A százéves háború (1337–1453) a középkori Anglia történetének egyik legjelentősebb, egyben legtöbb korszakosító vitára okot adó időszaka. A Plantagenet-dinasztia 12–13. századi impériumépítése után a háború nem csupán a francia trón és az angol királyok Franciaországban fekvő hűbéri birtokai feletti katonai konfliktussorozat volt, hanem olyan erő, amely átalakította az angol társadalmat, az adóztatást, a parlamenti intézményeket, a vallási életet és a fennálló társadalmi rendet. A korszak második felében a háború mellé felsorakozott a fekete halál demográfiai katasztrófája, az egyházkritika első jelentős angliai hulláma John Wycliffe (John Wyclif) körül, valamint az 1381-es parasztfelkelés, amely a késő középkori társadalmi feszültségek leglátványosabb robbanása volt. Ezt az időszakot tehát nem lehet kizárólag a csataterek vagy a lovagi kultúra felől érteni: a háború, a járvány, az adóterhek és a hitbeli viták együtt formálták a késő középkori Angliát, és közvetlenül előkészítették a rózsák háborújának belső konfliktusát is.
A „százéves háború” elnevezés modern történetírói konstrukció, amelyet a kortársak nem használtak; ők egyes háborúk, fegyverszünetek és békeszerződések sorozatát élték meg. A konfliktus gyökerei visszanyúlnak a Plantagenet-korszakba: a normann hódítás óta az angol királyok jelentős területeket birtokoltak Franciaország királyságán belül, elsősorban Aquitániát és Gascogne-t, amelyek hűbéri függésben álltak a francia koronától. Az 1259-es párizsi szerződés rögzítette ezt a kettős jogállapotot, de a francia királyok folyamatosan igyekeztek visszaszorítani az angol beavatkozást. III. Eduárd (uralk. 1327–1377) 1337-ben jelentette be igényét a francia trónra, miután anyja, Izabella hercegnő a francia királyi házból származott. A francia jogi hagyomány – a később írásba foglalt Salic törvény értelmezése – azonban kizárta a nőági öröklést, ezért a francia főrendek 1328-ban VI. Fülöpöt (Philippe VI) ismerték el királyként. III. Eduárd trónigénye tehát jogi szempontból vitatott volt, de a háború kirobbanásában legalább ugyanekkora szerepet játszottak a gazdasági és stratégiai megfontolások: a Flandriával folytatott gyapjúkereskedelem, az angol királyok franciaországi fennhatóságának biztosítása, valamint a francia korona beavatkozása a skót függetlenségi harcba, amelyet Anglia saját biztonsága elleni fenyegetésként érzékelt. A flamand takácsok 1330-as évekbeli betelepítése is jelzi, hogy a nagy ívű dinasztikus igények mögött hétköznapi gazdasági érdekek álltak.
A háború első nagy hadjáratai az angol taktika és fegyverzet előnyét mutatták. Az angol seregek gerincét a hosszúíj (longbow) adta, amelyet szabad földművesekből és kézművesekből toborzott íjászok használtak. A hosszúíjjal felszerelt gyalogság – gyakran leszerelt nehézlovassággal kombinálva – a francia lovagi hadseregekkel szemben többször is döntő győzelmet aratott: az 1346-os Crécy-nél, az 1346–1347-es Calais-i ostromnál, majd az 1356-os Poitiers-nél, ahol magát II. János (Jean II) francia királyt is fogságba ejtették. A krónikák – elsősorban Jean Froissart és Thomas Walsingham elbeszélései – ezeket a csatákat a lovagi vitézség példáiként mutatják be, de a közelmúlt hadtörténeti kutatása szerint a győzelmek nagyobb részben a fegyelemnek, a terep használatának és a francia parancsnoklás hibáinak köszönhetők. A hadjáratok civil lakosságra gyakorolt hatása is jelentős volt: az angol és francia csapatok egyaránt alkalmazták a chevauchée (francia: „lovaglás”) néven ismert portyázó hadviselést, amelynek során falvakat égettek fel, termést pusztítottak és állatállományt hajtottak el, hogy az ellenség gazdasági hátterét meggyengítsék. Ez a stratégia a korszakban legálisnak számított, de a kortárs elbeszélők is gyakran panaszolták a nem harcoló lakosság szenvedését.
