Az előző, A normann hódítás és az anglo-normann állam című alfejezetben bemutatott királyi igazgatás és hűbéri rendszer a 12. század közepétől egy új dinasztia, a Plantagenetek (Plantagenêt) uralma alá került. Az általuk kormányzott terület időszakosan a Brit-szigettől a Pireneusokig húzódott, de ez a képződmény nem modern állam volt, hanem dinasztikus konglomerátum. A korszak nem a folyamatos államépítés diadalmenete, hanem a királyi központosítás, a nagyúri ellenállás, az egyházi joghatóság és a rendi képviselet közötti feszültségek sorozata. Ebben a feszültségben született meg a Magna Carta (latin: Magna Carta Libertatum, a szabadságok nagy oklevele), valamint a királyi tanácskozásból fokozatosan intézményesülő parlament (latin: parliamentum) korai formája.
1154-ben II. Henrik (uralk. 1154–1189) lépett az angol trónra. Anyja, Matilda császárné I. Henrik angol király lánya volt; apja, Geoffroi Plantagenêt Anjou grófja, akinek ragadványneve a rekettyeágra (latin: planta genista) utalt. 1152-ben II. Henrik feleségül vette Aquitániai Eleonórát (Aliénor d’Aquitaine), VII. Lajos francia király elvált feleségét, és ezzel megszerezte Aquitánia hatalmas hercegségét. A kortársak nem használták a „Plantagenet-birodalom” kifejezést; a történetírás az úgynevezett Anjou Birodalom (angolul Angevin Empire, a kifejezés modern) elnevezést alkalmazza II. Henrik dinasztikus konglomerátumára. Ez a képződmény távolról sem volt egységes állam: a részek – Anglia, Normandia, Anjou, Aquitánia és később Bretagne, valamint Írország egyes hűbéri területei – eltérő jogokkal, nyelvekkel, szokásokkal és helyi elitekkel rendelkeztek.
A birodalom kormányzása ezért elsősorban személyes és udvari kormányzás volt. A király folyamatosan utazott a területek között; az angliai ügyeket távollétében helytartók vagy a főbíró (iusticiarius) irányították. A királyi bevétel alapja a hűbéri illeték, a királyi birtok, a városi adó és a bírság volt; ezeket a kincstár évente ellenőrizte. Az 1173–74-es nagy lázadás – amelyben a király fiai, anyjuk, Eleonóra, és több főúr vett részt – megmutatta, hogy a dinasztikus kapcsolat önmagában nem biztosítja a lojalitást, és hogy a konglomerátum egyes részei saját érdekeiket követik. II. Henrik a felkelés leverése után még erőteljesebben törekedett a királyi igazságszolgáltatás és pénzügy kiterjesztésére, különösen Angliában.
A királyi bírák ítéletei és a kancellária által kiadott parancsok fokozatosan közös, országos szokásjoggá álltak össze. Ezt a rendszert később nevezték közös jognak (common law). A kifejezés a 12. században még nem volt rögzült; a kortársak a király bírósága előtti eljárásokról, a királyi szokásokról beszéltek. Fontos, hogy ez a jog nem a római jog recepcióján, hanem a királyi bíróságok gyakorlatán és a helyi szokások egységesítésén alapult. A folyamatot az 1178-as intézkedés erősítette, amikor a király öt bírót jelölt ki arra, hogy a királyi udvarban folyamatosan ítélkezzenek; ebből nőtt ki később a közös bíróságok (Court of Common Pleas) rendszere. A királyi bíráskodás tehát egyszerre erősítette a királyi hatalmat, tett elérhetőbbé bizonyos jogorvoslatokat a szabad birtokosok számára, és a bírósági illetékek révén bevételt termelt a koronának.
A jogi reformok nem jelentettek a mai értelemben vett törvényhozást. A király és a bárók viszonyát továbbra is a hűbéri jog, az egyházat a kánonjog, a városokat a városi kiváltságok szabályozták. A királyi bíráskodás mégis alapvetően megváltoztatta a joghoz jutás feltételeit: a birtokviták a helyi földesúri bíróságoktól a királyi bíróságok elé kerülhettek, ha a felperes meg tudta szerezni a megfelelő writet. Ez a gyakorlat a királyi hatalom és a helyi elitek közötti szerződéses viszonyt erősítette, ugyanakkor a bürokrácia és az írásbeliség terjedését ösztönözte. Nem szabad azonban azt feltételezni, hogy a reformok a társadalom többségét közvetlenül érintették: a jobbágyok továbbra is földesúri bíróságok alá tartoztak, és a királyi jog elérése pénzbe és kapcsolatokba került.
