A 15. század második felének angliai belháborúit a későbbi történetírás „Rózsák háborúja” (Wars of the Roses) néven ismeri. A kifejezés maga utólagos konstrukció: a Lancaster-ház vörös rózsájának és a York-ház fehér rózsájának szembenállása a 16. századi, illetve a 19. századi romantikus irodalom és történetírás leegyszerűsítő képe. A kortársak nem használták ezt az elnevezést; a konfliktust dinasztikus viszályként, királyi hatalomért folyó harcnak tekintették. A háború nem folyamatos, hanem szakaszos volt, és nem jelentett minden régióban, minden társadalmi csoport számára egyenlő terhet.
A konfliktus gyökerei a százéves háború végét követő angliai politikai válságig nyúlnak vissza. A franciaországi vereség 1453-ban megingatta a Lancaster-házból származó VI. Henrik (Henry VI) uralkodásának legitimitását. A király időszakosan képtelen volt ellátni az uralkodói feladatokat – a kortárs és későbbi forrásokban „elmebeli gyengeségként”, illetve bénultsággal járó időszakokként írják le –, ami hatalmi vákuumot teremtett. A király körüli udvari csoportok, különösen Somerset hercege és a királyné, Anjou Margit (Margaret of Anjou), egyre inkább kizárólagos befolyásra tettek szert. Velük szemben Richárd yorki herceg (Richard, Duke of York), aki apai és anyai ágon is III. Eduárd leszármazottja volt, a reform és a kormányzati felelősség letéteményeseként lépett fel. York hercege 1453–1454-ben protektorként irányította az országot, amikor a király cselekvőképtelenné vált; a királyi család azonban ezt a szerepet fenyegetésként élte meg.
A dinasztikus igények mögött húzódó tágabb probléma a késő középkori angol állam természete volt. A százéves háború alatt a királyi hatalom erőforrásai elapadtak, a korona eladósodott, a helyi hatalmat pedig nagy főúri hálózatok, úgynevezett „bastard feudalismus” struktúrái szőtték át. E fogalom a 20. századi történetírásban terjedt el, és arra utal, hogy a főurak kiterjedt, szerződéses alapon szervezett kísérettel (affinity) és fizetett hívekkel rendelkeztek, akik nem feltétlenül a közjó, hanem uruk érdekei szerint cselekedtek. A gyenge királyi hatalom mellett ezek a hálózatok maguk is a politikai erőszak forrásaivá válhattak. A rózsák háborújának értelmezése ezért nem szűkíthető le a két dinasztia párharcára: a korszak a királyi szuverenitás, a parlamenti ellenőrzés és a főúri hatalom közötti egyensúly válsága volt.
A konfliktus első jelentős fegyveres összecsapására 1455. május 22-én St Albansnál került sor. A csata a York-pártiak győzelmével zárult; a király fogságba került, Somerset hercegét pedig megölték. Ez az esemény azonban nem indított el folyamatos háborút: a következő években ismétlődő kiegyezési kísérletek és politikai mozgalmak váltakoztak. 1459-ben a királypártiak a ludfordi hídnál szétszórták a yorki erőket, mire a herceg és szövetségesei Írországba, illetve Calais-ba menekültek. A visszatérő yorki erők 1460-ban a northamptoni csatában ismét elfogták VI. Henriket, és a parlament Act of Accord néven ismert határozata Richárdot ismerte el trónörökösként, kizárva a király fiát, Eduárdot. Ez a döntés felborította a korábbi kiegyezési logikát; a Lancaster-párti erők Anjou Margit vezetésével ellentámadásba lendültek.
1460. december 30-án a wakefieldi csatában Richárd yorki herceg életét vesztette, fia, Eduárd pedig örökölte a York-ház trónigényét. A polgárháború legnagyobb és egyik legvéresebb ütközete 1461. március 29-én Towtonnál zajlott, Yorkshire-ben. A kortárs és későbbi krónikák rendkívül magas, tízezres nagyságrendű áldozatszámokat említenek; a modern becslések ezt általában alacsonyabbra teszik, de a csata így is a korszak egyik legnagyobb embervesztesége lehetett. A győztes York-párti sereg trónra emelte IV. Eduárdot (Edward IV), aki a Lancasternépi VI. Henrik helyébe lépett. A királyváltást parlament erősítette meg, de a Lancaster-ellenállás még évekig tartott, különösen az északi országrészben és Walesben.
