Az iszlám mint a dél-ázsiai és délkelet-ázsiai tengeri kereskedelemben gyökeret eresztett vallási hagyomány nem egyetlen, egységes tömb: a maláj világ, a bengáli delta, a Fülöp-szigeteki moro közösségek és az indonéz szigetvilág muszlim társadalmai eltérő történelmi utakon jutottak el a 21. századba. Az előző alfejezetben tárgyalt theraváda buddhista állammodellekkel ellentétben az iszlám ezekben az országokban nem mindig azonosult egyetlen állami ideológiával; a pluralizmus kérdése éppen abból fakad, hogy a muszlim többségű társadalmakban hogyan viszonyul a vallási jog a szekuláris államhoz, a kisebbségi muszlim közösségekben pedig hogyan harcolnak az autonómiáért és a vallásszabadságért. Ez az alfejezet Malajzia, Indonézia, a Fülöp-szigetek és Banglades példáján vizsgálja az iszlám és a pluralizmus viszonyát, a jogi kereteket és a vallási mozgalmakat.
Az iszlám délkelet-ázsiai története nem egyetlen hódítási hullám, hanem a tengeri kereskedelem és a szúfi tanítók hosszú, több évszázados folyamata. A 13. században a Szumátra északi részén fekvő Szamudra Pasai szultanátust a források a régió első ismert muszlim államaként említik, és a 15. században a Malacca Szultanátus vált az iszlám terjedésének regionális központjává. A maláj nyelvű világban az ulama (vallástudós) és a szúfi rendek, a tarikák közvetítették az iszlám jogi és misztikus tanításait, miközben a helyi adat (szokásjog) továbbra is meghatározta a mindennapi életet. Jáván a pesantren bentlakásos iskolák hálózata alakult ki, amelyet a hagyomány a kilenc szent, a wali songo tevékenységéhez köt. A bengáli delta vidékén az iszlám a 13–14. században terjedt el, részben a deltavidék muszlim hittérítői, a pírek sírjai köré szerveződő népi vallásosság révén, részben pedig a mezőgazdasági terjeszkedéssel összekapcsolódva. A Fülöp-szigetek déli részén a 14–15. században a Sulu és Maguindanao szultanátusok csatlakoztak a délkelet-ázsiai muszlim hálózathoz. Ez a terjedési folyamat nem volt egységes: a helyi elitek gyakran politikai és kereskedelmi okokból vették fel az iszlámot, míg a vidéki lakosság vallásgyakorlata hosszú ideig megőrizte a korábbi hindu-buddhista és animista elemeket.
A gyarmati hatalmak nem egységesen viszonyultak az iszlámhoz: mindegyikük a saját adminisztratív logikája szerint osztotta fel a joghatóságot. A holland Kelet-Indiában a 19. századtól a holland jogászok és adminisztrátorok megkülönböztették az adatot (helyi szokásjog) és a saríat, és a vallási bíróságok hatáskörét fokozatosan a családjogra és az öröklésre korlátozták. A priesterraden (papbíróságok) elnevezés is mutatja, hogy a gyarmati hatóságok az iszlám jogot a helyi hagyomány részeként kezelték, nem pedig a holland joggal egyenrangú rendszerként. A brit Malajziában a szultánok formálisan megtartották vallási tekintélyüket, de a rezidensek révén a brit hatóságok ellenőrizték a közigazgatást; a saría bíróságok a 20. század elején kezdtek intézményesülni, és hatáskörük a családjogra, a házassági vagyonjogra és a vallási bűncselekményekre szorítkozott. Brit Bengáliában a muszlim és hindu személyi jogot párhuzamosan alkalmazták a common law alatt, ami hozzájárult a vallási közösségek jogi határainak megszilárdulásához, és később a politikai mobilizáció alapjává vált. A spanyol Fülöp-szigeteken a katolikus egyház dominanciája mellett a déli muszlim szultanátusokat katonai hódítással és missziós tevékenységgel próbálták integrálni; az amerikaiak pedig 1898 után a muszlim területeken a helyi szokásjogot és a saría egyes elemeit ismerték el, de a teljes önállóságot nem. Ezek a gyarmati jogpolitikák megszilárdították a vallási határokat, és a mai vallási bíróságok gyökerei ide nyúlnak vissza.