Az 1360-as Brétigny-i béke III. Eduárd Aquitániára vonatkozó igényeit részben elismerte, és jelentős váltságdíjat biztosított a fogoly francia királyért. A békét azonban nem sikerült tartóssá tenni, mert a francia nemesség és V. Károly (Charles V) 1369-től fokozatosan visszaszerezte a korábban elvesztett területeket. A háború költségei közben folyamatosan nőttek: az angol korona kénytelen volt rendszeres adókat kivetni, ami a parlament szerepének megerősödését hozta, mivel a rendkívüli adókat csak a királyi tanács és a parlamenti képviselők jóváhagyásával lehetett beszedni.
Az 1348–1349-ben Angliát elérő fekete halál (pestisjárvány) a késő középkori Európa legsúlyosabb demográfiai katasztrófája volt. A kórokozó, a Yersinia pestis baktérium által okozott járvány terjedését a korabeli források hátborzongató pontossággal dokumentálják: a halálozási arányt Angliában a modern becslések általában 30–45 százalékra teszik, de a számok vitatottak, mivel a források – egyházi halotti anyakönyvek, birtokleltárak, bírósági iratok – egyenetlenül maradtak fenn. A járvány első hullámát 1361–1362-ben, 1369-ben és a 15. században további hullámok követték, ami a népesség folyamatos csökkenését vagy stagnálását okozta egészen a 15. század végéig. Az áldozatok közül a legsúlyosabban a szegényebb vidéki és városi lakosság érintett, de a járvány előtt nem volt biztonságban sem a nemesség, sem a papság; a halálozási arányok társadalmi rétegződés szerinti mintázata azonban a források hiányosságai miatt nehezen rekonstruálható.
A demográfiai katasztrófa alapjaiban rengette meg a hűbéri társadalmat. A munkaerő hiánya miatt a földesurak kénytelenek voltak magasabb béreket fizetni, vagy bérlőknek átengedni a földeket; a jobbágyi kötöttségek lazulni kezdtek, és sok paraszt – különösen a városokba vándorló fiatal férfiak és nők – jobb feltételeket tudott kialkudni. A korona és a nemesi földesurak válasza a munkaerő mobilitásának korlátozása volt: az 1351-es munkaerő-törvény (Statute of Labourers) maximálta a béreket és kötelezte a munkaképes személyeket az eredeti lakóhelyükön végzett munkára. Ez a törvény a kormányzat szándéka szerint a hagyományos társadalmi rend védelmét szolgálta, de a gyakorlatban növelte a feszültségeket, mivel a bérmunkások és a kistisztviselők előtt a járvány utáni gazdasági lehetőségek bezárulni látszottak. A nők helyzete kettős volt: a munkaerőhiány egyes ágazatokban – például a sörfőzésben, a textiliparban és a mezőgazdasági idénymunkában – megnövelte a női munkavállalás lehetőségeit, de a bírósági és uradalmi iratok szerint a nők bére továbbra is rendszerint alacsonyabb maradt a férfiakénál.