A konfliktus második szakasza az 1460-as évek végén tört ki, amikor IV. Eduárd hatalmát egykori szövetségesei, elsősorban Richard Neville, Warwick grófja („a királycsináló”) kérdőjelezték meg. Warwick és a király öccse, Clarence hercege 1470-ben szövetségre lépett a francia udvarban élő Anjou Margittal, és rövid időre visszahelyezte a trónra VI. Henriket. Ezt az időszakot readeptionnak nevezik. IV. Eduárd azonban 1471 tavaszán burgundiai támogatással visszatért, és a barneti (1471. április 14.), majd a tewkesburyi (1471. május 4.) csatában döntő győzelmet aratott. Tewkesbury után a Lancaster-trónörökös, Eduárd herceg meghalt; VI. Henrik a Towerben bekövetkezett halálával a Lancaster-ház férfiági igénye gyakorlatilag kihalt.
Tudor Henrik 1485 nyarán franciaországi száműzetéséből indult Angliába, pénzügyi és katonai támogatást kapva a francia udvartól, valamint walesi és skót szövetségeseitől. A döntő ütközetre 1485. augusztus 22-én a bosworthi mezőn került sor, Leicestershire-ben. A csata pontos helyszíne sokáig vitatott volt; a 21. századi régészeti kutatások alapján a korábban jelölt Ambion Hill-i helyszín helyett a közelben fekvő, másik területet azonosítottak a legvalószínűbb helyszínként. A csata lefolyása forrásszegény; a kortárs beszámolók rövidek, és a részleteket gyakran későbbi, Tudor-párti elbeszélésekből ismerjük. Annyi biztos, hogy III. Richárd a csatában életét vesztette, és ezzel a York-ház férfiági uralma véget ért. A hagyomány szerint Henrik a csatatéren vette fel a koronát, de ezt a jelenetet is későbbi dramatizálás formálta; a tényleges hatalomátvétel jogi és rituális formái csak a következő hetekben, a parlament és az egyház részvételével szilárdultak meg.
A bosworthi csata emlékezete erősen átpolitizált. A Tudor-korban a csatát a zsarnok bukásaként és a megváltó új dinasztia kezdeteként ábrázolták; III. Richárd alakját a kora újkori irodalom, különösen Thomas More és később William Shakespeare formálta gonosz, púpos királlyá. Ezt a képet a modern történetírás részben revideálta, hangsúlyozva a Tudor-propaganda szerepét. III. Richárd 2012-ben megtalált csontvázának régészeti és genetikai vizsgálata megerősítette, hogy gerincferdülése volt, de a „púpos gonosz” irodalmi toposza nem feleltethető meg egyszerűen a történeti személynek. A maradványok 2015-ös leicesteri újratemetése jól mutatja, hogy a középkori királyok ma is emlékezetpolitikai viták tárgyai lehetnek.
VII. Henrik (Henry VII) trónra lépésének jogalapja bizonytalan volt. A parlament 1485 őszén kimondta, hogy a korona Henrikre száll, de ez a határozat inkább a győzelem tényét ismerte el, mintsem egyértelmű öröklési jogot. Henrik 1486 januárjában feleségül vette Yorki Erzsébetet, IV. Eduárd lányát, és ezzel jelképesen egyesítette a Lancaster- és a York-házat. A Tudor-rózsa – a vörös és fehér rózsa kombinációja – ugyancsak utólagos propagandaeszköz volt, amely a megbékélést hirdette.
A házasság azonban önmagában nem szüntette meg a dinasztikus fenyegetést. VII. Henrik uralkodásának első éveiben több lázadás és trónkövetelő tűnt fel. Lambert Simnel 1487-ben a York-párti ellenállás jelöltjeként lépett fel, akit az írországi angol-normann elitek is támogattak; a stoke-i csata (1487) után a felkelés elbukott. Perkin Warbeck az 1490-es években azt állította, hogy ő IV. Eduárd fiatalabbik fia, Richárd yorki herceg, aki megmenekült a Towerből. Warbeck évekig tartó nemzetközi támogatást élvezett, többek között Skóciában és a kontinensen is, de 1497-es elfogása és 1499-es kivégzése után ez a fenyegetés is megszűnt. Ezek a trónkövetelői mozgalmak rávilágítottak arra, hogy a Tudorok hatalmának megszilárdítása nem egyszeri csata, hanem hosszabb politikai folyamat eredménye volt.