A jogi központosítás szükségképpen ütközött az egyház saját jogrendjével. 1164-ben II. Henrik a Clarendonban tartott tanácskozáson elfogadtatta a Clarendoni Konstitúciókat (Constitutions of Clarendon), amelyek a király bíróságainak hatáskörét kívánták kiterjeszteni a klerikusok büntetőügyeire, korlátozták a pápai fellebbezéseket, és a püspökválasztásokat a királyi ellenőrzés alá vonták. A legvitatottabb követelés az volt, hogy a bűncselekménnyel vádolt klerikusokat a királyi bíróság elé állítsák, ne csak az egyházi bíróságok előtt feleljenek. Thomas Becket, Canterbury érseke, aki korábban a király kancellárja és bizalmasa volt, ezeket a pápai joghatóság sérelmeként utasította el. A konfliktus éveken át tartó száműzetéshez és kölcsönös kiátkozáshoz vezetett.
1170 decemberében Becket visszatért Angliába, de nem volt hajlandó feloldani az ifjabb király koronázásában részt vevő püspökök elleni egyházi büntetést. Négy királyi lovag a király dühkitörését közvetlen parancsként értelmezve december 29-én a canterburyi székesegyházban meggyilkolta az érseket. A gyilkosság nem a király által aláírt parancs volt, de a kortársak és az utókor egyaránt a királyi udvar felelősségét látták benne. A tett Európa-szerte felháborodást váltott ki. II. Henrik kénytelen volt vezekelni, és 1172-ben az avranches-i kiegyezésben részben visszavonta a vitatott cikkelyeket; Becket sírja pedig Canterburyt Európa egyik legfontosabb zarándokhelyévé tette. A konfliktus azt mutatta, hogy a királyi jogi fensőbbségnek határt szab az egyház és a pápaság; ugyanakkor a királyi bíróságok egy része továbbra is megőrizte hatáskörét a nem egyházi ügyekben. A Becket-kultusz később a királyi hatalom elleni szakrális tiltakozás egyik jelképévé vált.
Az egyházzal való viszony is válságba jutott. 1208 és 1213 között III. Ince pápa Angliát interdictum (istentiszteleti tilalom) alá helyezte, mert János nem fogadta el a pápa által támogatott érseki jelöltet. A király végül 1213-ban hűbéri esküt tett a pápának, Angliát a pápai hűbéresnek ismerte el, és évi adót vállalt. Ez a lépés jogilag megerősítette a király hátterét, de politikailag tovább sértette a bárók önállóságát, és a pápa támogatásának ára újabb adókban csapódott le. 1214-ben a Bouvines-i csatában János és szövetségesei vereséget szenvedtek II. Fülöp Ágosttól; a franciaországi visszaszerzés kísérlete végképp kudarcot vallott. A vereség után a lázadó bárók egy része fegyvert fogott, és 1215 tavaszán elfoglalta Londont. A király kénytelen volt tárgyalni.
1215 júniusában a király és a bárók a Runnymede-i réten tárgyaltak; a hagyományos dátum szerint június 15-én János pecsétjével látta el a bárók követeléseit összegző oklevelet. A Magna Carta tehát nem törvényhozó testület által hozott alkotmány volt, hanem a király és a lázadó főhűbéresek közötti békeszerződés. Az oklevél formulái szerint a király szabad akaratából adta, de a valóságban a fegyveres nyomás kényszerítette ki.
A 1215-ös oklevél 63 cikkelyből áll. A követelések elsősorban a bárói és egyházi érdekeket védték. Az oklevél rögtön az első cikkelyben megerősítette az egyház választási szabadságát; a következő cikkelyek a hűbéri öröklési illetékeket, a gyámságot és a házasságkötési engedélyeket szabályozták. Az özvegyek védelme is hangsúlyos: hozományuk és örökségük nem volt elkobozható, és nem kényszeríthették őket új házasságra. A 12. és 14. cikkely a rendkívüli adók kivetését a közös tanács (commune consilium) hozzájárulásához kötötte; a 14. cikkely előírta, hogy a tanácsba a főbárókat és a főpapságot személyesen, a megyei lovagokat pedig a sheriffek útján hívják össze. Ez a rendelkezés a képviseleti elv csírája, de a 13. században a „közös tanács” nem a mai parlament, hanem a király hűbéreseinek és elöljáróinak alkalmi testülete volt.