A százéves háború korszaka a lovagi kultúra (chivalry) virágkora és egyben válsága volt. A lovagi eszmény a harcos arisztokrácia önképeként a bátorság, a hűség, a nagylelkűség és az udvari szolgálat erényeit hangsúlyozta, és formális kereteket is kapott: az 1348-ban III. Eduárd által alapított Térdszalagrend (Order of the Garter) a királyi udvar lovagi elitjét intézményesítette, a tornák (tournaments) pedig a békeidőszakokban a harcosok ügyességét és státuszát mutatták be. A lovagi eszményt a kortárs irodalom – például Geoffrey Chaucer Canterbury mesék című művének egyes szereplői, vagy a II. Richárd udvarában keletkezett udvari költészet – egyszerre dicsőítette és ironizálta. A románcokban megjelenő hősies lovagkép azonban a valóságban nem fedte le a hadviselés brutalitását. A chevauchée-k során a nemesi parancsnokok alá beosztott zsoldosok és fegyverhordozók gyakran kegyetlenkedtek a polgári lakossággal; a háború finanszírozására kivetett adók elsősorban a parasztságot és a városi szegényeket terhelték. A lovagi erények és a tényleges magatartás közötti feszültséget maga a korszak elitje is érzékelte: a békeidőszakokban a zsoldosokból alakult szabados társaságok (free companies) önállóan fosztogattak, ami aláásta a lovagi ethosz hitelességét. A hagyományos lovagi hadviselés hanyatlását jelzi az is, hogy a hosszúíjjal felszerelt, gyakran alacsonyabb származású gyalogosok döntő szerepet játszottak a csatatereken, miközben a nehézlovasság klasszikus rohama egyre kockázatosabbá vált.
A háború hosszú időszaka alatt az egyház is a kritika célpontjává vált, ami összekapcsolódott a pápaság avignoni fogságával (1309–1377), majd az 1378-ban kirobbanó nagy nyugati egyházszakadással (esetenként „nyugati szkizma”), amikor két, később három pápa versengett a keresztény világ vezetéséért. Ebben a légkörben lépett fel John Wycliffe (kb. 1324–1384), oxfordi teológus, aki a királyi hatalom és a világi urak jogát hirdette az egyházi javak felett, tagadta a transzszubsztanciáció (a kenyér és bor Krisztus testévé és vérévé való átváltozása) hagyományos tanítását, és az egyházi hierarchia radikális egyszerűsítését szorgalmazta. Wycliffe tanításai nem csupán elméleti síkon mozogtak: követői, a lollardok (lollards) – a név eredete vitatott, de valószínűleg a németalföldi kifejezésből származik – a 14. század végétől vándorprédikátorokként terjesztették az egyházkritikát, és részt vettek a Biblia angol nyelvű fordításában. A Wycliffe-Biblia (az 1380-as évek fordítási munkája) a köznyelvű írásértelmezés lehetőségét hordozta, ami a késő középkori európai egyházkritika egyik fontos dokumentuma.
Fontos hangsúlyozni, hogy a lollard mozgalom nem volt „a reformáció előzménye” abban az értelemben, ahogyan azt a 16. század utáni protestáns történetírás gyakran bemutatta. A késő középkori egyházkritika számos olyan elemet tartalmazott – az egyházi vagyon bírálata, a köznyelvű Biblia igénye, a pápai hatalom korlátozása –, amelyek később a lutheri és kálvini reformációban újra megjelentek, de a lollardok céljai és teológiai keretei a 14. századi egyházon belüli vitákból nőttek ki. A mozgalom terjedése az 1390-es években és a 15. század elején az egyházi és világi hatóságok részéről is üldözést váltott ki: a lollard tanításokat eretnekségnek nyilvánították, a gyanúsítottakat egyházi bíróságok elé állították, és egyes vezetőket – így John Badbyt 1410-ben, majd Sir John Oldcastle-t 1417-ben – máglyán végeztek ki. A lollard mozgalom ezután vidéki kézműves közösségekben és néhány délkelet-angliai városban élt tovább, de tömegbázisa soha nem lett a késő középkori Angliában.
A háború elhúzódása, az ismétlődő adóterhek, a munkaerő-törvény kényszerei és a járvány utáni társadalmi átrendeződés 1381-ben robbanásszerű felkeléshez vezettek. A felkelés közvetlen kiváltó oka a poll tax (fejadó) harmadik, 1380-ban megszavazott kivetése volt, amelyet minden felnőtt után azonos összegben kellett megfizetni, és amelyet a hatóságok szigorúan behajtottak; a korabeli krónikák szerint a beszedők brutalitása sokakat a tiltakozásig sodort. A felkelés 1381. júniusban Essexből és Kentből indult, és rövid idő alatt kiterjedt Kelet-Angliára, Londonra és több déli tartományra. A lázadók követelései nem egységes radikális programot alkottak, hanem rétegspecifikus sérelmeket fejeztek ki: a jobbágyok a jobbágyság (serfdom) eltörlését és a földjáradékok pénzbeli rögzítését követelték, a városi mesteremberek az adókedvezményeket és a céhek monopóliumának lazítását, egyes vidéki közösségek pedig a helyi földesúri bíráskodás visszaszorítását. A felkelők egy része – különösen John Ball, a vándorprédikátor – vallási és társadalmi egyenlőséget hirdetett, amit a kortárs elbeszélők gyakran felháborodással idéztek.