A rózsák háborúja utáni központosítás nem a modern értelemben vett bürokratikus állam kiépítését jelentette, hanem a királyi hatalom és a helyi társadalom közötti viszony átalakítását. A magánhadseregek és a főúri kíséretek felszámolása nem egyetlen törvénnyel történt, hanem fokozatosan. VII. Henrik 1487-ben megerősítette a „livery and maintenance” (ruhaadás és védelem) gyakorlatát korlátozó jogszabályokat, amelyek a főúri hálózatok jogi kereteit próbálták gyengíteni. A békebírák (justices of the peace) szerepe megnőtt: ezek a helyi, gyakran köznemesi származású hivatalviselők a királyi rendeletek végrehajtásában, a kisebb bűncselekmények üldözésében és a helyi közigazgatásban egyre nagyobb feladatot kaptak. A királyi tanács pedig a legfontosabb politikai ügyekben döntő fórummá vált, amely a főurak mellett jogászokra és udvari tisztségviselőkre is támaszkodott.
A központosításnak azonban korlátai voltak. A királyi hatalom ereje a fővárostól távol, különösen az északi határvidéken és Írországban sokkal gyengébb maradt. A helyi társadalom együttműködése nélkül a koronának nem volt elegendő adminisztratív kapacitása a rend fenntartásához. A Tudorok éppen ezért a helyi elitekre építettek, és nem számolták fel a főúri befolyást, hanem megpróbálták azt a királyi érdekek szolgálatába állítani. A „központosítás” kifejezés így nem egyirányú folyamatot takar: a királyi udvar és a vidéki hatalmasságok közötti folyamatos alkudozás, a joghatósági viták és a helyi szokások alakították az angol állam késő középkori, kora újkori szerkezetét.
A rózsák háborújának társadalmi következményei sem voltak egyenletesek. A régi főúri családok egy része ténylegesen kihalt vagy hanyatlásnak indult, és a Tudor-korban új udvari elit emelkedett fel. Ugyanakkor a háborúk nem tekinthetők a nemesség „önpusztításának”; a helyi közösségeket ért erőszak számos régióban súlyos volt, de a hosszú időtávú demográfiai és gazdasági hatások vitatottak. A források gyakran a politikai elit áldozataira koncentrálnak, míg a köznép szenvedései kevésbé dokumentáltak. A városi jegyzőkönyvek, bírósági iratok és a korabeli panaszok azonban arra utalnak, hogy a háborús időszakban a fosztogatás, a kényszerű beszállásolás és a jogbizonytalanság sok közösség életét megkeserítette.
A rózsák háborújára és a Tudorok felemelkedésére vonatkozó források egyenetlenek és részben erősen elfogultak. A korszakból fennmaradtak krónikák – köztük a Crowland-krónika fontos beszámolója, a londoni krónikák és a Warkworth-krónika –, amelyek azonban gyakran az egyik politikai csoport nézőpontját tükrözik. A parlamenti határozatok, az udvari számadáskönyvek és a királyi oklevelek dokumentált tényeket rögzítenek, de a döntések motivációiról keveset árulnak el. A csaták lefolyása bizonytalan; a modern rekonstrukciók kénytelenek a kortárs elbeszélések és a régészeti leletek kombinációjára támaszkodni. A bosworthi csata esetében a csatatér pontos azonosítása is vitatott volt, és a régészeti leletek új értelmezése megváltoztatta a korábbi elképzeléseket.
A legnagyobb bizonytalanságok közé tartozik a Princes in the Tower ügye. A hercegek eltűnése dokumentált esemény, de haláluk körülményei, esetleges gyilkosuk és a bűnösség kérdése ma is vitatott. A Tudor-korban született irodalmi ábrázolások (Thomas More, Shakespeare) hosszú időre meghatározták III. Richárd képét, de ezek nem elsődleges bizonyítékok, hanem politikai és morális céllal készült művek. A modern régészet, különösen III. Richárd csontvázának 2012-es megtalálása és 2015-ös újratemetése, új adatokkal szolgált a király testi állapotáról, de a bűnösség kérdését nem döntötte el. A történészi álláspontok ma sem egységesek: egyesek szerint III. Richárd felelős a hercegek haláláért, mások szerint a bizonyítékok nem elegendőek a biztos ítélethez.
A háborúk áldozatainak számairól nincs megbízható statisztika. A krónikák gyakran túloznak, a modern becslések pedig csak nagyságrendi közelítéseket adnak. A társadalmi hatásokat illetően a gazdasági és demográfiai következmények vitatottak; a „bastard feudalizmus” fogalma is a történetírásban használatos modell, nem pedig a kortársak által így nevezett jelenség. A VII. Henrik uralkodásáról szóló pénzügyi források viszonylag gazdagok, de az adatok értelmezése – például hogy a királyi bevételek növekedése mennyire volt fenntartható – szintén vitatott. A nem olvasott forrásokra való hivatkozás itt nem szerepel; a fentiek általános, stabil tudáson alapulnak, de ahol a részletek vitatottak, azt jeleztem.