A függetlenné vált államok alkotmányai eltérően szabályozták az iszlám és a szekuláris jog viszonyát. Indonézia alkotmánya nem nyilvánítja az iszlámot államvallássá, hanem a Pancasila öt elvét rögzíti, köztük az „egy Istenben való hitet”. A függetlenségi tárgyalások során a muszlim nacionalista vezetők egy része azt követelte, hogy az alkotmány írja elő a muszlimok számára a saría követését – ez a vita a Jakarta Charta néven ismert, amelyet végül nem iktattak be a végleges szövegbe. Ennek ellenére az indonéz állam létrehozta a vallásügyi minisztériumot, a vallási bíróságok rendszerét, és 1991-ben a Kompilasi Hukum Islam (Iszlám Jogi Kompiláció) egységesítette a családjogot. Az 1965 utáni új rend a vallási pluralizmust hat hivatalos vallásra korlátozta, és az Indonéz Ulema Tanács (MUI, 1975) konzultatív szerepe mellett a radikálisabb csoportok befolyása is nőtt. Malajzia 1957-es alkotmánya az iszlámot a szövetség vallásaként nevezi meg, de a szövetségi jogrend szekuláris maradt: a saría bíróságok az államok hatáskörébe tartoznak, és elsősorban a családjog, az öröklés és a vallási bűncselekmények területén döntenek. Az 1988-as alkotmánymódosítás kimondta, hogy a polgári bíróságok nem vizsgálhatják felül a saría bíróságok döntéseit, ezzel párhuzamosan a JAKIM (Department of Islamic Development Malaysia) 1997-es létrehozása a szövetségi iszlám adminisztrációt erősítette. A maláj identitás alkotmányos meghatározása a maláj etnikumot az iszlámmal köti össze, ami a nem muszlim malájok számára gyakorlatilag lehetetlenné teszi a maláj státuszt. Banglades 1971-es függetlenségekor a szekuláris nacionalizmus volt az állami ideológia, de a muszlim családjogot az 1961-es pakisztáni rendelet szabályozta, amely korlátozott védelmet nyújtott a nőknek. Ziaur Rahmán elnök 1977-ben a „bengáli nacionalizmus és iszlám” szlogenjét vezette be, és 1988-ban az iszlámot államvallássá nyilvánították, noha a jogrend továbbra is szekuláris maradt. A vallási kisebbségek – hinduk, buddhisták, keresztények – aránya csökkent, és a 2010-es években az iszlámista csoportok, köztük a Hefazat-e-Islam nyomása nőtt. A Fülöp-szigetek 1987-es alkotmánya szekuláris, de elismeri a muszlimok személyi jogának érvényesítését. Az 1977-es Code of Muslim Personal Laws házassági, válási és öröklési ügyekben a saría elveit alkalmazza a muszlim állampolgárok számára. A 2019-ben létrehozott Bangsamoro Autonóm Régió (BARMM) a MILF békefolyamatának eredménye, és a régió saját parlamentje vallási ügyekben is szélesebb hatáskört kapott.
Az iszlám politikai mozgalmai a függetlenség utáni államokban különböző irányzatokat képviselnek, a modernista oktatási szervezetektől a fegyveres autonómiatörekvésekig. Indonéziában a Muhammadiyah (1912) a modern iskolarendszerre és a társadalmi szolgáltatásokra helyezte a hangsúlyt, míg a Nahdlatul Ulama (1926) a hagyományos pesantren hálózatokat fogta össze. A Masyumi párt 1945 és 1960 között volt a legfontosabb iszlám politikai erő, de a Dárul Iszlám (1949–1962) fegyveres felkelése mutatta az iszlám állam eszméjének radikális értelmezését. Az 1980-as évektől a dakwah (missziós) mozgalom és a Tarbiyah (nevelési) hálózatok terjedtek, a 2000-es években pedig a Hizbut Tahrir és az Iszlám Védelmi Front (FPI) tömegdemonstrációk révén próbálta befolyásolni a közpolitikát. A 2016-os jakartai kormányzóválasztás előtti istenkáromlási ügy demonstrálta, hogy a vallási érzékenység mobilizálható politikai célokra. Malajziában a PAS (Parti Islam Se-Malaysia, 1951) kezdettől fogva az iszlám állam megvalósítását tűzte ki célul, de hosszú ideig csak regionális erő maradt. Az 1970-es évek dakwah mozgalma, amely a kormányzati politikában is megjelent, és az ABIM (Malaysian Islamic Youth Movement, 1971) a fiatal muszlim értelmiség mobilizálásában játszott szerepet. A PAS Kelantan államban 1990 óta többször kormányzott, és a hudud (iszlám büntetőjog) bevezetését szorgalmazta, de a szövetségi alkotmányos korlátok miatt a teljes körű bevezetésre nem került sor. Bangladesben a Jamaat-e-Islami (1941) a pakisztáni mozgalom részeként jött létre, és az 1971-es függetlenségi háborúban a pakisztáni hadsereg oldalán állt, ami miatt a függetlenség után betiltották, később azonban újra legalizálták. A 2013-as Shahbag mozgalom a háborús bűnösök elszámoltatását követelte, az iszlámista ellentüntetések pedig a kormányzati politikát befolyásolták. A Hefazat-e-Islam 2010-es évekbeli tömegdemonstrációi a vallási követelések utcai nyomásgyakorlását mutatták. A Fülöp-szigeteken a moro nacionalizmus és az iszlám összefonódott. A Moro National Liberation Front (MNLF, 1969) a független Bangsamoro államot követelte, a Moro Islamic Liberation Front (MILF, 1977) pedig a nagyobb autonómiát és a saría szélesebb körű alkalmazását. Az 1996-os béke az MNLF-fel és a 2014-es Comprehensive Agreement on the Bangsamoro a MILF-fel a békefolyamat mérföldkövei voltak, de a Abu Sayyaf csoport (1991) emberrablásokkal és terrorcselekményekkel továbbra is destabilizálta a térséget. Ezen mozgalmak megítélése politikai és tudományos viták tárgya: egyes elemzők a társadalmi elégedetlenség és a kormányzati korrupció következményének tekintik őket, míg mások a vallási radikalizmus globális hálózataival hozzák összefüggésbe.