A felkelés csúcspontja 1381 júniusának közepén következett be, amikor a lázadók behatoltak Londonba, elfoglalták a Towert, és kivégezték Simon Sudbury canterburyi érseket, aki egyben kancellár is volt. A tizennégy éves II. Richárd (uralk. 1377–1399) személyesen tárgyalt a lázadókkal, és a korabeli források szerint oklevelet állított ki a jobbágyság eltörléséről, ám ezt az ígéretet a királyi tanács a felkelés leverése után érvénytelennek nyilvánította. A legfontosabb vezető, Wat Tyler halála a Smithfieldnél történt tárgyalás során – a források ellentmondásosak a halál pontos körülményeiről – a mozgalom széteséséhez vezetett. A királyi seregek ezután több megyében levertek a felkelést, és a megtorlás során számos résztvevőt kivégeztek vagy börtönbe vetettek. A krónikások, különösen Thomas Walsingham, a felkelőket árulóknak és eretnekeknek bélyegezték; a modern történetírás ezzel szemben hangsúlyozza a felkelés résztvevőinek társadalmi heterogenitását, és vitatja, hogy kizárólag „parasztfelkelésről” beszélhetünk-e, mivel a városi kézművesek és a vidéki kistisztviselők is jelentős számban csatlakoztak.
A felkelés hosszú távú következményeit a történészek eltérően értékelik. Egyes értelmezések szerint a felkelés megmutatta a jobbágyi terhek és az adóztatás fenntarthatatlanságát, és hozzájárult a jobbágyság fokozatos eltűnéséhez a 15. század folyamán – bár ennek fő oka a demográfiai nyomás és a piaci bérmunka terjedése volt. Más kutatók a felkelés elszigeteltségét és eredménytelenségét emelik ki, hangsúlyozva, hogy a közvetlen katonai vereség után a királyi hatalom nem tett engedményeket, és a munkaerő-törvényt továbbra is alkalmazták. A felkelés emléke a későbbi radikális hagyományban erőteljesen élt tovább: a 16–19. századi politikai röpiratok és a munkásmozgalom gyakran hivatkozott John Ballra és az 1381-es eseményekre, ami újabb példa arra, hogy a múlt eseményeit hogyan formálják át az utókor politikai igényei.
A 15. század elején V. Henrik (uralk. 1413–1422) rövid időre újra megnyitotta a háborút, és az 1415-ös Agincourt-i csata újabb látványos angol győzelmet hozott, amely a későbbi nemzeti emlékezetben – különösen a 19. századi angol irodalomban és az első világháborús propagandában – mitikus jelentőséget kapott. A hadtörténeti kutatás szerint azonban a győzelem nem ismétlődött meg automatikusan: a francia ellenállás fokozatosan újjászerveződött, és az 1429-es Orléans-i ostrom felmentése, amelyet a később szentté avatott Jeanne d’Arc fellépésével hoznak összefüggésbe, fordulópontnak bizonyult. Jeanne d’Arc szerepét a kortárs francia források katonai vezetőként és látomásként is leírják; a modern történetírás óvatosabban értékeli, hogy pontosan milyen katonai döntésekben vett részt, és mekkora szerepet játszott a francia morál erősítésében. Az angolok fokozatosan kiszorultak Franciaországból: az 1450-es Formigny-i és az 1453-as Castillon-i csata után az angol királyok a kontinensen mindössze Calais kikötővárosát tartották meg. A háború hivatalos békekötés nélkül, a hadműveletek elcsitulásával ért véget, ami a késő középkori angol külpolitika egyik legnagyobb visszavonulása volt.