Az oklevél legismertebb rendelkezése a 39. cikkely, amelynek latin szövege a „Nullus liber homo” szavakkal kezdődik. Eszerint szabad embert nem lehet elfogni, bebörtönözni, birtokától megfosztani, törvényen kívül helyezni, száműzni vagy bármilyen más módon tönkretenni, csak a vele egyenlők törvényes ítélete vagy az ország törvénye alapján. A 40. cikkely kimondta, hogy az igazságszolgáltatást nem lehet eladni, megtagadni vagy késleltetni. A 41. cikkely a kereskedők szabad mozgását biztosította háború idején is, a 13. cikkely pedig megerősítette London és más városok kiváltságait. A 61. cikkely, az úgynevezett biztonsági záradék, 25 báróból álló testületet hatalmazott fel arra, hogy ha a király megszegi az oklevelet, a bárók a királyi várak és birtokok elfoglalásával kényszeríthessék ki a jogorvoslatot. Ez a királyi szuverenitás rendkívüli, fegyveres ellenőrzését jelentette.
A Magna Carta mégsem volt az emberi jogok egyetemes nyilatkozata. A 39. cikkely védelme csak „szabad emberekre” vonatkozott; a jobbágyok és a szolgálónépek jelentős része kimaradt belőle. A nők védelme az özvegyekre korlátozódott, és elsősorban a nemesi családi vagyon védelmét szolgálta. A zsidó közösségek helyzete különösen képlékeny maradt: az oklevél néhány cikkelye a zsidó hitelügyleteket szabályozta, de a zsidóság János és utódai alatt a király közvetlen fennhatósága alatt állt, és gyakran súlyos adókkal terhelték. A Magna Carta tehát a rendi jellegű társadalom belső egyezménye volt, amelyben a királyi hatalom korlátozásának haszna elsősorban a bárók, az egyházi intézmények és a városi elitek felé áramlott.
A 1215-ös béke rövid életű volt. János hamarosan III. Ince pápához fordult, aki az oklevelet érvénytelennek nyilvánította; a király a kényszer hatására tett esküjére hivatkozva elutasította a végrehajtást. A bárók erre Lajos francia herceget (a későbbi VIII. Lajost) hívták be trónkövetelőként. A polgárháború közepette János 1216. október 19-én meghalt. A kiskorú III. Henrik (uralk. 1216–1272) kormányzata, élén William Marshal régenssel, a bárók egy részének megnyerésére kiadta az 1216-os és 1217-es módosított változatokat. Az 1217-es kiadáskor az erdei ügyekről szóló külön oklevelet is kiadtak; ekkortól kezdték az eredeti szabadságlevelet „nagynak” (Magna) nevezni, megkülönböztetve az erdei oklevéltől. 1225-ben a felnőtt III. Henrik önkéntes megerősítése vált a jogi alapszöveggé. A 61. cikkely fegyveres ellenállási jogát már ezekből a későbbi változatokból kihagyták; a királyi hatalom és a bárói konszenzus közötti egyensúlyt ettől kezdve a megerősítések, nem a fegyveres kényszer jelezték.
A parlament a 13. században nem intézmény volt, hanem alkalmi királyi gyűlés, amelyet a király hívott össze, amikor adót, katonai támogatást vagy jogi döntést akart elfogadtatni. A szó a francia parler (beszélni) igével rokon, és a 13. században a királyi udvar bővített tanácskozásait jelölte. A gyűlésen a főbárók, a püspökök és az apátok személyesen, a megyék lovagjai és a városok polgárai pedig választott képviselők útján vettek részt. Ez utóbbi csoportok megjelenése az adóztatással függött össze, mert a király a helyi közösségek hozzájárulását kereste. A gyűlés jogköre nem volt rögzítve; a király hozhatott törvényeket, bíráskodhatott és adót vethetett ki a tanács jóváhagyása nélkül is, de a gyakorlatban a nagy adók és a vitatott döntések egyre inkább a gyűlés elé kerültek. Meg kell különböztetni a nagy tanácsot (magnum concilium), amely a király közvetlen hűbéreseinek tanácskozása volt, a szélesebb gyűléstől, amelyet a későbbi források parlamentnek neveztek.
