkal, de az állami dokumentumokban, kvótákban és politikai diskurzusokban tovább élnek. Malajziában a maláj különleges helyzet intézményesítése, Indonéziában a „pribumi” és „nem pribumi” megkülönböztetés vitái, a Fülöp-szigeteki muszlim közösségek „moro” elnevezése mind a gyarmati kategorizáció és az új nacionalista politika kölcsönhatásából származik. A Vallás, etnicitás és identitás fejezet ezt a kérdést a mai vitákban mutatja be.
A földtulajdon és a vidéki társadalom terén a gyarmati időszakban kialakult ültetvényes szerkezet, az adóztatási és földnyilvántartási rendszer tovább élt. A Fülöp-szigeteken a spanyol és amerikai időszakban kialakult nagybirtokrendszer felszámolásának elmaradása a vidéki szegénység és a fegyveres konfliktusok egyik forrása maradt. Indonéziában a holland föld- és erdőjogi rendszer a függetlenség után is az állami erdők és a nagy bányászati koncessziók jogi alapját adta, ami a vidéki közösségekkel való konfliktusokhoz vezetett. Bangladesben a brit igazgatásból örökölt földnyilvántartási eljárások és a gyarmati zamindari földadó-rendszer hatásai hosszan éreztették hatásukat, még akkor is, ha a rendszert Kelet-Pakisztánban, majd Bangladesben jogilag felszámolták.
A főváros-központúság és a város-vidék egyenlőtlenség is gyarmati örökség: a kikötővárosok, közigazgatási központok és ültetvényövezetek a gyarmati kereskedelem csomópontjaiból váltak a független államok növekedési pólusaivá. A városokba irányuló belső migráció, a nyomornegyedek és a vidéki területek elhanyagolása azonban nem kizárólag a gyarmati múlt következménye; a posztkoloniális elitek fejlesztési döntései, az urbanizáció üteme és a földpiac szabályozása is alakította. A Fejlődés, egyenlőtlenség és környezet fejezet ezeket a folyamatokat a jelenig vezeti.
A gyarmati örökség tehát nem egységes teher, hanem intézmények, szabályok, térbeli mintázatok és társadalmi kategóriák összessége, amelyet az új elitek hol megerősítettek, hol átalakítottak. A vitatott értelmezések között szerepel, hogy a posztkoloniális autoritarizmus mennyiben vezethető vissza a gyarmati állam erőszakos örökségére, és mennyiben a hidegháborús külső nyomásra vagy a belső elitek választásaira. A történészek egy része a gyarmati intézményi folyamatosságot emeli ki, mások a függetlenségi mozgalmak radikális szakítását, megint mások a két tényező összjátékát vizsgálják. Egyik álláspont sem igazolhatja azonban sem a gyarmati rendszer apologetikus ábrázolását, sem a függetlenség utáni elitek kollektív bűnössé tételét.
A posztkoloniális államok és elitek vizsgálata alapvetően más forrásokra támaszkodik, mint a gyarmati korszak. A függetlenségi alkotmányok, a pártprogramok, a katonai kormányrendeletek, az állami fejlesztési tervek, a központi bankok és statisztikai hivatalok kiadványai, a népszámlálások, a bírósági ítéletek és a nemzetközi szervezetek jelentései alkotják a dokumentált tények gerincét. Emellett fontosak a vezető politikusok emlékiratai, beszédei és interjúi, amelyek azonban önigazoló, utólag szerkesztett források, és különösen az authoritarianus időszakokban a belső döntéshozatalról keveset árulnak el. A hadsereg, a titkosszolgálatok és az uralkodó pártok archívumai a legtöbb országban csak részben nyilvánosak; a belső hatalmi harcok rekonstrukciója ezért gyakran kiszivárogtatott iratokra, külföldi diplomáciai jelentésekre és későbbi bírósági vagy igazságtételi eljárások anyagaira támaszkodik.
A gazdasági statisztikák terén különösen nagy a bizonytalanság. A függetlenség utáni évtizedekben a nemzeti statisztikai rendszerek sok országban a gyarmati adatfelvételek folytatásaként jöttek létre, de az adatgyűjtés lefedettsége, megbízhatósága és módszertana egyenetlen volt. A fekete- és informális gazdaság, az adóelkerülés, az állami vállalatok veszteségei és a katonai kiadások a hivatalos kimutatásokból gyakran hiányoznak. A szegénységi, jövedelemegyenlőtlenségi és foglalkoztatási adatok ezért becslések, és az egyes források közötti eltéréseket a fejezet tárgyalásánál mindig jelezni kell. A világbanki és IMF-adatai gyakran a kormányzati statisztikákra épülnek, és a szigorú feltételekkel nyújtott hitelek időszakában az érdekelt kormányok motiválhatták a számok szépítését.
Az áldozatszámok és az emberi jogi jogsértések kérdése különösen érzékeny. Az indonéziai 1965–1966-os tisztogatás, a Marcos-rendszer kínzásai, a bangladesi 1971-es háború, a mianmari katonai erőszak vagy a kambodzsai Kmer Rouge genocídium áldozatainak száma több forrásban eltér, és a mai emlékezetpolitikai vitákban is szerepel. A könyv ezeket az adatokat a vonatkozó országfejezetekben attribúcióval és becslési tartománnyal közli. A posztkoloniális államokra vonatkozó értelmezési viták ugyanakkor nem szűkíthetők le az adatok pontosságára: a modernizációs elmélet, a dependenciaelmélet és a posztkoloniális történetírás eltérően ítéli meg, vajon a gyarmati örökség elsősorban intézményi kapacitást adott-e az új államoknak, vagy éppen a tartós függőség és egyenlőtlenség csatornáját mélyítette. A nyugati szakirodalom sem automatikusan semleges: a hidegháború idején született munkák egy része a tekintélyelvű fejlesztő államot a kommunista veszéllyel szembeni kisebbik rosszként mutatta be, míg a délkelet-ázsiai és posztkoloniális kutatók a helyi társadalmak nézőpontjából bírálták ezt a keretet. A jelen fejezet ezért kerüli az egyenes vonalú „gyarmatból diktatúrába” narratívát, és a folyamatosság és szakítás együttes vizsgálatára törekszik.