A háború elvesztése súlyos következményekkel járt az angol belpolitikára nézve. A franciaországi birtokok elvesztése meggyengítette a Plantagenet-dinasztia tekintélyét, és hozzájárult azokhoz a nemesi viszályokhoz, amelyek az 1455-ös St. Albans-i csata után a rózsák háborúja néven ismert polgárháborús időszakba torkolltak. A háború során a korona rendszeresen a parlamenthez fordult adókért, ami növelte a képviselők politikai súlyát, ugyanakkor a tisztviselők és a helyi nemesek – akiket a királyi udvar a hadsereg toborzásával és az adóbeszedéssel bízott meg – megerősödtek a központi hatalom rovására. A késő középkori Anglia társadalma mélyrehatóan átalakult: a jobbágyság hanyatlott, a pénzbeli járadékok és a bérmunka terjedtek, a gentry (a lovagi cím alatti vidéki birtokos réteg) politikai és katonai szerepe megnőtt, a városok – különösen London – pedig a kereskedelem és a kézműipar központjaiként erősödtek meg. Mindezek a folyamatok nem kizárólag a háború vagy a járvány közvetlen következményei voltak, hanem a késő középkori európai gazdasági és társadalmi átalakulás részei, amelyek Angliában sajátos, a háború és a parlament intézményei által is formált utat jártak be.
A fenti bemutatás elsősorban a korszak elsődleges forrásaira támaszkodik: a királyi udvar és a parlament irataira, bírósági jegyzőkönyvekre, uradalmi leltárakra, egyházi feljegyzésekre, valamint a kortárs krónikások – Jean Froissart, Thomas Walsingham, a szerzetesi és városi annalesek – elbeszéléseire. Froissart krónikái különösen gazdagok a lovagi kultúra és a nagy csaták ábrázolásában, de műfajuk miatt nem tekinthetők pártatlan beszámolónak: a szerző saját pártfogói iránti lojalitása és a heroikus narratíva iránti igénye torzíthatja a tényeket. Az 1381-es felkelés elsődleges forrásai között fontosak a periratok és a királyi kegyelmi oklevelek, amelyek azonban a vádlottak vallomásait a hatóság kérdésfeltevése szerint rögzítik, és a felkelés résztvevőinek saját hangját csak közvetve őrzik meg.
A legnagyobb bizonytalanság a demográfiai adatoknál jelentkezik. A fekete halál angliai halálozási arányára vonatkozó becslések 20 és 60 százalék között mozognak a szakirodalomban, attól függően, hogy a kutató milyen forrástípusokat – egyházi javadalmak betöltését, birtokok adóbevallásait vagy végrendeleteket – használ. A parasztfelkelés résztvevőinek számára nincs megbízható statisztika, és a krónikák által megadott tömegméret (több tízezer fő) nyilvánvalóan túlzó lehet. A lollard mozgalom társadalmi kiterjedését is nehéz felmérni, mert az eretnekperek iratai csak a gyanúsítottak egy töredékét dokumentálják, és a hatóságok az üldözés során nem reprezentatív mintát hoztak létre.
Számos értelmezési vita is fennáll. A történészek nem értenek egyet abban, hogy a százéves háború elsősorban dinasztikus, gazdasági vagy hatalmi konfliktus volt-e, és milyen szerepet játszott a parlament megerősödésében. Az 1381-es felkelést a marxista hagyományú történetírás sokáig osztályharcként, más iskolák a helyi sérelmek és a királyi adóztatás elleni tiltakozásként értelmezik. A lollard mozgalomnak a reformációhoz való viszonya szintén vitatott: egyes kutatók a folytonosságot hangsúlyozzák, mások a középkori és a 16. századi egyházkritika közötti lényegi különbségeket emelik ki. A lovagi kultúra bemutatásakor is óvatosan kell bánni a későbbi romantikus képekkel: a középkor iránti 19. századi rajongás sok olyan eszményt vetített vissza, amely a 14. században legfeljebb az elit önképében létezett.