I. Eduárd (uralk. 1272–1307) alatt a parlament gyakorlata sűrűbbé és formálisabbá vált. Eduárd hatalmas jogalkotási programot hajtott végre; az 1275-ös Westminsteri Statútum és a későbbi statútumok a királyi bíróságok eljárását és a birtokjogot szabályozták. Az 1290-es évek hadjáratai – Wales, Skócia és a franciaországi háborúk – állandó pénzügyi nyomást jelentettek, ezért a király rendszeresen hívott össze gyűléseket. Az 1295-ös gyűlést a 19. századi történetírás példaadó parlamentnek (Model Parliament) nevezte el, mert összetétele – püspökök, apátok, bárók, megyénként két lovag, városonként két polgár – a későbbi parlament rendi szerkezetének előképét mutatta. Az elnevezés utólagos; a kortársak nem tekintették ezt a gyűlést alapításnak. 1297-ben a bárók és az egyháziak nyomására I. Eduárd megerősítette a Magna Cartát és a kiegészítő oklevelet; ezzel elfogadta, hogy rendkívüli adókat a parlament hozzájárulása nélkül nem vet ki. Ez a kiváltságlevelek megerősítése (Confirmatio Cartarum) a királyi adóztatás rendi ellenőrzésének fontos állomása volt, de nem jelentett modern alkotmányos monarchiát: a király továbbra is kormányzott, háborúzott és bíráskodott, a parlament pedig elsősorban a panaszok és az adók fóruma maradt.
Az alfejezet alapvetően okleveles és elbeszélő forrásokra támaszkodik. A királyi kancellária és a kincstár iratanyaga – a Pipe Rolls (kincstári elszámolások) és a Curia Regis Rolls (királyi bírósági jegyzőkönyvek) – a pénzügyi és jogi reformok dokumentálásában elsődleges. A Magna Carta 1215-ös szövege négy fennmaradt eredeti példányban ismert; a későbbi megerősített változatok (1216, 1217, 1225, 1297) a jogi továbbélés bizonyítékai. Az események elbeszéléséhez a kortárs krónikák – például Roger of Wendover és Matthew Paris munkái – szükségesek, de ezek a szerzők gyakran a bárói ellenállás oldalán álltak, és a királyi politikát erkölcsi bukásként ábrázolták. A Becket-gyilkosság részleteit több, egymásnak ellentmondó szemtanúi beszámoló közvetíti; a király felelősségének mértéke már a 12. században vitatott volt. A közös jog kezdeteiről szóló rekonstrukció a fennmaradt bírósági tekercseken alapul, de a korai időszakból sok irat elveszett, így a reformok üteme és hatóköre csak becsülhető.
A Magna Carta értelmezése körül a modern történetírásban is vita folyik. Az angolszász liberális hagyomány – különösen a 17. századi parlamenti ellenzék és a 19. századi whig történetírás – a 39. cikkelyt a szabadságjogok ősi alapjaként és a habeas corpus előzményeként olvasta; ezt a képet az amerikai függetlenségi nyilatkozat és a modern emberi jogi emlékezet is átvette. Ezzel szemben a 20. századi kritikai kutatás kiemeli, hogy a 1215-ös oklevél elsősorban a bárói elitek feudális jogait védte, és hogy a 39. cikkely „szabad ember” fogalma nem terjedt ki a társadalom többségére. A két olvasat nem zárja ki egymást: az oklevél középkori jelentése és későbbi újraértelmezése egyaránt történeti tény. Az ehhez hasonló visszavetítéseket a jelen alfejezet igyekszik elkerülni.
A korai parlament történetében a legnagyobb bizonytalanság a 13. század gyakorlatából fakad: a gyűlések üléseiről csak szórványos utalások maradtak fenn, a résztvevők pontos köre és a lovagok, polgárok választásának módja gyakran rekonstruálhatatlan. Az 1265-ös Simon de Montfort-féle gyűlést egyes történészek a parlamenti képviselet kezdetének tekintik, mások csupán a lázadó kormányzat propagandájának; a vita abból fakad, hogy a gyűlés nem a törvényes királyi hatalom égisze alatt ült össze. A „parlament” és a „nagy tanács” közötti határ is elmosódott, mert a kortárs szóhasználat nem volt következetes. A közös jog kialakulásának pontos kronológiája ugyancsak vitatott: a királyi bíráskodás II. Henrik előtt is létezett, ezért a reformok jelentőségét a folytonosság és a szakítás közötti egyensúlyban kell keresni.