A 2020-as években a pluralizmus körüli viták mind a négy országban felerősödtek. Indonéziában az 1965-ös istenkáromlási törvény alapján több embert elítéltek, és az Ahmadiyya közösség tagjai, valamint a síita kisebbség rendszeres zaklatásnak vannak kitéve. A 2022-ben elfogadott új büntető törvénykönyv a házasságon kívüli szexuális kapcsolatokat is kriminalizálja, ami a női és LMBTQ-jogok szűkülését jelzi. A kormányzati mérsékelt iszlám diskurzus ellenére a konzervatív csoportok befolyása nőtt. Malajziában a kalimah Allah kérdése – hogy a nem muszlimok használhatják-e az „Allah” szót – évtizedes bírósági vitákat generált, és a murtad (hitehagyás) ügyei megmutatták a vallásszabadság korlátait. A PAS által szorgalmazott saría büntetőjogi kiterjesztés a nem muszlim kisebbségekben félelmet keltett, és a Bumiputera előjogok vallási dimenziója tovább bonyolítja a pluralizmus kérdését. Bangladesben a szekuláris alkotmány és az iszlám államvallás közötti feszültség állandó. A bloggerek elleni 2013–2016-os gyilkosságok, a hindu kisebbség elleni időszakos erőszak és a női jogok reformjának lassúsága mutatja a pluralizmus törékenységét. A 2024-es politikai átalakulás után a vallási mozgalmak szerepe nyitott kérdés; a könyv lezárásakor (2026) a helyzet folyamatosan változik, ezért a friss fejleményeket csak ellenőrzött források alapján lehet értékelni. A Fülöp-szigeteken a Bangsamoro Autonóm Régió létrehozása a béke felé tett lépés, de a saría bíróságok és a nem muszlim lakosság jogai közötti egyensúly még nem stabil. A radikális csoportok aktivitása és a fegyveres konfliktusok lokális kiújulása továbbra is kihívást jelent. Ezek a viták nem pusztán jogi kérdések, hanem a történelmi traumák, a gyarmati örökség, a gazdasági egyenlőtlenségek és a politikai elitek hatalmi harcainak metszéspontjában állnak.
Az iszlám délkelet-ázsiai történetére vonatkozó legfontosabb források közé tartoznak a muszlim utazók és kereskedők beszámolói, a helyi krónikák (például a Sejarah Melayu, a Hikayat szövegek), a szultánok és vallási vezetők feliratai, valamint a holland, brit, spanyol és amerikai gyarmati levéltárak. A 20. századi fejleményeket alkotmányok, törvények, bírósági ítéletek, népszámlálási adatok és felmérések dokumentálják. A vitatott kérdések közé tartozik az iszlamizáció kronológiája és földrajzi útja, a „szinkretizmus” fogalmának megítélése, a vallási mozgalmak politikai szerepének értékelése, valamint az erőszakos cselekmények okainak magyarázata. Az áldozatok számára és a kisebbségek üldözésének mértékére vonatkozó adatok gyakran becsléseken alapulnak, és a különböző források eltérnek. A 2024–2026 közötti események esetében a könyv lezárásakor rendelkezésre álló információk korlátozottak, ezért ezeket a folyamatokat csak óvatosan, ellenőrzött források híján lehet értékelni. A népszámlálási adatok (például a muszlimok aránya) a hivatalos statisztikák szerint Indonéziában 87–88%, Malajziában 60–63%, Bangladesben 89–91%, a Fülöp-szigeteken 5–6% körüliek, de a módszertani eltérések és a vallási identitás önbevallásos jellege miatt ezek pontossága vitatható. Az „iszlamista”, „radikális” és „mérsékelt” kategóriák használata is elemzői konstrukció, amelyet a különböző szereplők eltérően értelmeznek.